Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Aryx blogja

Eső

Aryx | 2010.05.21. 22:20 | kategória: unatkoztam | 12 hozzászólás

Szirénák keserű énekétől volt hangos a reggel. A kiérkező rendőrök a lányon már nem tudtak segíteni: kicsordult vére átáztatta a nedves füvet. Testét teljesen szétszaggatott állapotban találták meg, ránézésre mintha vadállat tépte volna szét szegény lányt. De a rend őrei így is megismerték őt félhosszú, hullámos szőke hajáról, tizenöt éves kinézetéről és hideg, kék szeméről, melyből már eltűnt az élet: Faye Rosenberg volt ő, aki után napok óta hiába kutattak. A jelenlévők mind elborzadtak a látványtól. Stafford őrmester Swiss Army karórájára vetett egy pillantást: még negyed óra, és megérkeznek a helyszínelők. Az okosok majd pontos leírást fognak adni a halál okáról.
Stafford őrmester felnézett az égre, mialatt cigarettára gyújtott: a borús felhők, amik tegnap este gyáván elillantak, most újult erővel visszatértek.
- Már megint esni fog – morogta a bajsza alatt, majd kifújta a füstöt. – Még egy ilyen eset után is... mocsok egy világ ez.
Talán a lányt siratják az égiek, gondolta, majd arrébb vonult a helyszíntől.

Négy nappal korábban

- Itt jó lesz – utasítottam a kamionsofőrt, mire a monstrum lassú fékezésbe kezdett.
- Biztos ki akarsz itt szállni, kislány? – kérdezte enyhe megdöbbenéssel a hangjában a sofőr. – Hallottam egyet s mást erről a helyről. Az erdő vadállatokkal van tele, és az ittlakók egytől egyig fura alakok. Asszondják, ide menekülnek Ohio sorozatgyilkosai. Biztonságban leszel?
Kinyitottam az ajtót, és nem néztem a középkorú sofőröm szemébe.
- Majd lesz, aki vigyáz rám – csak ennyit mondtam, mielőtt rövid búcsút vettem volna a férfitól.
696. Egek, micsoda sátáni szám! Mégis ez volt a házszáma leendő madárfészkemnek. Amint leléptem az országút biztonságérzetet nyújtó aszfaltjáról, rögvest keresésbe fogtam magam. Ide vetett a vándorút, a Zaleski State Forest környékének barátságtalanul magasan meredező fái közé. Taposva a faleveleket csak elvétve láttam itt roskatag házakat, a számozásuk pedig teljesen illogikus volt. Mégis hamar rátaláltam a kuckómra, amit Lucy biztosított nekem.
Kivénhedt, egyemeletes faház volt, a bejárati ajtó mellett az utazás során sokat ismételgetett sátáni számmal díszítve. Szomorú madárdal kísérte rövid utamat, amint fellépdeltem a teraszra, és a Lucy-tól kapott kulcsot behelyeztem a zárba. Megforgattam, és hamarosan a ház előszobájában találtam magam.
Lepakoltam egy székre a táskámat, amibe minden létszükségletű holmimat elpakoltam. Az aputól ellopott ezer dolláromat és a ház kulcsát a kártyázóasztalra tettem. Több bútor nem volt az előszobában. A zsebem teljesen kiürült, amint a Lucy-tól kapott mobiltelefont is előhalásztam: egy ősöreg, féltéglányi Nokiát. A saját mobilomat még a pályaudvaron adtam oda egy hajléktalan öregasszonynak, nehogy azon keresztül megtaláljanak a szüleim vagy a rendőrök. „Áldjon meg téged az Isten, kicsi lány!” ezt mondta akkor nekem a koldusnő. Ó, bárcsak megáldana! Mennyivel könnyebb lenne az életem...
Csak egy név szerepelt a telefonkönyvben, Lucy száma. Nem álltam le összeszedni a gondolataimat, menten felhívtam a legjobb barátnőmet.
Kicsöngött... egyszer... kétszer...
- Ki a rák az?! – jutott el a fülembe Lucy haraggal teli hagja. Mindig ilyen harapós volt mindenkivel szemben. Talán pont ezért szerettem őt annyira.
- Faye vagyok, szia – köszöntöttem.
- Á, szia drága, mondd – szinte láttam magam előtt a vonal túlsó végén lévő, fekete hajú lányt, ahogy megkönnyebülten leült egy székre. – Megtaláltad a címet? Sikerült berendezkedned?
- Igen, megvan - feleltem. - Köszi a házat. Azt hiszem, ez jó kis menedékhely lesz.
- Akkor jó. Akkor jó.
- Figyu, mikorra értek ide Peter-rel? – kérdeztem.
- Húúú... – sóhajtott Lucy. Megkeseredett sóhaj volt ez, nem éppen bizalomgerjesztő. – Meg ne kérdezd. Hiba csúszott a mátrixba. Legjobb esetben is három nap, mire ott leszünk, de inkább négy.
- MIII!!?? – kiabáltam a kagylóba, majd ráébredve arra, hogy Lucy nem süket, halkabbra váltottam a hangomat. – Hogy-hogy? Mi történt?
- Semmi különös, csak Peter is nézeteltérésbe került a szüleivel, ahogy te is. Az apja pár napra eldugta előle a kocsikulcsot büntetésből. Azt hiszik a mai szülők, hogy a mai kamaszokat csak így lehet nevelni. Sajnálom, drágám, de azért ne érezd magad egyedül! Akármikor hívhatsz.
Ez legalább némi vigaszt jelentett számomra. Csikorgó fogaim azt üzenték, milyen jó is lenne ilyen helyzetben elrágcsálni egy rágót, de nem hoztam magammal. Négy nap... Lucy-t kislány korom óta ismertem, szomszédok voltunk, ám a szüleivel három éve Missouri-ba költöztek, és azóta csak nagyon ritkán találkozhattunk.
Felültem az ablakpárkányra, szemlélni kezdtem az üvegen túli borús, ohio-i júniust, és ujjaimat az ablakkereten doboltattam. A fák úgy mozogtak, akár egy meccsen csápoló tömeg.
- Bevallom, egy kicsit félek, Lucy – suttogtam a telefonba. – Emlékszel, amikor gyerekkorunkban azt a döglött macskát találtuk a házatok mögött?
- Ki a frászt érdekelnek most a macskák, ne hülyéskedjél már, drágám!
- Tudod... – folytattam, nem véve tudomást Lucy véleményéről. – Azt a macskát valaki legyilkolta. Késszúrások voltak rajta. Mintha ártani akart volna bárkinek is. Mit vétett az a szerencsétlen?!
- Jó, jó, szóval macska. De hogy jön ez most ide?
- Én is járhatok úgy, mint az a szegény pára! – fakadtam ki.
- Ugyan, ugyan... – csitítgatott Lucy. – Ki bántana téged? Egy kedves, aranyos tündérkislány vagy.
- Az a cica is kedves volt és aranyos! – tartottam ki az álláspontom mellett. – Mégis megölte valaki. És ezt érzem most. Ezt! Itt vagyok Ohio déli csücskében, egy olyan helyen, ahol nem tetszik a légkör. Ki tudja, miféle népek fordulnak meg errefelé?
Szinte láttam magam előtt barátnőm békítő mosolyát.
- Ne feledd, hogy most a nagyapám házában vagy – emlékeztetett Lucy. – Minden sorozatgyilkos közül ő volt a legprofibb. Biztos vagyok benne, hogy a szelleme még most is kísért, és őrangyalként védelmezi a magadfajtákat.
Sóhajtottam – ez most egy „legyen úgy, ahogy Isten akarja”-sóhaj volt, Lucy szavai ugyanis furcsán megnyugtatónak hatottak.
- Köszönöm, Lucy...
- Hagyd a francba a hálálkodást, majd ha megérkeztünk, a nyakamba borulhatsz. Addig is viselkedj tündérhercegnőhöz méltóan!
- Hááát... rendben. Akkor, azt hiszem, hogy... szia...
- Szia drágám. Hamarosan találkozunk.
Szétbontottam a vonalat, és újra érezni kezdtem azt a fényévni távolságot, ami elválasztott engem Lucy-tól. Ekkor azonban egy csipogással jelezni kezdett a telefon: éhezett. Arra kért, hogy feltöltsem.
Leugrottam hát az ablakpárkányról, és a táskámban kezdtem kotorászni a töltő után. Amint megtaláltam, rossz előérzet fogott el: mi van, ha...?
Gyorsan bedugtam az egyik konnektorba, rácsatlakoztattam a telefont, és bekövetkezett az, amitől az elmúlt öt másodpercben rettegni kezdtem: a házban nem volt áram. Hogy nem juthatott ez eddig eszembe?! Hülye vagy, Faye, hülye, hülye!
Járkálni kezdtem fel-alá az előszobában, elmerengve azon, hogy na most mi legyen, Faye, ám ekkor gyomrom korgása egy újabb problémára figyelmeztetett: én is éhes voltam. A konyhába siettem, de a megvénült hűtőszekrényt nem volt bátorságom kinyitni: az oldalát penész-szörnyetegek csúfították, ki tudja, miféle megrohadt rémségek rejtőzhettek benne az elmúlt évek során. Így aztán újra magamra kaptam a táskámat, eltettem a pénzemet, és elindultam felfedezni a környéket valami bolt-féleség után.

Remegtek a lábaim a megtett kilométerektől, mire rátaláltam az egyetlen épkézláb üzletre. „Mrs. Grey Szupermarketje”, hirdette büszkén a felirat, de valójában csak egy elhanyagolt kis boltocskának lehetett hívni, minimális vevőforgalommal. Isten tudja, mikor festették le utoljára a hajdanvolt fehér falait, a kirakaton pedig repedésvonalak látszottak. A parkolóban csak egy leharcolt, rozsdamarta pickup pihent, és telefonfülkét – legnagyobb bánatomra – nem találtam.
Benn a boltban azonban figyelemreméltóan széles volt a választék, a különböző import árucikkek szinte egytől-egyig suttogták: „vegyél meg”. Hamar megtöltöttem a kosaramat minden földi jóval, és a kasszához léptem. A pult mögött ülő Mrs. Grey egy nagydarab, kedves, anyáskodó öregasszony volt, aki finom mozdulatokkal vette át az árucikkeket, miközben a vonalkód-leolvasó pittyegett a kezei alatt.
- Aranyoskám, ennyi chips és csoki nem fog megártani neked? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Még a végén úgy jársz, mint szerencsétlen Mrs. Grey-ed, én sem tudtam fiatalkoromban ellenállni az édességeknek, és nézd, mi lett belőlem.
- Ööö, házibulira lesz – hazudtam óvatosan. Azt azért még sem mondhattam, hogy a menedékhelyemen nem tudok főzni villany és gáz nélkül, így kénytelen voltam beérni zacskós vackokkal. A biztonság kedvéért azért vettem még néhány gyümölcsöt is, nomeg két palack ásványvizet, egy rágógumit, gyufát és annyi mécsest, hogy bármely másik eladó szektásnak nézett volna.
- Elnézést – kezdtem, - de tudnék valahol telefonálni?
Mrs. Grey lesajnáló tekintettel kezdett figyelni, sőt, a gyanakvás jeleit is felfedeztem rajta. Ő is tudta, hogy valami itt nem stimmel, és mogyoróbarna szemei megbizsergették a gerincemet.
- Sajnálom, aranyoskám, de a környéken egy nyílvános telefont sem találsz, és se nekem, se a törzsvásárlóimnak nincs mobilja. Kit szeretnél felhívni?
- Á, az nem érdekes, csak, izé... köszönöm – tettem a pultra a pénzt, és már távoztam is volna a két megrakott szatyorral. Mrs. Grey hangja azonban félúton megállított:
- Várj még egy kicsit, aranyoskám – mondta, és leakasztott valahonnan egy piros kutyanyakörvet. Gondosan az egyik szatyromba tette. – Nincs szerencsehozó talizmánom, de tudom, hogy erre még szükséged lesz.
- Ugyan, hagyja csak, évek óta nincs kutyám – legyintettem némi erőltetett vigyor kíséretében.
Mrs. Grey szeliden elmosolyodott.
- Az emberek szemében néha meglátom a jövőjüket – búgta halkan, sztoikus nyugalommal. – Ha azt mondom, hogy szükséged lesz rá, akkor az úgy is van. Fogadd csak el a vén Mrs. Grey-ed ajándékát, kedvesem.
Nyeltem egyet. Végül kinyögtem:
- Nos... akkor köszönöm.
- A te jövőd viszont, kicsi lány... – kezdte volna Mrs. Grey, azonban a hangja elcsuklott. – Nem. Nem... menj csak.
- Az én jövőm mi? – kérdeztem, nem kevés nyugtalansággal.
- Ne foglalkozz vele. A saját érdekedben mondom! – Tényleg felemelte volna a hangját? - Most menj! – Tényleg... sőt, szinte kiabált. - Mire vársz még, aranyom, menj, kifelé a boltomból!
Megfogtam a szatyrokat, és nyomban nyúlcipőt húztam. Egyszer sem néztem vissza se az eladóra, se a boltjára.

Délután lehetett, mire a napsugarak visszatértek a felhők mögül. Végre ismét érezhettem a júniusi időt. Visszaléptem a bizarr házamba, és a lepakolás után egyből egy parfis után kutattam. Por mindenütt. Az egyik szekrényben csakhamar ráleltem megmentőmre, egy régi seprűre, ami jónéhány, kiürült angol sörösüveg társaságában pihent. Ádáz küzdelmet kezdtem vívni a padlót beborító pormacskákkal, és végül én kerekedtem felül.
A menedékházamban víz sem volt, ahogy azon már nem lepődtem meg, így néhány létszükségletű holmimat fogva voltam kénytelen kivándorolni a közeli patakhoz, hogy ott mártózzak meg. Alaposan körülnéztem, de egy lélek jelenlétét sem észleltem. Mikor végeztem, felöltöztem, és hozzá láttam szerény ebédemhez: egy zacskó chips-hez.
Hamarosan azonban mozgást érzékeltem... ott, a fák mögül. Valami volt arrafelé. A fűben ültem, térdeimet felhúzva, és mozdulatlanul figyeltem. A valami rögvest előbújt megmutatni magát: egy farkas volt az.
Közelebb lopódzott, és a napsugarak elől már nem rejtőzhetett el. Durva, szürke bundája és ragyogó aranyszemei voltak. Kivicsorította a fogsorát, és ellenségesen rám morgott. Vajon támadni fog?
Én azonban merev maradtam, akár egy szobor, és a szemébe néztem. Kislány koromban volt két zsemleszín labradorom, Bravo és Nessie, és az ő esetükben működött a farkasszem-játék, elfogadták, hogy én vagyok a falkavezér. Egy farkasnál sem lehet ez másképp, gondoltam. Nem remegtem, igyekeztem, hogy a félelem árnyéka se látszódjon rajtam. Csak bámultam azokba a szemekbe, és nem kaptam el a tekintetem.
Veszített. Elfordította a fejét, és félénken, nyüszítve hozzám lépdelt. Megnyugodva keresztet vetettem (észak, dél, nyugat, kelet), mire ő leheveredett mellém, és felfedte a hasát.
- Jól van na, azért nem kell hízelegned – mondtam nevetve a szokatlan társaságomnak.
Csakhamar négy lábára állt, és közelebb merészkedett. Hátrahajtotta a füleit, és nyüszítő hangon könyörgött... melyik kutyám viselkedett így, talán Bravo? Nem számít, rögtön felismertem a helyzetet:
- Szóval éhes vagy. El kell keserítselek, nincs sok kajám.
Tovább folytatta a játékát, mire megesett rajta a szívem.
- Oké, oké, tessék – ragadtam meg a chips-es zacskót, és harmad tartalmát a földre ürítettem. – Ez minden, amit kaphatsz tőlem.
A farkas habozott. Alaposan körülszimatolta az egyik sonkás chips-et, mielőtt felporszívózta volna. Ezután a többi darabhoz már kevésbé komótosan látott neki. A lelkem örült, hogy nem én lettem a vacsorája.
- Hé, hé, ne olyan gyorsan! – parancsoltam rá, de nem figyelt. – Na rendben, ha tényleg ennyire kajás vagy...
Egy perc sem kellett ahhoz, hogy minden krumpliszirmot eltüntessen. Elégedetten feküdt le mellém.
- Csak nem tágítasz. Hát, legyen... de nyugtass meg, ugye nincsenek haverjaid?
A farkas felnézett rám, és felvonta a szemöldökét.
- Vagy úgy. Fogadni mernék, hogy volt falkád, csak a többiek kitaszítottak valami miatt. Akárcsak engem, a családomból... Mi mindketten elveszett lelkek vagyunk.
Lehunytam a szemem, próbálva felidézni a múlt eseményeit.
- Pedig olyan jól ment minden. Éltanuló voltam, a szüleim teljes mértékben megvoltak velem elégedve. És amikor tavaly bejelentettem, hogy apáca leszek, kiugrottak a bőrükből örömükben. Szigorú katolikus nevelést kaptam már egészen kicsi korom óta, majdhogynem az anyatejjel együtt szívtam magamba a tudást. Én voltam a szüleim egyetlen kicsi lánya, nem tudnám visszaadni mindazt a törődést, amit kaptam tőlük.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Szemem sarkából láttam a farkas... együttérző?! Szóval láttam a farkas együttérző pillantását. Mintha értené mindazt, amit mondok.
- De tegnapelőtt minden megváltozott. A város legjobb katolikus középsulijába jártam, ahol nagyon merev előírások uralkodtak. Az osztálytársamba, Ted-be nagyon szerelmes voltam. Az a kedvesség, az a figyelem, az a mackós testalkat... nem tudtam neki ellenállni egyszerűen! Az én Teddy-macim. Az órák újabban mindig kettőnk levelezésével teltek el, így egyre rosszabb lett az átlagom, de nem érdekelt, csak ő kellett nekem!
Kis szünetet tartottam, ellenőrizve, hogy hallgatóságomat nem untatom-e. A farkas azonban továbbra is figyelt.
- És igen... megtörtént. Megszegtük a hatodik parancsolatot. Szünetben kivonultunk a WC-re, magunkra csuktuk az ajtót, és egymásnak estünk. Szinte letépte rólam a ruháimat, majd... majd hátulról belém hatolt. Úgy csináltuk, ahogy egykor az ősemberek, minden romantikát nélkülözve, de ez egy cseppet sem zavart, teljesen beindultam. Sikongattam, mint a kismalac, azonban jött a felügyelő, és lebuktunk. Azt hittem, most aztán kirúgnak, de végül megúsztam egy igazgatói intővel, és az esetet hosszan lejegyezték az ellenőrzőmbe.
A farkas mégközelebb lépdelt, orra a könyökömmel került közelebbi viszonyba.
- A szüleim viszont ennek egyáltalán nem örültek – folytattam. – Soha olyan üvöltözést nem hallottam tőlük. Úgy döntöttem, lelépek otthonról. Anyám ridegen annyit közölt, hogy „már nem vagy többé tagja a Rosenberg-családnak.” Apám pedig... apám pedig ezt mondta – és itt mélyebbre váltottam a hangomat: - „Bárhová is mész, utánad megyek, és széttéplek, mint egy vadállat!!” – felnevettem. – Az én apám, képzeld csak el!
Ekkor azonban a farkas lesajnálóan az ölembe hajtotta a fejét. Egyszerre volt ijesztő, és... valami más is. Megfogtam a fejét, és lágyan simogatni kezdtem.
- Mondhatom, szép. Itt vagyok a világ végén, és egy farkassal beszélgetek. De mégis... valahogy te más vagy, mintha valóban meghallgatnál. Egy embernél sem éreztem még ilyet. Á, tudod mit?!
A kérdésemet hamarosan tettek követték. A magammal hozott zacskó aljáról kihalásztam a Mrs. Grey-től kapott piros kutyanyakörvet. A farkas szinte megrémült, amikor meglátta.
- Nem kell félned, csak egy kis beavatkozás az egész – nyugtatgattam, miközben a nyakára csatoltam az övet. Meglepően engedékeny volt. – Így jó is lesz. A neved pedig mostantól... hm... – elgondolkodtam. Ez a farkas a megértő hallgatásával együtt valahogy annyira hasonlít Ted-re... valami stílszerű nevet kell találnom. – A neved... lássuk csak. Terence? Nem, az egy hülye név. Trevor? Ez sem illik rád. Valami erős, és férfias név kell. Megvan! – kiáltottam fel örömömben. – A neved mostantól: Theodore.
Kissé oldalra billentette a fejét. Mintha tetszett volna neki a név.
Ezt követően viszont nekem esett... támad?, rémültem meg egy pillanatra. Theodore a nyakamba borult és... az arcomat kezdte nyalogatni. Ez Nessie szokása volt. Nyelvével nyomban eltüntette a megszáradt könnypatakokat az arcomról, miközben két elülső mancsa a vállaimon nyugodott, és így fél testsúlyát rám helyezte. Nevetve próbáltam félrelökni magamtól.
- Jó-jó, kellően összenyálaztál. Na, szállj le rólam, baromi nehéz vagy.
Az idilli jelenetnek az ég dörgése vetett véget. Theodore nyüszíteni kezdett, és lekászálódott rólam.
- Ne, ne, ne – suttogtam a fülébe. – Ne panaszkodj, a természetben nőttél fel, te már megszokhattad az ilyet. Egy kis esőtől csak nem lesz bajunk.
Felnéztem az égre: az első esőcseppek már meg is érkeztek.
- Bár bevallom, én is félek – mondtam. – Ez az eső mintha bajt jósolna... valahogy fura, de nem tetszik.
Egy hangot hallottam ekkor. „Ne félj, én majd megvédelek!” Körülnéztem, ki volt az? Senki nem volt a közelben, csak... csak Theodore, a maga komoly képével. Vajon tényleg ő szólt volna hozzám? Nem, az hülyeség. De mi van, ha mégis?
A farkas eliramodott tőlem, be a fák közé. Csak egyszer nézett vissza, szemei valósággal egy újabb találkozót ígértek a későbbiekben. Magam is összekaptam a cuccaimat, és bemenekültem a házba a természet haragja elől.

Három nap telhetett el. Azóta szinte folyamatosan esett, csillapíthatatlan lelkesedéssel. Csak néha bújt elő a nap, hogy aztán pár órával később újból visszavonuljon a felhők mögé. Az időjárás valósággal háborút vívott saját magával.
Jómagam a napjaimat új hobbimnak szenteltem: Mrs. Grey boltjában – aki rideg hallgatásban tűrte a társaságomat – vettem tollat és jegyzettömböt, hogy naplót írhassak. Nemcsak mindennapi dolgaimat róttam a papírlapokra, hanem lejegyeztem a különös vízióimat is – igen, vízióimat, ugyanis ezek is utolértek engem valahogy. Egyszer karókra feltűzött csecsemőket láttam magam előtt, akik keserves óbégatással vonaglottak a fájdalomtól: Istenem, azok a hangok, és az a kép! Más esetben Jézus arcát láttam kibontakozni: olyan lesajnálóan nézett rám, hogy valósággal belém mart a bűntudat, szinte éreztem, hogy el fogok kárhozni. Mindig sírtam, valahányszor véget értek ezek a látomások.
Úgy éreztem, ellöktem magamtól Isten szeretetét. Előbb le kellett mondanom arról, hogy apáca legyek, és most úgy tűnt, talán a Mennybe sem léphetek be. Elborzadtam magamtól: az elmúlt néhány napban loptam, paráználkodtam, nem tiszteltem a szüleimet... egekre, mi lesz a következő parancsolat, amit megszegek?
Késő estére járt, letettem a tollamat a kártyázóasztalra, az égő mécsesek közé. Neki készülődtem volna a lefekvéshez, azonban egy közeli farkasvonyítás megdermesztett. Tényleg... tényleg ő lehetett az?
A hang a bejárati ajtó felől hallatszott. Odasiettem, és kinyitottam. Nem csalt a megérzésem: valóban Theodore jött el értem, csurom vizesen. A sötétben szinte világított a piros nyakörve, amiről menten felismertem.
- Hát itt vagy – suttogtam. – Örülök, hogy látlak. Gyere be, rossz rád nézni.
A vendégem belépett az előszobába, és alaposan megrázta magát, úgy, hogy rám is fröccsent egy kis ízelítő a kint tomboló ítéletidőből.
- Fogadni mernék, éhes vagy, máskülönben miért jöttél volna?
Semmilyen tálat nem találtam a konyhában, így jobb híján a padlóra borítottam a maradék fűszeres chips-emet. Theodore hevesen látott hozzá szerény vacsorájához, miközben én egy Snickers-szeletet bontottam magamnak, a falkavezérnek.
- Oszd be jól, Theo – figyelmeztettem a farkast. – A pénzünk egyre csak fogy, és Lucy-ék még mindig nem érkeztek meg.
Amint ezt kimondtam, a kintről jövő fények bevilágították a teljes előszobát: egy autó érkezett meg. Felcsillant a remény: Lucy és Peter?
Az ablakhoz mentem, kitekintettem, de valami nem stimmelt: Peter-nek vagány Subaru-ja volt, ez az autó azonban egy roncshalmaznak tűnt még így, a sötétben is. A vezető lekapcsolta a fényszórókat, és kiszállt, alacsony növésű utasa társaságában. Felém jöttek, és én rögvest ajtót nyitottam nekik.
- Jó estét – köszöntöttem az idegeneket.
Bár nem láttam jól, megpróbáltam felmérni őket: egy magas, negyvenes férfiember, és egy tinédzserkorú lány jött hozzám. A férfi vette magához a szót:
- A... halál... mindenkit...utolér...
A lány felnevetett, és pajkosan a férfi gyomrába ütött.
- Hihi, ne figyelj az én drága apucikámra, mindig össze-vissza beszél – közölte. – Csak az lenne a kérdésünk, vagy kérésünk...? Na mindegy, szóval örömmel vennénk, ha megszállnánk itt egy éjszakára. A legközelebbi motel is mérföldekre van innen, és már elég későre jár, pláne ilyen időben vezetni, jajj, nem irigylem az én apucikámat, ne tudd meg, hogy...
- Persze, rendben – szakítottam félbe a szájmenésben szenvedő lányt. – Az emeleten van néhány szabad ágy, nem túl kényelmesek, de egy éjszakára maradhattok.
Nem tetszett ez nekem. Három napig teljesen egyedül voltam, most meg egyszerre állított be hozzám fél Ohio, emberek és állatok vegyesen. Viszont örültem egy kis társaságnak, és ha már ide vetett a sors, karmikusan is kötelességemnek éreztem, hogy segítsek másokon.
- Gyertek be, ne ázzatok bőrig! – utasítottam a furcsa párost.
Újdonsült vendégeim követték az utasításomat, azonban megtántorodtak a chips-et faló Theodore láttán.
- Ó, ne, ne féljetek! – mondtam gyorsan. – Nem bánt... ő egy... kedves farkas. Magam szelidítettem meg.
A lány nyelt egyet, és belépett a mécsesek fényébe.
- Rendben – közölte szűkszavúan.
Ahogy közelebb jött, felfigyelhettem külsejére: kicsit hasonlított rám, már ami tizenöt éves kinézetét, és félhosszú, hullámos szőke haját illette, de ezzel a hasonlóságok véget is értek a törpe növésével és a kerek arcával.
- Faye Rosenberg – mutatkozott be kezét nyújtva.
Haboztam a meglepetés erejétől.
- Faye... szintén Rosenberg – ráztam meg a kezét.
Elmosolyodott. A férfi az árnyékban maradt. Fehér pólóján jókora olajfolt éktelenkedett.
- Ő meg itt az én egyetlen drága apucikám, Butch Rosenberg – mutatta be Faye2 az idegent.
Vele is próbáltam kezet rázni, azonban ez kudarcba fulladt. Butch Rosenberg csak halkan, vontatottan motyogott maga elé:
- A... halál... hozzád is... eljön egyszer...
Faye2 felnevetett.
- Hihi, látod, ilyen apucikával lettem megáldva, de én mondom, jófej, és kedves ember ő, mégha kissé zavart is, hát igen, kissé tönkre vágta az élet, de az csak ennek a világnak köszönhető.
Kissé jobban szemügyre vettem az apucit... és a hideg kirázott. A pólóján, amit eddig olajfoltnak hittem, valójában vér volt... valakinek a vére.
- Ööö – kezdtem zavartan, - telefonálhatok?
Faye2 sebtiben kotorta elő zsebéből a mobilját, és átnyújtotta.
- Tessék, Faye Rosenberg, csakis neked, van még rajta elég egység. Hát igen, legalább mi, Faye Rosenberg-ek tartsunk össze!
Kicsit meglepett ez a kislányos naivitás: mintha meg se fordult volna a fejében, hogy akár a 911-et is hívhatom. De szó nélkül vettem el a telefont, és kivonultam a bejárati ajtóba. Ahogy hátrapillantottam, láttam, hogy Theodore otthagyta a vacsoráját, és a lábaimhoz lépett.
Nem foglalkoztam vele, azon nyomban felhívtam Lucy-t.
Kicsöngött... hatszor is, mire Lucy felvette a kagylót.
- Nem veszek tőletek semmit, hagyjatok már békén, elmentek mindnyájan a...
- Szia Lucy, itt Faye – köszöntöttem gyorsan.
- Á, te vagy az... jó késő van.
- Lucy, hol a fenébe vagytok már?
Rövid csend a vonal másik végén.
- Szóval élsz még – mondta Lucy.
- Persze, persze, de már nem sokáig, ha nem jöttök!
- Jól látod, drága: tényleg nem jövünk.
Ereimben megfagyott a vér. Ez nem lehet...
- Tudnod kell valamit, Faye – folytatta. – Azt a macskát... én öltem meg.
- Mi van? – kérdeztem.
Lucy kacagott.
- Azért tettem, mert szép volt... és én szeretem nézni, ahogy valami szépség elpusztul. Te is szép vagy, és most adatott meg a lehetőség, hogy beinvitáljalak a húsdarálóba. Nem vagyok holmi vasárnapi gyilkos, hogy én magam öljelek meg, egyszer kipróbáltam a macskán, és annyi elég is volt. Nem adok többet egy-két napnál a hátrelevő életedből. Ez van, drága. Jó barátnő voltál, de mindig, mindenben jobb voltál nálam, így hát ennyi elég is volt belőled, szia.
- Várj, Lucy, ne tedd le! – szóltam közbe, de a telefonból már csak egy „bip” hallatszott.
Sóhajtottam, és lehunytam a szemem. Hallottam, ahogy az eső kezdett elállni.
- Majd te megvédesz – mondtam a lábaimnál helyet találó Theodore-nak, továbbra is csukott szemmel. Valahogy tudtam, hogy még most is figyel rám. – Úgy lesz, ahogy mondtad?
- Haj, haj, csak nem bajban vagyunk? – került elő Faye2 a semmiből, és ő is kilépett az ajtóba.
Végigmértem a lányt, ahogy a válaszomat is, mielőtt megszólaltam volna:
- Nézzétek... itt maradhattok... de csak egy éjszakára, aztán sipirc.
Faye2 mosolygott.
- Jajj, nem olyan rossz ember az én apucikám. Csak néha bekattan, mint legutóbb. Elvágta anyu torkát, hogy csakúgy spriccelt szanaszét a vér, hihi, na az tök vicces volt, megtette, amitől mások óvakodnának, de az én apucikám bátor legény. Három napig csak menekültünk a törvény elől, hihi, ne tudd meg, mennyi mindent láttunk az utakon! Nem lehet véletlen, hogy pont itt kötöttünk ki.
Visszaadtam neki a mobilját, és kiléptem a teraszra. Hátat fordítottam neki, úgy intéztem hozzá a szavaimat:
- Tudod, Faye, mi annyi mindenben hasonlítunk, így, első benyomásom szerint. Mindketten eltávolodtunk Istentől, és az Ördög szolgálatába álltunk, akár akartuk, akár nem.
Megfordultam, és szembe találhattam magam Faye2 nyugtalan arcával. Theodore rosszindulatúan morgott a lányra.
- Azonban egy különbség mégis van köztünk. Az én szemem zöld, amiből már kiveszett minden remény, a tied azonban kék, ami csordultig van tele élettel.
- Mit... mit akarsz ezzel mondani?
Neki támaszkodtam a korlátnak.
- Én már csak egyet akarok mondani – feleltem mosolyogva. – Theodore! Ölj!

Butch Rosenberg az emeleten ágyazott meg magának, a mécsesek fényében. Nem zavartatta magát a kinti hangok miatt: csak egy menekülő lány sikolyát hallotta. Talán az ő lánya? Kit érdekel, neki is ugyanúgy pusztulnia kell, mind a többi rohadék halandónak ezen a Földön. Az ablakhoz lépett, és bár a felhők elfedték a csillagokat, mégis hozzájuk intézte szavait:
- Köszönöm... neked... kedves idegen. A halál... csak egy új élet kezdete. Senki... senki nem menekülhet előle... talán... talán ezért is olyan szép... a halál.

Utolsó módosítás: 2010.05.28. 22:48

Hozzászólások

LordMatteo
1 | LordMatteo 2010.05.22. 11:12
Kicsit zavaros a vége számomra.

Most akkor az a lány, akinek a szempontjából végig követtük az eseményeket, az ölette meg a később az apjával odamenőt?

A történetet olvasva így van, de a viselkedése teljesen elüt az addigiaktól.
Aryx
2 | Aryx 2010.05.22. 11:50
LM: Elismerem, kissé elkapkodtam a végét, de úgy van, ahogy írod. Oké, más a viselkedése, de a lány bevallottan az ördög szolgálatába állt, ahogy ez írva is vagyon. :) A kapkodásról még annyit, hogy ma szerkesztettem hozzá +1 mondatot, mert csak utólag fedeztem fel egy logikai buktatót.

De amúgy meg: THX!! Nem hittem volna, hogy lesz valaki, aki majd végigolvas egy ilyen rohadt hosszú bejegyzést. :) Szóval, már csak egy kérdés: ezt a hibát leszámítva milyen volt? Komolyan érdekel a véleményed, szal mondd, plz. :)
3 | ShuleyvA 2010.05.22. 17:08
Szerintem nem volt hosszú, szépen megismertetted a leányzó életét. Na meg voltak azért fura dolgok is (de nem térnék ki rájuk, hadd emésszem csak). De kicsit túlontúl egyszerűnek véltem az indokot Lucy részéről, ami arra utasította, végezzen barátnőjével.
Ja és ez a mondat, hogy: „A farkas habozott. Alaposan körülszimatolta az egyik sonkás chips-et, mielőtt felporszívózta volna.” Tehát mielőtt „felszívta” volna?
A vége nagyon jól sikerült, nem gondoltam volna, hogy az a kislány fog meghalni főhősünk helyett. Fura mód nem rémlik Faye hajszíne, talán nem is említetted meg. Így ravasz volt.
Aryx
4 | Aryx 2010.05.22. 20:39
Shuley: Először is nagybetűs THX Neked is a kommentért. :) Ami a kritikát illeti: szerintem semmi gond nem volt a chips-et felporszívózó farkassal, jobb hasonlatot keresve sem találtam. Ami a másikat illeti (Lucy indítékát), nos, abba már nem kötnék bele, így belegondolva igazad van. Csak valahogy nem akartam, hogy miközben folyik a cselekmény, hosszabban tárgyaljam ki azt az indítékot, de igaz, valami elegánsabb megoldást kellett volna találnom. Faye hajszíne meg már a bevezetőben meg van említve. :) Fura dolgok? Hmmm...

Amúgy azért is aggódtam a hossza miatt, mert ez pont 2x terjedelmesebb lett, mint az eddigi szösszeneteim (4 oldal helyett 8), de úgy tűnik, ez felesleges volt.

Ja és Shuley, a "Fáziskésés" végső változata mikor kerül ki a blogodra? (Mert ahogy legutóbb néztem, az bizony under construction volt.) És ha már itt tartunk, írsz még hasonlókat a későbbiekben? Jó lenne...
LordMatteo
5 | LordMatteo 2010.05.22. 22:45
Maga a történet nagyon tetszett, tegnap este olvastam el, egy-két helyen azért beleborzongtam :)

Nem volt hosszú egyébként! Jó, persze, megnyitom, mondom wtf, de olvasni nem volt hosszú, épp ennyinek kellett lennie.

Shuley: a farkasok - a kutyákkal ellentétben - felszívják a folyadékokat, és a kisebb kajákat is, a kutya ugyebár lapátolja a nyelvével, nagyobb falat esetén mindegyik harapja azt. :)
6 | ShuleyvA 2010.05.23. 09:41
Hát én igazán nem szerettem volna akadékoskodni vagy ilyesmi, nyilván sokkal jobb vagy nálam írástechnikailag és stilisztikailag is, csak nekem furcsa volt a felporszívózni, vagyis a felszívni szó a kajára. Ja és köszi LM az útbaigazítást. ^^

Az pedig soha ne zavarjon mennyi az irományod hossza, aki szeret olvasni, úgyis végigfogja izgulni, ha akár több, mint 20 oldalas is.

Ami engem illet: Mindenre sor kerül, 10 perces történetem is van szép számmal (hogy ne a levegőbe beszéljek: Lételem, Rodner!, Világtalan, Hinta, Húsvér, Délibáb, Kalandvágy, Csapongó és még 4). Ezeknek tudatában persze, hogy lesz még mit kitennem. Csak ott van a stilisztika is amire nagyon oda kell figyelnem mielőtt publikálom és a többi. :-) De először a weboldalamat akarom megcsinálni, ami egy délutánt emésztene fel, csak el kéne magamat szánni rá.
Aryx
7 | Aryx 2010.05.23. 13:06
Shuley: Ne érts félre, az esetek 90%-ában jól viselem a kritikát, ahogy most is, ha nem is látszott. :) Szal örültem. Igaz, régebben olyan kritikát is kaptam, ami 1 évre elvette a kedvemet az írástól, annyira porig lett alázva a személyem meg az irományom.

És ne gyere ezzel a "jobb vagy nálam" szöveggel, bőven van még hova fejlődnöm. Kissé megalomániásan hangzik, de jobb akarok lenni mindenkinél (mégha tudom is, hogy egy Lovecraft-hez sosem fogok felérni), olyat szeretnék írni, amire még az imént említett szőrösszívű kritikusom is elégedetten bólint, ez a versenyszellem éltet. És ha ez a versenyszellem benned is megvan, bőven tudsz még a későbbiekben 10/10-es írásokat letenni az asztalra. Ezt szeretem ebben a hobbiban. :) Arról nem is beszélve, hogy Te jóval termelékenyebb vagy. Szóval a weboldalhoz hajrá, és várjuk szeretettel a köv. műved. :)
Aryx
8 | Aryx 2010.05.23. 13:34
És még mielőtt valaki félreértené az utolsó bekezdésemet: egy hugo/nebula/nobel-díjtól sokezer fényévnyi távolságra vagyok. Itt egyszerűen arról van szó, hogy majd öreg koromra már egy bizonyos _szintet_ szeretnék megütni, ami tényleg közel mindenkinek tetszeni fog majd.
9 | ShuleyvA 2010.05.24. 10:22
A porig alázásból tanul csak igazán az ember. A jókora fejbókokat az ember nem felejti el, aztán már nem véti el az adott hibákat, ha jól megdorgálták érte. :-) Lovecraft? Nem hallottam még róla.
Viszont engem nem a versenyszellem éltet, hanem inkább a szórakoztatni akarás. Kit érdekel bármi más, ha az embereket el tudom szórakoztatni. Nekem ez egy élmény, egy kihívás avagy maga az éltető írás terén.
A termékenység pedig aligha ér valamit, ha stilisztikailag nem pontos a mű. Ez veszi el a legtöbb időt. Már az összeset megírtam volna, ha ezzel nem lennék "kicsit" bajban. De majd igyekszem, köszi. ^^

Öreg korodra akarsz elérni egy bizonyos szintet? Na ne viccelj már. :D
Aryx
10 | Aryx 2010.05.24. 12:52
H. P. Lovecraft a világ egyik legtehetségesebb írója volt, számomra ő a példakép. Nem írt regényt, a novellái viszont sikeresek lettek... a halála után. Előtte a kutyát sem érdekelt, pedig olyan írói technikákat használt, hogy sok mai író elsüllyedne szégyenében. Bővebben.
Dicsérendő az ars poeticád, és ahogy látom, önkritikával is meglettél áldva, nem úgy, mint annyi író-kollégád. :) Ez tetszik nekem. Igaz, hogy türelmetlenül várom a köv. írásod, de ha úgy látod, hogy van még mit elszöszölni rajta, legyen. :)
És ha nem is öreg koromra, de jó pár éven belül mégiscsak szeretném azt a bizonyos szintet elérni, valami hibátlan munkát kiadni a kezeim közül. Minden írásommal és minden visszajelzéssel tanulok valamit, csak úgy érzem, hogy tanulnivalóból még mindig sok van... de majd egyszer talán eljön ennek is az ideje. :)
11 | ShuleyvA 2010.05.24. 17:59
Na és ha elérted azt a bizonyos szintet? Ha mégis sikerül kiadni a kezeid közül valami ütős, hibátlan művet, mi lesz? Következő szint? Honnan hova? Meg aztán a határ a csillagos ég...

A tanulást mindig az olvasásban láttam de bizonyára ezt is embere válogatja, mert én nem fejlődtem írástechnikailag ha már egymás után (bizonyos időközönként persze) megírtam 4 sztorit. Ellenben sokat olvasom és így azért elég sokat tanultam már – de még mindig nem eleget. Ezzel pedig továbbfűzném a gondolatot, hogy bizony tanulnivaló akad még bőven.

A visszajelzések itt dome-on viszont elég szegényesek – nem szeretnék ezzel a kijelentéssel sérteni senkit és semmit, hiszen rendben, hozzászólnak azok az arcok, akik értenek hozzá, illetve megtisztelnek azzal, hogy egyáltalán olvasnak. De olyan átfogó kritikát nem igen kapunk, mint egy az ilyenekre szakosodott „javítótól” (nem ugrik be a végtelenül egyszerű neve). Ugye hiába küldtem már ide-oda egy-két művemet, ha visszadobják az egészet néhány kiemelt hibával ez első bekezdésben, amihez talán kapunk valami magyarázatot. A többit viszont homály fedi, ám, ha az illető ismét megpróbálkozik, nos... bizonyára lehet próbálkozni: Elküldöm, rám morognak de csak kicsit, majd kijavítom azt a kicsit, visszaküldöm, megint visszadobják új hibákkal... de szerintem a 3. körnél elküldenének a francba. Meg, ha sok, el sem olvassák, esetleg belemennek, miért ilyen hosszú.
Itt pedig, amilyen hibákra és észrevételekre fény derül – természetesen ujjongva verem a fejem az asztalba (kettős érzés) – és igyekszem javítani őket. ^^
Aryx
12 | Aryx 2010.05.24. 20:52
Hát, ha meglesz az a bizonyos szint, amiről álmodozok, addigra már bőven nyugdíjas leszek, és mehetek megtanulni golfozni. :)

Hogy szegényesek a visszajelzések itt a Dome-on? Hm, nem tudom, ha azok lennének, biztos nem itt publikálnék. :) Emléxel még, mit mondtam Neked: nem mindegy az, hogy milyen közönségnek írod, amit írsz. Én már attól boldogabb vagyok, ha 2 ember elolvasta, akiknek tudok adni a véleményére. Persze, igaz, attól még hiányzik egy padavan, vagy hasonló figura, aki kíméletlenül az arcomba vágná a kritikáját, de így sem panaszkodhatok. Még mindig sokkal jobb ez a helyzet, mint a már sokat emlegetett rpg.hu-n, ott tényleg nem nehéz jót írni. :)

Pontosan milyen helyekre küldözgettél írásokat, hogy visszadobják? PM-ben is folytathatjuk...

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.