Watch Dogs 2
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Gerry blogja

Sziget 7. nap

Gerry | 2007.08.16. 16:23 | kategória: fesztivál | 0 hozzászólás

Hát túl vagyunk ezen is. Puff. Szép volt, jó volt, megvolt, és ami az utolsó napot illeti, részemről kellően egyben volt a nap.
Azt, hogy mit is csináltam délután őszintén megvallva nemigen tudom, de olyasfélékre tippelek, mint például horkolás, kajálás, írás, meg effélék. Mivel a program Chris Cornell elmaradása miatt, nyúlt, kelt, illetve bomlott mint a rétestészta, volt időm elnyargalni Juliette Lewis sajtótájékoztatójára, amelyen megtudtam, hogy az adott helyszínen még mindig nincs légkondi, ami a keddi kánikulában mérsékelt élvezeteket rejtett. Azonban ahogy Lewis kisasszony is kíváncsi volt (avagy a reklám helye, de miért is ne) az Eagles of Death Metal koncertjére, úgy jómagam is már alig vártam Jesse Huges és poénbandája fellépését. A hobbizenekarból Nagyszinpados produkcióvá érő EoDM koncertjén ugyan a dobok mögött nem Josh Homme volt, de mindez semmit nem vont le a koncert érékéből. A civil foglalkozása szerint diplomás újságíró, és valahavolt republikánus aktivista Huges remek porondmester, aki nem csupán bandája garázsrockjával tartja mozgásban a közönséget. És ez jó. Soha nem értettem azon zenekarokat illetve frontembereket, akik két elvakkantott félmondatnál többet egyszerűen nem tudnak, avagy nem akarnak kipréselni magukból, hiszen még a minimális interakció is meghozza a gyümölcsét, már ami a közönség hangulatát illeti. Huges viszont többet nyújtott, mint holmi minimálszöveg, hülyéskedéseivel, a női nemnek szánt beszólásaival (amit a színpadon túl sem hagyott abba, kezetcsókolván az egyik riporter hölgynek, s kedvesen szemtelen megjegyzéseket téve barátnémra), illetve a tömeg megmozgatásával remek hangulatot teremtett. A szembetűző nap, a meleg, az emitt feltűnő amerikai zászló, no és persze a koncert miatt pár percig tökéletesen úgy érezte az ember, mintha valahol a Mojave-sivatagban zajlana a koncert épp. S ezek mellett a néhol kissé gyengus számok ill a technikailag kissé kilógó lóláb meg ugyan kit érdekelnek? Senkit, mert maga az előadásmód letaglózó, és ez a lényeg. A EoDM koncert végén még nem is tudtam, hogy mennyire, azonban a The Killers kritikán aluli koncertje rávilágított : baromira. A Julette and the Licks-et oldalról bele-belesandítva néztem meg, s bár Juliette Lewis kétségkívül egy igen energetikus előadó, ez sem feledtetheti azt a tényt, miszerint egyetlen jobb szám hangzott el a koncerten, illetve a hangosítás is csapnivaló volt. Mivel Chris Cornell helyét senki nem töltötte be, így az űrt kitöltő a MetalHammer sátor felé orientálódtunk, hogy lássuk, mit is produkál a sokak titkos favoritjának tartott Hanoi Rocks. A válasz a kérdésre az, hogy elsősorban időutazást a valahavolt 80-as évek közepére mind zeneileg, mind pediglen dizájnügyileg. A borzalmas hajmaszlagot valahogyan a fején tartó Michael Monroe énekes kétségkívül nagy elánnal mászott fel az erősítőktől kezdve az állványzaton át mindenre, illetve a kellően ízléstelen rózsaszín tollboa is jól mutatott a mikrofonállványon, azonban a számok mégsem jöttek át. Hogy is jöhettek volna, mikor egy szem slágeres, igazán ütős darab sem volt köztük? Jó, jó de nem igazán kiemelkedő, afféle folyamatosan bólogatós, nagyobb röccenések nélkül-azonban egyszer tökéletesen hallgatható. Meglepően kevesen voltak a sátorban, mondhatni több mint szellősen gyűlt össze a nép, s csupán a színpad előtt vett fel háromszögalakzatot a kemény mag. Persze igen nehéz színes-szagos, mi több számos ponton kellően giccses koncertet adni egy olyan színpad környékén, amelynek lakói jobbára feketét hordanak feketével, amelyhez értelemszerűen a fekete kiegészítők passzolnak.
Mindezek után következett az este fénypontjának szánt The Killers, napjaink egyik legtrendibb rockzenekara, amelynek fellépése volt hivatott megkoronázni a pár nappal előtte eső áztatta fesztivált. Jómagam ugyan egyik (Hot Fuss, Sam’s Town) lemezüket sem szerettem különösebben, mindössze pár szám maradt meg az emlékezetemben, nem több. A koncert után azonban még ezek is törlődtek, éljen az agyi delete gombocska. Az első szakaszról ugyan a már említett Hanoi Rocks miatt lekéstünk, azonban mint utólag kiderült, nem vesztettünk semmit. Amit láttunk, az köbö negyven percnyi csapnivaló előadás volt, karácsonyfára hajazó díszítőelemekkel, és a számok közti érthetetlenül hosszú szünetekkel, amikor is tökéletes sötétségbe borult a színpad. Brandon Flowers énekes színpadi produkciója ha csupán kevéssé, de csak aláment a nullának is, nemhogy értékelhetőnek lehessen nevezni. Az unalom hihetetlen mód elkapta az embert, és heves ásítások között vártam, hogy hátha jön valami jobb szám, avagy ne adj Isten valamelyik kislemezdal, de semmi, semmi és semmi. Ennyire unalmas rockkoncertet nem is tudom mikor láttam, mindenesetre a közeljövőben nem is kívánok senkinek semmi effélét, maximum ebéd utáni sziesztára. Annak talán megteszi. Az pedig, hogy a ráadás végén félig újra eljátszottak a When We Were Young első felét érthetetlen blamázs számomra, ilyet Uhrin Benedek csinált tavaly a Rebekával, de az mégiscsak más tészta, legalábbis elvileg. Gyakorlatilag azonban az élvezeti érték még ott is jobb volt, mint a Nagyszínpados megaprodukción.
Ettől eltekintve nem volt rossz nap az utolsó fesztiválügyileg, sőt, kifejezetten jó volt, avagy lett volna, ha az utolsó koncert mint olyan nem vitte volna le a sírba az ember koncertnézési kedvét. Azonban utólag belegondolva a sok jó között csak elveszik a Killers okozta sokkhatás, és imigyen csupán a szépre, a jóra, és a világbékére emlékezünk csupán.

Utolsó módosítás: 2008.06.09. 12:25

Hozzászólások

Még nincsenek hozzászólások

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.