Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Beny12 blogja

Mikor újra találkozunk

Beny12 | 2010.08.18. 20:34 | kategória: Szösszenet | 2 hozzászólás

„Egyszer rájössz majd… Ennek így kellett történnie.”

A Hold még javában evezett az égi folyón. Fénye teleragyogta az eget, csapásaival csillagokat hintett az égboltra…

A szobában félhomály uralkodott. A sötétítő függöny résein ezüstszálak szűrődtek a helyiségbe, becsíkozva mindent, amit értek. A férfi már egy ideje nem hunyta le a szemét, zakatolt az elméje. Állandóan azok a „mi van ha?” dolgok jártak az eszébe. Nem tudta eldönteni mi igaz, és mi csak a képzelete szüleménye. Álmodik… Sokszor, sok mindent. Van, hogy emlékszik rá, viszont a legtöbb ködbe vész.

Most is álmából riadt fel. Kábult állapotában még tisztán látta a képeket. Ahogy lassan kilépett az álomvilágból, úgy tűntek el a mozzanatok, emlékükkel együtt. Furcsa érzése ezen az éjjelen sem hagyta magára. Gondolataiba mélyedve már nem vett róla tudomást. Mint visszatérő vendéget köszönthette most is. Ma már nem fog tudni elaludni, gondolatait újra a lány töltötte ki… Mintha titkolna előle valamit…

Így telt el az éjszaka. A szürkeség uralma hanyatlott, helyére színek hatalmasodtak. A beszűrődő ezüstnyalábok aranyra váltottak. A Hold és a Nap évmilliós csatájából most újra az izzó gömb került ki győztesen. Pillanatok alatt elfoglalta trónját a horizonton.

A férfi a lányt nézte. Nagyon szerette, órákig képes lenne gyönyörködni benne, ha hagyná. Barna, bársonyos fürtjei lágyan omlottak a vállára. Hamvas bőrén megcsillant a napsugár. Vörös ajkai, mint a legszebb gyémánt… Eszébe juttatták az éjszakát. Ekkor találkozott a tekintetük. Kék szemében ott hullámzott az élet tengere. Pillantása olyan gyengéd, mégis belelát a lelkébe… De miért nem látja a vívódását?

Nem beszéltek, csak nézték egymást. A lány nyakában most is ott fityegett a medál, amit az első komoly találkozásuk alkalmával kapott ajándékba. Belsejében egy képet hordott, mely a férfit ábrázolta. Szemét furcsa homály lepte el. Szempillái összezárultak, majd egy könnycsepp bújt elő közöttük. „Holnap megkérem a kezét…” – gondolta a férfi.

Hamar eltelt a nap, mindketten csak késő délután értek haza. Néha egy-egy közös program töltötte ki az éjszakát, de általában otthon pihentek, és az aznapi fáradalmakat beszélték meg…

Eljött egy újabb éjjel. A Hold lassan evezett a csillagokkal teli óceánon. A férfit újra álmok gyötörték. Rossz érzése ezekben a víziókban erősödött fel leginkább. Mindig ugyan olyan álmokat lát… Ugyan az a vége… A lány… Nem, az nem lehet! Ártó szándékú szellemek, démonok szakítják el egymástól őket. Hol a pokol legforróbb bugyraiban vannak, hol egy ártatlannak tűnő társaságból kell menekülniük. Vérben forgó szempárok mustrálják szerelmét, ő pedig ha tesz is valamit, rendszerint elkésik vele…

A Nap ezen a reggelen is úgy kelt fel, mint eddig. Beszórta mosolyát az ablakokon. A férfiről azonban lepattantak. Az ágy szélén ült magába roskadva, egy cetlit szorongatott a kezébe: ”Sajnálom, nem tudom miért tettem”.

Kisírt szemeiben a bánat vert tanyát. Azon a reggelen már nem ébredt mellette a lány. Elment. Nem látta soha többé…

Napjait a szomorúság töltötte ki. Nem egyszer a szórakozóhelyek örömlányaiban kereste a boldogságot. Az alkohol a barátjává szegődött. Szívét mardosta a fájdalom. Hiába a gyűrű… Már nincs kinek az ujjára húzni!

Idővel lecsendesedett a lelkében dúló vihar. Feledésbe merült a lány, akit régen nagyon szeretett. Elesett, de ő képes volt felállni, és folytatni útját. Immár egy másik utat, mással… Családot alapított, tisztességes munkájából éltek. Születtek gyermekei is. Megtalálták egymásban a boldogságot…

Rohamosan telt az idő. Az férfi idős éveit élte már. Meglett öregember vált belőle. Gyermekei kirepültek a családi fészekből, ők is családot alapítottak. Az unokák minden héten eljöttek őt meglátogatni.

Egy tavaszi napon, mikor a kapualjban állt, egy kisiskolás csoport száguldott végig a járdán, élvezve a fiatalság ízét. Az öregember mosolyogva nézett utánuk, fiatalkorának legszebb évei jutottak az eszébe. A közelben apró lépteket hallott. Mire odafordította a fejét, a kopogás elhalkult. Gazdája megállt az agg férfi előtt, és egy hóvirágot nyújtott feléje.

Az öregember megdermedt csodálkozásában. Ráncos kezeivel görcsösen markolta a botját, amin támaszkodott. Torka elszorult, szívét mintha acélhurokkal szorítanák. Az a barna haj… Sosem látott még ehhez foghatót. Illetve mégis… Egyszer, nagyon régen… Piciny pirosló ajkak mosolyogtak rá. A kislány kitartóan nyújtotta a virágot az idős ember felé. Égszínkék szemei örömtől csillogtak. A férfi remegő kézzel vette át a hóvirágot, majd tekintete a kislány nyakában lógó aranyláncra tévedt, amire egy ismerős medaliont fűztek. A nyitott medálban egy kép függött. Egy idősödő nőt ábrázolt… Barna fürtök, vörös ajakak… Pedig azt hitte sosem látja viszont…

Szeméből könny csordult, rámosolygott a kislányra. Lassan gördült le a ráncos arcon. Végül egy apró ujj állta útját. A kislány letörölte az utolsó könnycseppet is a férfi arcáról. Úgy mosolygott rá, mintha ezer éve ismernék egymást. Leeresztette a kezét, még egy utolsó lágy mosolyt küldött az öregnek, aztán a társai után futott.

Az öregember remegő tekintettel nézett utána. A hóvirág ott tündökölt ráncos ujjai közt. A szorítás enyhült. Szíve újra a megszokott tempóban dobogott. Még nézte egy kicsit a futkározó gyerekeket, aztán ők is eltűntek a következő utcasarkon. Halk sóhajtást hallatott, majd öreges, csoszogó léptekkel útnak indult. Milyen rég nem találkoztak már…

Hozzászólások

1 | ShuleyvA 2010.08.18. 23:46
Hova lettek a voltok? :P Noha lehetne kötekedni stilisztikailag, én mégsem tenném, mert tetszik ahogy fogalmazol - írásról írásra jobban megy. Furcsa érzésem támadt miközben olvastam... a hidegrázás nem kerülgetett, de... csak nem ez is valamiféle hangulat iromány? :-)

Folytasd, írj még sokat, meg van hozzá az érzéked (ha most összevetnénk az utolsó néhány irományod az Út a pokolba c. elbeszéléssel, nem is ismernék rád)!
Beny12
2 | Beny12 2010.08.19. 08:38
Kis elégedettséggel tölt el, hogy egy rendszeres olvasóként és kritikusként köszönthetlek újra ;) A voltokat próbálom távol tartani, bár ide becsúszott (talán csak) egy, nem figyeltem. Nem hiába az a sok kritika :)

Valóban, ezt is és az előzőeket is a hangulatom, érzéseim szülték :)

Hogy ne csak ilyen hangulat-novellákat olvassatok, hamarosan, vagy a későbbiek folyamán, ahogy időm és kedvem engedi, átdolgozom az Út a pokolba sorozatot. Vagyis inkább egy komplett új történet lesz, egyedül a pokol fog stimmelni :P

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.