Watch Dogs 2
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Pras blogja

Vágóhíd házilag IV. - Záró epizód

Pras | 2011.10.16. 22:51 | kategória: Műszaki ámokfutás | 6 hozzászólás

Vágóhíd házilag III.
Kétkezes kard tervezése és kivitelezése

Ha fogalmad sincs, miről van szó – Első rész.
Ha fogalmad sincs, miről van szó és annyira nem is érdekel – erről.


I’m a big, big sword in a big, big world…
Ugye? UGYE? Hehehe, now you’re thinking with two hands!

Hős (elvégre nem gyengén kitartó) Olvasóm, kezdésképp engedd meg, hogy szerénytelenül leszögezzem: a politikusok és köztem az a fő különbség, hogy nekem vannak olyan ígéreteim, amelyeket betartok (már amennyiben nem számítom különbségnek a masszív vagyoni helyzeti differenciát). Véletlenül bár, de betartok. Maga ez a bejegyzés is ebbe a tárgykörbe tartozik, hiszen az előző epizódban úgy köszöntem el, hogy „következő alkalommal kész kardot fogunk a kezünkbe fogni”.
Miután ez – ennek megfelelően – realizálódott is, a kard elkészült, én megköszönném a figyelmed, és...

...és persze, hogy nem úszod meg ennyivel! Gyújts rá tehát egy pofa sörre, amely lehetőleg ne tartalmazzon kukoricaszármazékot, dobd fel a lábaid az asztalra és szúrd fel a fejhallgatót, mert ezúttal végére járunk a dolgoknak!

Agyf*sz a markolattal
Ott maradt abba a mese, hogy markolatot kellene készíteni. Egy bükk hasábot formára esztergálunk, majd hosszában kettévágjuk, a markolattüske helyét kimarjuk, aztán a két féldarabot felragasztjuk – ennyi. Ennyi...? Mint az előző részben kitértem rá, az eszterga munkájával végeredményben elégedett voltam, most jött a neheze: Ki kellene marni a tüske hornyát.
El is vittem az előrajzolt darabokat a marósnak, akinek azokat átadtam, ugyanígy átadtam a rajzokat, vittem magammal az egész, eddig elkészült fémszerkezetet (tehát vittem ezt mind, és nagyjából elmagyaráztam, hogy miről is lenne szó. Átballagtunk a CNC-hez, majd némi gondolkodás után kibökte, hogy valamennyivel, mondjuk két tizeddel mélyebbre kellene venni, mint 3 mm (a lemez, amiből a kardot vágattam, 6 mm vastagságú, tehát a markolatok ebből 3-3mm-t fognak megenni), hogy felragasztás után ne feszüljenek a darabok. Nahát, mondom, ez igazán fasza ötlet, olyannyira, hogy mind magán az alapanyagon ceruzával, mind a rajzomon ez pontosan ebben a formájában, két tizeddel szerepel is amúgy, hamegteccettnézni, apróság, hol is van a rajz...? „Ja, azt ott hagytam a másik asztalnál.” ...igen. Itt már erősen levegő után kapkodtam, de sok választásom nem volt. A gép kiszedte a szükséges geometriát – szerencsém volt, nem tépte, hanem forgácsolta, ahogy kell – igaz, ha a képet megnézitek, láthatjátok, hogy gyak. 0%-os átfedéssel, ami azt jelenti, hogy a szerszám teljes félkerülete kapta az anyagot az arcába, a 20 mm vastag területet a 10mm átmérőjű maró két „húzással” megoldotta, csak éppen a két pálya között egy aprócska domb maradt, ahhoz hasonlóan, mint amikor két, egymáshoz zárt ujjal a homokba próbálsz vonalat húzni. Ez lényegében semmit nem jelent, hiszen Dr. Csiszolóvászon ezt pikk-pakk lerendezi, a nagyobbik probléma a következő. Rajzolok, hogy érthető legyen.
Az esztergában A. Tibor fogott egy hasábfát, és két ponton befogta. Tibor nem sokat vesződött azzal, hogy az (egyébként is igen szabálytalan geometriájú) négyzet alapú hasáb természetes középvonala körül esztergáljon, magyarul, hogy hogy ne álljon a gépben ferdén a fa. Joggal tette ezt, gondolta, hiszen a lényeg úgyis a gép által gyönyörű forgástestre megmunkált markolat maga lesz, minden más megy a szemétbe. Ezt követően kettévágta, a dolgát pedig végeredményben jól végezte. Valóban, csakhogy! B. Tibor a maróba így fogta be a munkadarabot, három ponton felütköztetve azt, így nem az eszterga által kijelölt tengelyt vette referenciának, hanem a hasáb-alapanyag geometriája által kiadódó tengelyt. Ez az eltérés nem volt elég nagy ahhoz, hogy az ember szemét kiszúrja (úgy, mint az érthetőség kedvéért elnagyolt rajzaimon), de ahhoz bőven elég volt, hogy végül az eszterga tengelyétől a marás a két szélső ponton nagyjából egy-egy milliméterrel elmásszon. Ez végül azt eredményezi, hogy a markolat és a kard egytengelyűsége nem biztosított, újfent magyarán szólva: a markolat enyhén ferde lesz. Nem annyira problémás a dolog, hiszen ezt észrevenni a kész kardon is „csupán” a végsúlynál lehet (ami ugye – ellentétben a markolattal – pontosan kerül rá a markolattüskére), de ez éppen elég ahhoz, hogy az agyamat a dolog felcsessze. Annál is inkább, hiszen a kettévágott hasábon az előrajzolt kontúrom számolt ezzel a jelenséggel, tehát a kimart markolatfeleken jól látható, ahogyan a precíz, rajzolt kontúr és a ténylegesen kimart él eltér egymástól, ha újfent megnézitek az előbbi képet.
No, ez így sikerült, de több szót nem érdemes rá vesztegetni, egyfelől, mivel a baj inkább idegesítő, mint hátráltató, másfelől ideje továbbhaladni. A hüvelykujjak helyét – természetesen – még megkínáltam reszelővel, a szükségtelen, a marónak befogáshoz kellő hasábdarabokat lefűrészeltem a markolatról, így már ténylegesen készen állt a felragasztásra.

Kellemeset a hasznossal – morcosítás és korrózióvédelem
Öröm az ürömben, hogy ugyanitt, a marónál – nagyvonalúan eltekintve a markolat elb*szásától – nagyon kedvesen felajánlották, hogy a cég cuccaihoz a kardom kész fémrészeit (ami nálam volt egyfajta ellendarabnak, mint fent olvashattátok, ha még rémlik) bedobva elviszik azt a melegbarnítani, méghozzá grátisz, nekem csupán a barnítás horribilis, usque ezer forintos költségét kellene állnom. Azonnal felcsaptam náluk huszárnak, hiszen a barnítás egy olyan kémiai folyamat, amelynek során egyfelől a kard egy szép, feketés árnyalatot kap többek között nátrium-nitrát, nátrium-nitrit, nátrium-hidroxid és nagyjából 120-130°C közreműködésével (tehát a hő okozta deformáció nem okoz galibát), másfelől a felületen kialakuló réteg elfogadható védelmet nyújt a korrózió ellen. Gondoltam a barnításra magam is, de házilag csupán hidegbarnítással bohóckodhattam volna, ahhoz pedig nem volt sem elég időm, sem elég alapanyagom, a fenti, ipari megoldással összehasonlítva pedig elég pénzem sem, hogy olyan paramétereket kísérletezzek ki, amely ekkora felületen, ilyen anyagon szép eredményt ad. Ha adhat egyáltalán.
Persze – hányadszor is írom ezt? – amit el lehet cseszni, az el is lesz cseszve, tehát a melegbarnítás sem lett tökéletes elsőre, tehát a kard postafordultával vissza is lett passzolva, hogy akkor talán kéretik normálisan megcsinálni. Másodjára össze is jött a dolog, leszámítva egy csúnyább foltot a pengén, (ez valószínűleg a felfüggesztési pont) de ez már igazán nem számított, hiszen a pengét úgyis lecsiszolom.

Célegyeneseben
Lett tehát egy fekete kardom. (Megjegyzem, a korábbi bejegyzések képein a le nem mart felületek szintén feketének tűntek, az azonban ott még lényegében rozsda.) Ehhez hozzáadva az előző fejezetben elkészült markolatot arra juthatunk, hogy felesleges tovább pöcsölni, párosítsuk a kettőt. Elballagtam a „gazdabótba”, ahol egyfelől vásároltam faragasztót, másfelől a visszaúton ronggyá áztam. Gyűltek a szakmai áldozatok tehát...
A bükk markolatfelek mindegyikét ragasztóztam, a ragasztóanyagot félbehajtott papírlappal terítettem és simítottam, némi várakozást követően pedig felhelyeztem őket a markolattüskére, a szorítást pedig kenderzsineggel oldottam meg – úgy nézett ki a dolog, akár egy kötözött sonka. Ezt – természetesen – a ragasztó megkötését követően eltávolítottam. A képet erről sikerült egy, tőlem jelen pillanatban légvonalban hozzávetőleg 200 kilométerre található gépen hagyni, de azt hiszem, elképzelhető a dolog.
Ha még követni tudjátok észben a dolgot, (ha nem, akkor itt a segítség) egyetlen dolog hiányzik már csak a fegyverről: Ez a pedig a végsúly. Ami pedig az előző bejegyzésben alig némi hibával ugyan, de elkészült. Elő tehát azzal a hegesztővel... Az előzetesen enyhén reszelővel megigazított markolattüskén a végsúly gyönyörűen passzentosan csúszik a markolatig, ott pedig felütődik. Itt már láthatóvá vált, mit jelentett az az egy milliméter hiba a markolat marásakor, de ezen a ponton már ez sem szegte a kedvem. A jobb anyagkitöltés és a szorítás végett a végsúly kör alakú furata és a négyszög alapú markolattüske közötti résekben beverésre került két-két szög, majd az egész tényállás pofán lett hegesztve. A salak leverését követően a fröcseket, fölösleges varratanyagot Kisflex Úr vette kezelésbe, ugyanígy a barnított felület lemunkálását szintén flex (elnézést... sarokcsiszoló) végezte, a szálracsiszolás pedig fúrógépbe fogott lamellás csiszolókoronggal esett meg.
Végezetül, az egész kard – leszámítva persze a fa markolatot – kapott az arcába egy jéggel töltött vödörben előhűtött, ’98-as dűlőszelektált Chateau de WD-40 fegyverolaj-permetet.
Döbbenetes ugyan, de bő háromnegyed év – eléggé szaggatott – munkáját követően a fegyver elkészült. Egyfelől mámorító érzés, másfelől olyan érzés, mint amikor a végtelennek tetsző 66-os út egyszerre csak elfogy a kerekeink alól.

Na, kapjuk fel és irány a diszkó!

EPILÓGUS ÉS TAPASZTALATOK

Indítsunk a következő alapvetésből: Ez inkább egy díszkard, semmint csatakard. Kísérletezni, szórakozni lehet vele, de messzemenő következtetéseket nem szabad levonni a használatával kapcsolatban. Mégis, egy fokkal hitelesebb következtetésekre lehet jutni ebből, ha azokat óvatosan és az „elfajzások” viszonylagos ismeretében közelítjük meg, mintha kezünkben a semmivel gondolatkísérleteket tennénk.

Noha – mint ezt említettem a legelső bejegyzésben –, konkrétan ezeknek a böhöm állatoknak a vívásáról nem ismerek anyagot, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem maradt fenn semmi általánosságban „a kétkezes kardról”, vagy annak valamely alváltozatáról. Például Giacomo di Grassi munkájában is feltűnik a kétkezes, mint spadone a due mani (szó szerint „kétkezes kard”); jóval kisebb, de még mindig kimondottan kétkezes testvéréről, a gyönyörű montante (például itt középen)használatáról pedig Diogo Gomes de Figueyredo ír Memorial
Da Prattica do Montante c. értekezésében (Google kiköpi ezt is). Sőt, egynéhány késő 16. századi forrás is a kétkezes kardokra eléggé hasonlító gyakorlófegyverekkel dolgozik. Már eleve az is egy érdekes vita témája lehetne, hogy hol húzunk határt hosszúkard és kimondott kétkezes kard között. Precízen a Bidenhanderről szóló anyag nincsen tehát, ha viszont egy fokkal nagyobb merítésből próbálunk dolgozni, máris elfogadható a felhozatal.

Ami elsőként lep meg, mialatt a kardot próbálgatom, a sebessége. Félreértés ne essék, a kard – természetesen – jóval lassabb, mint egy hosszúkard példának okáért, de nem annyival lassabb, mint amennyire a súlyának és önnön fizikumának ismeretében az ember ezt „elvárná”. A forgatása sokkal inkább megterhelő, semmint lassú: érdekes módon a hátam és a markoló tenyerem-ujjaim kezdtek először tiltakozni a montante első menetének többszöri megismétlése ellen, azonban a csodálatosan sikló vágásokban még ekkor is brutális energia rejlett. Sűrűn hangsúlyozzuk az egyesületben, hogy a kard elsősorban zúzófegyver – ez a kétkezes kardra esetemben hatványozottan igaz, túlzottan sok kétségem nincs afelől, hogy nincs az a koponya, ami ne törne a találatát követően. Tapasztalatom alapján tehát óvatosan ugyan, de azt az állítást tenném, hogy az átlag feletti fizikum valóban kell a kardhoz, de nem azért, mert egy hozzám hasonló tápos ne tudna iszonyatosan darálni vele, hanem azért, mert a használata igen kimerítő.
Úgy gondolom továbbá, hogy a végsúlyon erős tömegcsökkentést lehet elérni, esetemben ugyanis a kard súlypontja szükségtelenül „bent van”, a keresztvastól alig hat centiméterre. Ezt ugyan próbáltam megindokolni a tervezési fázisban, ha még rémlik ez, de a gyakorlat nem engem igazolt. Kisebb végsúllyal a súlypont kívülebb kerül, a teljes súly azonban kisebb lesz. Az ebből eredő többletnyomatéknak a kéz (amely – mint azt viszont jól jósoltam meg – inkább fárad a puszta súly tartásában, mint a kard megállításában) ugyanis, úgy gondolom, ellentarthat. A többletsúllyal a végen tehát azt értem el, hogy szinte egy kézben megfordítható a kard – viszont két kézben is némileg lassabb. Valamit valamiért, persze, így például egy szúrásban több erő is adódik. Kézzelfogható összehasonlítási alap nélkül nagyon sokra nem kell a fenti okfejtést tartani, de azt hiszem, végeredményben újfent csak az derült ki, hogy nem kell olyan dolgokban okosabbnak lenni a régieknél, akik ezzel keltek-feküdtek.

Az apróbb, összességében mégis tetemes tanulságot napestig lehetne sorolni, és bizonnyal van millió olyan dolog, amit az adott, korlátozott körülményeim közepette is jobban meg lehetne, lehetett volna tenni, de erre nem jöttem rá, és talán az esetleges következőnél és az azt követőnél sem fogok. Természetesen gyökeresen módosult volna a terv már akkor is, ha mindezen tapasztalatok hiányában, de megfelelő anyag, és hőkezelési technológia birtokában egy igazán „párbajérett” kardot akartam volna összehozni. Ekkor a penge akár így, akár úgy, de sokkal komplexebb keresztmetszeti geometriát kapott volna, egyben keskenyebb és hagyományos vonalvezetésű lett volna, az egész kard rövidebb volna, a rikasszó szintén, a hárítóhorgok és a keresztvas kisebb méretű, a markolat vékonyabb. Noha a kutatási területem jelenleg a montante, éppen emiatt nem vállalkozom annak sajátkezű elkészítésére (az profi és kompromisszumok nélküli munka kell, hogy legyen), ez nem jelenti azonban a kardfaragás végét, hiszen számtalan fegyvernem nyújt még további mókát a rondelltől kezdve az egykezes kard és bucklerig. Idevehetném a kastélybirkózást is például, de azt fegyverrel – ugye – már nem így hívják, hanem mondjuk Ringen am Schwertnek. Az egykezes kardra koncentrálva azonban: párbajokban fémfegyvert nem használhatok, formagyakorlatokhoz viszont mindig célszerű a valódit leginkább megközelítő dolgot forgatni (értsd: fémkardot), tehát a konyha következő süteménye egy, az 1300-as évek viszonyait tükröző „primitív” egykezes kard összerakása lesz.
De – ahogy mondani szokták – ez már egy másik mese lesz…

Amennyiben valami mélyebben érdekelne a témával, akár a tágabban vett középkori vívással kapcsolatban, bátran keress meg kommentben (ez azért preferálandó, mert így többek okulására lehetünk) vagy privát üzenetben, végső esetben E-Mailen, és vagy válaszolok, vagy tudok olyant, aki válaszolni tud, vagy gőzöm nem lesz az egészről, de ezt igyekszem nem kimutatni majd.
Köszönöm a figyelmed, Olvasóm, találkozunk legközelebb, addig is, ésszel a halefekkel!


A kard (ezáltal közvetetten a bejegyzéssorozat) elkészítéséhez felhasznált források:
http://ejmas.com/jwma/articles/2000/jwmaart_melville_0100.htm
http://www.swordforum.com/forums/showthread.php?22626-Questions-on-Zweihander...
http://zweilawyer.com/2010/02/06/zweihander/
http://www.kismeta.com/diGrasse/XVTwoHand.htm
http://www.thearma.org/essays/2HGS.html
http://www.hroarr.com/articles/article-deutsche-fechtkunst-im-16-jahrhundert.php
http://www.myarmoury.com/talk/viewtopic.php?t=2218&highlight=montante
http://www.myarmoury.com/talk/viewtopic.php?t=22126
http://www.landsknechtsrotte.de/portal/bidenhaender.htm
Valamint múzeumok és aukciós házak galériái. (pl. http://www.hermann-historica.de/ , http://www.fricker-historische-waffen.de/ )

(cé)kétezertizenegy, meg ilyenek.

Utolsó módosítás: 2011.10.16. 22:59

Hozzászólások

Lovi Tommy
1 | Lovi Tommy 2011.10.17. 07:00
Ugyanolyan jó, mint a többi :) Persze én már megtekinthettem a képet róla előbb :)
2 | Lacko 2011.10.17. 08:45
Szép lett!
cygary
3 | cygary 2011.10.17. 15:40
Szemét módon megjegyzem hogy csak falatokban követtem a munkálkodásod, de ha nem is rágtam át magam minden egyes szavadon (nem vagyok büszke rá, de nem volt lelki erőm beleásni a szakszavakba), ami abszolút az egyéni szociális problémám: Na szóval azért gratulálok.

Magához a kardhoz végképp mert elképesztően jó lett, de az írásaidhoz, a stílushoz a poénokhoz, a témában való jártasságodhoz szintúgy.Nagy szavak kis embertől, de tényleg élveztem a bejegyzéseket, úgyhogy továbbra is hajrá.
Aryx
4 | Aryx 2011.10.17. 21:41
Na jah. Szintúgy, az előzőkhöz hasonlóan ezt a részt is speed run-ban tudtam csak végigolvasni, a műszaki nyelvezet már-már a szadizmus határait feszegeti, DE mégis, talán pont ettől működik: nem sokat értek/értünk a szakzsargonból, de valszeg emiatt érezzük át a szenvedésed. :) Mint egy szovjet némafilm, szigorúan pozitív értelemben. És ez azért mégiscsak happy end-del zárult, és még mindig arra vágyom, bár ilyen hobbim lenne nekem is. Elég félelmetes ránézni a végeredményre; szép lett. :)
xeLaR
5 | xeLaR 2011.10.18. 20:32
Na végre én is elolvastam.

Először is gratula mindenhez. A kard nagyon pöpecül néz ki, sztem megérte szenvedned (hehehe:P) érte. Maga az írás pedig sztem teljesen profi szinten van. Legalábbis nekem tetszett a stílus, az újdonsült tapasztalatok a kardról, illetve még a szakzsargon is érthetőbbnek tűnt számomra. És akkor még ott vannak a linkek is...

Szóval köszönöm szépen ezt a beszámolót. Nagyszerűre sikerült, és alig várom a következő "mesét" :)
Pras
6 | Pras 2011.10.22. 21:53
Srácok, őszintén Titeket illet köszönet, hogy megtiszteltetek a figyelmetekkel, és a szöveg által az olvasói oldalra gördített nehézségek sem tántorítottak el benneteket! :) Egyértelműen hálás feladat volt dolgozni, ezt pedig nem kis részben nektek is köszönhetem.
Bevallom őszintén, így a végére már erősen támaszkodtam, vagy támaszkodni véltem az elmúlt bejegyzések "anyagára", így ebben a részben már nem is jutott eszembe különösebb magyarázatokat fűzni a dologhoz, sajnos, oda sem, ahova legalább egy hivatkozást azért célszerű lett volna tennem.
Amennyiben az egykezes kardból bejegyzés fog születni, úgy a középkori vívásra általánosságban sokkal jobban kitérek, és igyekszem kevésbé technológiai jellegű megközelítést alkalmazni; mindamellett - bár úgyis mindig ezt mondom :D - érthetőbben megfogni a dolgot. Ennél legalábbis biztosan, itt, a célegyenesben már tényleg nem szarakodtam. Meglátjuk, mennyire fog összejönni. :D

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.