Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Barthezz blogja

Monochroma

Barthezz | 2016.06.14. 15:03 | kategória: játékismertető | 0 hozzászólás


Úgy döntöttem, a címben szereplő játék megérdemel egy külön blogbejegyzést, mivel sajnos méltánytalanul kevés figyelmet kapott, holott számomra az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb játékélményét nyújtotta, s teljesen belefeledkeztem erre a 4-5 órára a játék világába. Az alábbi játékteszttel szeretném mások figyelmét is felhívni erre az igazi műalkotásra, melynek ott a helye mindenki játék-gyűjteményében, aki a Monochroma-t is inspiráló Limbo-t szerette.

A Monochroma-t a Noway Studios, egy török fejlesztőcsapat készítette, akiknek ez egyben a legelső, bemutatkozó játékuk. A megjelenés 2014 májusában történt, így éppen a napokban múlt 2 éves a játékprogram. Régóta a listámon volt már, hogy kipróbáljam, de a több helyen is olvasott negatív kritikák elriasztottak tőle. Nagyon jól döntöttem, hogy mégis adtam neki egy esélyt. Olyan nagyszerű játékélménynek és egyben szürreális, drámai történetnek lehettem ugyanis részese, amit a Limbohoz hasonlóan soha nem fogok kitörölni a fejemből.

Ez a játék ugyanis egy gyöngyszem! Méltánytalanul alulértékelt darab, holott olyan atmoszférát teremt, olyan történetet ad, olyan drámai fordulatokat hoz, olyan szinten hozza rá időnként a frászt játékosra és nyújt egy folyamatosan jelenlévő nyugtalanító félelemérzetet, amihez foghatót még filmek esetében is csak elvétve tapasztal az ember. Teljes mértékben azonosulni tudtam a főszereplő kisfiúval, saját öcsémnek tekintettem a játékbeli kistestvért, akiért teljes együttérzéssel tudtam aggódni a játék folyamán.

De miért is hoztam fel többször a bevezetőben a Limbo nevű játékot? Nos, a játék le sem tagadhatná, hogy Limbo adta az inspirációt, s annak gyakorlatilag szellemi örökösének tekinthetjük. Szerencsére nem szolgai másolásról van szó, a fejlesztő stúdió ugyanis remek módon kiegészítette minden idők talán egyik legjobb horror- / platformjátékát saját ötleteivel, melyhez ezúttal komolyabb történetet is kaptunk, ami menetközben bontakozik ki. A Limbohoz hasonlóan természetesen itt sem rágnak a szánkba semmit, s ismételten saját fantáziánkra is szükségünk lesz a titokzatos dolgok megválaszolásához, megértéséhez, mely egyik legfőbb erénye a játéknak, s egyben a Limbo által megteremtett stílusnak.

A képi világ egyébként nem is a Limbohoz, hanem a Limbot jegyző Playdead Studios által jelenleg is készülőben lévő, napokon belül XBox-ra, majd PC-re is megjelenő folytatáshoz, az Inside-hoz hasonlít leginkább. A játék „színvilága” – nevéhez méltóan – alapvetően a fekete-fehér, valamint azok különféle árnyalataiból tevődik össze, azonban olykor a piros is megjelenik (ami egyben a fiú sáljának színe is), mely nagyon sajátos hangulatot kölcsönöz a monokróm környezetnek. (Természetesen a fekete-fehér kombinációja a pirossal nem újkeletű dolog, többek között filmekben is találkozhattunk már ezzel a megoldással, mint pl. a Sin City esetében.) Másrészt a fekete-fehér környezet 3D-s mélységet kapott, mely nem csupán egy látványos elem, hanem sokszor szerepet is játszik a történésekben (pl. egy villámcsapás által a háttérben kidőlő szélmalom a képernyő felé dől, ami elől el kell ugranunk, vagy „belülről” fut ki a minket üldöző alak, miközben mi továbbra is 2D-ben mozoghatunk). Részemről egyáltalán nem gond, hogy látványban, hangulatban és játékmenetben ennyire a Limbo-ból és a még meg nem jelent Inside-ból építkeztek, mivel ez egy tökéletesen megalkotott világ, s a Limbo óta újra át szerettem volna élni.

Műfaját tekintve a játék logikai-platformer, illetve egyfajta keverékét kapjuk a kalandnak, a thrillernek és a horrornak. A Limboval ellentétben azonban a gore-elemektől ezúttal megkíméltek minket, így itt nem hullik cafatokra minden egyes elhalálozás esetén a főhős kisfiú. :) A para-faktor viszont itt is a legfőbb domináns tényező, a játék alapvető hangulatát meghatározó – pozitív értelemben vett – nyugtalanító érzés az első képkockától kezdve az utolsóig végigkísér bennünket minden egyes jelenetben. Sosem tudhatjuk, mikor lépünk egy halálos csapdába és mi jelenthet veszélyt a fiúra és kistestvérére nézve, egyúttal a háttérben is egyre szürreálisabb képsoroknak és történéseknek lehetünk szemtanúi.

A játék kevés negatívuma közé tartozik a néha kissé esetlen irányítás, valamint az időnként jelentkező bugok. Szerencsére bugok miatt elvétve kényszerülünk csak a legutóbbi mentési pont visszatöltésére (melyeket egyébként sűrűn adagol a program, így ez egyáltalán nem frusztráló), másrészt aki játszott már valaha platformjátékkal az életében, az 15 perc után simán megszokja az elsőre kissé nehézkesnek tűnő irányítást, ami véleményem szerint messze nem olyan problémás, hogy elrontsa a játékélményt. A fentieken kívül két zavaró dolog van még: Egyrészt elhalálozások után érthetetlen, miért tölt 5-6 másodpercig a program, valamint a kontroller támogatást is hiányoltam – bár az irányítás billentyűzetről is könnyen megszokható, mivel az iránygombokon kívül mindössze egyetlen akciógombunk, valamint egy az öcsikét letevő / felvevő gombunk van. Talán az ugrásnak lehetett volna külön gomb a felfelé irány helyett, de emlékeim szerint ez a Limboban is így volt.

A fenti apróbb, irányításbeli problémákat kárpótolja egyrészt a zseniális, egyre szürreálisabbá váló sajátos képi világ, a horrorisztikus hanghatások, zörejek, neszek, az időnként megszólaló zseniális aláfestő zenével, valamint a hátborzongató történet, mely menet közben bontakozik ki. Az egész olyan, mintha egy rémálomba csöppenne az ember és csak találgatna, hogy mi történik. Ebben a tekintetben a játék nagyon hasonlít a Limbora. Megoldást, konkrét válaszokat nem fogunk kapni, melyet a befejezés sem old fel, ellenben napokkal később is folyamatos gondolkodásra készteti az embert, hogy mégis mit láttunk és mi történhetett. Ahogy a Limbo is megadta a szabadságot, millió teória gyártható itt is a történtek értelmezéséről, valamint a befejezés saját fejünkben történő továbbgondolásából.

Ahogy a fenti bekezdésben is említettem, a játékban a Limbohoz hasonlóan gyakorlatilag nincs zene, mely még inkább fokozza a kilátástalanság és az egyedüllét érzését, egyben felerősíti a hátborzongató zajokat, zörejeket, vagy éppen a minduntalan szakadó eső kopogását. A menübe kilépve azonban már megszólal egy zseniálisan hangulatos, a játékhoz illő háttérzene, illetve az egyes chapterek végén is zenei betéteket kapunk, melyek mindig a legtökéletesebb helyen, az események legizgalmasabb, legdrámaiabb pontjainál csendülnek fel és a képi világ által keltett szürreális érzetet még tovább fokozzák. Ez a 4-5 aláfestő zene sajátos egyvelege a komolyzenének és az alternatív, modern hangzású akusztikus ambient rock / elektronikus zenének (a konkrét stílust nem igazán tudom szavakba önteni, mint az látható :) ). Ezeknek a zenéknek a zsenialitását jellemzi, hogy a soundtracket a játék kijátszása után is végighallgatgattam, annyira mély hatást gyakorolt rám, s felidéződtek a történet azon pontjai, ahol megszólaltak. Egyébként Steam-en a játék mellett a soundtrack is megvásárolható, de sajnos csak az a extra csomag részeként, különállóan nem.

Miután annyit említettem a játék sztoriját, térjünk rá végül erre is! A játék indításakor – a Limbo megoldásához hasonlóan – nem a menüben, hanem rögtön a játéktéren találjuk magunkat, ahol már kezdődnek is az események és rögtön megkapjuk az irányítást. A történet főhőse egy kisfiú, akiről semmit nem tudunk, csak hogy van egy öccse, akivel nagyon szeretik egymást és mindenáron szeretné megóvni őt a rá leselkedő veszélyektől. Egy kertvárosi, tanyasi környezetben indítunk, ahol kisöcsénk éppen sárkányt eregetni indul, mi pedig fejvesztve utána rohanunk, de a bajt elkerülni sajnos nem tudjuk: Öcsénk alatt beszakad egy tető, megsérül a lába, így innentől kezdve nekünk kell őt a hátunkon hazacipelnünk és biztonságba juttatnunk. Azonban a balesettel egyidőben mintha egy szürreális rémálomba csöppennénk… Utunk ugyanis nem haza, hanem az időközben eleredő – és szűnni nem akaró – esőben a végeláthatatlan kukoricamezőkön, majd vasúti síneken keresztül egy kietlen, 50-es évekbeli kikötővárosba vezet, ahonnan később eljutunk egy gyárba, majd egy steampunk beütésű zeppelinre is (ez utóbbi nem spoiler, mivel a játék kezdetén a menüt felhozva a chapter választó képernyőkön megnevezésre kerül a 4 fő helyszín). Utazásunk pedig egyre szürreálisabbá válik. Először félelmetes, kopasz, Freddy-csíkos pulcsis alakok vesznek üldözőbe bennünket, majd egyre furcsább, megmagyarázhatatlannak tűnő dolgok történnek, melyeket nem szeretnék előre lelőni.

Az egyes fejezetek végén – az 1. chapter kivételével – elképesztően izgalmas, drámai fordulatok történnek – ezeken a helyeken szólal meg az említett háttérzene is –, melyek a játék legzseniálisabb pillanatait adják és jelentőset csavarnak az addig történteken. Gyakorlatilag a fejezetek egy erős gyomrossal felérő cliffhangerrel érnek véget. A végjátékra pedig szavak nincsenek, a körmöm rágva izgultam két kis főszereplőnkért és szájtátva figyeltem az eseményeket. Itt már egyfajta interaktív mozi jelleget is öltött egyben a játék. Ráadásul az utolsó chapter nyitójelenete olyan döbbenet, hogy ezt tényleg mindenkinek látnia kell. Ez a pár perces chapter-nyitány egy igazi műalkotással ér fel. Olyan mélyen süllyedünk bele a szürrealitásba a képi világ tekintetében, mintha egyenesen egy Lynch-filmbe csöppentünk volna.

Ennyit elöljáróban a sztoriról, így már csak a játékmenet ismertetésével maradtam adós. Ahogy már említettem, a Monochroma egy oldalra scrollozós logikai platformjáték, szürreális, horrorisztikus környezetbe öntve. Aki játszott a Limboval, annak eleinte ismerős lesz a terep és a feladványok. Bár sok elem lemásolásra került, ezt a készítők ügyesen tették és okosan építkeztek a nagy elődre, kiegészítve a néhány sajátos megoldással. A történet nagy részében itt ugyanis öcsénket folyamatosan magunkkal, a hátunkon kell cipelnünk, ilyenkor lassabbak vagyunk és kisebbet tudunk ugrani. A feladatok megoldása viszont a legtöbb esetben teljes erőnket igényli, amihez ideiglenesen le kell tennünk öcsénket. Mivel azonban a kisöcsi fél a sötétben, kizárólag megvilágított helyekre tehetjük le – melyek azonban egyrészt nem sűrűn akadnak, másrészt legtöbbször halálos csapdát rejtenek. A legtöbb logikai és ügyességi feladvány erre a fenti sajátos helyzetre épít, ezenkívül pedig tényleg elég sok minden visszaköszön a Limboból – pl. úszni sajnálatos módon a Monochroma kisfiúja sem tud, vízbe esve azonnal megfulladunk… A feladványok a Limbohoz képest arányaiban egyszerűbbek, de azért itt is akad olyan – főleg a vége felé – ahol első pár alkalommal csak nézünk, hogy mégis mi a francot kell csinálni, annyira lehetetlennek tűnik a továbbjutás. Aztán persze a részletek megfigyelése és néhány elhalálozás után egyszer csak bevillan a megoldás, így részben trial and error típusú játékról van szó, ami megfelelő kihívást nyújt, de nem válik egyúttal frusztrálóvá sem. A játékról korábban olvasott kritikák többsége a feladatok teljesítésének nem kívánt nehezítéseként az irányítást rótta fel, ezt azonban meg kell, hogy cáfoljam: Főleg az időzítéses jellegű feladványoknál eleinte én is mérgelődtem, hogy a lassú és nehézkes irányítás miatt nem sikerült a feladat időre, de aztán mindig rendre beigazolódott, hogy az irányítást szándékosan figyelembe vették a feladat kitalálásánál, csupán a kézenfekvőnek tűnő , vagy néhány próbálkozás után bevillanó megoldásra rátettek még egy csavart, amit megfejtve már könnyedén teljesíthetővé váltak a feladványok a megadott időn belül. Egy kissé ugyan hiányoltam a Limbo végén megjelenő gravítációs, mágneses, avagy éppen „világ elforgatós”, erősen a fizikára építő, sokszor igen nehéz, vagy ezekhez hasonló kaliberű feladványokat, cserébe viszont egy zseniális, többszörösen megcsavart végjátékot kaptunk (egy ponton azt hittem, hogy a történet végére értem, de mivel csak nem akart jönni a stáblista, rájöttem hogy „hoppá, van itt még egy lehetőség!” ;) ).

A nettó játékidő kb. másfél óra, de az elhalálozásoknak, többszöri próbálkozásoknak, valamint a látványban való gyönyörködésünk miatti elidőzéseknek köszönhetően valójában kb. 4-5 óra alatt játszható ki a történet. A játékidő meghosszabbítása és a 100%-os teljesítés céljából pedig érdemes megtalálni az összesen 16 db elrejtett virágot, melyek a Limbo tojásaihoz hasonló secret-eknek felelnek meg, azonban itt külső segítség nélkül is, kellő odafigyeléssel aránylag könnyedén felfedezhetjük őket.

Bátran ajánlom tehát mindenkinek ezt a játékot, s éppen azért értekeztem róla ilyen hosszan, hogy meghozzam mások kedvét is hozzá a túlnyomórészt negatív kritikák ellenére (feltétezem, ezek írói hamar, az első chapter után feladták és nem mélyedtek el jobban a történetben, amely miatt egyébként önmagában megéri végigjátszani).


91 / 100

Pro:
- egyedülálló szürreális látványvilág, hangok és aláfestő zenék
- a játék érzelmileg teljesen beszippant, tökéletesen vegyíti a drámát és a horror / thriller elemeket
- zseniális, fordulatokkal teli, izgalmas történet
- a Limbo nagyon okos újra- és továbbgondolása

Kontra:
- elsőre kissé szokatlan, nehézkesnek tűnő irányítás – mely azonban hamar megszokható
- egy-két előforduló kisebb bug
- kontroller-támogatás hiánya – bár billentyűzetről is tökéletesen játszható
- néhány komolyabb fejtörő még elférhetett volna
- hamar a történet végére érünk, pedig még órákig ellennénk ebben a sajátos, egyedi világban :)

A játék Steam adatlapja: Monochroma

Utolsó módosítás: 2016.06.14. 15:14

Hozzászólások

Még nincsenek hozzászólások

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.