Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

McCl@ne blogja

Régi álmok 4. rész

McCl@ne | 2008.01.16. 07:37 | kategória: Fejből... | 6 hozzászólás

Három perc.


"Ugye voltál már úgy lánnyal/fiúval, hogy egymásra pillantatok és ott van a csók a levegőben? Ott van a levegőben és olyan feszültség jön vele, hogy a szív majdnem kiugrik, az észből ösztön lesz. Ott ültünk a szőnyegemen egy szoba közepén és egy barátság végén, és mindketten féltünk picit... de nem eléggé, hogy ne tegyük..."

Csók közben nem gondolkodik az ember, csak érez. Én legalábbis... Most sem villant át az agyamon, hogy mi is történik valójában, csak amikor már késő volt. Dóri felpattant, az arcán patakokban folytak a könnyek, visszaugrott mellém, magához ölelt, olyan szorosan, hogy majdnem eltörte a karom, ami épp az útjában volt. De ez sem tartott tovább három másodpercnél, megint felugrott és az ajtó felé indult. Fél perc után most tudtam először megszólalni, mondhatom, hogy tényleg őszintén és komolyan gondoltam, ami a számon kicsúszott:
-Ne menj!
-Muszáj. Ugye megérted?

Nem értettem. Csak sejthettem, hogy mi játszódik le benne, a zavarodottság a filmekben is ilyen kirohanásokra készteti az embereket, gondoltam. Hirtelen az agyam elindult ezen a bugyuta mellékvágányon, azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon melyik filmben is láttam hasonlót utoljára. Én marha! A mélázásom mérhetetlen luxusnak bizonyult, pedig nem tartott tovább tíz másodpercnél, vagy még annyi sem volt, nem számít; az ajtó becsapódása rázott fel belőle, azonnal felugrottam, mint akit puskából lőttek ki, és szabályosan feltéptem az ajtót... Kint szakadt, már megint, gyengébb pillanatomban azt hittem volna, hogy tényleg a lelkiállapotunkra hangszerelik odafönn az időt! De volt igazibb bajom is: Dóri eltűnt. Egy pillanatig sem haboztam, hogy utánainduljak, de már megint elfogott az érzés, ezt a jelenetet már láttam valahol... Rohadt filmek, tönkrevágják az embert, nem vicc! A szakadó esőben aztán megláttam a hófehér széldzsekit, benne a lányt, akit azt hiszem, szeretek. Egy taxiba szállt be éppen, vissza sem nézett, úgy sietett, mint akit üldöznek, ami, ha jobban meggondoljuk, igaz is volt! Ott álltam a vihar kellős közepén, a szememet elkezdte csípni a belefolyó hajlakk, az a kis kicsi, amit készülődés közben, mint mentőövet, be kellett vessek. A ruhám teljesen átázott, az apró szemű eső nem játék, főleg ha viharos szél kíséri, én mégsem tudtam megmozdulni, nagyon tetűn éreztem magam. Nem azért, mert megcsókolt, nem azért, mert elrohant, hanem azért, mert nem tudtam, hogy mi jön most...

Visszamentem.

Bezártam az ajtót, leültem a fotelbe és megállítottam az időt. Szívem szerint vissza is tekertem volna, gondolhatod, egyenesen a csók közepébe, de pont oda, mert ha ne adj’ Isten kicsit visszább, akkor bizony megint kihordhatom ott ültő helyemben azt a szívrohamot. A szívrohamot, amit akkor éreztem, amikor a szemembe nézett és nem hagyott kétséget. Most mégis kétség gyötört… Azt éreztem, hogy a csók feloldja a barátságot és egy pillanatnyi üresség következik, majd betódul a szerelem, tudod a szerelmes regényekben és az idevágó filmekben is így szokott lenni… Amit azonban ehelyett kaptam, az részemről minden képzeletet felülmúlt: azt éreztem, hogy a legjobb barátom még mindig a legjobb barátom, a csók csak egy további szintre emelte a kapcsolatot, nem tűnt el semmi. Csakhogy ez nem pont így történt: Dóri ugyanis eltűnt egy taxiban, nyilván hazament.
Ezen a ponton tényleg megállítom az időt, oké? Ugyanis el kell mesélnem valamit, hogy megértsd, mit történt azon az estén…
Meséltem már neked megismerkedésünk történetét, ugye? Tudod, kávéház, az öreg a szivarjával, meg a többi marhaság, amik egyszerűen nem képesek kikopni az emlékeim közül, bár ezért talán hálás is lehetnék! Szóval azon a délutánon beszéltem először Dórival és bizony nem volt ez egy egyszerű délután: talán mióta ismerem, nem hallottam olyan őszintén beszélni családról, a saját életéről és egyáltalán, arról a személyes közegről, ahonnan éppen frissen szabadult. Abban az időben valahogy semmi nem akart neki összejönni, tudod, hogy van ez, igaz? Talán egyszer elmesélem Neked azt a napomat, de most kavarognak bennem az emlékek, viszont annyit elmondok, hogy életemben először éreztem ott és akkor, hogy számítok valamit, hogy csak a puszta jelenlétem jobbá teszi egy másik ember egy napját! Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de csak sajnálni tudok mindenkit, aki nem élt még át hasonlót! Dóri mesélt nekem a családról, a hűtlen barátokról, szerelmekről és közben éreztem, ahogy a teher, amit minden pillantásában és mozdulatában magával cipelt, mázsás súlyként szaggatja fel a kávézó olcsóra hangszerelt parkettáját… Leírhatatlan érzés, én meg éppen írok, szóval be kell érned ennyivel, egyelőre. De a lényeg, hogy Dóri a mai napig felemlegeti azt a beszélgetést, ami három ponton is megszakadt, mert egyszerűen már nem bírt a könnyeivel és annyira hálás volt, mint amennyire szégyellte magát: megosztotta egy idegennel minden baját és úgy érezte, hogy tartozik neki! Hogy tartozik nekem. Három ilyen pillanat volt, amikor minden létező módon próbáltam meggyőzni, hogy folytassa a történetét, ne törődjön semmivel, de beismerem Neked, nem volt egyszerű dolgom!

Végül egyezséget kötöttünk: mindhárom alkalomért, amikor továbblendült a mondandójában, tartozik nekem valamivel. Igen, marhaság, de tényleg kényelmetlenül érezte magát, így belementem az üzletbe! A három alkalom mindegyike egy-egy perc lesz, azaz összesen három perc, amiben azt mondhatok majd neki, amit csak akarok, nyomja bármi is a szívemet! Volt tehát egy kiegyenlítetlen számlánk, három perc, amit úgy használok fel, ahogy akarok, neki pedig végig kell hallgatnia. Ő ott és akkor ebbe örömmel belement, talán érezte, hogy egy olyan barátság van kialakulóban, ahol az ilyesmire semmi szükség nem lesz, ahol minden nehéz helyzet feloldódik majd egy beszélgetésben, néhány szóban, vagy pillantásban. És tényleg így lett, volt néhány félkomoly vitánk, húztuk egymás agyát, de minden alkalommal önfeledt röhögésbe torkollt az egész… Egészen a mai napig.

Nettó három perc. Úgy éreztem, hogy ennyim maradt. Tudtam, hogy behajthatom, mert a fogadalom szent, mindkettőnknek!

Kabát fel, mobiltelefon kikapcsol, kulcs már fordul is a zárban! Egy taxi áll az utca végén, talán ugyanaz, amelyik őt vitte. Megint beugrott egy hülye jelenet valami barom filmből, ezek a fazonok mindig beülnek a taxiba és úgy követnek valakit, nagyon tré… Mindegy, még végiggondolni is volt időm mindezt, amíg odaértem a kocsihoz, persze használhattam volna értelmesebben is az időt, ez tény, de az agyam menekült, ahogy csak tudott!
Mentem már néhányszor taxival Hozzá, de még soha nem értem oda ilyen gyorsan. Faltuk az időt a sofőrrel, úgy ment, valószínűleg életfogytiglant kapott volna, ha a rendőr megállítja. Persze ha oda akarsz érni valahova, akkor úgy vezet, hogy kómába esel a hátsó ülésen, most viszont, hogy jobban örültem volna, ha beiktat egy városnézést is, úgy négy perc alatt megtette az amúgy negyedórás utat. És már ott is álltam a ház előtt, fent égett a lámpa, tódult a világos a szobájából, otthon volt. Az eső elállt, a szél is alig fújt már, ám ezúttal ezt nem tudtam mire vélni, mindenesetre a szívem majd kiugrott, aznap már másodszor.
Becsöngettem.
A nagymama nyitott ajtót, amiért nem lehettem elég hálás. Az öreglány kedvelt engem, és úgy tűnt, most sem vette le, hogy valami nincs rendben, ezért aztán behívott, ám ellen kellett álnom a kísértésnek. Ott és akkor úgy éreztem, semmi keresnivalóm a küszöb másik oldalán, legalábbis amíg nem bizonyosodom meg arról, hogy mi történt velünk úgy egy órája.
Megkértem a nagyit, hogy hívja le Dórit és adjon át neki egy üzenetet: „Három perc.” Nem telt bele két perc, már ott is állt előttem, vörösre sírt szemekkel, melegítőben, egy szál pólóban, reszketve a hűvös esti széltől…
Odaléptem elé, levettem a széldzsekimet és ráadtam. Nem ellenkezett. Nehezen tudtam megszólalni.
-A három percemért jöttem. Bár őszintén remélem, hogy sokkal többel távozom…

Hozzászólások

LordMatteo
1 | LordMatteo 2008.01.16. 14:52
Nha, végére értem. Benned is egy író veszett el, akárcsak öcsédben. Érdekes ezt végigolvasni úgy, hogy közben már-már lapozna az ember, mint vmi könyvben. Sajnálom hogy ilyen rövid lett, de remélem még kapunk belőle.
TcG|Rommel|Hun
2 | TcG|Rommel|Hun 2008.01.16. 15:35
Ez nagyon szép lett.:) És annyira de annyira bele tudtam most élni magam...
Dealer
3 | Dealer 2008.01.16. 15:57
Ahogy már élőben is lenyilatkoztam, szintén zseniális, a Régi álmok viszi az eddigiek közül a pálmát! :-)
4 | neozed 2008.01.17. 12:50
Komolyam mondom, illetve írom, hogy kegyetlenül jó írás ez, pláne, hogy az első bekezdés mintha velem történt volna meg.
Így lett nekem jó barátból a barátnőm.
McCl@ne
5 | McCl@ne 2008.01.17. 13:05
Örülök, hogy tetszik, srácok! Komolyan! :D
LordMatteo
6 | LordMatteo 2008.01.17. 21:25
Az első bekezdés az valóban..nagyon erős, rám is, még a név is stimmel: Dóra...Istenem, nőőők, áldás és átok egyszerre...

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.