Watch Dogs 2
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Pras blogja

Egy diktátum margójára

Pras | 2010.06.04. 19:35 | kategória: Magyarisztán | 3 hozzászólás

Kilencven évvel ezelőtt ezen a napon történt, hogy Benárd Ágost és Drasche-Lázár Alfréd aláírt egy okmányt, mely többek közt ezt a cikkelyt is tartalmazta:

„74. cikk
Magyarország már most kijelenti, hogy elismeri és elfogadja Ausztria, Bulgária, Görögország, Lengyelország, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Állam és a Csehszlovák állam határait úgy, amint ezeket a határokat a Szövetséges és Társult Főhatalmak megállapítják.”


Nem véletlen, hogy az aláírók neve nem sokat mond nekünk. Pontosan tudták, hogy aki – „Átkozott a kéz, amely ezt a békét…” – aláírja, gyakorlatilag politikai öngyilkosságot követ el. Pontosan tudták, hiszen közhelyszámba megy, hogy az ország területének (a földrajzilag Európában egyedülálló egységet képező Kárpát-medence) kétharmadát, lakosságának felét, melyből 32% magyar etnikum, elveszíti. Ekkor még nincs szó a nemzeti jóvátételei kötelezettségekről (ne feledjük, a román haderő csak nemrég rámolta ki a fél országot, mely egyébként is egy aprócskább háború utáni gazdasági helyzetben tengődik), a kulturális (iskolák, múzeumok, színházak, könyvtárak, az idősebb várak és kastélyok túlnyomó hányada, Selmecbánya és Marosvásárhely egyetemei többek közt) és gazdasági (só-, szén- és ércbányák zöme, a nyersvas 83%-a, a faállomány 88%-a, a vasútvonalak 62%-a (Losonc, Rozsnyó, Kassa, Csap, Királyháza, Szatmár, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Szabadka csomópontjai, a vontató-, és vagonállomány jelentős része, mely utóbbiak ismét jelentős részét lakásnak egyébként is elfoglalták a[z immár külföldi] menekültek) károkról. Haderőnket szétverték, a sorozást, a repülőgépeket, a páncélos járműveket (egy-két rendőrségi páncélgépkocsi kivételével) betiltották, a Dunai Flottillát elkobozták, a létszámot maximalizálták. Többek között emiatt, de elsősorban Németország lényegi ellehetetlenítése és fizetésképtelensége adta Ferdinand Foch, az antant főparancsnokának szájába a „Húsz év fegyverszünet” híres szállóigéjét. A francia revans sértett és asztalverő kicsinyessége, a kisantant csillapíthatatlan éhsége és egy következő európai háborútól való beteges félelem kiváltotta túlkapások együttesen nem is vezethettek máshoz – csak egy újabb háborúhoz. Hiába kísérte általános elégedetlenség a kor európai társadalmainak minden horizontális és vertikális vetületén a diktátumot, hiába az angol felsőházi viták, a Fouchet-jegyzék, a számtalan hitegetés; amikor Románia a Tiszáig kívánt volna terjeszkedni, de Debrecenig mindenképp, amikor a magyar és általában véve a vesztes önrendelkezési jogát felemlegető szövetséges felszólalásokat Franciaország nevében így kommentálják: „nem egyezünk bele semmiféle elvi alapú módosításba”, és amikor Beneš a parlamentben a következőképp nyilatkozik: „a háborút (…) sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő”. Mi a teendőnk azonban most nekünk, a XXI. század emberének a békével? Egyáltalán, van-e teendőnk?

Nem kérdés, hogy van. Nyilvánvaló, hogy ez egy lenyelt, de alapjaiban a kor embere számára, általában véve a köztudat számára feldolgozatlan sérelem.
Mindenekelőtt vennünk kell egy nagy levegőt, és rá kell tekintenünk az érme másik oldalára is. Őszintének lenni magunkkal szemben apróságokban; abban, hogy 1918 előtt a magyar belpolitika – többek között – nemzetiségi politikája (egy kicsit tán hasonlóképp a maihoz…) egy komplett csődtömeg volt, s mint ilyen, nemzetiségeink mozgalmai valahol indokoltak voltak; abban, hogy legalább annyira a saját inkompetenciánk áldozatai vagyunk, mint a „világméretű összeesküvésé”; őszintének lenni abban, hogy Kun Béláék – kommunistákról vagy rosszat, vagy semmit, de a tény tény marad – fegyverrel is ellenálltak a kisantant betöréseinek azután is, hogy Linder Béla hadügyminiszterként szerelte le a frontról hazatérőket: „Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!”; mint ahogy őszintén elgondolkodni azon is, hogy a többmillió román, szerb, szlovák és sorstársaik számára valóban egy, egyszerűen nem elítélhetően örömteli esemény egy olyan országban ébredni, ahol ők képezik a többséget - és tán ez a legnehezebb, őszintének kell lennünk akkor is, amikor realizáljuk: Nem ez a legrosszabb variáció, ami történhetett volna az országgal. Hallgathatott volna az antant bizottsága kizárólag a kedves szomszédainkra is – akkor most esetleg egy „szláv korridorban” élnék, Cseh-, és Jugoszláviát összekötendő, vagy ez a firkálmányom épp egy másik nézőpontot ragadna meg …hochdeutsch-ban íródva.

Meg kell tennünk ezt, mivelhogy ezt követően fordíthatjuk vissza azt az érmét, és nyugodt lelkiismerettel szögezhetjük le: Mindezek ellenére, ami történt, igazságtalanság volt. Mert a háborút nem „mi” szorgalmaztuk (lsd. pl. Galántai József – az I. világháború, Korona kiadó. Bp., 2000), a következmények aránytalanok voltak (erre tanúságot tesz, hogy ennek nem egy korabeli külföldi, úgymond győztes diplomata, politikus és közéleti szereplő adott hangot, lsd. pl. a Rubicon jelenlegi számát, vagy több állam, pl. az USA határjavaslatait), a határok kijelölésével kapcsolatban pedig sokkal többet mond a fent idézett francia felszólalás, mint elsőre tűnik, mert valóban – nem elvekről volt szó, legkevésbé a wilsoni elvekről. Érdekekről. Elég rátekintenünk Dr. Teleki Pál gróf híres Carte Rouge-ára, a vörös térképre (lsd. lent), korának legmodernebb, a népességábrázolásban a népsűrűséget is figyelembe vevő, és minden kritikán felül álló pontossággal bíró térképére, ahogy rátekintettek, mi több, felálltak és köré sereglettek Európa diplomatái is, mikor Apponyi Albert kiterítette asztalára. A legfontosabb kérdésre ugyanis ezzel egyértelmű választ adhatunk: Igen, álltak és állnak a határ közvetlen közelében (is) egybefüggő, magyarlakta részek. Népszavazás pedig mindössze Sopron és vonzáskörzetének kérdésében került rendezésre, ennek megfelelően pedig egy szavunk sem lehet Karácsfa vagy Lovászad kérdésében. Lehet viszont nem egy és nem kettő jogtalanul el-, esetleg sikeresen kettészakított település esetében. A helyenként kitört lokális fegyveres összetűzések ismét csak azt mutatják – nem klappoltak mindenütt azok a roppant humanista elvek.

Ezt a bizonyos igazságot tehát, ha egyáltalán megfogalmazható és ez csaknem mindig így van, nem sajátíthatja ki egyik oldal sem, a mérleg mutatója azonban mégiscsak és jól láthatóan Magyarország felé húz. Ennek indikátora lehet az is, hogy a mesterségesen kreált trianoni államokból mára csupán kettő, Románia és Ausztria létezik ebben a formájában. Eleve, igazságot, amennyiben ez alatt a konszenzust értjük, nem lehet házi őrizet alatt álló tárgyalópartnerrel tető alá hozni. Mégis, mit lehetett volna tenni ebben a helyzetben? Két dolgot. Az egyik eset az, ami megvalósult. A másik eset az aláírás megtagadása és az általános fegyveres ellenállás, a kortársak viszont ennek értelmét nem látták. Utóbbit mai ismereteink szerint értékelhetjük helyes, vagy helytelen döntésnek, de ez minden, amit megtehetünk.

Már csupán az a kérdés, napjainkban mit lehet tenni? Legegyszerűbben úgy tudom eltussolni a válaszadást, hogy azt írom: Ezt döntse el ki-ki maga. Ám mivel még maga a téma is kényes maradt mindmáig, „ha már itt tartunk”, menjünk bele. Úgy hiszem, a nyugodt lelkiismeretű ember határozottságával jelenthetjük ki: Ezt, amit kaptunk, és szándékosan használok többes szám elsőt, semmiképpen nem érdemelhettük – és nem is feledhetjük. Mégis, semmiképpen nem éri meg, hogy ezt folyamatosan Európa orra alá dörgöljük, már csak azért sem, mert magunknak ártunk legtöbbet ezzel. Vegyük a legszélsőségesebb esetet leegyszerűsítve: ha a revízió nem valósul meg, akkor az agresszióval, ha megvalósul, akkor a kezelhetetlen tömegű nemzetiséggel. Nem szívesen folyok bele napi politikába, de amikor északi szomszédaink kisebbségi komplexusán szánakozunk, röhögünk vagy dühöngünk, olykor illik észbekapnunk, mivel mostanság gyakorlatilag ugyanez a formáció, más előjellel, nálunk is él és virul, hasonlóan „életképes” ideákkal állva elő az élet minden területére vonatkozólag. A kérdéshez hozzátartozik viszont, hogy támadni vagy elutasítani mindig könnyebb, semmint belátni, hogy akármilyen esztelenek is a radikális „megoldási” javaslatok, az okozatokhoz – elvonatkoztatva Trianontól egy pillanatra – okok vezetnek, amiben nem biztos, hogy nem fatális és felelőtlen leegyszerűsítés a „birka magyar…”, vagy a „hungarofób szlovák” népre hivatkozni. Mégha a dombvidéki nyugodt, kertes családi házak háborítatlan csöndjében ez ilyen egyszerűnek és kényelmesnek is tűnik – ezért az „ellenoldalt” is türelmes, és bármilyen meglepő, befogadó és empatikus meggondolásra kérném! Visszatérve Trianonra: legyinteni sem szabad – csak épp nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy hiába kezeljük leegyszerűsítve a világunkat, hogy megérthessük és nap mint nap kezelhessük, azt egy percre sem szabad hinnünk, hogy az igazság egyedüli birtokosai vagyunk, avagy akár a múltban azok lettünk volna. Csak egy apró példa, ha irredentaként ma a Magyarországgal valójában csupán perszonálunióban lévő Horvátországot is bennfoglaló Nagy-Magyarország térképét ragasszuk a kocsinkra, történelmileg „igazunk” van; de etnikailag, végeredményben a nemzetek önrendelkezésének erkölcsi szellemében nem vagyunk-e ugyanolyan agresszorok, mint a Debrecent követelő Románia? Avagy, ha már mindenképpen hiszünk az Apponyi-beszédben előhozott magyar kultúrfölényben (Ezzel már akkor sem volt túl jó ötlet meglátásom szerint előhozakodni, ma pedig már az igazságtartalma is khm, erősen megkopott, ha kinézek az ablakon…), azt itt és ezen a ponton tudjuk kinyilvánítani. Elfogadjuk a „Vae victis’-t, építjük, amink maradt és igyekszünk embertársi barátsággal és nyíltsággal közeledni mindenki máshoz, de semmi szín alatt nem fogadjuk, nem fogadhatjuk el azt, hogy ezzel kapcsolatban külföldön nyílt történelmi megmásítások, hazugságok járják, esetleg ezzel indokoljanak intézkedéseket. Zrínyi után – nem bánthatják(/nák…) a magyart, (Nem sovinizmusból, nem nacionalizmusból, hanem egyszerűen azért, mert egy nemzetállam elsődleges szerveződési célja mindenkoron a közösség önvédelme!) még ha így alakult sem, sem bel-, sem külföldön. Összefoglalva úgy gondolom, különösen a főbb tények ismeretében tehát semmi szükség sem óbégatásra, sem melldöngetésre (mi több, egyenesen káros és önlejárató) ott, ahol a változtatásra, racionálisan végiggondolva, mód nincs.* Szükség van viszont a történelmünk minél objektívebb megismerésére és – ha szükséges! – a csendes, de büszke kiállásra, arra, hogy történelmünket és identitásunkat helyén kezeljük, arra, hogy ne csak higgyük, de tudjuk is, hogy MIÉRT van a szó nemes értelmében véve igazunk és végezetül arra, hogy annak a több millió magyar – és más etnikumú! – honfitársunk véráldozatának az emlékét megszenteljük legalább avval, hogy bemocskolni és kisajátítani nem engedjük sem őket, sem az örökségüket.

Nem kérek tehát „igazságot” Magyarországnak a „mindent vissza” értelmében!
De büszke és egyenes kiállást kérek azért, ami volt, és becsületes munkát kívánok – annak, ami megmaradt.


* Érdekes témát kínálnak azon esetek, amikor „képzelve” vagy valósan, de mód lehetett volna, ilyen például, csupán hasraütésszerűen a délszláv háború Délvidékének kérdésköre. Ezekkel, és általában a fentiekkel kapcsolatban örömmel veszem Olvasóim véleményét, kritikáit.

Utolsó módosítás: 2010.06.04. 19:38

Hozzászólások

anxius
1 | anxius 2010.06.04. 21:12
Remek írás ismét, nagyon tetszett.
A magam részéről azt tenném hozzá, hogy nem is lenne értelme a manapság oly divatos mindent visszának.
Egész egyszerűen a saját példámból és szülővidékemből indulok ki, akkora érvágás volt Székelyföldön, hogy nem fogadták el anno a kettős állampolgárságot, hogy nagyon sokan ki is ábrándultak teljesen az anyaországból.

A másik ugye a székely vs. tápos ellentét, ami nem egy könnyű dolog. Sokan vannak úgy vele, hogy ha fizetnének sem szeretnék, hogy ahogyan anno megérkezett a sok román és beköltöztek a városokba, most ugyanúgy magyarországiak előtt is tömegesen nyitva legyen az út.
Mit ad isten, ezzel én is így vagyok, bár csak felületesen találkozom anyaországiakkal, ám mégis azt látom, hogy hozzánk képest, teljesen más világból jöttek, ami nem feltétlenül baj, de nem kell összekombinálni a kettőt szerintem. Ne érts/értsetek félre, semmi különösebb problémám nincs az anyaországiakkal, mindössze csak egy más népről van szó:)
Pras
2 | Pras 2010.06.05. 22:12
Valóban, magam ugyan csak Wass Albert almafa-ciklusában találkoztam ezzel a nézőponttal, de ott nagyon markánsan sikerül kihozni a "román, magyar, egykutya a székellyel szemben"-t. És mindezt úgy, hogy anyaországiként egyáltalán nem "megbántottan" éreztem magam, hanem jót röhögtem, hogy igen, ezek vagyunk mi. :D

Köszönöm, hogy megosztottad a gondolataid! :)
Tötyi
3 | Tötyi 2010.07.08. 01:54
Összeszedett írás, tetszik. Amikor azonban a korabeli magyar állam kisebbségi politikáját bíráljuk, a legtöbben elfelejtik azt az "apróságot", hogy mi legalább próbálkoztunk vele. Az 1868. évi XLIV. tc. a modern világ első kisebbségi törvénye, aminek a gyakorlati alkalmazása tényleg hagyott némi kívánnivalót maga után, de ez nem pusztán a magyar hatóságok lelkén száradt. Összehasonlítva a "modern" nyugati nemzetek kisebbségi politikájával -ami szinte teljes egészében kimerült a teljes elnyomásban és erőszakos nacionalizálásban, lásd pl. Németországban a lengyeleket, vagy a franciaországi kisebbségek sorsát- a magyar gyakorlat minden hibája ellenére is megelőzte korát.

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.