Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

McCl@ne blogja

Befejeztem

McCl@ne | 2010.12.24. 20:53 | kategória: Fejből... | 12 hozzászólás

Lehet, hogy már nem is sokan Dome-oznak azok közül az arcok közül, akik anno olvasták az elejét, de befejeztem a Régi álmok c. írásomat, amit még 2007-ben kezdtem el. Az eleje ugyanaz csak, azóta sok minden történt, a sztori a való életből merít. Talán nem sokakat érdekel, de ha már elkezdtem anno...


Három.


Tisztán emlékszem a napra, amiről mesélni fogok. Életem hátralevő részének első napja volt; és ahogy abban az időben elég gyakran, a reggel egy bárpult mellett talált rám. Szokásos kávémat és pirítósomat rendeltem, ugyanattól a lánytól, ugyanazzal a lendülettel és ugyanannyiért, bár ma mintha egy kicsit fakóbbnak hatott volna a hely. Talán az idő volt az oka, ami a kora tavasz ellenére elég tetűre sikeredett, előfordulhat, hogy még esett is, de hülyeséget nem akarok mondani. Március volt és én szeretem a márciust. Egy ismeretlen férfi miatt keltem olyan korán ezen a reggelen, ami minimum ritka, de inkább példa nélkül álló eset volt, még nőben is. A férfit "Harcos"-nak hívták, illetve persze senki nem hívta így, de ő esetleg szerette volna, vagy azt képzelte, ugyanis ezt a nevet adta magának az interneten. Egy filmes fórumon akadtunk össze, épp egy veszekedés kellős közepébe csöppentem: Harcos az Amerikai História X című filmet támadta minden létező oldalról, a jócskán túlerőben lévő rajongótábor ellenében, és már éppen elszabadultak volna az indulatok, amikor sikerült kulturált mederbe terelnem a beszélgetést, talán az utolsó pillanatban. Bizony, ilyen időket élünk, Te sem hitted volna, igaz? Kíméletlen pillantások és kontroll nélkül röpködő pofonok helyett ma már a neten megy az adok-kapok, a végtelenített szájkarate, a legrosszabb, ami történhet velünk, hogy kitiltanak az adott oldalról, vagy csak szimplán kiutálnak, de mindenre van gyógyír. Órákat lehetne ezen a témán lovagolni, agyalni és vitázni vég nélkül, de ott, azon a reggelen máson járt az eszem. Egy nőre gondoltam, akit Dórának hívtak és bizonyos tekintetben komoly hasonlóságot vállalt Donald kacsával: ugyanis nem létezett! Kínkeservesen készülő könyvem egyik főbb alakja volt ő, egy harmincas évei közepén járó nő, aki halálosan beteg volt, a szintén nem létező orvosok szerint az utolsó heteiben járt már. Az ő szomorú, ám rendkívül sokoldalú történetét próbáltam meg formába önteni már hetek óta, de valami mindig közbeszólt. Mikor nagy ritkán elkapott az ihlet, azonnal beütött valami teendő vagy ismerős, felborítva ezzel a kényes egyensúlyt, ám ez még korántsem minden: ezek az apró dolgok szép lassan becsempészték magukat a történetbe és az egész kezdett már egyáltalán nem hasonlítani arra, aminek eredetileg szántam...

-Szerinted melyik rák okozza a legkevesebb szenvedést úgy, hogy azért mindezek ellenére halálos marad? -kérdeztem kissé félszegen a pincérlányt, talán Anettnak hívták, ebben már nem lehetek biztos. Mindenesetre kissé meglepte a kérdés, az arca is erről árulkodott. Ennek ellenére nem futotta fantáziadús válaszra:
-Passzolok. Szerencsére nincs egyetlen rákos ismerősöm sem, biztos szerencsések, vagy mi!?
Majd kicsattant az életkedvtől, meg kell, hogy mondjam, eléggé utáltam is miatta. Borongós kora tavaszi reggel, kicsi a forgalom, mindenből süt az egykedvűség, ő meg vigyorog, mint a róka a mesekönyvben, tűrhetetlen állapot. Gondoltam megtöröm a minden igyekezetem ellenére is együgyű beszélgetést és rákérdeztem:
-Látom, jó a kedved! Megkérdezhetem, hogy minek köszönhető? –Általában nem vagyok ilyen kimért, de pultoslányokkal ritkán engedem el magam, gondolom, unják már nagyon, hogy az összes pasi bizalmasra veszi a figurát, csak mert tőlük kapják az életadó nedűt.
-Persze... –megjegyzem, ritka hülye volt. Az előző megszólalásomat nyilván már mint kérdést tettem fel, de belementem a játékba.
-Szóval?
-Tegnap a barátom moziba vitt, aztán vacsorázni, és közben megkérte a kezemet! Ugye milyen romantikus?
Nem akartam kioltani a lelkesedés lángját, mit lángját, erdőtűz volt ez a javából!
-Tényleg az! –de az ördög nem alszik:
-Persze attól függ, hogy a film vagy a vacsora alatt kérte meg. Apropó film: mit néztetek?
-Valami vígjáték volt, a címére nem nagyon emlékszem, de elég jó volt!
Emlékszem, megfordult a fejemben, hogy talán mégsem olyan jó ez a mai nap. Mindenesetre választás elé kényszerített: vagy belefojtom a szót és szénnéoltom a gyalázatos marhaságai miatt, vagy hagyom a fenébe az egészet és megkenem margarinnal a pirítóst, mielőtt teljesen kihűlne. Normális esetben az előbbire szavaztam volna, de valahogy megsajnáltam szegényt, plusz tényleg boldognak tűnt. De érted, van úgy, hogy hagyni kell a fenébe a dolgokat, még ha alkatilag nem is ez fekszik neked a legjobban, így aztán zsákutcába futtattam a beszélgetést.
- Az klassz.
És mielőtt még bármi történhetett volna, ami okán visszatáncolhatnék, gyorsan szedtem a sátorfámat és elcuccoltam a bárpulttól, enni úgysem szokás ott. Így szent maradt a béke és megspóroltam magamnak, illetve a hölgynek egy rutinleosztást, sőt, talán még a kávém sem hűlt ki. Bevettem magam egy ablak melletti boxba, reggel lévén szerencsére nem kellett vérremenő harcokat vívni a kulcsfontosságú pozíciókért: egy forgalmasabb napon a felületesebb stratégáknak már be kell érniük a füstben úszó egy-kétszemélyesnek csúfolt kisasztalokkal.
Végre újra elmerülhettem Dóra utolsó hétköznapjaiban, amiket saját kívánságára nem kívánt a kórházi ágyban tölteni, még ha ezzel komoly veszélynek is tette ki magát. Persze mi jelenthet komoly veszélyt egy haldoklónak, gondolta, ezért aztán az utolsó heteit saját kis vidéki nyaralójában akarta eltölteni, teljes nyugalomban. Leveleket írt, nem búcsúleveleket, inkább csak pótolni próbálta a lemaradásait: megválaszolt addig megválaszolatlan kérdéseket, főleg az állapotáról, nem akart senkiben rossz emléket hagyni. És volt még egy fontos dolga: Dóra rajzolt, ez töltötte ki az utolsó néhány hónapját, és meg kell, hogy mondjam, elég tehetséges volt. Tulajdonképpen jóval tehetségesebb volt, mint én, aki kitaláltam, ami kicsit zavart is, legyen bármilyen röhejes, de mégsem tehettem meg egy haldokló nővel, hogy még ezt a kicsit is elveszem tőle! Szóval rajzolt, nem is akármit, nem arcokat, meg tájképeket, meg ilyen giccses marhaságokat, hanem kezeket. És volt egy befejezetlen képe is, ahol hat-hét kéz az ég felé nyúl, mintha meg akarnának érinteni valamit, szinte üvöltött a képről, hogy nyújtózkodnak. De még nem volt kész vele, és az ilyesmihez idő kell, amiből már nem biztos, hogy sok van, így kissé nyugtalanul ült le a vászon elé, amikor megszólalt a telefon.
Csak sajnos nem az agyamban tárcsáztak, hanem a pultoslány moblija hozta rám a frászt. Illetve nem csak rám, ez kissé vígasztalt is, hanem a szomszédos asztalnál eddig észrevétlenségében tespedő vén szivarra is. Lehetett vagy 60, öltönykabátban és mellényben matatott a bögréje körül, esküszöm ilyen meghajlott palit még nem láttál! Nem volt annyira öreg, de látszott rajta, hogy durván láncdohányos, az ujjai vége sárga volt, akárcsak a tömött bajsza, viszont nem volt egy lepattant figura, a ruhái alapján ki lehetett tömve rendesen. Mindenesetre a nagy jólétben azért figyelhetett volna az apróságokra is: ki tud borítani, ha valakinél ilyen szinten elcseszett a nadrág és a cipő találkozása. Meg kell ennek adni a módját, az sem jó, ha köszönőviszonyban sincsenek, de az sem az igazi, ha húzod a gatyád magad után, mint a menyasszonyi fátylat. Mértékletesség és helyes arányérzék a titka mindennek. Sokszor többet elárul az ilyesmi, mint a ruha márkája, vagy a színösszeállítás…
Így aztán az öregen rendesen felhúztam magam, de nem bírtam elszakadni a témától, így az utca felől vártam a megváltást. Ilyenkor kész öröm az ablak melletti boksz, simán belátni az egész placcot és ezúttal bőven volt mit nézni: időközben kisütött a Nap és egész tisztességes hellyé varázsolta a sétálóutcát, volt minden, ami egy nadrág-cipő találkozását vizslató szempárnak ingere! Kopogtak a férfifülnek oly’ kedves magassarkúak, dobogtak az eltévedt rockerlelkeket cipelő bokszolatlan bakancsok és persze hangtalanul suhantak az igénytelen sportcipők is, kevés lehetőséget hagyva egy alázós elemzésre.
A nagy nézelődésből aztán egy kósza, ám egyre erősödő érzés térített magamhoz: Harcos! Ez a jóember már negyed órát késik! Mondtam egyébként, hogy miért várok rá? Harcos egy hazafias szellemiségtől átitatott fórumozótársam, akiről kiderült, hogy egy környéken jártunk suliba, bár jópár év eltéréssel, sőt, most is gyakran jár erre a munkája révén, de ez persze nem minden: hungarista eszméi, melyek hangoztatására egyetlen alkalmat sem hagyott ki, párosultak némi kulturális érzékenységgel, így elmondhattam róla, hogy volt némi fogalma a filmekről. Sőt! Gyakorlatilag hosszú évek gyűjtőmunkája során összeszedett minden olyan alkotást, aminek bármilyen köze lehet hazafias eszmékhez, így kerülhetett sor arra, hogy birtokába jutott egy két igazi ritkaság is, olyan filmek, mint a This is England vagy a The Wind That Shakes the Barley, bár előfordulhat, hogy ezekről nem nagyon hallottál. Lényeg az, hogy ebből a két filmből véletlenül két példányt postázott neki a feladó cég, így a felesleges darabokat áruba bocsátotta, én pedig azonnal lecsaptam rájuk, többszáz darabos gyűjteményem ékkövei lesznek, gondoltam.
Most azonban meginogni látszott a terv, Harcos sehol, a reggel is egyre lehangolóbb, és időközben az öreg is megerősítette bennem, hogy jobb volt, míg nem szúrtam ki.
-Fiam, nincs tüzed véletlenül? –már másodszorra kérdezte, persze azért, mert elsőre rutinból elengedtem a fülem mellett, hátha veszi a lapot. Dehogy vette.
-Fiam…

Már a pultoslánynál gyanítottam, hogy lesz ma még rosszabb is, az öreg bokáig-sem-érő nadrágjánál pedig már egészen biztos voltam benne, de ami sok, az sok. „Fiam!” Azért ez is vérlázító, jövő héten leszek harminc, a papa pedig már fél lábbal odaát van, ráadásul a nemdohányzó szektor kellős közepén dekkol…
Mindez nem zavarta, de engem annál inkább, és akkor döntöttem: elég ebből a tetű napból, most beolvasok. Nem mehet ez így estig, különben felrobbanok, arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, a DVDprojektnek is lőttek. Nagy levegőt vettem, és elszámoltam háromig. Ugye tízig kellene és akkor lenyugszom, de ha le akarok oltani valakit, akkor is elnyomom, hogy „Egy, kettő, három…”, hogy a felesleges fáradtgőztől megszabadulva, tiszta fejjel ereszthessen útjára a szitokáradatot. Jó, mi?
Szóval megfordultam a székben, és azt mondtam magamban: „Három.” De nem az a látvány fogadott, amire az agyam egy és kettő között felkészítette magát. Nem egy öregember ült ott fölényes „nekem-mindent-lehet” vigyorral az arcán, csonka szivarját rágcsálva. Már nem a szürkésre mosott zokni és a madárlátta makkoscipő találkozási pontjánál kibolyhosodott pamutcsomó volt az, ami a figyelmem fókuszáért könyörgött, a dolgok ugyanis időközben megváltoztak.
Egy fiatal lány állt mögöttem, kezében mattszürke Zippo öngyújtó, amivel –ki nem találod, ugye?- épp tüzet adott az öregnek. Nem kenyerem az ömlengés, de nem úszod meg: egész egyszerűen gyönyörű volt! Csak úgy áradt belőle az izgalom, szinte láttad, ahogy remegnek a lábai, mint a kölyökzsiráfnak, üvöltött róla, hogy életében először van itt, és mégis, mintha ez az izgalom vágna utat magának a füstön és a feszültségen, az én feszültségemen. Az agyam zakatolni kezdett, mit keres ez a lány itt? Nem mintha nem jönne be ezer meg egy hasonló lány nap, mint nap ide, de rajta látszott, hogy célja van, nem kávézni jött. Szóval ott állt, és ezer dolgot csinált egyszerre, anélkül, hogy megmozdult volna: például tüzet adott a vén csókának, akinek ezek után aligha lehetett volna jobb a reggele, és kettétörte az én lendületemet is, amivel be akartam vinni egy verbális jobbhorgot az öregnek. Nehéz visszaadni a pillanatot, de gondolj csak bele, egy másodperc alatt visszájára fordult minden, a haragom szertefoszlott, helyébe izgalom és kíváncsiság tódult: ki ez a lány és miért van most itt? Ahelyett azonban, hogy bármi értelmeset kinyöghettem volna, a tekintetem meglódult, s bár jómagam nem szimpatizáltam a folyamattal, a reflex nagy úr, végigpásztáztam szegényt. Máig remélem, minden következményt figyelembevéve, hogy nem vette észre, utólag belegondolva is körültekintően kimerítettem a tapintatlanság fogalmát.
Az öreg szivarja meggyulladt végre, a lány pedig hátralépett és ezzel akaratlanul is végleg összezavart. Még az öngyújtós akció közepén láttam, ahogy körülnéz, mintha keresne valakit, gondoltam randija van, de amint megláttam a bal kezét, tudtam, hogy ma reggel nincs. Két DVD-t tartott benne…


Kettő.

Szóval nem fiú volt. Lány. Sok mindent megtudtam róla, nagyon rövid idő alatt, és ez összezavart. Nem is lány volt: egy jelenség. Az öreget is megkérdezheted, ha még élve találod, bár ezt kétlem. De ha mégis, elmondja majd, hiszen tűznek így ember nem örült az első sült hús óta.
Ez az egész helyzet felőrölt. Szívem szerint csak figyeltem volna, mert minden új volt, ami szembe jött, de folyamatosan beszélnem kellett, különben elhallgattunk. Ez elég idióta helyzeteket szült, de szerencsére 50-50%-ban égettük magunkat, így én is ember maradtam. Gondoltam benyitok egy „De hiszen Te lány vagy”-gyal, de meredeknek éreztem, és az is lett volna, hidd el! Nyugodt volt, mint a látvány, ami az első ébredőt fogadja, nem ronthattam rá, meg persze nekem is csak akkor nagy az arcom, ha olyan 70 éveseket kell oltani, akik a paraolimpián is csak kispadosok lennének. Ilyenkor önvédelemből hűvösre váltok, és baromságokat beszélek:
- Szia, azt hiszem, engem keresel. – miután kiszúrtam a felső DVD-t, ami a This is England volt, némileg leszűkült a kör. Nem volt éppen hülye lány, ez hamar kiderült:
- Igen, miután beléptem, és csak ketten ültetek itt az öreggel – ezt persze csak halkan és valami hihetetlen zsivány mosollyal mondta -, valahogy sejtettem, hogy nem ő az angol filmművészet rabja.
Mielőtt azt hinnéd az első mondatából, hogy stand upolni jött, gyorsan felébresztelek: ez vagy 1 percébe telt, közben lepakolta a táskáját, a kis kabátját, a DVD-ket az asztalra tette, és leült, velem szemben. A legtávolabbi székre, ez volt az első elkeseredett gondolatom, aztán gyorsan felmértem, hogy ezen kívül még egy van, amire a cuccait tette, és az sincs közelebb. Míg ezen gondolkodtam, mondott valamit, de nem figyeltem, mert a két szék közti távolságot saccolgattam. Tudom, tudom, de nem voltam magamnál…
- Ne haragudj, nem… - de már láttam rajta, hogy kiszúrta a hülyeségemet, amiből végülis jól jöttem ki, nagy mák, ha engem kérdezel.
- Csak azt mondtam, hogy meglepettnek tűnsz. Azt hiszem, fiút vártál. – Mosolygott. Ezen ponton éreztem először, ami később bizonyossá vált, de Te is ráérsz megtudni. Mindenesetre nyugtalan lettem, megint csak nem volt időm gondolkozni, de azért egészen összekaptam magam ahhoz képest, hogy 2 perce estem szerelembe.
- Harcos a nickneved, fél perce még 2 szélsőjobbos DVD-t szorongattál és úgy oltogatod a népet a fórumon néha, hogy nem látunk a portól. Nem mondom, hogy magyarázattal tartozol, csak azt, hogy baromi kíváncsivá tettél!
Igyekeztem személyesre venni a hangnemet, meg akartam ismerni. Ott ült velem szemben, még mindig zavarban volt, és még mindig ő volt a leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam. Sugárzott, természetes volt és az a fantasztikus hang… írásban nehéz visszaadni, de megpróbálom: az remélem megvan, mire mondják, hogy „szexi, búgó hang”! Sharon Stone-ra húzták rá ezt a dumát, végülis legyen, mert jobb nem jut eszembe, talán Liptai Claudia, de így hamar eltérek a tárgytól. Mert ez a hang nem csábítani akart, csak szimplán kedves volt. Mint amikor valami kaja attól finom, hogy az alapból sós cuccot édes öntettel tálalják. Például a burgonyafánk lekvárral, vagy a szarvashús áfonyamártással. Igen, kimondottan burgonyafánk hangja volt, akármilyen hülyén is hangzik, és én hallgatni akartam ezt a hangot, így minden szavammal lépnem kellett egyet valamilyen irányba, lassan felpörgetni a beszélgetést, tulajdonképpen manipulálni az egészet, hiszen végig ott lebegett fölöttünk a pallos: csak simán lepasszolja a 2 lemezt, amikről igyekeztem nem tudomást venni, és megy a dolgára. És akkor én meghalok. De még nem ment.
- Nem akarlak untatni magammal, meg talán ki is nevetnél, sokan mondták már, hogy elment az eszem…
És itt közbevágtam. Nem szoktam ilyet, sőt, legszívesebben ketté is fejelnék mindenkit, aki nem hallgatja végig a másikat, de muszáj volt. Egyrészt az idő is sürgetett, mert tudtam, hogy ez egy néhány perces alkalom csak, másrészt – és ezt nem hiszed el! – az öreg elszívta azt a rohadt szivart és láttam már, hogy mire készül… Fészkelődött, mocorgott, esküszöm úgy nézett ki, mint egy rohadt időzített bomba. Én legalábbis Nóri helyében nem örültem volna, ha egy vadidegen környezetben 2 percenként tüzet kérnek tőlem. Ja, igen: Nórinak hívták. Igazából azt sem értettem, miért van nála Zippo öngyújtó, nem úgy nézett ki, mint egy láncdohányos, még amikor leült, az ujjai végét is megnéztem, sárgák-e. Nem sárgák.
- Utoljára akkor voltam ennyire kíváncsi valamire, amikor közölték velem, hogy se Télapó, se húsvéti nyúl, se Jézuska, és feltettem a „Hanem?” kérdést. Szóval…
- Mi? Nincs húsvéti nyúl? – nem lett volna rossz poén, de valahogy félelmetesen bénán jött ki. Esélyem sem volt őszintén nevetni, vagy akár mosolyogni egyet, bajban voltam. És akkor…
- Elnézést, Kedves! Nem segítene ki még egyszer? – Hát persze, hogy az öreg volt, és bár 12 másodperccel ezelőtt még azt kívántam, hogy tüzet legközelebb csak öngyulladáskor fogjon, most elbizonytalanodtam: vagy megmentette a helyzetet, vagy bevitte neki a végső jobbegyenest, de bárhogy legyen is, velem ezzel csak jót tett! Persze ettől még utáltam nagyon.
Az egész helyzet kezdett kissé kaotikussá válni, és szinte irigyeltem a pincércsajt, aki az egészből csak annyit érzékelt, hogy jött valami lány, akit az öreg a tűzzel túráztat és állati nagy pangás van, ami neki csak jó, hiszen teljesítménybérből éhenhalna. Sőt, Nórát is irigyeltem, de ez csak egy pillanatra jutott eszembe: ő talán normálisan tudja ezt a helyzetet kezelni, talán nem is jut eszébe semmi rólam, csak egy cserélhető részlet vagyok egy teljesen átlagos napon. Ettől sem lett jobb kedvem, kicsit elszégyelltem magam, hogy ekkora hatással volt rám.
Eddig a pontig csak vittek magukkal az „események”, de hirtelen ráéreztem – a reggel folyamán először -, hogy mi következik. Csendben kell lennem, mert ha megszólalok, sok leszek. Mióta a közelemben volt, ez volt az első dolog, amiben biztos voltam. Vártam. Az öreg balfaszkodott, szerintem direkt, csak harmadjára gyulladt meg a szivar, ami kb. az ezredik volt neki azon a héten, és őszintén reméltem, hogy az utolsó. Nóra visszafordult, az öngyújtó a kezében maradt, játszott vele, forgatta az ujjai között, láthatóan rutinosan, aztán kemény 2 másodperc alatt ki is szúrta, hogy én ezt figyelem.
- Nem dohányzom. Csak nálam van, mindig, akárhova megyek. Szeretek tüzet adni.
Hülyébben valószínűleg nem is nézhettem volna.
- Még középiskola elején vettem, amikor úgy fél év után rájöttem, hogy én biztos, hogy soha nem fogom szívni. Kipróbáltam és nem jött be, valahogy nem értem a logikáját. Veszel egy doboz papírt, meg dohányt és füstszűrőt. Aztán veszel egy öngyújtót, vagy gyufát. Utána utóbbiakkal meggyújtod az előbbieket, majd ami nem ég el, azt eldobod. Ha ezt a gyújtogatást még az elszívás előtt tennéd, szimpla pirománia, de így rájátszol a tüdőrákra is, meg a többire, amivel minden évben bővítik a kört. Mindezt azért, mert más is szívja.
Megvártam, míg levegőt vesz, tetszett, ahogy felpörgette magát a semmin, pont valami ilyesmire vártam! Már csak adnom kellett alá a lovat:
- Azzal érvelnek, hogy megnyugtatja őket. – Tudtam mi jön.
- Miért kellene megnyugodnia 10-ből 9 tizenévesnek? Mitől idegesek? Az iskolába annyi idősen még nem kell beleőrülni, ha meg bele kéne, hát inkább hanyagolják. A magánéleti dolgaik a „ki-kinek vigye a tornacuccát?”-tól a „ki-kivel nem feküdt még össze?” témakörig terjednek, esetleg ha otthon van valami gubanc, az megviselheti őket, erre hagytam meg a 10-ből azt az egyet… És náluk sem attól jönnek rendbe a dolgok, ha a gyerek 15 évesen vért köp majd a 2000 méteres futás felénél.
A „vért köp” résszel mintha a fél órája emésztésben lévő pirítósom után nyúlt volna, amivel valószínűleg nyomot hagyhatott az arcomon, mert csak sűrű bocsánatkérések után kezdett bele abba, amit amúgy is kérdezni akartam már:
- Szóval ez a Zippo öngyújtó saját szerzemény, és eredetileg arra szolgált, hogy még jobban próbára tegyem magam: ha csak simán nem szívom a cigit, az még úgy, ahogy elmegy, de ha ezt megfejelem azzal, hogy odaállok közéjük és sorbakínálom őket tűzzel, akkor biztos bosszantó lesz, hogy mégis meg tudom állni!
- És? Bosszantotta őket?
- Nem. Senkit nem érdekelt, hogy mit csinálok, szívták tovább és örültek, hogy nem kell a zsebükben keresgélniük, vagy egymástól tarhálni a gyufát. Pedig jó ötletnek tűnt!
Megint mosolygott, amitől még szebb lett, én meg még szerencsétlenebb. „Tarhálni”. Ezen gondolkodtam, néha úgy beszélt, mint egy fiú, de jól állt neki, viszont nem káromkodott. Legalábbis abban a néhány együtt töltött percben. Nagyjából ezidőtájt bukkant fel a pincérnő, amivel jobban nem is sugallhatta volna, mennyire nem érdekli ez a nap. Biztos a hülye vőlegényére gondolt, aki képes volt valami szar vígjáték után megkérni a kezét, egy étteremben. Esküszöm, a pezsgőbe rakatta a gyűrűt, mint minden gyökér, akinek nem jut jobb eszébe. Látták egy filmben, vagy olvasták valami könyvben, egy elkezdte, a többi utánozza: tisztára, mint a dohányzás.
Nóra kakaót kért. Akkor tűnt föl, hogy a sálat nem vette le a nyakáról, gondoltam beteg lehet, de túl egyértelmű volt, hogy megkérdezzem, meg nem igazán kapcsolódott a cigis témához, amit reméltem, hogy ejtettünk. Ennyiből jó volt, hogy odamerészkedett ez a szerencsétlen. Az összes rendelés ez a kakaó volt és egy narancslé a presszókávém mellé, de felírta. Száraz bokrokat fúj a szél, ember nincs a környéken, nyakamat rá, hogy az öreg 200 éve ugyanazt rendeli, de ez a hülye képes volt felírni ezt a 2 tételt. Borzasztó lehangoló, ha jobban belegondolsz.
Mire a kakaó elfogyott, sokkal okosabb lettem: a Harcos nicknév egy szociológiai tanulmányhoz kellett, volt még másik kettő, de erről beszélgettünk, ez volt érdekesebb. Ugyanis Harcosé volt a rasszizmus témakör, szó sem volt nacionalista érzelmekről, csak reakciókat figyelt, tesztelte az embereket. Az, hogy ezek a filmek hozzákerültek, egy véletlen egybeesés csupán, de fontos részlete volt a beszélgetésnek. Illetve csak lett volna, ugyanis elcsesztem: a filmeket EGY barátja rendelte. A filmeket A barátja rendelte. Nem hallottam azt a rohadt névelőt, mert az öreg nekiállt köhögni a hátunk mögött, amire sem akkor, sem most nem találok szavakat, viszont visszakérdezni nem tudtam, hülyén jött volna ki.
Szóval ahelyett, hogy kiderült volna, van-e barátja, megtudtam, hogy az emberek az interneten jóval nagyobb arányban nyilvánulnak meg rasszista módon, mint például telefonos közvéleménykutatásnál. Illetve a faji előítéleteket megvetők is jóval hangosabbak, így nem volt ritka, hogy egy-egy skinhead film elemezgetése napokig tartó anyázásba torkollott. Megtudtam továbbá, hogy az öreg mögöttünk valószínűleg az utolsókat rúgja, mert vagy a végtelenített köhögés viszi el, vagy az indulat, amit belőlem ezzel kivált. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy túlzottan érdekelt a vén szivar. Nórával voltam elfoglalva, és azzal az érzéssel, amit a mai napig nem tudok hova tenni: mindegy, hogy hívod, de az egyszerűség kedvéért legyen szerelem; lassan minden energiámat felemésztette, hogy eltitkoljam: én mindig ilyen lányt szerettem volna! Talán butaság ilyet mondani 10 perc után valakiről, de nem véletlenül szól ám erről annyi film! Addig nem hiszel benne, amíg meg nem történik, de amikor ott ül veled szemben, néha zavartan felpillant, akkor is mosolyog, amikor nincs min, és minden egyes szava a te gondolataid lehető legszebb formába öntése, akkor tudod, hogy akkor is van ilyen, ha a filmek csak hazudnak.
Kellett egy vezetéknév.
Vagy egy telefonszám.
Bármi.
Ideje mennem már így is sokat raboltam az idődet dehogy raboltad semmi dolgom maradj csak ha nem sietsz igazából így is késésben vagyok csak itt ragadtam sok közös témánk lenne majd még összefuthatnánk valamikor oké jelölj be facebookon jó-jó nem felejtem el amint gépnél leszek Zoli ugye? igen Zoli milyen is? Katona ez tetszik van fényképed? igen van majd az alapján megtalállak de most megyek még sok dolgom van majd beszélünk nagyon örültem én is kellemes meglepetés volt főleg ahhoz képest hogy kit vártam ez aranyos na szia szia.
Elment.


Egy.

Láttad a facebook filmet? Na, annak van úgy vége, hogy Mark Zuckerberg, a facebook alapítója ül a laptopja előtt, és nyomogatja az F5-öt. Frissít. Vár valamire. Ez a történelminek aligha nevezhető pillanat ismétlődött meg ott és akkor, abban a kávézóban. Ez egy éve volt már, kicsit több.
Pedig felesleges volt frissítenem, az oldal azonnal jelzi, ha történik valami. Már nincs helye az embernek, ugye? A véletlen mégis úgy hozta, hogy ha már úgysem tudtam másra koncentrálni, püföltem az F5-öt. Persze bejátszott az is, hogy le kellett kötnöm valamivel a kezem, nem akartam az öregnek megadni, ami jár neki: érdekes módon nem volt olyan sürgős rágyújtania a következő szivarra, és amikor mégis megtette, a pincércsaj is megfelelt neki. Kotorászott előtte a zsebeiben egy jó 2 percet, de aztán összetalálkozott a tekintetünk és nyilván felmérte, hogy mekkora baromság páros lábbal ugrálni a fél centis, friss jégen.
Aztán elkezdődött... Egy olyan eseménysorozat indult el, amire már egy negyed órája próbálom megtalálni a jó kifejezést, de nem megy. Elárulom: a sima láncreakció, vagy az árulkodó mélyrepülés között ingadozom. Mindegy. Elment a net. Elég hülye kifejezés, a net nem megy, mert nem is jött: van vagy nincs. Nem volt. Erre persze nem jöttem volna rá, ha nem frissítgetek, de ez nem vígasztalt különösebben. Pont jött az ifjú menyasszony, hogy az öreghez, vagy hozzám, azt már nem tudom, de azonnal elkaptam, s kérdésemre elárulta: elment a net. Az ég pedig kék, de mikor jön vissza? Nem tudni, de mivel szóltak előre, hogy ez lesz, és csak valami kisebb javítás, így egészen biztos, hogy nem tart órákig.
Egyre kisebb lett a kávézó. Nem azért, mert már nem volt előttem az egész világ, egyszerűen csak besokallhattam. Az alattomos kis vén szivar, az olcsó menyasszony, és ez a hirtelen jött érzés... nem beszélve a tehetetlenségről, ami megint csak nem az öreg egészségére hajtotta a malmot. Istenem, ha ez a barom nem köhög, már tudom, hogy van-e pasija. Nem mintha számított volna, annyira a hatása alá kerültem, hogy az sem zavart volna, ha 5 gyermekes családanya!
Úgy döntöttem, ha a net megteheti, hogy elmegy, megtehetem én is. Maradék narancslé feljhajt, laptop összecsuk, vissza a táskájába, az be az én táskámba, én táskám a csajnak a pult mögé, mert „csak járok egyet”.
Az utca feléledt, mióta nem láttuk egymást. Nem mondom, hogy sütött a nap, azt sem, hogy meg kellett bolondulni a melegtől, de nem volt már annyira tetű idő, mint reggel. Egy fiú és egy lány sétáltak el előttem, lehettek vagy 17 évesek, a fiú mosolygott a lányra, közben cigizett. Eszembe jutott Nóra. Talán megjegyezné, hogy „na tessék, mosolyogva is szívja, ha pedig megkérdeznénk, hogy ugyan miért, a stresszre fogná!” Felhúzná magát arra a 12 másodpercre. Talán ránéznék, mosolyognék, persze cigi nélkül, amitől zavarba jönne.
A lányon sál volt. Eszembe jutott Nóra...
Ahogy szépen, lassan sétálgattam, mindenféle emberek jöttek-mentek, volt időm megnézni őket. Persze lent kezdtem, a nadrág-cipő találkozás, tudod! Nem volt olyan vészes nap, legalábbis ebből a szempontból. Egy kiborítóra emlékszem, bár tudom, hogy ő direkt rontotta el: van ez a borzasztó dolog, amikor a biciklisek ráhúzzák a zoknijukat a nadrágszárukra, hogy azt ne kapja be a fogaskerék, biztos láttál már ilyet...
Eszembe jutott Nóra. Dehogy jutott, hiszen mindvégig ott volt. Aztán megláttam valamit.
Pontosabban valakit. Volt ez az első pár, tudod, a fiatalok, a srác vigyorogva szívta... Na, egy ugyanolyan fiú jött szembe, csak borostás volt. Önkéntelenül is elvigyorodtam, belegondoltam, mekkora poén lenne, ha már tényleg ennyire régóta sétálgatnék fel-alá, de mivel az első találkozás lehetett vagy fél órája, így ezt elvetettem. Eszembe jutott viszont egy régi történet, ami nem hagyott nyugodni és annak idején rengeteg poén forrása volt. Ha elég öreg vagy, emlékszel a Knight Riderre, ha nem, akkor gyorsan összefoglalom neked: Michael Arthur Long a vietnámi háborúban fejsérülést szerzett, a koponyája szétroncsolódott egy ponton, amit egy fémlemezzel pótoltak. Később rendőr lett, és amikor egy küldetés során elárulták és meg akarták ölni, ez a fémlemez mentette meg az életét, viszont az arcát már nem tudta. Az arcplasztika után Michael Knight néven tért vissza a Jogért és Igazságért Alapítvány zászlaja alatt, a haldokló Wilton Knightnak köszönhetően, egy KITT nevű beszélő autóval és kb. ezerötszáz részen keresztül fűzte a tökugyanolyan nőket, illetve fegyverek és szükségtelen erőszak nélkül tett rendet a nagyvilágban, bla, bla bla... A lényeg Michael ikertestvére, Garth Knight. Ő ugyanis totál ugyanúgy nézett ki, mint a főhős, csak körszakálla volt, és összébb húzta a szemöldökét. Ez az egész helyzet rengeteg kérdést vetett fel anno, legtöbbjük a mai napig megválaszolatlan maradt, de végül a rajongók abban maradtak, hogy Garth nem igazi testvére Michaelnek, csupán Wilton egyetlen fia, akinek a mintájára plasztikázták újra szegény főhősünket. Wikipedián is ezt mondták. Ebbe az egészbe sikerült annyira belebonyolódnom a borostás kölyök miatt, hogy észre sem vettem, de szabályosan kisétáltam a belvárosból.
A visszaút már nem volt annyira nyugodt, szedtem a lábaimat, siettem, éreztem, hogy húz vissza valami. A válasz. A kérdésre, amibe az öreg beleprüszkölt: van-e párja ennek a jelenségnek? Tudnom kellett, mert ez a körülmény határozott meg mindent, és már semmi másra nem tudtam gondolni, csak az adatlapra: kapcsolatban vagy egyedülálló. Bolond voltam, tudom jól, hiszen annyi más tényező is bejátszhatott volna: attól, hogy nem volt odaírva, még lehetett valakije, tarthattak volna félúton, vagy egyszerűen csak észre sem vesz majd és hallani sem akar rólam. De az agyam kivédte ezeket, elkezdett hazudni, kitűzte a célt, és én csak mentem, rohantam, tudtam, hogy mire visszaérek, már ott lesz a válaszom, ez volt a második biztos megérzésem aznap, és ez a gondolat teljesen eluralkodott a testemen, hülyén nézhettem ki, ahogy ütemtelenül szedem a lábaimat egy teljesen nyugodt hétköznapon, sőt, talán több ismerős mellett is elrohantam, nem tudom, utólag nem mondták, nem is érdekelt volna...
Visszaértem.
A hülyelány mosolygott: megjött a neted. Most először örültem neki, bár ez nem változtatott a tényen, hogy az esetek 99%-ában szánalmasnak találtam. Talán kezd minden rendbejönni? Az öreg is eltűnt, amiért nem lehettem elég hálás: még egy krákogás, még egy meggyújtott szivar a nemdohányzóban, vagy csak egy kósza pillantás a koszlott zoknijára, amit varrástól varrásig megcsodálhatott akárki... De hagyjuk ezt. Van net.
Automatikus volt minden, a gép indulás, a bejelentkezés. Facebook. 1 esemény. Nóra ismerősnek jelölt. Csak rávittem az egeret, megjelent az arcképe piciben, mellette ez a szöveg. Gyorsan gépközelbe került, és tényleg nem felejtett el. Ha nem érdekelném, már az első kirakat után nem tudta volna a nevem. Ezek voltak az első gondolataim, éreztem, ahogy átjár a lelkesedés, valami elkezdődött, valaminek az első állomása jön most, kattintanom kell!
Katt.


Kapcsolatban.

Emlékszel még Dórára? Igen, D. Tudod, még reggel agyaltam rajta, ő volt a készülő könyvem főszereplője. A 30-as, halálos beteg nő, aki a nyaralójában tölti rajzolással a napjait. Kezeket rajzol. Sosem fog kiderülni, hogy miért, legalábbis számodra. Én tudom, de már mindegy. Dóra több nőből, lányból állt össze, akikkel életem során dolgom volt, vagy csak szerettem volna, ha van. De Dóra ezen a márciusi napon meghalt, és nem a betegségben. A neve csak nagyon kicsit változott, de ezt már úgyis tudod. Nóra lett, létező személy, illetve csak félig: olyan lett, mint egy vázlat, amit te kapsz meg, és neked kell kiszínezni. Tudtam róla néhány dolgot, néhány apróságot, olyasmiket, amikből aztán kikövetkeztethettem a jellemét. Persze olyanná formáltam, amilyennek látni szerettem volna. Elsősorban egyedülállónak.
De nem az volt. Az igazi Nórának volt párja. Olyan volt, mint egy rossz álom, azonnal fel akartam ébredni, de a sok nagyon is valóságos baromságból, ami aznap velem történt, pontosan tudtam, hogy nem alszom. Ha álmodtam volna, akkor őt is csak álmodtam volna, bár így utólag visszagondolva ez lett volna a legjobb.
Még így egy év távlatából visszagondolva is félelmetes ez az egész. Évekig tanulunk, hogy szakmát kapjunk, hosszú hónapokig őrizzük valakinek a bizalmát, hogy utána a barátunknak nevezhessük, néha egy élet munkája is kevés az igazi elismerésért, de ez mind semmi ahhoz képest, ahogy ez a fiatal lány egy pillanat alatt felforgatott mindent. Pedig valószínűleg csak csinálta, amit szokott. Neki ez természetes volt, ő ilyen, így él, ezekkel a vonásokkal, ezzel a hanggal szólítja meg az embereket, ezekkel a szemekkel néz rá a párjára, jövő télen is pont így fáj majd a torka és így ad majd tüzet. Pedig nem is dohányzik. Sírni tudtam volna, mert az a néhány bitből álló kis információ akkorát lökött ezen a lányon, hogy már soha többé nem érhettem el.
Ott és akkor már nem érdekeltek az iskolái, a fényképei, a kedvenc zenéi… Emlékszem, még a filmjei sem, pedig azt még a vén szivar adatlapján is megnéztem volna! Csak a srác érdekelt. A kapcsolatainál nem jelölte, gondoltam vagy elfelejtette, vagy nem is tudja, hogy lehet, így benéztem a képek közé, hátha jelölve van valamelyiken. Volt külön mappa, „mi” volt a címe. Semmi felesleges szívecskézés, semmi cifra hülyeség, csak 5-6 kép. Valamilyen Péter, már nem emlékszem a vezetéknevére, nem is fontos. Felmentem az adatlapjára, tudni akartam, ki ő. Nehogy azt hidd, hogy haragot éreztem, vagy bármi ilyesmit. Felnőtt emberként tudtam kezelni a dolognak ezt a részét még úgy is, hogy közben egy szerelmes kisfiú tombolt bennem. Természetes kíváncsiság volt csupán, teljesen megalapozatlan „apja helyett apja” effektus: ha már nem lehet az enyém, reméltem, hogy olyané lett, aki megérdemli.
Elkezdett esni az eső. Örültem neki, úgy éreztem, a világ igazodik hozzám, mert a világ tudja, hogy most rossz nekem.
Három éve voltak együtt, amitől valahogy megkönnyebbültem. A tudatalattimon végigfutott a gondolat, hogy aztán tényként gázolhassom az agyam legmélyére: esélyem sincs. De tényleg. Semmi. Emlékszem, nagy volt köztük a korkülönbség, 9-10 év is talán, de láthatóan sem ez, sem más nem zavarta őket. A fényképeken 2 boldog embert láttam, vagy inkább egy párt. De nem időztem ott sokáig, bolond vagy, ha azt hiszed, hogy megszakadtam a röhögéstől. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet, elkalandoztam és magam is meglepődtem, hogy mire bukkantam: a srác is írt. Mittudoménmilyen Peti egy történeten dolgozott, aminek a javát valós események adták. A történet róluk szólt, a megismerkedésük pillanatától benne volt minden fontos állomás, minden, ami említést érdemelt szerinte. Hihetetlen volt belegondolni, és ha én ott megtettem, tedd most meg te is! Hány olyan párt ismersz, ahol az egyik fél 3 év után úgy dönt, megír mindent, mert ez az egész annyira fontos neki?
Az eső még jobban rákezdett, én pedig ott ültem megsemmisülve, a laptopommal és egy - már nem annyira - forrócsokival. Akarom én ezt? De hát mi mást akarhatnék most? Belekezdtem a blogba. Első fejezet: Ki nevet a végén? Van egy ilyen társasjáték, ez ugrott be elsőnek, de nem lettem okosabb. A keresett oldal nem található. Anyád. Szenvedni akarok, és azt sem lehet.
- Van net? – Észre sem vettem, hogy közben többen lettünk, és erre a kissé otthonosra sikerült kérdésre már nem csak a menyasszony kapta fel a fejét, hanem még vagy 10 másik bohóc. De sejted ugye, hogy mennyire érdekelt mindez?!
- Hát nálam nem ment el.
Istenem.
Jó, próbáljuk meg a másodikat, hátha az a link működik. Kitartóan meg akartam szívatni magamat, de egyszerűen tudnom kellett, hogy lehet egy ilyen lánnyal összejönni, minek kell történnie valakivel, hogy utána a párjának mondhassa…
A második fejezet bejött. Volt címe is, egy dátum, megjegyeztem, mert azóta is elolvasom néha: Június 19. Elég semmitmondó dátum, arról nem is beszélve, hogy azóta sem értem, miért nem lehetett valami eredetibbet kitalálni. Mindegy, ő tudja. Azóta elolvastam a többi fejezetet is, csak az elsőt nem, azt a technika magával vitte az örök vadászmezőkre. De mind közül ez a második volt a kedvencem, úgyhogy most idézek belőle, persze nem mindent, így is régóta untatlak már. Van valami megfoghatatlan ebben a történetben, ahogy ők ketten egymásra találtak: mint egy baleset, amiben a csodával határos módon mindenki csak könnyebben sérül meg, hogy aztán más emberként élhessenek tovább…
A sztori eleje elég unalmas, a srác az akkori barátnőjével néz valami filmet, utána picit összekapnak, mert a csaj nem akar átmenni vele a szemközti pubba, ahol valami babazsúr készülődik. Nem rossz végülis, meg kell is az egészhez, de engem nem érdekelt, mert Nóra nem szerepelt benne. Csak érte olvastam minden sort, a szemem már jó előre pásztázta a bekezdéseket, nagy ’N’ betűk után kutatva! Ott veszem fel a fonalat, ahol egy éve belefeledkeztem a történetbe, és abból is csak azt ragadom ki, ami akkor megfogott. Szerelmes voltam, könnyen megtaláltam a lényeget a sorok között. Könnyen megtalálom még most is…
„Néhány napja még szemben ültünk egymással. Akkor pókerezni tanítottam. Most mellettem ül és már a combját simogatom. Tudom, hogy nem kéne, hiszen a lány, aki párjaként tekint rám, ott ül velem szemben. De nem tudok ellenállni, nem tudom nem megtenni, érzem, hogy ez nem csak játék, nem csak húzzuk egymást, érzem, hogy ennek így kell elkezdődnie. Valahogy el kell. Méghozzá ma este. Tudtam, hogy nekem kell lépnem, én megtehetem. Annyira messze jártam már a feddhetetlentől, hogy hamar világossá vált: én fogok kockáztatni. Kértem még egy sört, mert ha már ebbe a szerepbe szorultam, jogosnak láttam, hogy könnyítsek rajta. Ezer éve is tetszett nekem. Mióta megláttam. De ilyen közel még soha nem volt, és nem akartam megint elmenni mellette… Életem legnagyobb hibája lett volna…”
Jövés-menés, sörök, pofázás, unnád, kihagyom én is.
„Kint álltunk, egymással szemben a vaksötétben. Ő már hazament, a telefonom lenémítva, az emberek bent ittak. Nem volt kifogás, nem is kerestem, odahajoltam…
- Ne!
Ha pasi vagy, tudod: kétféle „ne” létezik: az egyik az őszinte, de az nem ez volt. Ez az volt, ami annyit jelent: tudom, hogy nem szabadna, és tudnod kell, hogy tudom. És ha ezt felfogtad, tedd meg. Én megtettem. Megcsókoltam, és még most is érzem, 3 évvel később is, azt a puha és forró érzést, amit szégyenszemre képtelen vagyok ezeknél a jelzőknél szemléletesebben leírni. Életem legszenvedélyesebb csókja volt, amibe ha ott és akkor belegondolok, talán még el is szomorodtam volna, de persze a józan gondolkodásnál semmi nem állt távolabb tőlem. Nem hazudom, hogy szerelmes voltam, de azt pontosan tudom, hogy mit éreztem: Őt akarom. Mindegy, mennyit ad magából, mindegy, mennyire lesz nehéz, mindegy, meddig tart és hogyan lesz vége, mindegy, mit mondanak az emberek, mi történt korábban. Csak azt tudtam, hogy nekem Ő kell. Belemegyek ebbe a kapcsolatba, bármit hozzon is, mert én kibírom. Ha nehéz lesz, magamra hárítom, megtettem már korábban olyanokért is, akikért talán nem kellett volna. Érte akarom megtenni. Ismerem Őt régóta és tudom, ha azt mondja egyszer: „szeretlek”, az többet jelent majd minden szeretleknél.
Legyen ez a szó az ajándékom minden születésnapon és karácsonyon, a jutalmam, ha valami olyat teszek, ami túlmutat a hétköznapin.”
Évek óta boldogok voltak. Szerették egymást.
Az eső pedig csak esett…

Hozzászólások

LordMatteo
1 | LordMatteo 2010.12.26. 16:13
El fogom olvasni, egy gyors kérdés.

Most ez ömlesztve az egész, vagy újfent el kell olvasni az előzőeket (ha jól sejtem, nem, de nem akarok se kétszer olvasni, se félig)?
McCl@ne
2 | McCl@ne 2010.12.26. 20:37
Én meg már azt hittem, senki... :D
Ez teljesen önálló, semmit nem kell hozzáolvasni! Enjoy :)
Gobiakos
3 | Gobiakos 2010.12.26. 20:43
Én is tervezem az írás elolvasását, csak nem nagyon akadt még rá időm... :-|
McCl@ne
4 | McCl@ne 2010.12.26. 21:12
Tudom, srácok, hogy baszott hosszú, nem is abban a reményben tettem feli ide, hogy majd mindenki ráveti magát... Csak gondoltam valami visszhangot itt kapok talán, de abszolút nem is zavart, hogy napokig nem volt semmi. Nem ez lesz a legfelkapottabb bejegyzésem :)
Gobiakos
5 | Gobiakos 2010.12.26. 21:14
4: Egy szóval sem kértük, hogy nyírbáld meg, csak hagyj rá időt! :-P;-)
Gobiakos
6 | Gobiakos 2010.12.26. 21:15
OFF: Meg gyere játszani a blogomba! :-P
Aryx
7 | Aryx 2010.12.27. 07:24
Ha ez vigasztalja Mc-t, én is elraktároztam magamnak az írást az "el fogom olvasni" fiókomba, kíváncsi vagyok rá.
8 | jawsika 2010.12.31. 11:06
Sose olvastam senkinek egy blogbejegyzsését senm itt, ezen is csak megakadt a szemem. Te ez tényleg jó. komolyan ez nagyon jól van megírva, és remek a története is. Kösz, hogy megírtad. Remek.:)
LordMatteo
9 | LordMatteo 2011.01.01. 10:15
Én szeretem a happy endeket, de azért ez rohadt jó. Átjön a McCl@ne-stílus, meg úgy általában, fasza.

Bár kicsit facebook-reklámszaga van (:P), de jó volt végig olvasni.

Főleg a helyzetleírások tetszettek nagyon (csók pillanata, vagy pl a "kétféle „ne” létezik" rész)!
McCl@ne
10 | McCl@ne 2011.01.01. 12:34
Pfff... elolvasta valaki??!! :O :O :O
:D Köszönöm, srácok ;)

LordM: Ja, hát bizonyos elemei ihlet alapján jöttek, az ihletet meg pl. egy jelenetnél a The Social Network adta, úgy éreztem fairnek, ha ennek nyilvánvalóan hangot adok. Ugyan így még lopás marad, de legalább felvállalt... a happy end kérdése meg érdekes, mert így magának a történetnek nincs vidám befejezése, de aki tudja, hogy jöttem össze barátnőmmel (úgy, ahogy az az utolsó blogbejegyzésben le van írva), az tudja, hogy ez nekem happy end, szegény főszereplő srác meg le van szarva :D
Juraviel.Ihuan.Bedvin
11 | Juraviel.Ihuan.Bedvin 2011.01.15. 12:04
Nullpont. Imádok hosszú és tartalmas írásokat olvasni. Legyen szó akár tanulmányokról, regényekről, novellákról, hozzászólásokról. Talán abból is fakad, hogy magam hosszan is bő lére eresztem magam. Így nem is kellett volna felhívnod fészen a figyelmemet arra, hogy ez egy kicsit több időt igényel.

Nos, először is ez egy nagyon remek írás. Más megfogalmazásban nagyon tetszett. Különösképp azért, mert általában nem szeretem az egyes első személyű írásokat, csak akkor ha van benne valami magával ragadó.

Amikor az érzem, ezt én is mondhatnám, holott teljesen más a gondolkodásom.

Az írásod magával ragadja az embert. Tetszett, hogy a "gondolataidon" keresztül írod le a környezetet, bár ez a szubjektív -E/1- megközelítésből ered. Végig lekötött, még ha jómagam nem bosszankodok cipőkön és zoknikon. :D

Bár még nem láttam a filmet, és vissza is pörgettem egy kicsit a régi álmokhoz -azokat még nem olvastam el-, a TCN egy kicsit hatással lehetett íz írásra. Ha nem is a kimenetelére, a történetre, de talán ahhoz ige, hogy az élmény leírását miként közelítsd meg.

Mivel nem vagyok nyelvész, meg nem is értek a stilisztikához, így ebben a "kérdésben" nem tudok nyilatkozni, de az írásod végig gördülékeny. Remekül fested meg az érzéseket és ez az olvasóra is átragad, főleg annak tükrében még inkább, ha volt hasonló élménye, így tudja, miről írsz pontosan.

Másodszor kíváncsi lennék, hogy Nóri létezett-e, és ez a jelenet és találkozás mennyire ilyen formában történt meg? ;) Persze, ha nem titok. :)

Szóval: köszönöm, élmény volt olvasni.
neumark
12 | neumark 2012.07.08. 03:01
Szokták mondani, hogy a legjobb forgatókönyvet az élet írja. Hát ha a találkozás tényleg ebben vagy valami hasonló formában történt meg, akkor ez ebben az esetben - azt hiszem - még inkább igaz. A lenyűgözően jó írásoddal értelmet adtál az estémnek! Köszönöm. :)

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.