Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Playbahnosh blogja

Hova nyílik a zárt osztály ajtaja?

Playbahnosh | 2010.02.15. 11:43 | kategória: Beszólok! | 7 hozzászólás

Hova nyílik a zárt osztály ajtaja?
avagy, ki is az őrült valójában?

A legtöbb ember a "mentális betegségekben" szenvedőkre úgy tekint mint képzelgő idiótákra, őrültekre, akiknek teljesen bizarr és irracionális felfogásuk van a világról és saját magukról. A mentális betegség végülis a gondolkodás és az érzékelés sérülése vagy eltorzulása, nem? Legalábbis ez az, amit a legtöbben gondolunk, és a modern pszihológia nagyrészt egyet is ért ezzel. Persze, a reális gondolkodás és felfogás mentálhigiénés szempontból nagyon is fontos dolog. Viszont nemrégiben olyan kutatási eredmények láttak napvilágot, melyek kétségbe vonják eme széleskörű véleményt...

1988-ban két pszihológus, Shelly Taylor és Jonathon Brown, kiadott egy cikket miszerint a pozitív önámítás az ember minnapi életének szükségszerű velejárója. Azt tapasztalták, hogy az átlagemberek három fő területen tudatosan részrehajlóak:
1, Valószínűtlenül pozitív színben látják magukat
2, Azt hiszik, hogy több befolyásuk van a körülöttük zajló dolgokra, mint valójában
3, Sokkal pozitívabbnak látják a jövőt, mint amilyennek az a tények tükrében látszik
Úgy tűnik, hogy az átlagos ember direkt veri át magát és ezekből a boldog illúziókból meríti az önbecsülést, amivel a minndennapok során működni tud. De amikor ez a fantáziavilág kezd szétesni... akkor kezdődnek a problémák...

Nézzük meg például az evészavarokat. Széles körben köztudott, hogy az irreálisan negatív önkép a legfőbb oka az olyan önpusztító betegségeknek, mint az anorexia vagy a bulémia. A hollandiai Maastricht-i Egyetem 2006-os kutatása viszont egészen más eredményt produkált. Egy csoport egészséges és egy csoport evészavarban szenvedő nőtől kérték, hogy értékeljék a saját testük vonzerejét. Ezután lefotózták őket nyaktól lefelé, majd egy csapat önkéntest kértek fel, hogy objektíven értékeljék a nők kinézetét. Kiderült, hogy a normál nők sokkal pozitívabban értékelték magukat, mint a külsős zsűri, az evészavaros nők önértékelése viszont majdnem teljesen egyezett az objektív eredményekkel. Más szóval, az evészavarban szenvedők sokkal realiszikusabb énképpel rendelkeznek, mint a normál nők. Viszont azt is fontos megemlíteni, hogy a kutatás a "vonzerő" általános fogalmára épült és nem a testsúly volt a szempont. Habár lehetséges, hogy az evészavaros nők azért értékelték alul magukat, mert "hájasnak" vagy "dagadtnak" érzik a saját testüket, az önkéntes csapat egyáltalán nem tudott arról, hogy evészavaros nők képeit értékelik. Vajon honnan eredhet ez? Honnan jönnek elő ezek a betegségek? Természetesen ezt is mi gyártottuk magunknak, mi, a társadalom. Olyan elérhetetlen álomképeket tűztünk célként a nők elé, amiknek egyszerűen lehetetlen teljesen megfelelni. A médiából folyamatosan ez ömlik, a szupermodellek mind gizda gazellák, a magazinokból és a TV képernyőről mind azt látjuk, ha nem úgy nézel ki mint a Coca Colás üveg, nincs vékony derekad, nagy dudáid meg jó segged, akkor már nem is vagy nő. Ugyanez megvan férfi változatban is, ez a bigorexia, amikor férfiak olyan brutális hústoronnyá gyúrják magukat, ami már totálisan visszataszító egy normál ember számára, ők mégis vézna gebének látják magukat a tükörben.

A klinikai (súlyos) depresszió témájában végzett kutatások is hasonló eredményeket hoztak, melyek egy olyan érdekes, mégis eléggé vitatott fogalom létrejöttéhez vezettek, mint a depresszív realizmus. Ezen elmélet szerint a depressziós egyéneknek sokkal valósághűbb felfogásuk van magukról, a saját fontosságukról és képességeikről mint az átlagembernek. Bár általánosan elfogadott tény, hogy a depressziós emberek néha sokkal negatívabban fognak fel bizonyos dolgokat és történéseket, a depresszív realizmus szerint ők mindössze reálisan reagálnak olyan dolgokra, amelyeket az átlagember vidáman elhesseget. Magyarul a depressziósok sokkal tisztábban látnak mint a normál emberek, akik az önámítás ködjén keresztül egyszerűen nem akarják látni a valóságot.

Hasonlóképpen, a paranoiás betegségekben szenvedők is rendelkeznek egyfajta beleláttásal. Sokan állítják, hogy minden téveszmés rendszer legbelül a valóságban gyökerezik. A paranoid emberek, a képzeletükben ellenük szőtt összeesküvések hajszolása során, nem meglepő módon, sokkal jobban kiszagolják a teljesen valódi átveréseket. Például egy ilyen emberrel való beszélgetés során megdöbbentő lehet, ha megvádol minket azzal, hogy mindenféle negatív és szemrehányó dolgot gondolunk róla, amiben persze teljesen igaza is van. Tovább komplikálja a dolgot az a tény, hogy ha eddig nem voltak effajta gondolataink, akkor egy ilyen kellemetlen élmény után biztosan lesznek. Senkinek sem esik jól, ha a valósággal vágják pofán.

Ezek alapján pedig elég nyilvánvaló problémákba ütközik az ember az ilyen betegségek kezelésénél. Mégis hogyan győzöl meg depressziós embert arról, hogy "minden rendben van" ha az élete tulajdonképpen tényleg szar? Hogyan győzöl meg egy kényszerbetegsében szenvedőt, hogy hagyja abba a folyamatos kézmosást, amikor minden épelméjű ember hátán felállna a szőr, ha tudná mi marad a kezén egy "normál" kézmosás után. Hogyan magyarázod meg egy paranoiás embernek, hogy nem akarja mindenki a vesztét, amikor a legtöbb ember alapból tényleg egy előítélekkel teli, rosszindulatú szemétláda? Ezek a problémák aztán igencsak érdekes helyzetbe hozzák a terapeutákat, ugyanis rájuk hárul a feladat, hogy arra a teljesen irracionális gondolkodásra tanítsák betegeiket, miszerint a világ sokkal szebb és jobb mint valójában. Bármennyire is visszatetszőnek tűnhet ez a rendszer, mégis igazolható, ugyanis a mentális betegség fogalma nem az ésszerűtlen vagy logikátlan gondolkodás, hanem egy olyan abnormális viselkedésforma, ami szorongást, gyötrelmet okoz és meggátolja a társadalomba való beilleszkedést. A kezelés azt a célt szolgálja, hogy visszaállítsa a beteget a normális társadalmi működés és elégedettség szintjére, még ha az olyan képzetek és viselkedésformák felépítésével is jár, amelyek nem éppen "reálisak" vagy "valóságosak".

Ez egy elég lehangoló koncepció. Sokkal egyszerűbb az gondolni a mentális betegségekben szenvedőkről, hogy holdkóros idióták, akik mindenféle agyament tévképzekben hisznek, mint látni azt, hogy ők ezzel csak azt a kemény valóságot próbálják meg kezelni, amit egy "normális" ember képtelen feldolgozni. Az elképzelés, miszerint mi rutinszerűen próbálunk elbújni a valóság elől nem éppen vonzó, de ez legalább magyarázat lehet arra, miért közösítünk ki mindent és mindenkit ami abnormális, ami eltél a "megszokottól". Ezért büntetünk minden eltérést ettől a képzeletbeli "normától", amit szépen építgetünk a saját fejünkben, mert annyira beleszoktunk ebbe a kényelmes önámításba és önigazolásba, hogy ez az egyetlen dolog, ami megvéd minket a kemény, rideg valóságtól amit képtelenek lennénk feldolgozni. Aki pedig megpróbál rendszert találni benne, megérteni vagy valahogy megbírkózni a hideg realitással, az szépen lassan "megőrül", és ezt mi nem nézzük jó szemmel, kiközösítjük, címkéket aggatunk rájuk, hogy őrült, beteg, sárgaházba zárjuk őket, megpróbáljuk őket visszanevelni a "normális" életbe, pedig tulajdonképpen a társadalom az, ami nem tudja feldolgozni a valóságot.

Akkor most ki is az őrült valójában? Hova nyílik a zárt osztály ajtaja? Egy szobára, amiben vasrácsokkal elfedve a normális embereket tartjuk, nehogy megfertőzzenek minket a valósággal? Ki is az őrült abban a világban, ahol a TV-nek mindent elhiszünk, viszont ha a paranoiás azt mondja, hogy akár ma megdögölhetsz, akkor kiröhögjük? Amikor látjuk a kilakoltatott, utcára került családokat, amikor Józsi bá' könnyeivel küszködve meséli, hogy kirúgták és nincs miből élnie, persze mi azt hisszük, hogy "ez velünk úgysem történhet meg". Állítom, pár napja még ők is ezt gondolták. Látni a sok beteg embert, akik mindenféle halálos betegségben halnak meg idő előtt. El sem tudod képzelni a véletlenek mekkora rohadt nagy sorozatára volt szükség, hogy megélted azt, hogy ezt most elolvashatod. Tudtad, hogy három emberből egy legalább életében egyszer rákos lesz? És azt, hogy a rákosok jó háromnegyede bele is hal? Ha te vagy a második ember, aki ezt a bejegyzés olvassa, akkor van egy hírem: közülünk valaki nagy eséllyes rákban fog meghalni. Nem hiszed el, hogy bárki is az életedre akarna törni? Pedig valószínűleg minden eszközt megadsz nekik. IWIW, Facebook, MyVIP, Twitter, Google, telefonkönyv, az összes személyes adatodat önszántadból teszed közzé az egész világ számára, folyamatosan tájékoztatsz mindenkit arról, hogy éppen mit csinálsz, hol vagy, kivel barátkozol, mit szeretsz, mit nem, mit gondolsz. Nem kell téged megfigyelni, így is mindent tudunk rólad. Igen, tudjuk hol laksz, szóval vigyázz mit pofázol! Egyébként azt tudtad, hogy a billentyűzeted százszor mocskosabb, mint a vécédeszka egy nyilvános klotyóban? Azt legalább néha takarítják. Te hányszor takarítod a billentyűzetedet otthon vagy a munkahelyeden? Nem is beszélve a retkes kapaszkodóról a villamoson, vagy ajtófogantyúról a mekiben. Meg egyébként is, hogy nézel ki? Nézzél már magadra, hogy mersz te így emberek közé menni, te dagadék? A csoffadt, nyeszledék bicepszedről már nem is beszélve. Most meg mit vigyorogsz? Azt hiszed nagyon vicces vagy? Rajtad röhögnek, nem veled, vedd már észre, mindenki hülyének néz, az idióta poénjaidon meg sírni lehetne, csak azért nevetnek rajta, mert sajnálják, hogy ilyen szánalmas vagy. Nem, nem tartozol közénk, nem vagy elég "normális"! Igen, ezaz, erőlködj csak, nehogy kilógj a tömegből, gyere velünk, tarts a birkacsordával, ugye mind tudjuk, hogy sokan sokkal hülyébbek vagyunk. Engedd csak, hogy a média mondja meg ki vagy te valójában. Lehetsz diszkós, lehetsz rapper, rocker, nonkonformista kultúrcsökevény, de tudod mit, legyél emós mert most az a divat. Nem, nem lehet saját stílusod, mert akkor nem fogsz tartozni sehova! Egyedül maradsz, mindenki ki fog közösíteni, mindenki utálni fog és le fog nézni. Egyedül fogsz megdögleni, magányosan. Mondjuk így is egyedül vagy, mert a párod megint elhagyott. Csak azt hitted, hogy szeret, közben végig hazudott és kihasznált, aztán eldobott egy jobbért, de ezt már megszokhattad, már sokadjára fordul elő, te mégsem tanulsz. Tanulni fölösleges is, mégis mire vitted a diplomáddal? Nagy karrier reményében jelentkeztél a multihoz, azt ígérték itt majd megváltod a világot mert pont Rád van szükségük, egy új, fiatalos csapat tagja lehetsz egy dinamikusan fejlődő, sikeres cégnél, kiváló előmenteli lehetőségekkel, bónuszokkal, céges mobil, ésatöbbi. Aztán szépen lassan rádöbbentél, hogy pórázon vezetett rabszolga vagy egy haldokló cégnél, a fizetésed pont feleannyi, mint amennyit ígértek, a főnökeid nagypofájú, furakodó szemétládák, a munkatársaid mind egymáson és persze rajtad taposnak, hogy feljebb jussanak, de te azért sem hagytad magad, dolgoztál keményen. Mégis minek? Így is kirúgtak a fenébe, leépítés volt, a főnöknek kellett az új Mercire a lóvé. Hát ezért puskáztad, csaltad és vesztegetted végig magad az egyetemen? Végülis tökmindegy, mert az élet így is szar. Gyerekkorodban azzal etettek a szüleid, hogy még sokra fogod vinni, mert különleges vagy. Jól átvertek, mi? Különlegesen elcseszett, maximum. Kamaszként még tele voltál tervekkel, de egytől-egyig mind hamvába halt, nem maradt más, csak a céltalanság, és nincs kiút. Nincs munka, nincs pénz, tombol a korrupció, a politikusok uszítanak, bármelyik pillanatban háború lehet, az egészségügy romokban, az iskolákban nem tanítanak már semmit az ügyeletes propagandán kívül, a TV-ből folyik a moslék, a rádióból ordít a trágya, az utcán fényes nappal simán megkéselnek a zsebedben lévő apróért, de haza se menjél mert a főbérlő már egy hete veri az ajtót az elmaradt lakbér miatt, meg a fűtést így is kikapcsolták, szal inkább menjél kocsmázni, ott legalább meleg van, és együtt sírhatsz a hajós ízesítésű mérgező csatornalé fölött a többi halálraítélt szerencsétlennel. Persze, egyszerűbb lenne véget vetni az egésznek, bevenni a gyógyszeres fiókot egy kis hipóval, elvágni az ütőereidet és kötéllel a nyakadban leugrani a hídról a befagyott Dunába. De persze ehhez is gyáva vagy, ahogy minden máshoz is, így kínok között szépen lassan fogsz elsorvadni, és azt kívánod majd, hogy bárcsak megtetted volna, de már nem lesz rá erőd...

Ez a valóság? Vagy talán valami egészen más? Kinek van igaza? Lehet, hogy mi tudjuk rosszul, és a zárt osztályon, muszájdzsekiben vergődő félnótások rájöttek az igazságra, csak nem tudták feldolgozni? Persze, egyszerűbb bevenni a Leszarom 500mg-ot és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, egyszerűbb hátat fordítani, a homokba dugni a fejünket és fütyörészve elénekelni a "Don't Worry, Be Happy"-t. De egyre nehezebb, nem igaz? Egyre több ember él antidepresszánsokon, füvön meg egyéb drogokon, temetkezik bele a játékokba, a munkába vagy bármibe, amibe csak kapaszkodni tud mert egyre nehezebb fenntartani a látszatot, az önámítást. A valóság elé akasztott függöny már nagyon szakadozik, és már lassan nem lesz mivel befoltozni, lassan mindenki elveszti a "józan eszét". Ki marad kint, ha már mindenkit diliházba zártunk?

Vagy már megtettük?

Utolsó módosítás: 2010.02.15. 15:17

Hozzászólások

Pras
1 | Pras 2010.02.15. 12:36
Ütős! (ipszilon)
LordMatteo
2 | LordMatteo 2010.02.15. 14:16
"Hasonlóképpen, a paranoiás betegségekben szenvedők is"...most eddig volt időm elolvasni, reagálnék is!

Egy paranoiás azért tűnik úgy, hogy kiérez egy tényleges hátsó gondolatot, összeesküvést etc, mert MINDENBEN azt látja, Ha a szél északról fúj, amögött is összeesküvést sejt, ha egy néni hanyattvágja magát a hóban abba is, mert biztos ki akarja majd gáncsolni, etc...Ha ki kell találnod, hogy a 10 láda közül melyikben van a fagyi, a többi pedig üres, a legbiztosabb módszer, ha mindegyikre azt mondod, hogy abban van a fagyi :)

A többit későbbre, félbe kell hagynom, sry!
3 | Playbahnosh 2010.02.15. 15:15
@LM

Világos, a paranoiás szőnyegbombázással dolgozik, de kinek van inkább igaza? Annak, aki az összes ládát kinyitja és biztos megleli a fagyit, vagy annak aki felvesz egy ládát, mert bízik benne, hogy abban van, hazaviszi, kinyitja, és van rá 10% esélye, hogy igaza volt?

A bizalom szép dolog, viszont van egy másik mondás: "attól, hogy paranoiás vagy még nem biztos, hogy nem üldöznek" ;)
LordMatteo
4 | LordMatteo 2010.02.15. 17:36
És kinek jobb így? Hogy minden ládában fagyit lát, az nem túl egészséges, szerintem, és most tekintsünk el az irrealizáló gondolkodásmódtól, a kettő között kell megtalálni az egészséges középutat. Közhely, de ez a legjobb, nem?

Egyébiránt nem mondtam hogy bízni kell a ládában...csak rá kell bökni, aztán ha ott van, akkor jó, ha nincs ott, akkor ez van. :)
Gobiakos
5 | Gobiakos 2010.02.15. 19:38
Bazmeg Playbahnosh, ez nagyon betalált! A közepénél már kezdtem magam kényelmetlenül érezni, komolyan. És ami még fontosabb, valóban van benne ráció. Uhh...
Aryx
6 | Aryx 2010.02.15. 20:51
Szia Playbanosh!

Valamennyire közismert a Dome-on, hogy mentális zavaraim vannak, sosem titkoltam őket, de nem is vágnék fel velük, ha nem muszáj. 2008-ban 2 alkalommal kötöttem ki a zártosztályon. Miután kiengedtek, vissza-vissza is jártam, amikor azt a nonprofit munkát végeztem (asszistense voltam egy egyetemista lánynak, aki kreatív órákat tartott az osztályon, mellesleg ő is skizofrén volt), szal nagyképűség nélkül mondhatom, eléggé kiismertem már a mentális betegeket. Na jó, ez túlzás... egy emberélet nem elég ahhoz, hogy minden mentális beteget megértsünk. De amit megfigyeltem: ok nélkül soha nincs okozat. Naponta 200x leellenőrzöd munkába indulás előtt, hogy tényleg bezártad-e az ajtót? Hülyeség, nem? De mi van, ha korábban betörtek hozzád, mindenedet elvitték, és mindent elkövetsz azért, hogy ez ne ismétlődjön meg? A mentális betegségek szinte mind-mind egy TRAUMA átélése során alakulnak ki, ahogy az nálam is volt. És szerintem a TRAUMA a mennyasszonyod halálától kezdve egy ártatlannak szánt AVON-reklámon át számos formában megjelenhet.

Jelenleg leszázalékolt vagyok, rehab munkát végzek egy olyan munkahelyen, ahol magamfajta rokkant nyugdíjasokat foglalkoztatnak, és elmondhatom, hogy ez a „normális” élet is segít abban, hogy magamat is normálisnak érezhessem. Fele annyi gyógyszert sem szedek már, mint tavaly, és az állapotom is sokkal jobban fest. Azt hiszem, lenyeltem a mérget, feldolgoztam a TRAUMÁT, és szerintem minden mentális betegnek így kell tennie. Mellesleg ez a másodállásom is: embereket keresek fel, és pszichológust játszok, mások lelki szemetesládája vagyok, mert tudom, hogy sok esetben már egy beszélgetés is sokat segíthet a „normális” életérzés elérésében.

Az íráshoz amúgy: klassz, nagyon tetszett, csak kissé felületes. De érdemes volt elolvasni mindenképp. Szal köszönöm.

Aryx
Shadowguard
7 | Shadowguard 2010.02.16. 05:56
Érdekes írás, ráadásul sok igazság is van benne. A vége ugyan kicsit durva lett, de az emberek többségét ismerve erre szükség is van, mert a finoman csomagolt kritikára egyszerűen nem vevők.
Csak ha előre tudom, hogy mire számítsak nem olvasom végig, mert én már túl vagyok egy próbálkozáson és egyébként sem sok kell a következőhöz... Csak akkor már biztosra mennék. Szóval kösz :-/

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.