Watch Dogs 2
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Pras blogja

All hallow's eve

Pras | 2011.11.01. 15:37 | kategória: Gondolatok | 5 hozzászólás

Egy gyors véleménynyilvánítás (bár hasonlót már olvashattatok tőlem a blogban), két „tanulási szakasz” közben. Írhattam volna hozzászólásban is, de akkor hogyan épülne a személyes brand, nem igaz…?

Magyarország(nak is) natív nemzeti ünnepe Mindenszentek ill. a Halottak napja. A temetőket ilyenkor elárasztó gyertyamáglyák látványa megerősítheti bennünk, hogy maga az ünnep nem igazán van veszélyben, bár, hogy a hagyomány mennyire áll stabil lábakon, azt majd az idő dönti el. Nagy konkurensnek(?) ment át az Atlanti-óceánon, majd jött onnan vissza a kelta időkbe visszanyúló Halloween, amely hazánkban is kezd egyre népszerűbb lenni. Kettőjük konfliktusa (ismétcsak kérdőjellel a szó) szemmel láthatólag megosztja a véleményeket, mivel pedig ahol két magyar együtt ül, ott három vélemény tapintható ki (magyarként masszív jogalapom van magyarozni magyar sztereotípiák alapján, ugye?), célszerűen bedobom tehát a sajátomat is az eddig sem éppen álló víztömegbe.

Kezdésképp: a Halloween nem rossz, nem a gonosz szüleménye, nincs vele semmi baj. Eleinte én is ellenvéleményen voltam, de az igazság az, hogy ahogy felvettük a bőrdzsekit, az Adidas surranót és a britpopot, attól még magyar etnikum maradtunk, akik eddig is voltunk. Ha nem is volna így, egy határokon átívelő kulturális hatásnak gátat szabni képtelenség.
Ami azonban valós problémát jelent, az mindaz, ami ezen, általánosságban vett változások mellett kihullik a kezeinkből, és ezek a levetett népviselet, levetett szokások, levetett motívumkészlet, habitus, karakteres jellegzetességek, hagyományaink, mind a népi, mind a családi hagyományaink. Vesztettünk dolgokat, amiket jobb is volt veszni hagyni, de vesztettünk, veszítünk dolgokat, amiket már talán csak ma látunk értéktelennek, úgy, hogy már talán képtelenek is vagyunk felfogni, mire, vagy miért volt jó. De zárjuk szorosabbra a kört.

Hagyományok.
Jogos a felvetés, hogy minek van minderre szükségünk? Nos, ha a társadalmi igény elhervadt ezekre, akkor „nincs ilyesmire szükségünk”, de kijelenthetjük-e ennyire kategorikusan, hogy valóban nincs rá társadalmi igény? Az embereket semmi és senki nem kényszeríti ki a temetőbe ilyenkor, ez egy egyszerű szabadnap, mégis megtelnek a sírok gyertyákkal. Valamire tehát volna igény, és úgy tűnik, a Halloween ebbe a – nevezzük csúnyán – piaci résbe roppantul beletrafál, abba a résbe, amin a klasszikus hagyományaink zöme képtelen volt átférni. Vizsgáljuk inkább ezt a miértet: Számtalan hagyományunk a katolicizmus előtti időkből, de azon áttranszformálódva élt tovább, tele spiritizmussal. Furcsán néznének ránk, ha székestül mennénk a templomba, sót hintenénk magunk után az utcán, seprőt raknánk keresztbe az ajtóban, és Olvasóm bizonyára – valahol joggal – azt gondolja: Mindez dőreség. Mégis, tiszta-e, hogy hány, szellem-, vagy legalábbis horoszkóphívő, például 40-es nő él ma Magyarországon? Mekkora hányadukat használják ki a telefonos távgyógyítók? Ezt a réteget lehántva, a meséink, mondáink, gyermeknevelő történeteink mennyire szerves részét képezi a magyar hit-, és mondavilág? (Szem előtt tartva, hogy annak nem egy eleme nem specifikusan csak magyar.) A késő XIX. század még mindig itt él velünk, megbújva, mélyen a panelek között, tetszik, vagy sem. Okkal.
A nagy többség azonban nem „vevő” erre – szintén: okkal. Ugyanakkor az ő számukra is volna pozitív hozadéka az ünnepek valamelyest konzervatív jellegű megélésének, mivel a hétköznapoknak, amelyek – ehhez kétség sem fér – az átlagember számára szürkébbek, mint talán valaha voltak a történelemben, egyszerre jelentene változatosságot és folytonosságot. Ma gyakorlatilag a karácsony és a húsvét köré szerveződik ez a fajta jellegzetesség, noha a hétköznapjaink ennél jóval többet is elbírnának. Hogy volna erre igény? – erről pont a Halloween tanúskodik, azonban a Halloween szerencsésebb utat, okosabb idomulást, egyfajta újkori modernizálást járt végig.

Még egy kérdés azonban visszamaradt: Ha a Halloween remekül pozicionálta magát a létrejött űrbe, minek kell nekünk soviniszta módjára ragaszkodni a „saját” hagyományainkhoz? Nos, ragaszkodni nem kell, átvinni őket azonban – felfogás szerint – vagy illendő, vagy kötelesség, vagy csak szimplán bölcs dolog. Szoktam volt mondani, a magyarság kérdése nem a Kossuth-téren, és nem is a szavazófülkében dől el, de nem is ott, hogy ki táncolja szebben a kalotaszegit, hanem hozzáállásban és tartásban. Ebben számtalan dolog benne van: A kritikus, racionális, de egyenes fejjel megélt történelemtudat, a külföldiek előtt a nemzet képének erősítése (például kimagasló és önzetlen vendéglátással) és mindazon dolgok továbbvitele, amit örökül kaptunk. Örökül kaptunk egyfelől azoktól, akik a háborúkban tízezerszám vesztették életüket ilyen-olyan meggondolásokból, de – sűrűn mintegy „mellékes” körülményként – végeredményben azért, hogy mi, kései vagy nem is olyan kései utódaik ott és úgy élhessünk, ahol és ahogy; de örökül kaptuk a nagyapáinktól is, aki először nyújtotta át a csontnyelű bicskát, de egyszerű embertársainktól is, akiknek a kortárs dalszövegeit részegen olyan rohadtul imádjuk énekelni.

Külföldön pedig, Olvasóm, talán itt-ott szégyellted magad, amiért „magyar vagy”, és a „Magyar, az feltétlenül szar.” De megfigyelted-e már egy-egy külföldi barátod arcát, amikor átdöcögtél vele Budára a 49-es villamossal, és elétárult a mindkét oldalról beépített Duna, vagy amikor a frászt hozta rá egy busó a máglyák fényénél?
Talán azt mondod, mégiscsak erős megállapítás az, hogy „Azért kell tartanunk magunkat, mert tartozunk ezzel az előttünk járóknak, mert büszkék lehetünk rá és mert az identitásunk részét képezi”, én azonban azt mondom: egyáltalán nem. Ha megfigyelitek, a nemzetet, a kisközösségeket, papoljon erről bármennyit is a mindenkori kormány, egyre kevesebb dolog fűzi egybe, és ez baj. Nem tetszik sem Magyarország, de nem tetszik az EU sem, a globalizáció sem, két szék között pedig már réges-rég a padlón vagyunk. Kínában varrott, nyugati márkákban rohangáló, magunknak való fogaskerekek vagyunk, akik nem különösebben foglalkoznak egymással, ha csak egy sör mellett nem, és történetesen épp magyarul beszélünk. A hagyományok pedig pont erre volnának alkalmasak. Nem mereven, begyöpösödötten kell hozzájuk ragaszkodni, de kétségem nincs afelől, hogy megtalálhatnánk, megtalálhattuk volna számukra azokat a formákat, amelyek a nagyváros flaszterétől a falvak sáros útjáig jól mutatnak, szórakoztatóak, modernek, mégis egy másfajta átélést, érzést, közösségtudatot kívánnak, mint a gépsor mellett állni.
Ezt viszont csak közösen valósíthatjuk, valósíthatnánk, valósíthattuk volna meg…
Persze, számtalan hagyományőrző csoportunk kiváló színvonalon tartja a frontvonalat, a gyűjtések – hála az égnek – még éppen időben indultak annak idején útnak, de mindez, valljuk meg, már csak annyi, mint a tulipános láda a múzeumban: Nem élő, gyökereitől eltépett, lényegében eredeti funkcióját elveszített hagyomány, amely azonban még így is számtalan dolgot képes adni nekünk.

Az ünnepeink elvesztése nem csupán egy lokális és globális társadalmi átstrukturálódás, és még bizonyára számtalan egyéb, búvópatakként terjengő folyamat hozadéka. Ez személyes, nagyon is egyénileg megélt veszteségünk is, akár belátjuk, akár nem. A hiányzó karunkon a csonk pedig már begyógyult, a fakezet megszoktuk, visszaút nem nagyon lesz. Nem hiányozhat az, amiről már el is felejtettük, milyen. Lehet, mondhatjuk: Mindegy az, csak kéz legyen! De ijesztő a gondolat, hogy ez csupán egyetlen szál, egyetlen történet, egyetlen darabka az identitásunkból, amiből nem sikerült maradéktalanul megmenteni azt, amit érdemes és hasznunkra lehet.
Vajon mi az, ami ezen kívül is már rég menthetetlen, de még csak nem is sejtjük…?


Kép innen.

Utolsó módosítás: 2011.11.01. 18:31

Hozzászólások

1 | Pyrogate 2011.11.01. 18:18
Pontosan
Juraviel.Ihuan.Bedvin
2 | Juraviel.Ihuan.Bedvin 2011.11.01. 18:32
Sajnos totál fáradt vagyok egy hosszabb kommenthez, pedig ez az írás megérdemelné. Aztán eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt megejtettem egy írást még a Baratikor.com-on, ahová már ritkán járok fel. Az írásodért cserébe ezt tudom nyújtani.

Felhívnám az olvasó figyelmét, hogy erősen szentimentalista jelleget öltött magára. Betudhatjuk az ifjonti lelkesedésnek, szemlélődésnek is.

A hagyományok tisztelete


Valahol elvesztünk az élet útvesztőiben, az önmagunk teremtette "végzetünk" sövény-labirintusában. Miközben próbálunk előbbre haladni, egyre többet felfedezni a minket körülvevő világból, a belső lényünkből és a kíváncsiság hajt minket, hogy megértsük, miért vagyunk itt, egyvalamiről elfeledkeztünk: a megtett Útról. Az emlékezésről. Nem a múltban élés ez, inkább számvetés, visszatekintés, kik is vagyunk valójában. Ez nem tökéletességre való törekvés, hanem a teljesség érzete. Az a poros, rögös ösvény mindent elmond rólunk, mint gyermekkorunk éji-tündérei a ránk váró életről, akik a szélbe súgták meséiket, és a nekünk teremtett álmokon keresztül láttuk a világot.

Nemcsak az egyéneknek, hanem egy nemzetnek, egy népnek is lehet Sorsa, s ha Sorsa nem is, közösen épített jövője mindenképp. Valamit, valahol eldobtunk, még ha önhibánkon kívül is történt mindez. A szokások valamikor nem rabbá tesznek, hanem összekötnek minket. A hagyományok arra jók, hogy képesek maradjunk emlékezni, erősítik az együvé tartozást, hogy részesei vagyunk egy közösségnek. A régmúlt idők történetei, legendái, meséi nem azért éltek a népek emlékezetében oly sokáig, és maradtak fent évezredekig, hogy a babonaság homályába taszítsuk őket, hanem arra jók, hogy felkészítsenek az életre, és könnyebbé tegyék a megpróbáltatásokat. A táncok, az évszakosan ismétlődő ünnepek, megemlékezések a közösségi kötelékeket erősítik, az identitást, növelik a kulturális sokszínűséget.

Manapság már a fiatalok is sokkal tétovábbak a jövőjüket illetően, sokszor ugyanolyan elveszettek, mint az idősebb korosztály. Valaha, régen a közösség összegyűlt, ha a gyermek a hagyomány szerint elérte a felnőtt kort, és mindezt megünnepelték, tiszteletet tanúsítottak iránta, és nemcsak a rokonok, barátok, hanem a szomszédok, és a község, a falu, a kisváros túloldalán élők is eljöttek, hogy eme kiérdemelt megbecsülésben részesítsék őket. Hogyan várjuk el a felnövekvő generációktól, hogy tiszteljenek minket, egymást, a környezetüket, ha elfelejtünk arról megemlékezni, hogy közénk fogadjuk őket, hogy valami jónak a részeseivé válnak? Képzeljük csak el, ahogy a még gyermekkorban lévők is mekkora áhítattal, örömmel tekintenek azokra, akiknek megemlékezünk a felnőtt korukban lépésükről, és már ezáltal is arra fognak törekedni, hogy olyan életet éljenek és úgy fejlődjenek, ha majd ők is elérnek létük ezen szakaszához, jogosan dicsérjék meg majd őket és fogadják a már önmagukról dönteni és igazi, valódi felelősséget vállalni képes felnőttek közé. Igaz, hogy olykor egy egész élet kevés arra, hogy valóban megérjünk a feladatra, a céljainkra, de ha láthatjuk, hogy hová kell elérnünk, a szokás nem megszokássá válik, hanem kiemelt és fontos esemény marad.

Egy indián törzsfőnök, Tecumseh Sóni azt mondta egyszer: „Amikor a legendák meghalnak, meghalnak az álmok is. Nincs többé nagyság.” Ez most úgy tűnhet, hogy ezzel akarom igazolni a gondolataimat, véleményemet. Meglehet, tényleg így van. Viszont az elgondolkoztató, hogy néha legtöbbünknek nincs igazi jövőképe. Minden olyan egyre jobban elszürkülővé és rohanóvá vált. Egyedül nagyon nehéz a jövőnk szőttesét, macskaköves útját megépíteni. Nem arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a múltnak éljünk, a múltban éljünk, hisz a világ intenzív változása ellen úgy sem tehetünk. A hagyományok tisztelete és megtartása nem szabad, hogy odavezessen, hogy megkösse a kezünket. Mert ez zárkózottá tenne minket a új dolgokkal szemben, szép lassan elsorvadnánk, ugyanúgy rideggé és elutasítóvá válnánk egy idő után, mint amikor mellőzzük életünkből ezeket a múltbéli kincseket. Ám a hagyományok elfelejtése odavezet, hogy a végén tényleg elmegyünk egymás mellett, de ezzel azt is elérjük, hogy saját magunk mellett is elfutunk.

Az emlékezés képessége köt minket össze a különböző korszakokon keresztül, mert az Idő szenvedélyes óceánja nem törődik az egyénnel, hamar magával ragadja, de nehezebben tud kikezdeni egy erős sziklafalat, mert a népeknek, birodalmaknak, civilizációknak is van életkora, mely néhanapján véget ér, de ha nem felejtjük el kik vagyunk és honnan jöttünk, talán egyszer megtudhatjuk hová is tartunk. Talán ez a közösség erejének, a hagyománynak az egyik, eddig meg nem értett misztériuma.

____________________________

Ha jól emlékszem, ekkor olvastam el Julius Lips A dolgok eredete c. nagyszerű művét, és a benne leírt beavatási módszerek, az átívelő szokások világ különböző pontjain meglévő és eltérő, de céljában hasonló jellege inspirált.
3 | Lacko 2011.11.02. 09:30
Én azért a valentin napot eltörölném...
Retee
4 | Retee 2011.11.02. 09:47
Engem spec nem zavar a Halloween. Nem voltam ugyan még ilyen bulin, de nem is küldöm a pokolba azt, aki meg igen. Az angolszász fantáziátlan népség, de ez az "ünnep" legalább jópofa. Meg tudom érteni, hogy mit élveznek rajta a gyerekek. Hangulatos lehet kiskorodban beöltözni, lámpást faragni, háztól házig járni a barátaiddal és közben a boszorkányoktól, démonoktól félni..:D Az idősebbek meg mennek gyertyát gyújtani, a kettő nem üti egymást.
Sokan azon vannak felháborodva, hogy ez egy pogány gyökerű ünnep és mit képzel a nép. Persze ált. ők azok, akik ragaszkodnak a húsvéthoz, pedig Jézus nem a nyuszi képében támadt fel a Bibliában, amiben amúgy Miklós bácsi sem szerepelt. A farsang meg pláne nem.
cygary
5 | cygary 2011.11.02. 14:37
Szép kis gondolatmenet, és abszolút igazad van a főbb pontokat tekintve.
Valahol szomorú ez a kétoldalúság: egyik oldalról mérhetetlen antiszemitizmus sugárzik a közvéleményből (nem tudok rá jobb szót, már rég túl vagyunk a cigány-zsidózáson, tulajdonképpen mindenki ellenség aki nem rokon vagy ismerős), másrészről viszont a ,,magyar'' szóra képes összeverbuválódni bárki bárkivel. A baj csak az hogy ennek a marakodáson kívül semmi érdemleges haszna nincsen.

Sose voltam vallásos, és az alap ünnepeken kívül talán a Májusfa állításával vagyok csak igazán tisztába. Ennek ellenére nem érzem bűnösnek magam. Soha senkit nem beszéltem le arról hogy megtartsa az ünnepeit, és a kultúrális rendezvényekhez is nyitottan állok hozzá. Persze hogyha érdemlegesen elkezdenénk mostani szájízre igazítani az ünnepeinket, akkor jönne az acsarkodás hogy mit képzelünk. Aztán ugyanezek az emberek mennek be a Tesco-ba a Halloween témájú akciók közé vásárolgatni.

Ahhoz hogy megoldást javasoljak vagy, csak elképzelésem legyen róla még túl fiatalnak érzem magam a szerény 18 évemmel.

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.