Watch Dogs 2
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Pras blogja

Egy - elég hosszú - szó a hagyományainkról.

Pras | 2008.10.25. 17:28 | kategória: Gondolatok | 4 hozzászólás

Ez egy nem túl régi írásom. Nem mondhatnám, hogy perfektre kész és elég csapongó is, továbbá hiányzik egy nagy halom forrás megjelölése, de jó lesz ez így. Aztán, mondhatnám, hogy nem igazán ide való, de ez ugyanúgy igaz bárhova máshova is. És mondhatnám, hogy unalmas is, dee, öö, fogadjátokszeretetteléstürelemmel.


Köszöntelek, Olvasóm!

Bár talán már ismersz szegről-végről, de úgy tartom, hogy a hitelesség első eleme a bemutatkozás. Így engedd meg, hogy ezzel kezdjem: Ádámnak hívnak. Valamikor valaki nálam okosabb arra jutott, hogy ez annyit tesz: „vörös földből született”; bár a föld, ahonnét származom, ritkán volt vörös, de mélybarna és lankás. Az Őrség kapujából jöttem, egyenesen. Legalábbis, városom így nevezi magát. Jópár száz évvel ezelőtt még valóban őrvidék volt, a szerekre épült falvakkal, és a lakóival, akiknek „egyetlen” hivatásuk az Ország védelme volt a nyugati "kultúrával" szemben, előjogokkal és tisztelettel övezve. Azóta persze több, mint ezer év pergett le; és bár mára már csak a neve, és egy-két lápvidék maradt meg az örökségünkből, azért még mindig van miről mesélnie. …már annak, aki meghallgatja. Én igyekeztem meghallgatni, és nem csak ezt. Amit sikerült összekaparni, nem sok, de tanulságos. Minket jellemez, magyarokat. És talán kissé a jövőbe is mutat.
Olyan örökségünkről van szó, aminek nincs pénzbeli értéke, némelyiknek elsőre értelme sem.
Történelmi és népi hagyományainkról van szó.

Hagyományok… talán eleinte egy kicsit tisztába kellene tenni a fogalmakat. Miről is beszélünk?
”~ a közösségi magatartásformák és objektivációk programja, a kultúra invariáns-rendszere, a kultúra grammatikája. A hagyomány jelenléte emberi közösségek létének feltétele; az élők világában egyedül emberi közösségek sajátja, amennyiben ezek élettevékenységét a genetikai kódokban rögzített programokon túl olyan szimbolizált jelrendszerek irányítják (pl. a nyelv), amelyek a megtanulás-elsajátítás folyamatában válnak a különféle típusú (szociális, etnikus) közösségek tagjainak birtokává, szervezik ezek viselkedését (→ társadalmi szokás). A hagyomány nem egyéb tehát, mint e szimbolizált jelrendszerek összessége. - Mondja a Néprajzi Lexikon.
Nem vagyok egy, az Akadémát mindig összeesküvés-elméletekkel támadó vérgőzös barom, úgyhogy bólintsunk rá: ez a hagyomány. Pláne, hogy még egyet is értek vele. Már avval, amit értek belőle. Nem tisztem dolgozatot írni, úgyhogy lefordítom a magam kis konyhanyelvére: Hagyomány mindazon cselekvésünk, szokásunk és hitünk, amely egy-egy közösség alkalmazásában áll, és olykor igazából meg sem tudjuk magyarázni már, miért cselekszünk így, azon túl, hogy “így tanultuk”, így kaptuk örökül. Ez egy elég tág dolog, jelenleg amiről írnék, az elsősorban az ősi-, és jellegéből adódóan az ezt többé-kevésbé megőrző népi hagyományrendszerünk.

Rendben. Van egy fogalmunk. Van egy ilyen mondatunk: “A hagyomány jelenléte emberi közösségek létének feltétele.”, de legyünk egymással őszinték, hiszen ez minden eszmecsere alapja: ez így eléggé a levegőben lóg. Miért? Miért feltétele? Miért kell ez? Ember, a XXI. században élünk, melyik dilettáns fog Új Kenyeret szentelni, vagy uram bocsᒠLuca-széket faragni?
Igen, ezek szélsőséges példák. De ott a Karácsony, eredetileg egyházi hagyomány. Bár, máris cáfolnom kell magamat: “pogány” hagyomány, eredetileg a karácsonyfa is a gerendáról lógott felszögelve, csak később került állványba. Ez nem meglepő, az Egyház nagyon sok helyen bölcsen integrálta az eredetileg is fennálló, esetlegesen lokális hagyományokat. Szent Iván napján a tűzugrás is igen valószínű, hogy ősi gyökerekkel bír, így egyfajta konszenzus alakult ki: a máglyát átugrani továbbra is megtisztulást jelentett, de már a Kereszt “szolgálatában”. Ha hozzávesszük azt, hogy a kereszténységgel a vándorló magyarság igen korán kapcsolatba került (komolyan feltételezhetjük, hogy már Árpád nesztoriánus keresztény volt! A fejedelmi család névadási szokásain kívül ilyen apróságok utalnak erre, hogy még tümenvezérként áldást kért Methód püspöktől. Egy “pogány” ilyent nem tesz, legfeljebb affelől érdeklődik, hogy hány darabba vágja.), aláhúzva mindezt egy olyan egyenletrendszerhez jutunk, amiből az sülhet ki, hogy máig hordozunk olyan jegyeket, amelyek mélyen a felszín alatt tényleg “ezerévesek”.
Enyhén eltértem a kérdéstől... tehát: Mire kell ez nekünk?
Nagyon egyszerű. Karácsony. Nézzetek körül. Miről szólt száz esztendeje, és miről szól ma? Milyen szerepe volt száz esztendeje a családnak (és nem az én asztalom ugyan, de ma “divatos”, nem mehetek el mellette: és a nemzettudatnak), és milyen ma?
A hagyományok ilyen nyilvánvaló értékvezérleten kívül is stabilitást és hitet adnak, és a stabilitásban is változatosságot. Öntudatot, és ezzel együtt – talán nem túlzás – biztonságérzetet.

Lényegében rituálékről volt, és van szó. Stabilitás és öntudat: mikor az elhunyt nevéhez hozzátesszük hagyományosan: “Isten nyugosztalja”, nem öncélú baromságot teszünk, hanem holtában is tisztelettel adózunk. Ugyanakkor változatosság is, hiszen ősszel szüreteltek, és nem csak munka-, de rítusszerűen is (hogy példát adjak arra, hogy a hagyomány sűrűn minden életkorra kiterjed: dióhoz kapcsolódó játékokat játszottak, gólyalábaztak); addig nyáron arattak, és az első kévét a templomhoz vitték megáldatni. (Ismétcsak a további példák: fűzfasíp és nemezelés ismerős?) Ma mi megy? Bemész a munkahelyedre, leülsz a számítógép elé, dolgozol, hazamész. Elég hülyén is festene, ha évenként ki volna jelölve egy nap, amikor tiszta szívvel Isten áldását kérnéd a CK-240-es kazán rázótálca-excentereinek tervrajzaira.
De él ugyanakkor egy olyan fogalom is: “Hagyományteremtés.” Amikor mondjuk, a hónap első péntekén mindig lemész a haverral sörözni, hogy megtörd a monotonitást, és elbeszélgess, érezned kell: erre egész egyszerűen szükség van. Korlátot ad, amin nem lehet túlfutni, de belekapaszkodhatsz. Emberré tesz a rabszolga fölött.

Egy új bejegyzést érne meg az a téma, hogy ha tényleg, ennyire fontos, hogy legyenek ilyen piszlicsáré baromságaink, akkor most ugyan, mivé lettek? Rávághatnám: a társadalmunk, az mivé lett? Szokás szerint, legyünk őszinték egymáshoz: ez ugyan szép retorikus fordulat volt, és legalább annyira demagóg is. De a párhuzam mellett nem érdemes elmenni. És a tény mellett, amelyet két szóval ki lehet köhögni: értékvesztés történt. Persze, azt is látni kell, hogy a hagyományaink többsége ma már életképtelen, kihalásra ítéltetett. És ez így van jól. A karácsonyi terítőről a morzsákat összegyűjteni arra az esetre, hogy ha beteg lesz a háznál, a tűzre vethessük a morzsákat – ez legalább olyan értelmetlen a panelek három végtagon összeszámlálható négyzetmétereiben; mint a plazmatévék, krómozott díszítőelemű Audik és házi szaunák világában. Magát AZ ünnepeket, A hagyományokat ugyanakkor nem kellene elvetnünk. Mert az ember nem károsítja meg magát önként. (Dehogynem, sőt... )
Ami megmaradt, abból főzünk: Karácsony előtt két nappal rohanunk a tecsóba, mert (az ízes verbális hozzávalóktól jórészt eltekintve) a serpenyőnek leesett a nyele már a dobozában (rohadt ferdeszeműek, ugye), a karácsonyfaizzó szénné égett, a tévéből pedig az ezerszer leadott, az agyat szivacsos állapotba juttató szirupos szar ömlik százhuszonöt csatornán kifelé. A jobbak még persze verik az asztalt, hogy "a szeretet ünnepe!", aztán vonogatják a vállukat, hogy "Már megint zokni." Ilyen ez a popszakma. Jingle bells... jöhetnék még példákkal mondjuk a lassan már csak színpadokon alsós diákok által felelevenített Betlehemezésről; vagy elvonatkoztatva a téli ünnepköröktől, Húsvétról, vagy a kocsma elé állított májusfákról (apropó, májusfa, művelődjünk kicsit: kissé ködös, de érdekes eredetmagyarázatához lásd Beltane ünnepét), de azt hiszem, a lényeget nem kell túlragozni. Legalább felállítják azt a rohadt fát, nemde?

Ezen a ponton jöhet a kérdés: akadnak-e (önjelölt) keresztesek, akik büszkén őrzik még utolsókat rúgó nemzeti jellegzetességeinket? Ó, hogyne! Több-kevesebb sikerrel. "Hagyományőrzés" terén jómagam is megjártam már egy évtizedet. Akadnak műhelyek, amelyek igen fontos bástyaként védik értékeinket, ezek közül a legjobban működő szervezeteink a néptánc-csapatok. Tevékenységi körük jó esetben nem áll meg a táncnál, de egy-két népművészeti ághoz is konyítanak valamelyest, és néhány rítussal is tisztában vannak, például a szintén igen ősi gyökerekkel bíró regöléssel. (hogy csak kicsit beszéljek a levegőbe: a regölés egyfajta adománygyűjtése a szegény gyerekeknek, akik a házaknál termékenységvarázsló jelleggel kántálnak cserébe, ennek szövegében jelenik meg pl. a Holdat és Napot az agancsai között hordozó Csodaszarvas is. Érdekességképp, néhány tájegység szövegváltozata a gyermekáldásra is igen érzékletesen buzdít. :) ) Népművészeink mellett sem lehet szó nélkül elmenni, habár ez már csak lazán kapcsolódik a "hagyományok" témakörébe. Őrségi lévén, egy közeli példával tudok szolgálni: Magyarszombatfán máig él és megbecsült szakma az agyagművesség, fazekasság. A gyűjtőmunka, ami a hagyományainkat érintette, igen későn ment végbe, már-már majdnem túl későn, de annál hathatósabban. Népmeséink zöme nem maradt fent érintetlenül, de művészi szinten feldolgozva rengetegből "gazdálkodhatunk" ma is, és aránylag jól visszakövetkeztethetünk az "eredeti" állapotukra is. A népzenénkről sok szót nem kell ejteni, hatalmas neveknek köszönhetjük, hogy világszínvonalú művek születtek a népzene bölcsőiben. Ami pedig a népzenét illeti, széles "spektrumon" hozzáférhető, mind eredeti alakjában (példával megtámogatva, szokás szerint: pl. Bendő együttes. Adnék linket, de akit igazán érdekel, úgyis fél perc alatt rátalál Google-n), mind jóval elvontabb, inkább "csak" a fundamentumot adó alakjában (Ghymes). Gazdag népi hiedelemvilágunk is - bár elég szellősen, de - összegyűjtve hozzáférhető, már akár a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

Adhatok azonban negatív példát is. Láttam már néptáncost, aki olyan részegen ment fel a színpadra, hogy kevésen múlt, hogy le nem zúgott. Aztán, nem tudom, a külvilág felé mennyi "látszik" az ún. "hagyományőrző egyesületekből". Ezek nagyrészt arról szólnak, hogy kaftánban és íjjal bemutatják őseink, vagy általuk feltételezett őseink harcmodorát vagy "harcmodorát", és a félelmetes "visszacsapó íjat". Ló nélkül legtöbbször, üvegszál-műgyanta kompozit (értsd: műanyag) íjakkal. Ez nem gond. Hatalmas pofával, egyedi őstörténet-elképzelésekkel, és nemegyszer vérlázító hozzáállással szinte az összes többi emberhez. Ez gond. Felvonulások alkalmával felnockolt (a nyílvesszőt az idegre helyezett) íjat a nézők felé kihúzva menetelők, nézők feje fölött ellövők. Ez hatalmas gond. Majd tessék körülnézni kicsit nyitottabb szemmel mondjuk, példának okáért a sümegi várban. Egy az ezerből.
Talán mondanom sem kell, "tanításaikat" igen óvatosan kell megközelíteni. Nem egy hagyományőrzőnk csőlátású, és soviniszta. Zsigerből elutasítják a halszagú finn rokonságot (amivel nincs is gond, leszámítva, hogy a nyelvi rokonság nem jelent feltétlen genetikai rokonságot.), miközben sámándobon dobolnak. Ide pár megjegyzést: Egyfelől, a sámándob egy igen markáns szakrális eszköz. Aki üti, nem mást tesz, mint az Őseink szellemeivel teremt kapcsolatot. Egyszerűbben szólva, "felhívja őket". Nem kell nagy logika ahhoz, hogy ha ezt egy "képzetlen laikus", és nem egy révülni tudó "képzett" sámán teszi, az az Ősök szellemének felesleges és tisztelettelen megbolygatása. Ha minderről nem is tudnak, akkor pedig még emberi butaság is. Ebben lehet hinni, és nem hinni; de a hagyományőrzés kezdő lépése az alázat és a tisztelet kéne, hogy legyen. EZ nincs meg, és itt dől össze minden. Azt már csak lábjegyzetben jegyezném fel, hogy a hagyományőrzőink egy hányada sziklaszilárdan hisz abban, hogy mi hunok vagyunk. (Nem elírás: Vagyunk. Még csak nem is "voltunk".) Ennek az a szépsége, hogy egyetlen hun, szkíta, sumer stb. sírban nem találtak sámándobot. A sámándob ugyanis, bármilyen hihetetlen, igen jellegzetesen - finnugor tárgylelet. Két eset áll fenn tehát logikailag, ha leszámítjuk az ásatások szinte évszázados szerencsétlenségének lehetőségét: vagy finnugorok vagyunk (nem kívánok személyes véleményeket rakni az írásomba, mert a vélemény olyan, mint a s*gg, ugye, és nem pedig tény; de ide a "hitelesség kedvéért" elkel egy: Nem, én sem hiszem, hogy genetikailag finnugor-származékok vagyunk. A török, kipcsak-török, iráni hatást gondolom valószínűnek ebben a korban.), vagy egész egyszerűen nem volt őseink kezében sámándob. Akkor most, milyen "hagyományokat" is "őrzünk"? Pláne, hogy ezen hagyományainkból szinte semmi, ismétlem, semmi nem maradt fönt; így egyfelől feltételezünk, másfelől a hülyébbje találgat, a leghülyébbje meg csinálja és bemutatja, amit kitalált.
Már-már túllőhetetlen tehát, hogy szakmailag is igen sok a kérdőjel. Jelenleg olyan kérdésekről folyik a vita az őstörténeti kutatásainkban, hogy az őseink a tegezben heggyel lefelé, vagy felfelé tartották a nyílvesszőket (sírleletek az utóbbit támasztanák alá, de ezt sokan megtámadják azzal, hogy az egy dolog, hogy a sírban hogyan van. Erről szép kis laikus vitafórum is nyitható, mert logikával is le lehet érvelni mindkét oldalt, annyit tudok hozzátenni, hogy kísérletileg nem eldönthető, hiszen mindkettő működik, és mindkettő módszer bír előnyökkel és hátrányokkal.), avagy például milyen oldással lőttek (gyűrűs, kétujjas, stb.stb.). Hagyományőrzőink erről nemigen vesznek tudomást, szimplán élnek a kis világukban: övükön fakupa függ (az ivócsanak smafu), lábukon kanászgatya (baromi jól néz ki, az igaz, csak enyhe képzavar, hogy ez a 18. század hozadéka) vállukon asszír formájú íj (köhöm...), fejükben rókaprémes, acélcsúcsos süveg (nem számít, hogy száz sírból egyben találtak süvegcsúcsot), kezükben csatacsillag (sem ebben a formájában, sem keresztben egymáshoz erősített hajítóbotként nem autentikus a korszakhoz). Azon sem kell meglepődni, hogy amikor a vásárokon az íjászatok során lőni "tanítják" a nagyérdeműt, akkor olyan íjfogást tanácsolnak, amin csak a hüvelykujjra hárul körülbelül húsz kiló terhelés... Azt pedig már meg sem érdemes kérdezni még a jurtával rendelkező egyesületek némelyikétől sem, hogy pl. a "tündököl" igénk valószínűsíthetően mely szóból ered (Kérdést ne hagyjak válaszolatlanul: a jurta (más néven: jurt, ker) felső, füstelvezető nyílását lezáró nemezlap neve "tündük". Ha ebből nem lenne tiszta, a nyíláson keresztül, ha nyitva van, éjszaka a sztyeppén - nagyvárosi fényszennyezés hiányában - rengeteg csillag látszott.), esetleg soroljon fel öt olyan szót, amely valószínűleg az "ősnyelvünkből" maradt fent. Függetlenül attól, hogy - mint látható - ez egy hagyományőrzőnek triviális kéne, hogy legyen. ...manapság tehát úgy lesz hagyományőrző az ember, ha annak nevezi magát. Nem kell hozzá felelősség, alázat, tudás, törekvés az elérhető legjobbra - nem. Semmi sem kell, leszámítva a másként gondolkodók lealacsonyítását és az ellenérvek semmibevételét. Esetleg venni kell még X ezer forintért egy veretes mobiltelefon-tokot. (Nem, nem viccelek.)
Ezen "hagyományok" legtöbbjét nem őrizzük, hanem újrateremtettük. És - kemény szó, de - behazudjuk. Amíg a hülyeséget nem erőltetik rá másra, mint tanítást; vagy ha igen, akkor nem mint "hagyományt", hanem mint "életmódot" (bár elvitatkozhatnánk azon, hogy a hétvégente felvett fürdőköpeny meg veretes öv, és egy-két angolszáz típusú lövés miféle életmód), vagy mint "vallást" tennék, sok gond nem lenne. De hát... van gond. Épp elég. És a trágyadombon, ha nő, egyre nehezebb megtalálni a gyémánt félkrajcárt.
Gondoljunk erre, amikor "bemutatót" nézünk!

De ha mindez így van, ahogy fent írom (Amire persze miféle biztosítékot is adhatnék? Nem több a szavam bárki másnál. Itt kérném egyébként az Olvasómat, hogy a fenti sorokat, ha idáig eljutott velük - amit tisztelettel megköszönök - kritikával és elgondolkodással fogadja. Szokásomhoz híven nem szájbarágni kívánok, hanem elgondolkodtatni.), mit tehetünk mi, "egyszerű halandó laikusok"? Tegyük fel, hogy a magyarságtudatunk nem merül ki a mellveréssel és a... (Nem, nem fogok további példákat mondani; nem ér annyit, mint amennyire a hitelemet rontaná, főleg, hogy nem is ez a lényeg.), hanem valamit tényleg őrizni, megtudni, megérezni szeretnék belőle, neadj'sten a gyermekeinknek átadni valami pozitívat ebből is.
Mindenekelőtt, olvassunk. Tanácsolhatnám, hogy üssük be a keresőbe: "Hagyományaink", de ne tegyük. Egyfelől, mert cipőt a cipőboltból, másfelől mert elképesztő baromságokhoz jutunk könnyűszerrel. A vitafórumok már inkább hasznosak lehetnek, mert kétoldalú kommunikációra adnak módot. (bár az anyázás itt is dívik) Leghasznosabb a könyvtár ebben az esetben. Mondhatnám, hogy aki a könyvkiadásig eljut, azon már elgondolkodhatunk, de láttam már őstörténeti munkát, amit egy öntödei munkás írt a szabadidejében, és az Orion csillagképnek központi szerepet szánt... Kezdjük László Gyulánál és Fábián Gyulánál, ha az őstörténeti hagyományok érdekelnek, onnan pedig már annyi vitás kérdés merül fel, hogy sugárirányban bármerre indulhatunk. Későbbi időszakok már sokkal egzaktabbul dokumentált forrásokkal is bírnak, legyenek azok a hangszereink, vagy a lidérc tájegységenként változó megnevezései. Ha kapunk egy általános képet, már tudhatjuk, mire kell figyelnünk. Amire még mód nyílik, az a táncházak. Ezekben bárki számára megtanítanak alapvető néptánc-elemeket, három-négy figurával pedig már meg lehet élni ott, és szórakozni! Ha komolyabban is kívánunk foglalkozni a dologgal, egy-egy egyesületbe is beléphetünk, de készüljünk fel rá, hogy ez a hétvégéinket is "elemészti": ez tényleg egy hivatásként jelentkezik.Ami a kísérleti régészetet illeti, az Emese Park foglalkozik ilyesmivel, de ők elsősorban a tárgyi hagyatékainkkal (...és azért ott is 20. századi üllő figyel a süllyesztett padlós középkori műhelyben), illetve egy-két, még nem éhenhalt múzeum tárlata is ad egy felületes képet az örökségünkről. A hagyomány pedig végsősoron nem más, mint a szellemi örökségünk.
Az pedig mindenkire egyénileg rá van bízva, hogy hogyan dobja el azt, amit ráhagytak.

Hozzászólások

1 | somesz83 2008.10.27. 08:26
Ijesztő, hogy mindeddig nem érkezett hozzászólás! Sokat én sem tudok hozzáfűzni, csak azt, hogy egyetértek a felvázolt gondolatokkal. Hagyományok nélkül egyre üresebb az ember.

Ezért - személy szerint - egy minimális tartást, hovatartozást ad nekem a katolikus egyház. El sem tudom képzelni, hogyan lehet kereszténység nélkül Húsvétot ünnepelni. Persze, biztos van más "pogány" megfelelője az egésznek, de nem az, amit a ma már elkorcsosult fogyasztói polgári világrend ad helyette.

Hagyományőrzés: Nem értek nagyon a honfoglalók hadviseléséhez, sosem néztem utána elég mélyen, hogy véleményt tudjak formálni a mai egyesületekről! DE AZ BIZTOS, hogy nagyon sok önjelölt megmondóember áll fel a katedrára és hirdeti az általa kitalált, "kikutatott" felületes ismereteket, amelyeket egy idő után már dogmaként próbál elfogadtatni "hallgatóságával". Evégett rengeteg hamis kép alakul ki őseinkről, így nagyon sok szánalmas egyesület alakul.

Most így hirtelen ennyi... Jó kis írás, köszönjük!
2 | padavan 2008.10.27. 11:20
Én azért nem írtam semmit, mert tökéletesen egyetértek a leírtakkal, és ezt - csak ezt - nem akartam bevésni, méltatlan lett volna.

"El sem tudom képzelni, hogyan lehet kereszténység nélkül Húsvétot ünnepelni."

Nos, ez úgy működik pl. karácsonykor is, hogy ezek zabálós ünnepekké korcsosultak. Ilyenkor mindenki telezabálja magát, büfög és vigyorog, szó nincs ezen ünnepek apropójának megemlítéséről, csak mit kapok, mit adok ajándékba, jópofizok, és csámcsogok mint állat. Erről szól a húsvét is - locsolás, persze csak a lóvéért meg a piáért -, a karácsony is, nincs mögöttes tartalom, mindenki csinálja, mert mindenki más csinálja, és úgy, ahogy a többiek. Ennyi. Az esetleges érzelmek feszengőek és erőltetettek, túlzóak és nem túl magabiztosak, az egész egy képmutatás, ami mögött ott lapul a pulykazsíros száj meg a telerakott gyomor.
Pras
3 | Pras 2008.10.27. 17:59
Ejha! Én bevallom töredelmesen, ennél pontosan kettővel számítottam kevesebb hozzászólásra! Én köszönöm. :)

Ami a vallást illeti, jó nagyot hibáztam is, amire most rámutattatok; ugyanis legalább egy bekezdést kapnia kellett volna, hiszen nem lehet, és nem is kell elválasztani a hagyományainktól. Ráadásul számomra a keresztény szellemiség alapvetően egy igen pozitív és mélyen gyökerező jelenség, abszolút keresztény kultúrkör vagyunk, és elég sok halottunk neve is ennek védelmére lett felírva a történelem során. Külön elszomorít így belegondolva, hogy az is "divat", ütni az asztalt a "Keresztyén-Magyarország" mellett, de magából az elvekből semmi sem látszik, ki tudja már, mióta. Sebaj, majd eljön a Dies Irae...
Mondjuk alá kell húznom a "vallás" szót, nem keverendő az Egyházzal. Városomban is elég érdekes tapasztalatok születtek szószékben politizáló papokról (majdnem kiestem a padsorból, amikor egyszercsak jött a "világi szózat"), és akad egy katolikus papnövendék barátom is, aki ugyancsak meglehetősen sokáig gondolkodott a belépésen. A vallás útját akarta járni - de nem biztos, hogy az Egyházét...
Viszont ez valahol természetes, hiszen "csak" emberek alkotják azt is. És mostanság nagyobb szükség lenne rá, mint valaha is volt.
4 | ShuleyvA 2008.10.27. 20:33
Hát felénk olyanok is élnek, akik nem szeretik a vallásos embereket, nem hisznek Istenben sem a saját vallásukban, de az ünnepeket persze sorban megünneplik, mintha az olyan természetes dolog is lenne... Akkor ott hol van az emberi tartás... sokkalta inkább butaságra vall.
Ma leszarjuk mit ünnepelünk, miért ünnepelünk, magát az ünnepet is leszarjuk, ha eszünkbe jut valamelyik azonnal az ajándékozás meg a jó haszon reménye jut eszünkbe.

Mindenesetre igen, tökéletes a kifejezés, miszerint elkorcsosul a világ.

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.