Watch Dogs 2
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Aryx blogja

A Sellő

Aryx | 2008.02.06. 23:16 | kategória: unatkoztam | 7 hozzászólás

(Nem olyan hosszú, mint amilyennek látszik…)

Fájdalom hasít belém ébredéskor. Csak nehezen kelek fel, tüdőmet mintha karóval döfték volna át, küzdenem kell minden egyes levegővételért.
Hol lehetek? – teszem fel magamnak a kérdést. Ez a hely minden, de nem kórház. Szinte biztos, hogy akkor, ott az autóban én… meghaltam. Talán maga Szent Péter zárt ebbe a cellába a bűneimért, egy örökkévalóságig.
Egy halkonzervben érzem magam – keskeny és szűk, fekvő helyzetemben a lábamat sem tudom kinyújtani. A plafont szinte elemésztik az árnyak, lehet vagy 5-6 méter magasan. Fekvőhelyem szakadt pokróc, baloldalt vasrács húzódik. Minden más beton.
- Mit álmodtál?
Felriadok a hangra, ülő helyzetbe kerülök. Egy kislány hangja volt ez, valahol ott… Félénk, ártatlan és suttogó.
A hang irányába fordítom a fejem. Csak most látom, hogy egy másik cella is akad az enyémmel szemben. A minket elválasztó folyosó kétembernyi széles, és a sok közül mindössze egyetlen neoncső világít. Halvány fénye csak a sziluettjét láttatja a sorstársamnak.
- Mit álmodtál? – kérdezi újra a kislányhang.
- Honnét tudjam, ki a faszt érdekel ez most!? – rivallok rá a szomszéd cellára.
A lány megrémül a szabadjára eresztett vadtól, és hátrébb vonul az árnyékban.
- Bocs, bocsika, ne haragudj… nézd, tiszta ideg vagyok, kezdjük elölről: mi ez a hely, és mit keresünk itt?
- Téged elraboltak.
Gondoltam is, hogy nem kórházba vagy fogdába kerültem az autóbalesetem után. Valakik kimenthettek a kocsimból, és bevágtak a kalitkámba.
- A kibaszott… kib… ki vagy te? – muszáj kérdeznem.
Visszakúszik a félhomályba – most látom csak, hogy térdel – arcát a rácsaihoz dugja. Akár át is férhetne rajtuk, olyan… apró. Kilenc éves lehet, negyed annyi, mint én, a szemeit vörös hajtincsek takarják.
- Marina, hát te?
- Kyle.
- Örülök, hogy megismerhettelek… ööö, mi is a neved… Kyle?
- Igen. Mióta vagy itt?
- Nem tudom.
Ami csakis azt jelentheti: régóta. Egyelőre nem kérdezek rá, miként bánhattak vele a mocskok.
- Én mióta?
- Nem tudom – szinte látom, ahogy lesüti a szemét. – Itt nem telik az idő.
Felrémlik, hogy a balesetem napján még villámgyorsan megborotválkoztam indulás előtt. Kitapogatom az arcom: közel egynapos borosta. Hugyoznom kell, de igyekszem tekintettel maradni a kiscsajra.
- Van egy játékom, benne vagy, Kyle? – valósággal ragyogni kezd a hangja a hirtelen jött lelkesedéstől.
- A faszt, még mit nem… figyelj, csaj… Marina, sejtelmem sincs, mit fognak velünk tenni, és addig nem nyugszom, míg ki nem szedem belőlük. Csak jöjjenek elő, és én esküszöm…
- Nem fognak jönni – vált vissza ártatlan hangszínbe. – Egy darabig békében leszünk mi itt ketten. Csak játsszunk, Kyle… kérlek.
Sóhajtok. Végül is, nem rossz ötlet. Kalasnyikovval fognak szitává lőni egy kézikamera előtt, hogy legyen mit küldeniük a CNN-nek. Mielőtt viszont ez bekövetkezne, miért is ne okozhatnék örömöt ennek a kislánynak? Pompás utolsó óráim lesznek, csak higgadjak le.
- Nem bánom, legyen gyereknap.
Halkan nevet. Elismerésem neki – talán mégsem bántották őt fogvatartóink.
- A játékszabály: bármit mondok, hinned kell nekem.
- Ennyi?
- Igen, Kyle. Csak ennyi. Ha jól játszol, mindketten kiszabadulhatunk.
- Ugyan már, ne etess ilyesmi… - ajkamba harapok. Észre sem veszem, de máris a kiscsaj játékába kerültem. Ravaszabb ez a teremtés, mint a volt feleségem. – Okés, kiszabadulunk.
- Szóval bízol bennem – hátradobált hajjal vigyorog. Ettől a pillanattól kezdve már nem kell fény, hogy lássam a reakcióit. – Jaj, hol is kezdjem…
Nyel egyet.
- Nos, igazság szerint én nem vagyok ember.
- Hogy-hogy… - csak hülyül a kislány, nyugi. – Mi vagy akkor, ha nem ember?
- Sellő.
Rövid csend. Végül kacajt erőltetek magamra.
- He-he… na ne röhögtess, úgy érted, azok a mesebeli topless-nőcik, akik a halak között úszkálnak idétlenül? Ki kellett volna már nőnöd ebből, kislány.
- Nem vicc, komoly, sellő vagyok, hinned kell nekem, légyszi, légyszi, kérleeek…!!
- Jó-jó, felőlem…
- Azért kérdeztelek az álmodról, mert mi, sellők… mi nem szoktunk álmodni.
Úgy döntök, most már nem szállok ki a játékból. Ez a kevés is sokat segít abban, hogy ne lássam lelki szemeimmel a Kalasnyikovot.
- Én sem szoktam – felelem.
- Nem igaz. Láttalak, ahogy alvás közben azt a kézmozdulatot csináltad.
- Azt?
- Ezt – furcsa, félköríves mozdulatot tesz a karja a levegőben. Mint mikor valaki hirtelen félrerántja a kormányt – ahogy én tettem akkor.
Vagy úgy…
- Álmomban kocsiba szálltam – kezdem. Biztos vagyok abban, hogy a tegnapi eseménysort éltem át újra, és nekem sem árt, ha összerakom a mozaikkockákat. – Olajzöld Land Rover, igazi bestia, bármit kibír. Felhajtottam vele a partmenti szerpentinekre. Nem siettem, nem munkaügyben utaztam külföldre. Ki kellett szellőztetni a fejem, magam mögött akartam hagyni mindent. Az út teljesen kihalt volt, a vízfelszínen csillámlottak a napsugarak.
„Minden rendben” – gondoltam, amíg váratlanul mögém nem került a gonosz.
- A gonosz?
- Igen – folytatom. – Fekete kamion képében jelent meg, és vészesen gyorsan hajtott. Úgy láttam, előzni akar, de a monstrum szélessége kitöltötte az egész sávot. „Nem fog ez neked sikerülni,” – jegyeztem meg magamban, ám akkor ő hátulról nekem koccant.
„Meg vagy hülyülve, te fasz?!” – ordítottam, ki az ablakon. Azonban a lélegzetem is elállt, mikor rátért a szembesávra, és mellém került.
„Ez a tag nem viccel… ez komolyan veszi, hogy engem üldöz!” Le kellett magamról ráznom, és fejben már meg is jelent előttem a térkép, hogy hol cseszhetek ki vele.
- Kicseszni....?
- Igen, Marina. Meg kell tanulnod kicseszni másokkal, ha túl akarsz élni a világban. Tehát láttam magam előtt a térképet, és tudtam jól, hogy három percen belül egy alagúthoz érünk, aminek nyelve egy tűéles jobbrakanyar. A kamion esetében akkora rakománnyal, olyan tempó mellett lehetetlen lett volna azt a kanyart bevenni. Ha mégis megpróbálja, az alagút falára kenődik fel.
- Ah… - hallatott a kislány egy csodálkozó sóhajt.
- Becsatoltam a biztonsági övet. „Játszani akarsz? Emberedre találtál, benne vagyok!” Készen álltam a kihívásra, de akkor… a kamion oldalt belém vágódott. Le akart szorítani, és még káromkodni sem tudtam, jött is a második csapás. Az ütközés leszakította a tükröt, behorpasztotta az ajtót. Elvesztettem az egyensúlyomat, az autó irányíthatatlanná vált. Velem együtt sikoltottak a kerekeim, amikor megborultam, és láttam a közelgő alagút szárnyát. Cseppnyi megmaradt öntudatommal még sikerült azt a kormánymozdulatot végrehajtanom. De elkéstem vele, frontálisan az alagút bal szárnyának csapódtam, és arról lepattanva zuhantam a tengerbe.
Elhallgatok. Nem is tudom, honnét emlékszem minderre.
- Mit láttál? – kérdezi.
- Mármint ott lenn? Tudom is én. Hallottam a fekete kamion őrjöngő motorját, de azt követően minden más hang megszűnt. Egyre alább merültem a tengerben, és már csak azt láttam, hogy nincs térerőm, képtelenség lesz segítséget hívnom. Szivárgott a víz a kocsimba, akárhogyan húztam fel az ablakot. Próbáltam aprókat lélegezni, de még így is mintha gyorsabban fogyott volna a levegő. A lábam beszorult, és én… elájultam. Ebben a cellában ébredtem fel.
Szárnyra kapnak a gondolataim.
- Talán akik kimentettek, és idehurcoltak, tisztában vannak az állampolgárságommal. Csakis ez lehet az ok. Előre kitervelték az egészet, azt remélve, hogy a honfitársaim kivonulhatnak az országukból. Semmi kétség, ez lehet a megoldás. Figyelj, Marina, mi az állampolgárságod?
- A mim?
- Kyle Fleming vagyok az Egyesült Királyságból, te jössz!
A válasz sokat várat magára.
- Én… Delfinekkel Táncoló Marina vagyok, az Ezüst és Kék Halak Tengeréből.
- Nem, nem jó, ezt nem fogják elhinni.
- De csak te vagy itt, akinek hinnie kell nekem!
- Értsd meg, kislány, ezeknek az iszlamista geciknek több kell.
- Az iszlám nem gonosz.
Megdöbbent a kijelentés.
- Hogyan…?
- A te celládban korábban már volt egy iszlám férfi. Sokat beszéltem vele, és szép álmai voltak. Őróla tudtam, hogy nem gonosz.
- Azt akarod mondani, hogy a fogvatartóink nem holmi iszlám terroristák?
- Nincsenek fogvatartóink, Kyle. Csak neked. Én.
Csend. Ajkam kiszárad, nehezen találom a szavakat.
- Mi ez az egész?
- Előbb mutasd a kezed, Kyle, és elmondom.
- De…
- Hinned kell!
Nincs mit tennem. A rácson át kinyújtom a kezem, és a kiscsaj tanulmányozni kezdi. Tenyérjóslás? Olybá tűnik.
- Látod ezt itt, Kyle? Ez az életvonalad. Nagyon rövid, már utol kellett volna érjen a Halál.
Elereszti a kezem, és a szemembe tekint.
- Én voltam az, aki megmentett téged a Halál karmai elől.
- Nem értem…
- Aznap a Halál üldözött téged, mert az időd már évekkel ezelőtt lejárt. Amikor viszont megláttalak… ott, a víz alatt, én azt nem hagyhattam tett nélkül. Sosem szerettem sellő lenni, és mindig is vágytam egy igazi, emberi apucikára!
Szünetet tart, mély levegőt vesz, és folytatja:
- Ezért kellett magamhoz szorítanom a lelkedet, hogy örökké egy család legyünk.
- Ez nekem túl sok…
- És szeretném, ha az apukám hinne nekem.
Lehunyom a szemem. Megpróbálok racionális maradni.
- Akkor válaszolj: hol vagyok valójában?
- Hogy a tested hol van, azt nem tudom. Nekem csak a lelked kellett. Ezért hoztam létre ezt a világot, ahol majd mindörökké együtt lehetünk.
Nem hiszek neki… egyszerűen nem tudok.
- Miért csak a lelkem kellett?
- Hát nem emlékszel, Kyle, melyik mesekönyvet vetted a lányodnak?
Emlékszem. A Kis Hableány volt az. Marina, a sellő az emberek között akart élni, ám ezért a hangjával kellett fizetnie a boszorkánynak. Ezt vettem a meg nem született lányomnak.
- Honnan tudsz te erről?
- Könnyű dolog egy lélekben olvasni… mint egy nyitott könyv, olyan. Ezért is kellett a lelked. És azért, mert az anyagi világban képtelenek lettünk volna beszélgetni. Mikor élet-halál között lebegtél, sem láttál meg engem. De itt… ebben a világban, ahol csak a lelkünk van jelen, kötetlenül maradhatunk együtt egy örökkévalóságig. Vagy… neked nem tetszik ez, Kyle?
- Ez a hely nem.
- Annyi csodás hely van ezeken a falakon túl. Csak annyi kell, Kyle, hogy higgy nekem, és azon nyomban megnyílnak a rácsok. Ki fogunk szabadulni, egyedül tőled függ. Vagy te… te tényleg nem akarsz engem a lányodnak tudni?
Sorra villannak fel a neoncsövek. Már látom az ártatlan arcát. Sehogy sem bírtam megemészteni, amikor a feleségem orvosi úton megölette a kislányunkat – még azelőtt, hogy megszülethetett volna. Azóta üldöz a Halál, mióta túléltem az ezt követő öngyilkosságot. A lányom életvonala semmi nem volt az enyémhez képest. Az ő arcát sosem láthattam meg. Egyszer sem beszélhettem vele.
Ez a lány viszont, aki most itt van előttem… igen, ő lesz az én kislányom. Mit számít az, hol van a testem, ha leélhetek vele egy örökkévalóságot? Ő az enyém, igen, igen…!!
Lassan kinyílnak a rácsok, szabaddá válnak a cellák. Felállok, nem törődök a fájdalomérzetemmel. Közel lépek hozzá, annyira közel… még mindig térdel. Felnéz, zöld szeme összetalálkozik az enyémmel. Végre apa lehetek. Végre megkaphatom azt, amire egész életemben vártam.
Kinyújtom felé a kezem. Annyira izgatott vagyok ettől a pillanattól. Várom, hogy mondjon valamit… a kislányom. Az én egyetlen kislányom. Marina.
- Sajnos nem lehet, Kyle. Sajnos nem. Ahogy olvasok benned… azt kell mondjam, bármennyit elhihetsz nekem, ha énbennem sosem fogsz hinni.
Elfordul tőlem. Nem mondhat ilyet.
- Sajnálom – mondja végül, és minden elmosódik körülöttem.

Infúzióhoz kötve ébredek. Járkáló, fehérköpenyes emberek az ágyam körül. Vakító, zöldes árnyalatú fények.
Vajon tényleg megtörtént mindaz, amiben részesültem? Lövésem sincs. Napokig fekszem, és óránként elmosódik egy-egy perc ebből az emlékből. Már a kislány nevét sem tudom – ha kislány volt ő egyáltalán.
Bármennyit fekszem, képtelen vagyok aludni. Ablaküvegen túl látom a kórház folyosóját. Egy, a tömegből kitűnő feketeköpenyes orvos az, aki már napok óta ébren tart.

Utolsó módosítás: 2008.02.06. 23:29

Hozzászólások

1 | Pyrogate 2008.02.07. 01:16
hú ez elég elvont, bár csak halkan jegyzem meg, mielőtt az animésok leugatnának, h van ennél durvább is. Nekem bejött!
Aryx
2 | Aryx 2008.02.07. 19:55
Elvont. :)
Igazság szerint szeretnék visszazökkenni ebbe az írás-dologba, csakhátizé... vagy egy éves szünet után már kicsit kimentem a gyakorlatból. De Pyro, mit értesz "durvább" alatt? :) Mondjuk igen, születtek ennél elvontabb/durvább/beszívottabb szösszeneteim is, csak azok közül egyik sem valami olvasóbarát (a bud.night amúgy milyen állapotban íródott? :) ).
3 | Pyrogate 2008.02.08. 00:07
Nem rád gondoltam a durvább alatt, hanem, hogy animék között vannak sokkal durvábbak és nekem ez a bejegyzés nagyon anime-feeling volt (bár amennyit én láttam az igencsak a 0 felé konvergál:D)

bud.night egy iszogatás után, már teljesen józanul íródott, csak fel kellett idézni a pár órával azelőttöt, kicsit összerakni a korábbi emlékekkel és bumm. Nagy olvasótábora nem volt:)
LordMatteo
4 | LordMatteo 2008.02.08. 14:50
Grat, jó lett, bár elég fura hangvételü, ehhez hangulat kell, nemcsak a megírásához, hanem az olvasásához is.
5 | !Hellström! 2008.02.08. 17:07
+1 olvasó (:
most olvastam el az írásaid és nekem is nagyon "bejöttek", bár nem ez az igazán jó szó rá...
csak így tovább!
Aryx
6 | Aryx 2008.02.08. 20:41
LordM, Hellström: köff, beginnerként jól esik ilyen visszajelzéseket kapni. Azért igyekszem nem elszállni magamtól. :) És yah, LordM, ezek már csak ilyen hangulat-irományok - valahogy csak hangulatból lehet blogolni.

Pyro: ahm, az mindjárt más. Most, hogy mondod, ez tényleg kissé "animés," mégha nem is merem utólag visszaolvasni. Olvasótábor: inkább az számít, kik olvassák, nem az, hogy mennyien. :) Akárhogy nézem a stats-ot, semmit nem mond el azon kívűl, hány klikkelést ért meg.

"teljesen józanul íródott"

Na bumm, ennyi erővel vally is józanul vezet (vagyis van rá esély, csak nem látszik). Tunézia 1. még mindig késik... ahogy a többi más is, vazz. :P
7 | Pyrogate 2008.02.08. 21:37
vally mindig józanul vezet
az, hogy részegesnek látszik az írásom, az jó, mert ez volt a cél:)
késések meg: ilyen vagyok, de már nagyjából kész a Tun.1:)

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.