Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Kemloth blogja

Az elkötelezett kalandor v2.0

Kemloth | 2010.08.09. 22:01 | kategória: Fantasy | 4 hozzászólás

Heló újra!

Aki elolvasta az eddig feltöltött három összefüggő fantasy-próbálkozásomat, és nem vesztette teljesen érdeklődését azok sokak szerint mérsékelt élvezhetősége miatt, most egy cseppet örülhet. Ugyanis elkezdtem az eddigi három rész újragondolását, és alapos kijavítását.
Az első rész javított változatával el is készültem. Ezt töltöm most fel.
Szerintem jól sikerült a javítás, megpróbáltam tanácsaitok alapján alakítani az irományon. Nagyjából ez a maximum, amit most, így, első személyes írásban ki tudok hozni magamból.
A sorozat negyedik részét már harmadik személyben írom majd. Abban valamelyest othonosabban mozgok.

Az eddig feltöltött verziók törölve lettek - fölösleges itt lenniük, ha megérkeznek az újak.

És most következzen némi előzetes ismertető (aki olvasta kis sorozatomnak legalább az első részét még a régi verzióban, ugorja át ezt a részt!).

Fantasy történetet próbálok írni. Egy általam létrehozott világban játszódik, és (első sorban) a főszereplőkön keresztül kapcsolódik a kész regényemhez.
A világot megpróbálom fokozatosan bemutatni... intenzívebben, mint a régi verziókban.
Ha elér bármit is ez a kis sorozat, és úgy kívánjátok, írok majd egy kis „értelmező szótár” szerű képződmény, hogy egy helyen megtalálható legyen minden. Ezt jelezzétek, ha gondoljátok!...

Minden esetre nagyon kérek mindenkit, hogy írjon észrevételt, véleményt, kritikát!!!


Nem akarom húzni az időt, de pár dolgot muszáj most elárulnom a világról, a történetről, hogy érthetőek legyenek az első részek.
Ez pedig a gyy faj rövid leírása. Az első két rész főszereplője ugyanis gyy, avagy mélységi tünde. A több ezer éve egy hatalmas földalatti térbe menekült tünde ország népének utódja. Bőrük enyhe kékes, zöldes vagy lilás árnyalatú lett a napétól erősen elütő fénytől. Majd’ háromezer évig csak szerényen érintkeztek a felszín népeivel. A gyyk öregedésének sebessége fordított arányosságban van életkorukkal. Tehát a születéstől öt éves korig ugyanannyit változnak, mint egy ember, tíz éves korig már egy gyy valamivel kevesebbet, tíztől húszig már számottevően kevesebbet, és így tovább.

Azt hiszem, ennyi elég is előzetes információnak – ha bárki úgy véli, valamit igazán elmagyarázhatnék még, ami kell ahhoz, hogy megértse az irományt, tényleg szóljon!!

És most újra útjának indítom a szememben már kevésbé nagyreményű sorozatot, melynek célja egyelőre az, hogy olyan szintre hozzam az írásomat, ami kielégítő számotokra. Tehát kérlek Titeket, KOMMENTELJETEK!!


„Kezdetben a Világon csak Zeltar, a Tökéletes Első létezett. Előtte és nélküle semmi nem volt, van és lesz, ő maga volt a világ, s mint Tökéletes létforma, maga, így a világ felett teljhatalma volt.
Csak Ő tudja miért, maga részeiként, ám mégis különálló teremtményekként megteremtette az Istenek felett állókat, más néven Venengitereket. Azok még a Zeltaron kívüli világ megteremtése előtt megteremtették az isteneket, hogy azokra bízzák feladataikat, az Istenek pedig a Titánokat. A Veningiterek teremtményeik közt osztották el a rájuk bízott feladatokat, és adták át nekik is a hatalmat, azok pedig ugyanígy tettek a Titánokkal. Így, az Titánok, az Istenek, és Veningiterek alkották meg végül a világot: a Három Síkú Rendszert.
A három sík egyike az Anyagi Sík: egy végtelen rendszert, melyben végtelen számú részvilág létezik, melyek teljesen külön állnak, de az átjárás lehetséges, csak roppant nehéz.
A második a Szellemi Sík: a holtak kerülnek ide, valamint az Anyagi Sík felé tartó lelkek, illetve vannak még az ismeretlen önálló lelkek, s Titánok is gyakorta vannak ezen Síkon.
A holtaknak itt nincs fizikai testük, csupán keringenek, míg el nem dől, hová kerülnek tovább. Vagy visszakerülnek az Anyagi Síkba, egy másik testtel, másik tudattal, vagy, ha különösen kedvesek egy Istennek, akkor az Isteni Síkba szállnak tovább. Az is lehetséges viszont, hogy a Szellemi Sík egyik alsíkjába kerülnek: Megtisztulás Síkja, Szenvedés Síkja, Nyugalom síkja, Boldogság síkja, és még megannyi más.
A harmadik sík pedig az Isteni Sík: az Istenek és Veningiterek vannak itt, s akiket magukhoz hívtak. Itt is van valamiféle anyag, illetve számunkra ismeretlen, felfoghatatlan, annál felsőbbrendű dolog, amiből az Istenek, s Veningiterek vannak teremtve, s amivel körül vannak véve.
Zeltar, a Tökéletes Első pedig a síkok felett áll, a Titánok pedig a Síkok közt közlekednek, munkálkodnak.
Egy fontos tudnivaló van még a Három Síkú Rendszerről: egyik Síkban sem marad semmi örökké.
Nos, ezen világ egyik részvilágában játszódik a történet. Ott, ahol használják a mágiát, mely az Istenektől ered, sok faj van, azok közül sem csak egy civilizált és uralja a földeket.
Ezen részvilágba kezdetben megteremtették a növényeket, az állatokat, és az Embert. Az igencsak tökéletlen, magában kártékony, ám könnyen tanuló és fejlődőképes fajt.
E fajból később kialakult természetesen, vagy Titánok befolyása miatt sok faj: tündék, törpök, az emberek sok alfaja, s még számtalan kis faj.
Ezután a Titánok, Istenek és Veningiterek közvetlenül nem avatkoztak a részvilág dolgaiba, így lassan elfoglalták a területeket a fajok.
Fejlődtek, szaporodtak, járványokat és katasztrófákat vészeltek át többé-kevésbé, háborúztak, s mindent csináltak, amit az emberek a Földön is.”

Részlet, Előszél - prológus


Az elkötelezett kalandor

- Megvan! Megvan, és kihoztál! – talán sikerül átüvöltenem ezt a… csatazajt?!

Mélységes Harmadik Szint! Itt lebegek az ostromolt Delachlon felett! A város kétharmada lángokban áll, és egy gigantikus sereg – csak degaloriak lehetnek - tölti meg az utcákat… csak úgy csillognak a páncéljaik. Etlar meg nem válaszol, de kit izgatna most ez? A város másik felének, úgy látszik, nem esett baja… sőt! Gyy seregek mozgolódnak ott. Minden utcán és téren, ahol a két sereg találkozik, harc dúl… és nem úgy látszik, mintha elbírnánk az emberekkel.

Az egykori Gyy birodalom központját, a Második Szint valaha volt legnagyobb városát a leghatalmasabb ismert ország, DeGalor ostromolja!! Zeltar irgalmazzon nekünk!

De mi ez az irdatlan nagy fényesség? Áh, biztosan Etlar valamiféle varázslata. Csak nem megfordítja a csata menetét, mint a polgárháborúban többször is? Áh, ehhez talán még az ő ereje sem biztos, hogy elég lenne…

Akármit is akar, igen hatalmas varázslat lehet ez, nem lehet nyitott szemmel kibírni! Sőt, még a szemhéjam sem elég arra, hogy kiszorítsa ezt a ragyogást…

Még mindig ragyog? Elveszem a kezem… nem. Végre mintha megszűnt volna a mértéktelen fény. Nézzük csak, mi történt!
Ööö… vagy rajtam kívül minden megszűnt létezni, vagy… vagy pedig fogalmam sincs, mi történt.

Habár magamat sem látom, tudom, hogy létezem, és itt vagyok a semmi közepén. Szó szerint. A nagy feketeségben. Illetve nem is feketeség ez, hanem… semmi!

Hová tűnt a csata? A hatalmas ember sereg és az egyesült mélységi hadak? Nem válhatott minden hirtelen semmivé! Habár…
De ha nem is ezeknek a dolgoknak, valaminek még itt is lennie kell! Nem létezhet tökéletes semmi! Vagy mégis?

Nyugalom, nyugalom… össze kell szednem magam! Talán csak Etlar, vagy épp az Ismeretlen mágus játszadozik a tudatommal. Ő akarja, hogy azt higgyem, a semmi közepén vagyok. De akkor azt is ő akarja-e, hogy azt gondoljam, nem vagyok a semmi közepén, hanem csak ő akarja, hogy…

Ennek végképp semmi értelme. Tényleg össze kell szednem magam, értetlenkedéssel nem sokra megyek. Egyébként is mindegy, hogy értem-e, változtatni nem tudok rajta… de talán valahogy kijuthatok!

Először egy biztos pontot kell találnom. Például a saját testemet, ha más nincs… nézzük csak, megmozdítom a kezemet, hátha… mozog! De honnan is tudom? Mindegy, a lényeg, hogy tudom. A lábam is rendben van… akkor futok!

És futok. És futok…

Ezzel pont ugyanannyira kerülök közelebb a kijutáshoz, mint ha meg sem moccannék. Nem történik semmi. Még mindig semmi! Így viszont… aaa… ooo… ööö...

Fű. Föld. Az arcomban, közvetlenül… nem értem! Egyáltalán nem értem!!

Hová lett a csata? Hogy kerültek ide ezek a dolgok? Vagy hogy kerültem ide Delachlonból? Szinte biztos, hogy Etlar műve… de miért? Nem érteeem!!

Nem mintha az utóbbi időben sok mindent értettem volna… igazán köszönöm, Etlar Hefor, hogy fenekestül felforgattad egészen jó kis életemet!! Nem mintha nem magamtól jelentkeztem volna a káoszra, de…

Na, elég az értetlenkedésből – koncentrálnom kell. Meg KELL nyugodnom!

Ha már ide kerültem, szétnézek. Inkább, mint hogy azon töprengjek, hogy jutottam ide.

Nos, nézzük először ezt a füvet… a legközönségesebb fajtának tűnik, amit el tudok képzelni. Habár talán kissé élénkebb zöld, mintha a Második Szinten lenne, és kevésbé csomós is… csak nem a Felszín?!

Na jó, kényelmesebb volna felülni… de csak óvatosan! Először is megvannak a kardjaim? Meg hát. Akkor pedig baj már nem lehet!

Jól van, úgy látom, semmi veszély.

Hacsak azt nem tekintjük annak, hogy a Felszínre keveredtem! Márpedig ez most már egészen biztos. A végtelen Első Szintre… Ahol nem a szintünk szürke tetejét látom, ha felnézek, hanem a tiszta kék eget… ez egyébként kellemesen szokatlan. Jártam már a Felszínen többször is, láttam már az égboltot - mégis szokatlan. Nem tudom, mennyi ebben a kellemes érzetben a megszokottól eltérő látvány miatti öröm, és mennyi a valódi szépség iránti… de tulajdonképp mindegy is. Kellemes látvány ez a tiszta kékség a Nappal.

Milyen érdekes dolog ez a Nap is! Mennyivel melegebb a fénye, mint a mi Kristályunké… szó szerint, és képletesen is. Persze ezért van itt sokkal több fajta növény és állat, mint odalent… meg hát azt mondják, minden innen származik – a felszínről. Hogy itt volt minden élet kezdete. Hogy innen származik minden egyes növény, állat meg emberforma lény. És most, a Napot látva ezt el is hiszem…

Most meg mi van a látásommal? Hallottam már, hogy a Nap ilyet is tud, de ennyire?! Alig látok valamit… sebaj, állítólag csak kis ideig marad így. Legalábbis ezt hallottam még Hefrethben.

Addig sem kéne, hogy megtámadjanak, mert akkor végem… de sokat nem tudok tenni ellene, úgyhogy nézem továbbra is a tiszta eget. Illetve nem teljesen tiszta, ha jól látom. Ilyen kis fehér micsodák vannak rajta itt-ott. Hogy is hívták ezeket a felszíni kolóniákban élők? A DeGalori nyelvből vették át a szót, a mi nyelvünkből már kihalt a levonulás óta. Talán valami f-fel kezdődő szó volt… f-f-f… itt van a nyelvemen… felhő! Szóval kissé felhős az ég.

Na, ennyit a felszíni különlegességek neveiről – mostanra, legalábbis. A szemem helyre jött, úgyhogy felmérem a helyet. Egy tisztás kellős közepén vagyok, és itt van mellettem a Harmadik Szintet megjárt zsákom! És – ahogy egy ilyen felületes átnézésből megállapítható – minden benne van, ami számít! És van itt még egy fekvő alak is, egy méretes láda mellett, meg egy harmadik halom holmi is… mindjárt megnézem azokat is közelebbről.

Viszont vigyáznom kell: kevéssé biztonságos hely ez. Vagy tíz nagylépés széles, és talán egy kicsit hosszabb, aránylag sűrű erdővel körülvéve. Páran rám támadnak az erdőből, és végem… az egész rétet ugyanolyan fű borítja, és még egy bokor sincs, amit esetlegesen fedezéknek tudnék használni. Ráadásul fogalmam sincs, ki ez az alvó alak, meg a harmadik, akinek a holmija itt hever… De ami azt illeti egy árva zajocskát sem hallottam ennek az alaknak a szuszogásán, meg magamon kívül. Úgyhogy talán mégiscsak biztonságban érezhetem magam.

Meg is nézem az alvót közelebbről. Vagy öt nagylépésre fekszik tőlem, az oldalán, nekem háttal. Valami sötét színű, csuklyás köpeny van rajta, úgyhogy innen csak annyit tudok megállapítani: ember formájú.

Innen közelebbről már valahogy ismerősnek tűnik. Nézzük csak az arcát…

Mélységes Harmadik Szint! Neem, ez nem lehet ő… egyszerűen nem lehet! De mégis, ugyanaz a rövid, fekete hajjal szegélyezett, átlagosnál kissé hosszúkásabb arc nagy, cseppet sem kiálló állal, kissé mélyen ülő szemekkel és sűrű szemöldökkel!! Még a bőre is ugyanolyan kékes árnyalatú, és orra is épp ugyanannyira vékony és pont olyan ívben hajló, mint Ezuad Heforé!

- Ezuad! Ezuad! Te… élsz? Ezuad! – hátha reagál a kiáltásra! Hogy hogy itt van? Hisz évekkel ezelőtt meghalt abban a csatában Enaqwet ellen!

Megrázom, hátha felébred… ha egyáltalán alszik. De nem, semmi válasz. Talán nem is ő az, hanem csak holmi mágikus báb?!

Áhh, ilyen elméletekkel egész biztos, hogy nem megyek az égvilágon semmire. És könnyen lehet, hogy semmi baja. Láttam én már sok mindent, amit mágiával műveltek…

Tehát felteszem, hogy ő bizony Ezuad. Akkor pedig fel kell ébresztenem!

- Bocsáss meg, Ezuad, de muszáj… - egy pofon, két pofon… semmi. Három pofon – ez már egy fokkal nagyobb – semmi. – Talán mégis halott vagy?

De nem, ez ostobaság. Egyértelműen él, még a szíve is ver. Akkor meg mi lehet?

Óóó… csak nem ő is abban a semmiben van?! Ez az, ennek kell lennie! Valaki – gondolom Etlar, de hát ki tudja… - abba a semmibe taszított minket Ezuaddal. Hogy mi célból, azt nem értem… de Etlar hosszú távú céljait legjobb napjaimban sem sikerült átlátnom…

Minden esetre így, hogy ez a mágus is abban a semmiben van, ahol én voltam, nem tehetek semmit, csak várhatok. Sokszor tettem már ilyet, rosszabb helyzetekben is, nem lesz újdonság… Addig is legalább megnézhetem a harmadik ittlévő holmiját.

Valami harcos lehet - itt van a kardja. Egész szép darab, de meglátszik rajta, hogy sokat forgatták már… pedig a pengére rakódott mocskon és pár kisebb sérülésen kívül egészen újnak látszik. Meg itt van a sisakja is. Ez kétség kívül egy régóta használt darab, valamiféle jellel a homlokrészen. No meg itt van egy kis erszény.

Valahogy minden holmi szokatlan. Minden kicsit más alakú, meg… más szagú? De megvan a fő különbség! Hatszög helyett négyszög van mindenütt! Négyszög alakú a markolat vége, négyszög alakú a sisakon lévő jelet körülvevő kis dísz, még a kis szütyő is négyszög alakú. A szag is más… nem is tudom, egyszerűen más. Valamivel talán frissebb, mint amit megszokott az orrom odalent.

A lényeg, hogy nem gyyről van szó, az biztos… vagy legalábbis nem gyy holmikról.

Nocsak, van itt egy kesztyű is! Jóféle és elegáns barna bőrkesztyű – valamiféle vad bőréből lehet, tapintás alapján. Habár elegáns, láthatóan használja a tulajdonosa, több helyen is kopott. Nem csak holmi dísz, vagy csecsebecse… már amennyire egy kesztyű csecsebecse lehet. Egyébként ez is tele van négyszögekkel; az ujjbütyköknél, a csuklórész körül, meg a kellős közepén is van egy-egy, bőrből vagy fémből. A középsőben meg mintha írás lenne… de túlságosan el van kopva ahhoz, hogy el tudjam olvasni. Egyébként is, hol lehet a párja? De mindegy, bárcsak ez lenne a legnagyobb kérdésem ezzel a réttel kapcsolatban!

Úgy látom, a tisztás már nem tartogat számomra semmiféle újdonságot. Ezuaddal nem tudok mit kezdeni, az ember holmijában meg semmi érdekeset nem találtam ezeken kívül. Így viszont a legjobb lesz, ha megvárom ezt a harcost, hátha őt többet tud, mint én. Maradok hát a réten.

Sőt! Mintha láttam volna a pipámat a zsákban az imént, hátha van némi ezüstgyökér is hozzá… Legalább lenne mivel elütni az időt, no meg a gondolkodáshoz is megjön hozzá a hangulatom.

Szerencsére megvan minden, ami egy jó pipáláshoz kell. Így már szinte biztosra veszem, hogy Etlar küldött ide valahogy… különben minek volna itt a holmim? Ő biztosan valami küldetés miatt küldött ide, ahhoz meg kell a zsákom. Összességében, nem rossz gyy ez a mágus.
De jó is ez az ezüstgyökér! Jól emlékszem, még Maschelt Edillben vettem, amikor azzal az arafehi rablóbandával tartottam. Te jó ég, milyen rég is volt!

Vegyük csak át, hogy is volt ez? Abban az arafethi társaságban az a parasztgyerek… nade miért csak Arafethben kezdem? Ha már végigveszem életemet, korábban kellene. Sokkal korábban. Kelet Kristályában. Siarechben – a szülő országomban.

De rég jártam ott is! Pedig megérdemelne egy újabb látogatást, a gyerekkor emlékére… szép évek voltak. No aztán ami utána jött, az már más kérdés.

Anyám elvesztett a mascelt sorehefi vásárban… a mai napig nem értem, hogy sikerült neki. Mondjuk volt alkalmam megmondanom neki, amit gondolok a dologról, ki is használtam… ő meg persze rimánkodott, hogy mennyire megviselte az eltűnésem, és hogy mennyire sajnálja. Elhittem, megbocsátottam, de ez már nem változtatott semmin. Addigra már semmi esély nem volt rá, hogy kisnemesi sarjból kiképzett harcos vagy mágus legyek. Illetve esély lett volna, csakhogy nem akartam – anyámmal való találkozásomkor már vándorló orgyilkos és szörnyvadász voltam.

Tulajdonképpen akárhogy is hangzik, inkább köszönöm neki, hogy elvesztett, mintsem megbocsátom! Akármennyire is rossz érzések szállnak meg, ha az elveszésem utáni évekre gondolok, valószínűleg jobban alakult így az életem, mintha ott maradtam volna, apám fiaként. Egyébként hosszú távon semmi panaszom nem lehet a szüleimre… húsz évig nevelgettek, eltartottak… sőt, a találkozásunk óta is segítettek, ha kellett. Habár ki tudja, mi lett volna, ha…

Senki. Épp ezért ennyit elég is a szüleimről meg a gyerekkorról. Jött az önállóság – vándorlás Siarechben, mindig máshol éjszakázás, spontaneitás. Aztán szereztem valami fegyvert, egyre jobban megszoktam az életmódot, mindig más vándorokhoz csapódtam… szép is volt! Legalábbis így utólag visszagondolva. De, ha jól emlékszem, egész hamar belejöttem, onnantól kezdve pedig élveztem. Én voltam maga a mélységi kalandor; a húszas-, később harmincas éveiben járó gyy, mindig valamiféle zsákkal vagy ládával, benne mindenféle kacattal, aki csak vándorolt. Mindegy, hogy gyalog, xeraton vagy holmi szekéren, hogy egyedül vagy egy másik vándorral, bandiákkal vagy kereskedőkkel, adószedőkkel vagy esetleg egy hadsereggel… A hangsúly a felfogáson volt: „majd lesz valahogy”. És valóban mindig volt valahogy.

És szerencsémre sosem úgy, hogy otthagytam a fogam… pedig bejártam az egész Második Szintet. Siarechtől Delachlonon át Atorillig – minden országban és városállamban megfordultam.

Persze közben fokozatosan egyre több mindent tudtam és egyre jobban. Pedig nem volt mesterem. Mármint állandó mesterem… ha valaki tudott tanítani valamit, megtette - fizetségért vagy holmi szívességért cserébe. Pontosan, mint a gyy népmesékben: kalandos utam alatt összeszedtem a vándorok és rablók, kereskedők és harcosok tudását… csak annyiban térek el a meséktől, hogy nem lettem sehol sem király.

Persze folyamatosan felejtettem a tanultakból… de amink kellett, az megragadt. Ami pedig vagy negyven-ötven év alatt megmaradt, az több mint kielégítő. Ezt mások is így gondolták, így elkezdett terjedni jó hírem. Egyre többen béreltek fel holmi gyilkosságokra, vagy szörnyetegek levadászására. Így hát egy idő után áttértem a bérenckedésre – kifizetődőbb volt, mint a puszta vándorlás. Aztán valahogy elvetődtem Arafethbe.

Arafethbe… ahol aztán az egész éltem felfordult. Először a szokásos szörnyöldöklés volt, no meg pár gyyre is kaptam megbízást. Aztán gondoltam egyet, és egy időre otthagytam a megbízásokat, s csatlakoztam az első rablóbandához, amivel találkoztam. Semmi különleges nem volt benne – látszólag. Aztán persze az a tehetséges parasztkölyök meglepett, amikor megölte a bandavezért… hogy is hívták? Na… megvan, Kechor!

Szóval a kölyök megölte Kechort, én meg észrevettem és elengedtem – holott kivégezhettem volna. Sebaj, így is enyém lettek azok a különleges kardok, amiket azóta használok. És a bandavezéri szerep is!

Amit viszont nem gyakoroltam sokáig. Meguntam a bandával való fosztogatást, így jobb híján megkerestem az akkoriban rohamosan növekvő népszerűségnek örvendő szektát, az Egyenlőség Titkos Társaságát, és beálltam a vezér testőrének.

Ez sokáig kielégítette kalandvágyam, pénzt is kaptam eleget… aztán, évek múlva jött a polgárháború; és Barden. Aki elsőként csúnyán elbánt velem, mióta kitanult orgyilkos vagyok.

Abban az időben jött Etlar is. Pontosabban mentem én hozzá, és vettem rá, hogy foglalkoztasson. Aztán persze elköteleztem magam mellette, végleg véget vetve evvel a kalandoréletnek.

Aztán megint harcoltam Bardennel – és mindkettőnk szempontjából csúnya vége lett a dolognak. Azóta nem is párbajoztunk – épp ellenkezőleg! Befogadott tanítványának, amivel újabb szintre ugrottam tudás és tapasztalat terén. Nem is beszélve az Etlar által oktatott dolgokról, meg a tapasztalatról, amiket az általa adott feladatok megoldása közben szeretem.

Különösen ezen az utolsón, ott, a Harmadik Szinten… meg kellett szereznem azt a valamit, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda, holott a kezemben fogtam. Aztán Etlar felvitt magához, Delachlon ostroma felé. És végül ott volt a villanás, majd pedig…

- Te meg ki vagy? – régen ijedtem meg ennyire! De remélem most is fölöslegesen…
- Te ki vagy? – ember, azt látom. Gondolom valami harcos. Ilyen páncéllal nem is lehetne más… nocsak, nevet! Akkor csak nem ártószándékkal van itt. – Fesadnir vagyok. Fesadnir, csak ennyi. - de szeretek is degalori nyelven beszélni! – Hát te ki vagy, szalmahajú ember harcos?

Utolsó módosítás: 2010.08.21. 21:09

Hozzászólások

1 | Sir Adrew Coal 2010.08.11. 15:33
Nos, látom igyekeztél több képpel szolgálni :D Nekem voltak megalapozott elképzeléseim a világról meg minden, szóval én előtte sem láttam problémának igazából. Viszont ez az E/1 tényleg furcsa így. Mert az elejét abban lehet a legjobban leírni, de a vége érdekesen fest, ahogy elgondolja eddigi életét :S Ezzel szemben gondolataival és azok menetével viszont jól elhatároltad a személyiségét, csak tartsd is meg, és másnak ne nagyon legyen ilyen ;)
Aryx
2 | Aryx 2010.08.11. 17:20
Nah, ez a változat már sokkal jobban sikerült, mint a "nyersanyag". Látszik, gyorsan tanulsz :), így ez már majdnem-jó olvasmány lett. Azért csak majdnem, mert az írói stílusod még nem alakult ki teljesen; ha még legalább pár évet foglalkozol ezzel a hobbival, ki fog, olyan ez, mint a serdülőkor. Az elgépeléseket elnézem, olyanokat mindenki csinál, inkább a mondatszerkesztéssel vannak kisebb-nagyobb gondok továbbra is. Kissé sok mondatot kezdesz a "de," "persze" és hasonló kötőszavakkal - vigyázni kell velük, így csak akkor érdemes mondatot kezdeni, ha a dramaturg megkívánja. Nem is beszélve arról, hogy egy "habár" után rögtön egy "de" következik valahol az írásban.

Aztán ez a mondat volt számomra mind közül a legfurább:

"Egész szép darab, de meglátszik rajta, hogy sokat forgatták már… pedig a pengére rakódott mocskon és pár kisebb sérülésen kívül egészen újnak látszik."

Ez egy baromi nagy paradoxon ebben a formában. Leírok egy ehhez hasonló mondatot:

Szép ez a piros Mercedes, látszólag sok kilométert futottak vele, bár a karosszériát borító sárréteget leszámítva ez nem is tűnik fel.

Na ugye, hogy ugye? :) Szóval visszatérve, ha jól emléxem (remélem igen, vagyok olyan aljas g*cmóg, hogy sokakat kritizálok) pont Neked írtam azt, hogy el kell érni az írásban, hogy az olvasó szeme balról jobbra haladjon, elkerülve mindenféle kizökkenést. Ezért is nem tudtam megbarátkozni a novella elejével, mert kissé soknak tartottam a főhős kirohanását és a félbehagyott mondatokat.

Hangsúlyozom viszont, hogy ez minden tekintetben jobb volt az előző változatnál. Különösen az Ezuad-os rész kijavítása volt a legszembeötlőbb, és ez is egy újabb pozitívum. Tetszett az is, hogy végre képeket is szolgáltatsz az olvasónak, ha ezek nincsenek, úgy a beleélés sem fog sikerülni, tehát ezzel kapcsolatban is csak így tovább. Úgy hiszem, lesz még ebből Valami.

Na jó, egy utolsó rúgás: a címválasztás. Nekem valahogy nem derült ki az írásból, mitől is olyan elkötelezett a főhősünk. :)
3 | ShuleyvA 2010.08.11. 19:20
Tagold a mondatokat, mert egybefolyik az egész, mindamellett elmegy tőle az ember kedve. Ja és igen, jelentősen jobb mint a "nyers" verzió!
Kemloth
4 | Kemloth 2010.08.14. 13:17
Kösz az újabb kritikákat, a második rész javításánál próbálok odafigyelni!!
És örülök, h valóban sikerült jobbá tennem a javítással a dolgot.

A második részre a héten kevesebb időm van, mint kéne... de megpróbálom minél előbb kijavítani azt is.

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.