Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

McCl@ne blogja

Azon a napon történt [Régi álmok 3. rész]

McCl@ne | 2008.01.03. 09:31 | kategória: Fejből... | 5 hozzászólás

Igen, jól olvastad, harmadik rész. A második, az eseményeket amúgy nem feltétlenül összekötő rész még készülőben van, elég ritkán írok időrendi sorrendben. Előrebocsátom, hogy befejezetlen, újraíratlan anyagról van szó, de a végső változatokat nem fogom ide bemásolni, meg a lényeg ebben is benne van. Szóval egyfajta nyersanyag, remélem azért emészthető! Kíváncsi vagyok, hány ember fejében áll össze a kép a szereplők kibenlétével kapcsolatban...

Azon a napon történt.
Azon a napon történt minden. Ott kezdődött el valami, ott ért véget valami. Azon a napon bizony közös programunk volt, ami szerintem mindkettőnket egy kis egészséges feszültséggel töltött el! Noha hónapok óta tartó barátságunk során voltunk már együtt moziban, voltunk együtt kiállításon és egyszer-kétszer kajálni is, mégis ez a mostani koncert különlegesnek számított. Ne kérdezd, miért, fogalmam nincs, egyszerűen csak éreztem, hogy ennek most van egy kis randi jellege... Egyébként egy countryénekes csaj lépett fel, Dóri nagy kedvence, szóval nem volt mese, mentünk! Persze nem állítom, hogy nem volt semmi kedvem az egészhez, és egyébként is: a lelkesedése terjedt, mint a vírusfertőzés, két nappal a koncert előtt már a zuhany alatt is country számokat énekeltem. Éppen ezért is sokkolt aztán mindkettőnket a hír, miszerint a koncertet eltolták két héttel, technikai és időjárási gondokra hivatkozva. Tényleg esett, ezt nem tagadhatom, de tudod hogy van vele az ember ilyenkor: minden mindegy, csak énekelni akar, akár hamisan az esőben, akár tisztán a napsütésben, de ott akar lenni.
A csalódottság lustaságot szült, a napfény úgy reggel tíz magasságában találkozott a szememmel, piszok módon átsütött rajta! Ugye ismerős: hiába csukod be, a fény áttöri a szemhéjadat, szivárványt rajzolva a belsejére, hát el kell ismernem, azért nem a legrosszabb módja az ébredésnek. Ahogy indult a nap, egyre ott motoszkált a gondolat: fel kellene hívnom, beszélnem kellene vele, hisz' mégis csak ez lett volna a nagy nap, amit már olyan régóta vár, és most csalódott, biztosan csalódott, hát persze, hogy az, hiszen még én is az vagyok. De mit mondjak, mivel vigasztaljam? Zakatolt az agy, legalábbis így éreztem, de valahol tudtam, csak helyben jár, mert nincs megoldás a bajra... Ahogy egyre csak ezen rágtam magam, észre sem vettem, ahogy zavartalanul éltem közben egy átlag napomat. Bizony, örömmel tudatom mindenkivel, hogy nincs szükségünk az agyunkra, hogy ne égjen oda a pirítós, vagy hogy egyenletesen legyen rajta elkenve a fokhagyma... A reggelizésbe oltott merengést hirtelen megtörte valami. Az agy visszatér, igaz? MZ/X, MZ/X, jelentkezz! Csöngettek, srác, ugye ajtót nyitsz?

-Szia! Szórakozni akarok ma, jól akarom érezni magam! Segítesz? -az ajtómban Dóra állt, kezében egy táska, jól megtömve színes zacskókkal, meg fura dobozokkal. Totál szétázva nyomta a csengőt már vagy 5 perce, legalábbis ezt mondta, és ahogy nézem, nem kamuzott, szóval alig győztem engesztelni. Tulajdonképpen rongyosra ázott a küszöbömön, miközben én azon elmélkedtem, hogy hogyan járhatnék a kedvében.
Meglepett a szituáció, elmondom, hogy miért. Először is hiába ismertük egymást hónapok óta, ez volt az első alkalom, hogy egy percnél tovább maradt, tulajdonképpen most mutattam meg neki a házat. Ez pedig eszembe juttatott rengeteg dolgot, például azt, hogy az elmúlt néhány évben mennyire hiányzott mindez! Megosztani a lakást, még ha csak néhány órára is, valakivel, aki több, mint egy átlagos barát, aki tudja is, hogy több, mint egy átlagos barát. Ez a lakás volt az én álomvilágom, a szó elvont és igazi értelmében is: az elmúlt négy évben szépen egy készülő könyv díszlete lett belőle, már nem csak én laktam a falak között, hanem készülő darab egyre bővülő szereplőgárdája is! Tulajdonképpen elárulom Neked, hogy néha alig lehetett mozdulni a képzelt figuráktól, s amikor mind eltűntek az elmém legmélyén, akkor bizony néha örültem, hogy végre magam vagyok. Persze gyakran jöttek a hús-vér barátok is, néha napokra, nem vagyok egy remete, sőt! De ez most más volt. Talán mert azon a napon történt.

Azon a napon történt, hogy egy egyszerű, hétköznapi pillantás felforgatta az egész életemet, pedig még csak utána jött a java! De csak lassan, talán most lesz időm mindent leírni... Szerelemben és háborúban mindent lehet, ezt szokták mondani. Így talán megbocsátható, hogy zsinórban háromszor vertem el sakkban, ami talán nem szép dolog, de társasjátékban kissé nehezen viselem, ha elkalapálnak. Természtesen ez háborúnak számít, ugye nem is gondoltál másra? Belemehetnék, hogy a szerelem sem más, mint háború, de akkor mi lesz a történettel, mi lesz azzal a nappal, amiről itt mesélek Neked? Sakkoztunk és az elmaradt koncertől beszélgettünk, azokról a reményekről, amiket az időjárás javulása felé tápláltunk, hátha két hét múlva több szerencsénk lesz. Jó volt látni, ahogy Dóri kicsit erőre kapott, jót tett neki a zene (naná, hogy a csaj cd-jét tettem be, hamár a koncert ugrott) és a forrócsoki, amiben ki is merült a főzőtudományom, de legalább az jól ment! Tudnod kell róla, hogy mindenkori szenvedélyem, a filmek iránt korábban csekély érdeklődést mutatott, amin szerencsére szépen és lassan, de ütemesen változtattunk! Nyitott volt minden jóra, én meg összeírtam magamban egy -csúnya, száraz szó, de- programot, amivel szép lassan bevezettem a mozgókép sűrűjébe. Hálás voltam, amiért annyira élvezte, mindig azt mondta, hogy egyfajta utazásként éli meg azokat a két órákat, amíg elmerülhet egy-egy kedvencemben. Azt is mondta, hogy olyan ez, mintha az agyam legmélyére látogatna, oda ahol minden gondolatom megszületik! És nekem nagyon tetszett ez az ötlet, hihetetlennek tartottam, hogy valakit ennyire érdekeljen a személyiségem, az, aki a külvilág felé előadott hülye jelmez mögött valójában vagyok. Tudom, kissé giccses és sablonos gondolat, hiszen minden jó kapcsolat, legyen az akár barátság, akár valami több, szóval minden erre épül, de ez a lány valahogy más volt! Kortalannak és magányosnak éreztem, valakinek, aki akaratlanul maradt magára, s bár nem bánja igazán, de várja a megváltást, akár barátság, akár szerelem formájában jöjjön is. Néha beszéltünk erről, de csak ha Ő hozta elő, én valahogy mindig éreztem, hogy ebben a témában soha nem léphetek elsőnek, és lássuk be, igazam volt! Képzeld el a lányt, aki szép és okos, kedves és megértő, és ráadásul mindehhez társult egy olyan őszinte érzékenység, ami nem csak sebezhetővé teszi, de ugyanabban a pillanatban meg is védi a világtól! Kusza lennék? Igazad lehet, de elmagyarázom: a sugárzó türelem és nyugodtság, a kitörő harag és idegesség úgy váltották egymást, mintha egy dalt játszanának ezen a lányon és ez a dal bizony szólóban ment. Nem énekelhettél bele, mert a Te hangod mindig hamisabb, mint az övé! Márpedig ezt a világ nem érette! A pasik, akik hajtottak rá, egytől-egyig bele akartak énekelni az életébe, össze akarták keverni a dalokat, a saját hangukkal akarták elénekelni Dóri dalát, de persze nem sikerült. Neki csak egyszer beszéltem erről a hasonlatról, azt hiszem, picit megijesztettem vele, pedig tiszta sor: olyan lány volt Ő, aki szívesen megosztotta minden gondolatát és baját, minden érzését, de csak olyannal, aki igazán fülelt, aki igazán hallotta a dalt. Érted már? Ez a lány nem akart belemenni abba az olcsó játékba, ahol mindenki énekel és Te senki hangját nem hallod igazán. Magyarul: az emberek egymásnak panaszkodnak naphosszat, mindenki magát sajnáltatja, és úgy viselkedik, mint aki megsüketült ettől a hangzavartól: már nem hallja a másik ember baját...
Jól elkanyarodtam, de szeretném, ha megismernéd, ha tudnád, hogy miért voltam annyira zavarodott! Direkt kerülöm, hogy "szerelmes", annyit csépelték már ezt a szót, hogy inkább kitaláltam helyette ezt: hallgattam a dalt, amit játszott. És a dal azon a napon egyre hangosabban szólt! Ott ültem a szőnyegen és jengáztunk ezerrel! Tudod, ez az a hülye játék, ahol ki kell húzni egy elemet a toronyból anélkül, hogy az egész kóceráj összedőlne! Jó idegesítő, mitmondjak, de Ő nagyon szerette, szóval jengáztunk! Közben régi szerelmekről és új filmekről beszélgettünk, időnként felálltunk, odasétáltunk a közel 500 DVDlemezzel megpakolt polc mellé és kerestünk egy filmet délutánra. Ez volt a tervünk, kint még mindig zuhogott, ami ilyenkor kifejezetten jólesett, a rosszkedv már csak egy múló emlék volt, a forrócsoki sem volt már olyan forró, a CD is vagy hatodszorra járt körbe, de mindez nem érdekelt minket. Ott ültünk egy barátság és egy szoba közepén és én hallgattam a dalt, és tudtam, nem véletlen az, hogy értem minden szavát.
Aztán hirtelen minden megváltozott! Dóri felpattant és a hátizsákjához sietett, kivett belőle egy nagy zöld mappát, de tényleg nagy volt, és kinyitotta! Lesöpörte vele a jengatornyot, amiért nem lehettem elég hálás, mert titkon bíztam, hogy ez végre a játék végét jelenti! Azt jelentette. A mappában a képei voltak, rajzok. Eszméletlenül jól rajzolt, s bár nagyon kevés képet csinált, azokat viszont tökéletesre csiszolta, hónapok munkája volt mindegyikben!
-Ajándékot hoztam Neked! -mondta, és kivette a mappából a legfelső rajzot. A képen egy rét volt, a háttérben pedig egy hegy vagy inkább domb, nem tűnt túl magasnak. A réten egy lány állt, illetve hajolt, éppen egy virágot szakított le, gondolom a hajába akarta tűzni, mert már volt neki ott pár. A háttérben magasodó dombon pedig egy alak körvonalazódott, ahogy sétál felfelé, vagy valami hasonló. Volt még valami furcsa a képen, méghozzá a levegőben: mintha kották és hangjegyek röpködtek volna jobbra-balra, mintha az egész képen... igen, tisztán emlékszem, mintha az egész képen egy dal futott volna, körbe-körbe! A hangjegyek körbevették a háttérben álló fákat, felkúsztak a dobra, pont úgy, ahogy a lányt is magukhoz ölelték... Mintha az egész képet egy kottafüzetbe rajzolták volna, de persze nem erről volt szó! Ott ültünk a szőnyegen, és néztük a jengára terített képet, bár nekem egyelőre fejtetőn volt, mivel egymással szembe voltunk, így megfordítottam. Dóra erre átült mellém és rámutatott az alakra, aki mássza a hegyet, vagy dombot, nem számít.
-Az ott Te vagy.
-És ki a lány? -kérdeztem vissza kissé bugyután, de zavarodottságomban ennyire futotta.
-A lány én vagyok. Meséltél nekem egyszer egy dalról, amit az élet játszik rajtam. Ez a dal vezetett most erre a rétre, ahol jól érzem magam, szabad vagyok! Nem hallom a többi ember morajlását...
-Csak az enyémet?
-Nem. Te nem akarsz lejátszani. De ott vagy a képen, mert vigyázol rám, vigyázol arra, hogy ne zavarjanak. Csak hallgatod a dalomat és nem szólsz egy szót sem.
-Ez... ez a kép fantasztikus. Tudom, hogy nagyon hülye szó, de nincs rá más. Hihetetlen...
-Nem tudatosan készült, csak megszaladt a kezem, és addig járt, míg hetek alatt ez nem lett belőle! Ezért nem is vagyok biztos abban, hogy mit jelent... Talán ez mégsem az én dalom, hanem a Tiéd, és azt hallgatjuk mindketten, de nekem az is pont annyira tetszik, sőt!
Ekkorra már nagyon közel ültünk egymáshoz, tulajdonképpen hozzámbújt, mintha azt éreztem volna, hogy megremeg minden mondatnál. Képtelen voltam bármit is mondani. Nem ez volt az első alkalom, hogy ennyire közel volt hozzám, hiszen egy barátságba sok minden belefér, de ez most más volt. Itt nem a lazaság, vagy a közvetlenség sodorta mellém. Nem. Azon a napon történt először, hogy a közeledésében feszültség volt, és ez a feszültség hirtelen jött. Hirtelen már abban sem voltam biztos, hogy tényleg Ő bújt-e oda hozzám, talán én magam tettem meg és ez bizony felszorozta az érzést. Egyik pillanatról a másikra olyan helyzetbe kerültünk, amire egyikünk sem volt felkészülve, de már késő volt. Ahogy ismét a képre mutatott, a válla egy pillanatra az enyémhez ért, talán csak két másodpercre, de vagy tíz szívdobbanást éreztem, és ekkor újra megszólalt:
-Ugye nagy butaság ez az egész?
Amint ezt kimondta, az arca felém fordult, tudtam jól, hogy miért: le akarta vadászni a pillanatot, ahogy reagálok, ahogy megmutatom ebben a kiszolgáltatott helyzetben, amit valójában érzek. Ahogy ez végigszaladt az agyamon, azonnal tudtam, csak akkor jöhetek rá, mi történik velünk, ha ezt a kíváncsi arcot abban a pillanatban megláthatom, talán leolvashatom a mindenható választ a kérdésre, ami bár csak egy perce merült fel, de hirtelen átírt jónéhány hónapot, beszélgetést és találkozást, és ami így hangzott el, bár csak a fejemben:
-Talán mégis lehetséges?
A két arc egymás felé fordult, a szemek találkoztak. Azon a napon történt, hogy mindketten rájöttünk valamire, amire gondolni sem mertünk: talán mégis lehetséges? Remélem mindenkinek ismerős a helyzet!? Ugye voltál már úgy lánnyal/fiúval, hogy egymásra pillantatok és ott van a csók a levegőben? Ott van a levegőben és olyan feszültség jön vele, hogy a szív majdnem kiugrik, az észből ösztön lesz. Ott ültünk a szőnyegemen egy szoba közepén és egy barátság végén, és mindketten féltünk picit... de nem eléggé, hogy ne tegyük...

Hozzászólások

Dealer
1 | Dealer 2008.01.03. 16:12
Zseniális. Kár, hogy én írok először, de én olvastam több írásodat is, és ha megengeded nekem, azt mondom, ez a kis részlet hatott rám a leginkább. Ennyire nem fogott meg semelyik eddig, ahogy leírtad az érzéseket, történéseket, éreztem én is. A végére úgy vert a szívem, hogy majdnem kiugrott a helyéről, de erre közben nem figyeltem fel. És hát ha valami hatásos, akkor ez az volt. Kíváncsian várom a többi részét a történetnek itt, vagy majd privátban. :-) És hogy trendi is legyek : csak így tovább! ;-)
McCl@ne
2 | McCl@ne 2008.01.03. 18:18
Köszönöm. Tényleg.
Kár, hogy kb. Te vagy az egyetlen, aki a végére ért...
3 | Pyrogate 2008.01.06. 13:49
az eleje kicsit kusza, de lehet, hogy csak azért, mert az ember azt gondolja, ami le van írva. Aztán meg nem...Tök jó!:)
Én csak a közepétől kezdtem átélni az egészet, addigra döntöttem el, hogy ez most valóság/szimbólum/érzések kavalkádja, vagy mi?:) Persze ez lehet az én hibám, csak az eleje nagyon realisztikus volt:)
McCl@ne
4 | McCl@ne 2008.01.06. 19:08
Pyro: direkt alakul így, a folyamatosság szemlélteti, ahogy a srác egyre inkább átadja magát az érzésnek, ami a végén a csókban éri el a tetőpontját. De majd ha összehozom a 2. részt, akkor az több dologra is rávilágít, csak kicsit zavaros körülmények között írtam.
5 | Pyrogate 2008.01.07. 23:41
aha, hát a második rész tényleg jó lenne, bár nekem mind1 melyik rész jön, csak jöjjön már:D

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.