Watch Dogs 2
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Pras blogja

A nyugati harcművészetekről II. - A hosszúkard

Pras | 2013.05.26. 20:44 | kategória: Gondolatok | 13 hozzászólás

...az igazat megvallva, azért halogattam idáig a publikálást az előző bejegyzés viszonylagos népszerűsége ellenére is – óriási örömöre, számtalan hozzászólást és levelet kaptam ezzel kapcsolatban tőletek –, mivel továbbra sem érzem felhatalmazva magam, hogy kinyilatkoztatásokat tegyek a témában, tekintettel arra, hogy a felkészültségem finoman szólva sem mondható kielégítőnek. Aztán azonban beleolvasok akár nívósabb(?) folyóiratok, cikkek egyes részleteibe, fórumvitákba, és ráébredek arra, hogy tájékoztató, kedvcsináló jelleggel nyugodtan nekieshetek az írásnak – sokkal nagyobb marhaságot néhány jelenlegi anyagnál sem feltétlenül tudok összehozni. :) (Visszatérő) kérés volt még, hogy igyekezzek minél több képet felhasználni és bemutatni, így ezt is igyekeztem figyelembe venni, merem remélni, hogy az érdeklődésetekre számot tartó anyagot sikerült végül összehozni.

Mindez meseszép, de miről is van szó? Azt ígértem előzőleg, hogy a teljesség igénye nélkül rámutatok néhány olyan fegyverre, amellyel iskola-, ill. céhes rendszerben a XIV. – XVI. század magasságában (ezt mégegyszer kiemelném, mindaz, amit leírok alant, erre a merítésre vonatkozik) egymásnak próbáltak nyolc napon túl gyógyulóakat okozni. Essünk tehát neki , egyelőre azonban szorítkozzunk kizárólag a hosszúkardra – ez is épp elég lesz egy eresztésre.

Flos Duellatorum - A nyugati harcművészetekről
II. rész –- A hosszúkard

Számtalan filmben, sorozatban láthatjátok, amint a főhős, antihős, alhős, pót-cserehős nagy ívben lóbálja a kardját heveny „Grrr!”-ök közepette, azok szikrázva összecsókolóznak, a delikvens két métert hátrarepül, satöbbi. A szóbanforgó feszítővasak többnyire olyan kardok (vagy olyannak akarnak kinézni), amiket elviekben és körülményektől függően egy-, és két kézzel egyaránt eredményesen lehet üzembe helyezni. A szakszó rájuk a hosszúkard megnevezés.
Longsword, Langschwert, spada longa/lunga, espada larga, epée longue – egyaránt a hosszúkardot takarják. Nem mintha különösebben lényeges volna, de a nevezéki problémák illusztrálására álljon itt pár példa: Az angol bastard sword, vagy francia épée bâtarde lényegében a hosszúkardra vonatkozik, a magyar fordításban ezt fattyúkard néven illetik, amit azonban elvétve a falchionra is szoktak ragasztani nyelvünkben. Találkoztam forrással, mely a portugál montante-t és az olasz spadone-t is ezekkel egy kalap alá veszi, melyek azonban valójában egymáshoz viszonylag hasonló, a hosszúkardnál nagyobb testű, kimondottan kétkezes kardokat takarnak (de, csak hogy mégjobban megkeverjem a katyvaszt, az előző bejegyzés Bidenhanderénél – révén, az partikulárisan tkp. egy ceremóniakard – könnyebbeket). Használatos a „lovagi kard” megnevezés is, bár a klasszikus lovagkor fegyvere inkább a pajzs mellé szánt egykezes kard (csak a korrektség kedvéért, az Oakeshott-tipológiában nagyjából a XIII. osztályig – angolul arming sword, knight’s v. knightly sword). Még szebb az angol hand-and-a-half tükörfordítása, a „másfélkezes kard”, amit már csak azért is némileg problémásnak tartok, mivel másfél kézzel meglehetősen ügyes dolog lehet egy kardot forgatni... bár, Jaime Lannister még megoldhatja, höhö. Maradjunk tehát a hosszúkard megnevezésnél, azzal lövünk legkevésbé mellé, noha, ha kötekedős kedvetekben vagytok, feldobhatjátok azt az ötezer forintos kérdést, hogy „Mi az, hogy hosszú...?” Nos, erre rögtön rá is térek.
Miután így kiveséztük a „Hogy hívják?”-ot ugyanis, pillantsunk rá tehát arra is, mit is hívnak úgy?
A hosszúkard egy gyalogosan és lovon; egy-, illetve két kézzel egyaránt forgatható, páncélozott és páncélozatlan ellenfelek ellenében alkalmazható technikákat egyaránt lehetővé tévő, 1 – 1,2 méter pengehosszal bíró, pengéjében szinte mindig, szerelékeiben hasonlóképp szimmetrikus fegyver.

Említettem, hogy tájékoztató jellegű lesz a bejegyzés, ezért nem mehetek el a – logikusan ide kívánkozó – tömeg kérdése mellett egyetlen félmondattal, előtte azonban teszük egy jó nagy kitérőt a funkciót és a használatot illetőleg, hiszen a tényleges kialakítás ennek függvénye. A köztudatban a kor kardvívása sok esetben úgy él, mintha bunkókkal küzdenének az érintettek. Ebből annyi igaz, hogy a zúzás-jellegű ütések a művészetben fontos szerepet kapnak a szúrások mellett, és ez a kardtípus lényegében a legkevésbé vágófegyver. (Hangsúly az EZ szócskán.) Erre a geometriája és használati módja sem teszi tökéletesen alkalmassá. Valószínűleg egy szelet sült húst is jobb hatásfokkal tudnátok késsel elvágni, mint hosszúkarddal nyiszatolni, hiszen a nagy hossz nagy erőkarként is funkcionál. Ezt könnyen ki tudjátok próbálni bármi komolyabb felszerelés nélkül is: Fogjatok meg egy partvisnyelet a fejes végénél két kézzel úgy, hogy a kezeitek ne fogjanak át mondjuk, harminc centiméter távolságnál nagyobbat. De fogjátok mocskosul erősen! Most kérjetek meg valakit, hogy a partvisnyelet a kezeitektől úgy egy méteres távolságban betámadva próbálja meg elmozdítani – két ujjal. Problémamentesen menni fog a mutatvány. Mivel ilyen kis erővel ilyen komoly nyomatékot tud elérni az ellenfél megfelelő(en távoli) behatási ponton (akár a kardjával, akár a húsával...)a nagyjából a csuklótoknál elforgó kardra/partvisra, ezért klasszikusan vágni problémás. Lehet és kell is, ha úgy jön ki a lépés, de jellemzően nem erre játszik a vívó. Most próbáljatok meg viszont megfelelő technikával ütni a partvissal! ...a mentők száma: 104.

A dolog „szépségére” (már amennyiben – ne kerülgessük a forró kását – a gyilkosságot aposztrofálhatjuk szépnek) jó példa, hogy még a szerepkör is némileg módosul a helyzetet illetően. Egyéni ellenfelek ellen a legletálisabb módozat a szúrás, ezért a legtöbbjük ott ér véget, ahol a keresztvas koppan az úriember(/úrhölgy/bármi egyéb) bordáin, magyarán a teljes pengehossz körülnézett a lágyrészekben, de az ütések is fontos szerepet kapnak: megfigyelhetitek akármely youtube-videón pl. longsword fencing keresőszavakkal, hogy az indított támadások elsöprő többsége egy ütés (ráadásul egy jobb felső ütés). Ez nem lehet nagyon meglepő, hiszen ha egy, fegyverkezelésben járatlan társatoknak odaadtok pl. egy baseball-ütőt, és megkéritek, hogy támadja meg vele az első szembejövő járókelőt (...de ne kérjétek meg! :) ), látni fogjátok, hogy jó eséllyel ösztönösen egy jobb felülről balra lefelé tartó sújtással fog indítani. Javaslom egyébként, hogy videóknál ne vezetett gyakorlatokat keressetek, hanem inkább szabad párbajokat, erre tökéletesen jó pl. a Swordfish nevezetű rendezvény.
Erősen páncélozott ellenfél ellen (Ezt a német Harnischfechten -nek nevezi, ellenéte a Bloßfechten, ahol a védelmünk annyi, amennyit egy alsógatya és egy szalmakalap adhat) némileg értelmét veszti az ütés ill. a vágás, sőt, valójában a szúrás is csak korlátozottan használható, mert még ha egy adott páncélzat-összeállítás adott elemei esetleg átszúrhatóak is lehetnének tiszta körülmények között, harci helyzetben nem annyira magától értetődő kivitelezni egy olyan tökéletes ÉS szerencsés szúrást, amely akció önmagunkat ezalatt és ráadásul nem veszélyezteti. Páncélosok közti harcban ezért a fél kéz a pengére foghat (akár éles pengére, pusztakézzel is!), ez egyrészt „lerövidíti, megfelezi” a pengét, ezért nevezik a technikát félkardnak is (ném. Halbschwert), ezzel pontosít a szúrásokon, melyek a páncélzat nyílásait keresik (vizor, hónalj, térdhajlat, ágyék, stb.), másfelől a birkózásszerű akasztások az ellenfél kibillentésére is lehetőséget adhatnak. Mindezt – leegyszerűsítve a dolgot – a konzerv azért teheti meg, mert a páncél védelme folytán a vívótávolság némileg lecsökken; de ha történetesen mi nem, csak az ellenfelünk páncélozott, akkor is – félig-meddig kényszerűségből – célszerű ezekhez a technikákhoz nyúlnunk. Végezetül, még mindig a szerepkörök differenciálódásánál maradva, kétkezes kardnál tömegnyomor esetén az a javaslat (ismét a korrektség kedvéért, a forrás di Grassi), hogy kerüljük a szúrásokat, melyek egy tempóban csak egy ellenfelet támadnak, és dolgozzunk inkább széles lendítésekkel, amelyek egy nagyobb ívünket veszélyeztetik. Bár józan ítélőképességről tanúbizonyságot téve és a vívás elsődleges lényegét nem szem elől tévesztve (gy.k. „Maradj életben!”) egy hosszúkardos forrás biztosan megemlíti azt is (talán valamely Lichtenaueri tradícióhoz tartozó, de nem emlékszem pontosan, melyik is), hogy ha három-négyen támadnának ránk, ne álljunk le megöletni magunkat – nem szégyen a futás! Személyes hozzáfűzés, hogy ha tudnám, hogy lefutom az ellenfelemet, én még egy-egy ellenében is felkötném a nyúlcipőt. A ziher, ha senkinek nem fáj semmi, márpedig amint kiröppennek a pengék a hüvelyekből, onnantól az a legvégéig kétesélyes... Ezzel szemben mondjuk kétkezes kardra Figueiredo leír egy olyan technikát is, amely jóformán a biztos öngyilkosság kategóriájába sorolható, de egy pár pillanatig – a fáma szerint – egy utcán vonuló tömeget fel lehet vele tartóztatni, egyfajta korabeli, magányos rohamrendőrként... (Regras VII.)
Hozzáállás (/kötelesség/becsület/neveltetés...) kérdése tehát, hogy éppen meglincselt hősök akarunk-e lenni, vagy élő emberek.
Hosszúkarddal elsősorban szúrás és ütés, tehát, és mindegyike veszettül gyors kell, hogy legyen. Gyorsabb, mint ahogy azt az átlagember többnyire elképzeli. Kimondottan erről a videóról is olvastam már egyébként, hogy vitatták a létjogosultságát a kardok tömegei miatt, hehehe... kanyarodjunk is akkor vissza!

Ha éppen nincs tehát a zoknisfiókotokban egy teljes lemezvért és/vagy egy fél asztallap, a védekezéseteket a kardotokkal kell ellátnotok, ehhez „gyors” kardra – és vívóra... – van szükség. Hölgyeim és uraim, itt is tartunk a fránya nehézségi erőnél! Ha mégis lenne nálatok ugyanis pár kiló színesfém, akkor esetleg az ellenfél is legalább részben páncélozott lesz, tehát a nagyobb tömegű karddal (hiába van benne papír szerint némileg nagyobb löket), ugyanúgy nem megy az emberfia többre. A lemez, a lánc, a többrétegű bőr stb. a vágóélt megfogja még akkor is, ha a vért maga károsodik ezalatt, az aláöltözet pedig (különösen merev vért-típusnál) segít eloszlatni az ütés energiáját. Ha már a vértet kell támadni, célszerűbb a kard keresztvasával vagy a végsúllyal (ném. Mordhau) tisztán sokkolni. Hovatovább bármely esetben múlhat azon a vérkörötök egészségesen zártan tartása, hogy az állóképességeteket jobban képesek vagytok-e konzerválni – ebben pedig a könnyű kard többet segít. Minden tapasztalat és racionális gondolatkísérlet arra jutatt tehát, hogy ahogy egy bizonyos tömeg alá, ugyanúgy egy bizonyos tömeg fölé is értelmetlen menni hosszúkarddal, legyen ez a tömeg – mondjuk – a két és fél kilogramm, öt kilogrammot hosszúkarddal elérni pedig még akkor is fizikai képtelenség, ha a teljes kardod ólomból vagy plutóniumból van. Ha bárki ilyen állításokhoz ragaszkodna, vérmérsékleted szerint röhögd ki teljes lelki nyugalommal. Már csak azért is, mert már a két és fél kilogrammos hosszúkard is meglehetősen nehéznek számít. Ugyan ismerek sporttársakat, akik alig két kilogrammot alig valamivel meghaladó kardokkal vívnak, ők azonban vagy termetben ennek megfelelők is, vagy a cserén gondolkodnak azóta, ráadásul fizikailag egy hosszú gyakorlás vagy küzdelem során sokkal többet kivesznek az emberből ezek a fegyverek – nem beszélve arról, amit az ízületekkel művelni bír. Egy „normális”, kiélezett, késő középkori, vívásra és nem aratásra kitalált hosszúkard tömege tehát – dobpergés – általánosan két kilogrammig terjed, az alsó határ úgy 1,4 kilogramm környéke lehet, fehér hollók akadnak, persze. Lefelé is, egyébként, az Albion Swords ír „származású” Gallowglass nevű replikája 1,2 kilogramm.
Nem tudom tehát, honnan származik ez az irreális tömegkezelés, tény mondjuk, hogy az ember a mindennapokban sokkal több hosszmérték-referenciával találkozik, mint tömegekkel, mégis: találkoztam olyan hölggyel, aki akkor sem hitte el, hogy a kezébe adott, élezetlen hosszúkardom tömege pontosan 1590 gramm, amikor a saját szemével olvasta le a digitális mérlegről. Igaz ugyan, hogy az addigi négy-öt kilogrammos becslését levitte kettőre... sajnos, olvastam már magát szakmabelinek, témában végzettnek és olvasottnak tartótól is merev ragaszkodást és a tanulmányainak, tankönyveinek felemlegetését a tíz kilogramm mellett is. Mindannyiuknak ajánlom sok szeretettel előző sorozatomat, ahol egy 1,8 méter magas dísz kétkezes ceremóniakardba nem tudtam négy kilónál több anyagot belerugdalni. :) A fizikánál kevés igazságosabb dolog létezik, mivel mindenkire egyformán érvényes. Hogy mindkét oldalán megtapogassuk az érmét, azt is muszáj hozzátennem, hogy a némileg nagyobb tömegű kardok nem csupán hátránnyal bírnak, mivel egyes technikáknál egyszerűbben vagy kicsit „megengedőbben” képesek ledominálni az ellenfél kardját – tehetetlenségük révén kvázi elsodorják; általában azonban kijelenthető, hogy – különösen a nem hadi jellegű használatnál – bölcsebb döntés nem sínvasakat használni. Ahol egyértelműen előnyös minél testesebb, „orrsúlyosabb” fegyvert használni, az az a helyzet, amikor a kolléga nem üt vissza – mert például kivégzik.

Nem csak a tömegen múlik a kard viselkedése, persze, hanem egyéb fizikai jellemzőkön is. Az egyik legprimitívebb követelmény, hogy a kard ne törjön. Noha elvileg ettől a ponttól kezdve vágna szakmámba az írás, erről írnék a legkevesebbet, egyszerűen azért, mert ami ismeretem a témából származik, az nagyon töredékes, ráadásul a kardok történelme által felölelt időszak és térbeli kiterjedés alapján a kohászat-, és fémfeldolgozás teljes történelme ezekre az oldalakra kívánkozna. Maradjunk annyiban, hogy napjainkban az alapanyag rugóacél (ez megint nem lehet újdonság a kétkezes-sorozatot végigkövető Olvasóimnak), melyet megfelelő hőkezeléssel, edzéssel és megeresztéssel, azaz nemesítéssel hoznak olyan szövetszerkezeti állapotba, amely kellően rugalmassá, de még elfogadhatóan éltartóvá teszi az anyagot. Érdekességképp megemlítem, bár ezt az információt kezeljétek a „bulvár”-kategóriában, mivel a meglehetősen ellenőrizhetetlen emlékeimből szedem elő, hogy fenomenológiai szinten a vas-, acélgyártás, metallurgia számtalan mai mozzanatát ismerték a korábbi idők emberei is, például a kardpengét trágyában pihentették, annak ammóniatartalma ugyanis a mai nitridáláshoz hasonló folyamatot indíthatott el. (A nitrogén az anyag felületközeli rétegeibe diffundálva egy kemény, rideg, kopásálló zónát hoz létre.) A legnagyobb különbség inkább a folyamatok paramétereinek szabályozási nehézségeiből adódóan a reprodukálhatósági problémákból adódott, magyarra lefordítva problémásabb volt megcsinálni kétszer pontosan ugyanazt, egy kicsivel több volt a „szerencsefaktor”. Az is „bevett dolog” volt, hogy a nagyobb német v. olasz pengemanufaktúrák csak a pengét készítették és adták el, arra pedig Európa szerencsés tájain a vevők maguk rakatták rá a helyi mesterekkel a szerelékeket; ráadásul a kor újkorra a gyártás és a teljes ahhoz kapcsolódó infrastruktúra felfutott, ami lenyomta az árakat. Ennek érzékeltetésére mindössze egyetlen adat: A 9. században egy sisak és a láncvért 12 ökröt kóstált, a 16. század végére viszont egy lovas lemezvértjét két ökörért hozzádvágták. [Alan Williams, The Knight and the Blast Furnace: A History of the Metallurgy of Armour in the Middle Ages & the Early Modern Period, (Boston: Brill, 2003) – tudom, forrással minden eladható, de ismét visszahivatkozok a bejegyzés elejére: ezt is kezeljétek mindössze általánosságban vett érdekességképp, nem tényként!]

Nem kizárólag az anyag szabja meg a merevséget, de a geometria is. Kezdeném kapásból a „vércsatornával”: semmi köze nincs a vérhez. ...nem, akkor sincs. :) Egy elmélet szerint a pengék kikönnyítése a feladatuk, de az igazság az, hogy a hagyományosan vércsatornának nevezett hornyok néhány esetben annyira kevés anyagelvétellel járnak, hogy érdemben és egymagukban nem tesznek hozzá a tömegcsökkentéshez. Valószínűleg közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy elsődlegesen a merevség növelése a céljuk, képletesen megfogalmazva a kihajlásra való hajlam csökkentése (nem utolsó szempont viszont a díszítés, ahogy ma sem, úgy akkoriban sem!).
Természetesen többféle keresztmetszeti geometriával számolhatunk, az egyszerű, lapos pengéktől a több vércsatornával induló, a végén viszont már rombusz-keresztmetszetbe futó komplikált formákig. Maga az élek egyenese/görbéje is változatos szögeket, vonalvezetéseket mutathat, mindezeket külön-külön vizsgálni azonban problémás. Tény, hogy mindez nem teljesen független például a korszakokban jellemzően viselt vértezet, vagy a feladatkör alakulásától (a csaknem teljes lemezvértek felszaporodásánál már kimondottan merev, tőrszerű szúrókardokat is találunk), többnyire azonban megfoghatunk olyan általános fizikai jellemzőket, amelyeknek a kardnak „meg kell felelnie” ahhoz, hogy érdemben kezdeni lehessen vele valamit a vágóhídon kívül is. Ezekről alant, egyelőre folytassuk, mit találunk a fegyveren magán!
A penge után kezdjük ott, ahol a kardot meg lehet fogni. ...nos, technikailag mindenhol meg lehet fogni, ahogy említettem, akár a pengén is (Ezen a ponton hallottam már hagyományőrzőt hőbörögni, hogy háá, ezt éles karddal nem csinálnátok meg – de igen), de rendeltetésszerűen többnyire a markolatot tapogatja az ember. Praktikus szempontból többféle követelmény is megfogalmazható vele szemben, a legtriviálisabbnak tűnő az, hogy az ember keze elférjen rajta – páncélkesztyűben is akár. Elterjedt dolog a korabeli hosszúkardokon, hogy a végsúly és a markolat geometriailag korrektül egymáshoz csatlakozó egységet képez, ami kényelmi szempontból nem elhanyagolható, hiszen van, aki az alsó kézzel kizárólag a végsúlyon fog; én pl. épp az átmeneti részen. (Szokás szerint...) nem emlékszem már, a német iskola melyik mestere írta tanácsként, hogy az alsó kéz ne tapogassa a végsúlyt, mert annak akadályoztatásával elveszik a kard „mérleg”-jellege: hagyjuk ehelyett szabadon lengeni, dolgozni, rásegíteni az ütésekre. A végsúly részleges vagy teljes markolásának is van persze előnye, például a kezek távolabb kerülésével a pontosabb nyomatékkontroll miatt precízebben és biztosabban irányíthatónak tűnik számomra a kard; vagy, ha a végsúlyt bölcsen választottuk meg, akkor akár kényelmesebb is lehet magánál az elszűkülő markolatnál is. Tapasztalatom szerint nem szoktak különösebben kitérni az alsó kéz elhelyezkedésére – voltaképp biomechanikai okokból amúgy sem lehet végtelen módon markolászni. Nem annyira a fogás, mint inkább ütésnél a két kéz együttdolgozása a fifikás. A felső kéz viszont már egy fokkal szabályozottabb kérdés: ezt például felejtsük el, és próbálkozzunk inkább valami ilyesmivel. Gőzöm nincs az ázsiai harcművészetekről, de ha abból indulok ki, hogy a vas mindenhol vas, a kéz meg mindenhol kéz, talán nem lesz nagyon meglepő ez a kép sem. Látható, hogy viszonylag „puha” a fogás, némileg rászorítani csak az ütés pillanatában kell, a hüvelykujj nem rossz, ha a kardlapot nézegeti. Hogy miért, arra példa a Zwerchhau, nemzeti színű pántlikával átkötve a „keresztütés”. Magyar emberként talán érdemes még tisztában lennünk a késői századok szablyafogásával is, végtére is, ami Európát illeti, ott mondhatjuk, hogy a mi kutyánk gyermeke.
Ami a markolat fenekét illeti, az ellensúly jön rá. Markolatgombnak is szokták hívni, de szerencsésebb talán a végsúly kifejezés, mivel az esetek nem nem elhanyagolható hányadában (többnyire a későbbi korokban ill. ott, ahol egy kéz részben vagy egészben ráfoghat) egyszerűen nem gomb ill. tárcsa alakú. A képet egyébként az ún. Oakeshott-tipológiából loptam le gerinctelen módon, ez persze csupán ízelítő: például az alábbi, nem egykönnyen besorolható forma az időszak magyar vonatkozású kardjain meglehetősen divatban volt.
Így, mire a keresztvashoz értünk, jöttem rá, hogy a Wikin van egy meglehetősen jópofa ábra, ezt fordítás nélkül linkelem. A keresztvas feladata többnyire a hárítás (egészen pontosan a pengén lecsúszó csapások megfogása), de – mint fentebb láttuk a Mordhaunál – némi kezdősebességet adva neki bele is lehet tömni az ellenfél arcába, hasonlóan egyébként a végsúlyhoz. (Ilyen apróságokat, mint pl. ezek milyen alapállások és a vörös úriember mégis mire támad, most hanyagoljunk.) Érdekesség, hogy amíg a kard maga jellemzően nem fogta meg a támadást (mert arra mondjuk ott volt farzsebben egy jó bazi nagy pajzs), addig a keresztvasak is nem-, vagy csak mérsékelten jelentek meg, gondoljunk pl. a gladiusra vagy a viking kardokra. Akit ez a jelenség (és általánosságban az északi kerekpajzs) bővebben érdekel és ideje egy felettébb érdekes fejtegetésre, mint a tenger, annak melegen merem ajánlani ezt a videót, de – mivel nem vág a témánkba – nem „kötelező” jelleggel. Természetesen millió-egy változat él itt is, egyes típusok egy-egy lekötésben, azaz amikor a kardok keresztezik egymást valamilyen módon, esetleg jobban teljesítenek (érdemes nézni az arcokat, amikor egy-egy technikát próbálgatva hirtelen kiderül, hogy melyik keresztvas miért is olyan, amilyen :) ), mások még hárítógyűrűvel is bírnak a nagyobb menetbiztonság jegyében. Hosszúkardokon egyáltalán nem annyira jellemzően, de nem kizárhatóan megjelenhet a mutatóujjat védő gyűrű is. Ez utóbbiak együttesen valahogy így néznek ki, ebből azonnal rá is jöhettetek, hogy lehetséges a keresztvason mutatóujjal átfogva javítani a kontrollon, bár ez – gyűrű hiányában érthető módon – annyira nem hétköznapi jelenség.
Mintegy mellékesen, a keresztvas segítsége még arra is alkalmas, hogy meglehetősen csúnyán meglepd a szembejövőt.
Láthattok még a wikis ábrán olyan alkatrészt is, hogy „Rain guard”. Ez az elnevezés abból ered, hogy ez a bőrből készült okosság megakadályozza, hogy az esővíz a kardhüvelybe jutva korrodálja a pengét. Nos, bizonyára megakadályozza, ezt nem tudom, az viszont valószínűbb, hogy a szerepe nem (elsődlegesen?) ez, hanem a fentebb említett kardfogásnál a hüvelykujj, és általában véve a kézfej keresztvas felé eső oldalának védelme. Megjegyzem, ez is egészen ritka hosszúkardokon, inkább egykezes kardokon találkozhatunk vele, de nem példa nélküli.

...ezen a ponton fújjunk egyet, mivel mire idáig eljutottál, Olvasóm, már valószínűleg nehezen kitapintható a pulzusod. Engedd ezért meg, hogy egyelőre megköszönjem a figyelmed és a következő fórumtalálkozón fizethessek egy sört (háháhá, csak vicceltem... fizetek, de magamnak!), és a hátralévő hosszúkard-témaköröket, nevezetesen a mechanikai tulajdonságokat és a különlegesebb kardtípusokat áttoljam egy második részre. Ez várhatóan terjedelemben a töredéke sem lesz a fentieknek, az eddigieket azonban már nincs vér a pucámban tovább bontani.
Azzal kezdtem, és azzal is köszönök el: az írás nem cikk, nem esszé, csak egy blogbejegyzés, tehát tájékoztató jellegű, kezeljétek a benne szereplő dolgokat fenntartással, és ha erős pontatlanságot találnátok benne (vagy akár csak kérdésetek van), természetesen várlak benneteket a komment-szekcióban.
Addig is gyakoroljatok, gyakoroljatok – sosem tudhatjátok, mikor kell bíróság elé állnotok karddal vagy valami rosszabbal.

Utolsó módosítás: 2013.05.26. 20:54

Hozzászólások

gothmog
1 | gothmog 2013.05.27. 15:34
Uhh, terjedelmes írás! Még nem volt időm végigolvasni, csak belekukkantottam, de ha az időm és a figyelmes olvasásra fordítható energiám engedi, akkor rendesen is végigmegyek rajta.

Így most csak annyit, hogy a pengére puszta kézzel ráfogást meg tudom erősíteni saját tapasztalatból. Azt régről tudtam már, hogy páncélkesztyűs kézzel gyakran ráfogtak a pengére (különösen a böhömebb daraboknál), így akár a keresztvassal, akár a markolatgombbal is lehetett kellemetlen pillanatokat szerezni az ellenfélnek/ellenségnek. Azonban amikor először hallottam egy hagyományőrző ismerősömtől azt, hogy "hát nem kell ahhoz páncélkesztyű", akkor kissé meglepődtem. Míg ki nem próbáltatta velem. Igaz, annak a kardnak nem volt borotvaéles pengéje, de utána egy élesebb vágószerszámmal is megcsináltam, és tényleg működik a dolog. Annyi a titka, hogy lehetőleg más ne akarja kirántani a pengét a kezedből közben, mert akkor már vág... :-D De szimpla, stabil fogásra tényleg halál nyugodtan rá lehet fogni csupasz kézzel is a pengékre.

Egyébként csak érdekesség gyanánt írom, meg nem is tartozik ide, mert a (javarészt) középkori európai formákról írtál, ez meg kissé más tészta, de bármilyen meglepőnek tűnik - lovas nomádoktól alapvetően az ívelt, könnyű szablyát várná az ember - a hunok is kifejezetten hosszú pengéjű, egyenes kardokkal hadakoztak. Illetve, a leírások alapján a sündisznóvá tűzdelt, és piszok gyors lovas hadműveletek által totálisan összezavart és rendszerint fejetlen menekülésre késztetett ellenséget szeletelték fel kényelmesen, lóhátról ezekkel a hosszúkardokkal.

(Szintén csak a margóra (önkényesen, csak ez is az eszembe jutott): némelyik szarmata törzs volt még igazi kard-buzeráns. Ha jól emlékszem, az alánoknál volt kardáldozat is. Már-már vallásos hevülettel imádták a kardokat.)
Pras
2 | Pras 2013.05.28. 22:08
...és nagyjából a harmada még hátra van. Nem is számítok itt nagy tolongásra. :D

Egyébként így van, még derék honfoglalóinktól is találtak egyenes pengét szablyamarkolattal! Talán még a mongolok is használtak hasonlót, de még egynéhány kozák sashka is elég minimális ívet kapott csak.

Valahol érthető mondjuk a kard mitizálása, végtére is komoly múltja van és szinte kizárólagosan emberölésre optimalizálták. (Pont a bejegyzés következő részében hozok erre ellenpéldát, de mégsem egy lándzsa vagy egy íj, na.) Érdekes, mondjuk, hogy amennyire az ember azt hinné, hogy mocsokdrága "lovagi fegyver", valójában annyira elterjedt is. Bár esetenként próbálták úgy-ahogy szabályozni a kérdést (birodalmi német területen pl. nem-lovag nem viselhette lovag módra, derékon a kardját, legfeljebb kézben vihette vagy a szekérre lerakva, vagy csak a családfőnek lehetett egy kardja/lándzsája stb.), például Magyarországon a XVI. század legelejéig néhány megszorítástól eltekintve nem volt törvényi korlátozás a fegyverviselésre. Természetes volt, hogy a jobbágynak is lehet jóformán bármilyen fegyvere - számszeríja, lándzsája, kardja, ha meg tudja fizetni. A vértet úgysem tudta. Mátyásig például az sem nagyon jutott eszébe senkinek, úgy tűnik, hogy a kard meg a bor együtt nem a legjobb ötlet. :D
Ennek megfelelően mondjuk a dolgos hétköznapokhoz hozzátartozott az is, hogy a fegyveres jobbágyok a szomszédos falut mondjuk földesúri felbujtásra kirámolják az éjszaka, vagy megtámadják a vásárból/ba menő sorstársaikat. Ennek tükrében Fiore is okkal írja, hogy a kardforgatás nemes művészetét, ha egy mód van rá, tartsuk is nemesi körben tudottnak - azaz attól, hogy valakinek volt egy ütött-kopott kardja, még nem adódott az, hogy "harcművészet-szerűen" tudta is használni. (Ezzel kapcsolatban érdekes személyes tapasztalataim voltak hagyományőrzőkkel, ugyanis komoly gyakorlással a hátuk mögött is a lichtenaueri elveket követve nem jelentett érdemi kihívást a legyőzésük. Nagyobb biztonságban éreztem magam a kardjuktól, mint bármely, iskolai kezdőnkkel szemben vívva.) Hogy azért érdemben mégis a "lovagság" fegyvere volt, azt az jelzi, hogy az 1235-ös Szász tükör szerint a kard volt az egyetlen fegyver, amit bíróságon is viselni lehetett, illetve a kardot mindig a legidősebb örökös kapta.

Mielőtt nagyon elkalandozok, egy txt-be kimásoltam a Militia egyik hozzászólásából (amilyen okos vagyok, a forrást nem húztam át... :\ ) egy nagyon korrektül összegyűjtött "árjegyzéket", Angliáról van szó, néhány szemezés a fentiekhez:
"1339: átlagos kard 41 penny
1340: gyenge minőségű kard 6 penny
1369: bascinet 16 shilling 8 penny (vagyis 200 penny)
1374: teljes lovagi páncélzat 16 font 6 shilling 8 penny (vagyis 3920 penny)
1356: hosszúíj általában 8-18 penny, max. 40 penny"

Ehhez képest a bérezés:
"1300-1351: napszámos 1 penny, átlag munkás 1,3 penny, kőművesmester 4 penny, ácsmester 3 penny."
(Kérem, ha valaki a saját munkájára ismerne a fenti listát tekintve, szóljon!)

Ha tekintem azt a közelítést(csúsztatást?), hogy az árszínvonalak szélsőségesen nem tértek el területileg, illetve hozzáveszem azt, hogy az Árpád-kor elején amennyire tudom, a kárpát-medencei (ekkor még) parasztság elég jó bőrben volt, azt hiszem, nem ördögtől való feltételezni, hogy a fegyverkezés nagyából annyira lehetett bonyolult dolog, mint manapság egy civilnek az USA egy-két tagállamában... annak ellenére is, hogy ennek a rétegnek a hadi szerepe is nagyjából analóg az USA-s példával. :)
Lovi Tommy
3 | Lovi Tommy 2013.06.03. 08:02
Tegnap elveszett a hsz-em...ejjj.
Szóval egy másfél-két hónapja jutott eszembe, hogy milyen jók is voltak ezek a bejegyzések, és már kezdenek hiányozni, erre tessék! :)
A kérdéseim sajnos kiestek az este olvasás közben, mert sajnos nem jegyzeteltem, és az iromány bizony terjedelmes lett, de majd csak eszembe jutnak valamikor :)
Grat, újabb érdekes és élvezhető írás - egy apró megjegyzés: szerintem nézd át az elgépeléseket, mert előfordult azért (mondom én, aki folyton félregépel a telefonján)
Pras
4 | Pras 2013.06.10. 15:03
Akárhogy is, köszönöm a megtisztelő figyelmed! :) Az elgépelésekért pedig köszönöm a figyelmeztetést, bevallom töredelmesen, bíztam benne, hogy már nincs benne különösebben, de át fogom olvasni! Az igazat megvallva, több, mint fél éven keresztül készült a bejegyzés kisebb-nagyobb megszakításokkal, úgyhogy az erőm nem kis részét a szövegkohézió puszta fenntartása is felemésztette.

Ugyanakkor megragadnám az alkalmat, hogy felhívjam a figyelmeteket, hogy ha bármi kérdésetek van, természetesen igyekszem megválaszolni. :)
Illetőleg, ha valami ötletetek van arról, hogy miről szeretnétek olvasni, kapcsolódjon akármilyen lazán a témához, azt is szívesen fogadom! Ha egy bejegyzést nem tesz ki, írok hosszabb kommentet. Nem szoktam problémát csinálni belőle... :D
gothmog
5 | gothmog 2013.06.10. 21:04
Én még mindig tervezem a teljes végigolvasást :) Sajnos munka után, itthon, ha kicsit fáradtabban leülök a gép elé, akkor automatikusan agyatlan netböngészés vagy játék van, és agyasabb olvasmányokra nem futja az energiából. Munkahelyen pedig mostanában tényleg munka volt, így nem jutott időm titokban késő középkori hosszúkardokról olvasni :D
Viszont hébe-hóba ránéztem azért a szövegre, illetve beleolvasgattam azóta is, és az "orrsúlyosabb", tipikusan kivégzési eszközként használt pallosokról eszembe jutott, hogy ha jól rémlik, akkor olykor még ólmozták is a pengét (értelemszerűen "orrirányba"), hogy még nehezebb legyen.
Pras
6 | Pras 2013.06.11. 16:12
Gothmog, igazán köszönöm, de egyébként sem kérem számon senkitől, hogy egy meglehetősen szűk témával foglalkozó, szakcikk-hosszúságú írásnak feküdjön neki, ami viszont nem az - mindezt egy játékportálon! Jómagam LT felvetése óta nem tudtam nekidurálni magam, hogy korrektáljam a szöveget, és még csak nem is arról van szó, ha objektív akarok lenni, hogy időm ne lenne rá. Egyszerűen, amikor időm lenne, akkor amint leülök a fotelbe, a prioritások átrendeződnek. :D
A második eresztést megpróbálom emberbarátibbra (vagy tovább tagoltra...?) készíteni, és nem mindent beledobálni a kondérba, ez mégiscsak egy blog.

Ólmozott pengéről sajnos, nincs tudomásom, így nem is nagyon tudok mit hozzáfűzni. Talán tudnék, ha pallossal csaptam volna már le valaki fejét, de ez - egyelőre még - várat magára. :D Vívókardoknál nem találkoztam ilyesmivel, a "fejsúlyosságot" a végsúllyal és a penge hosszanti irányú geometriájával szokták belőni; mégis, a súlypont akár a bazi nehéz, akár a könnyebb hosszúkardokat nézem, meglepően hasonló arányossággal osztja a fegyvert. Ezeknek a dinamikus viselkedése egészen hasonló és néhány általánosnak tekinthető törvényszerűségnek látszik megfelelni (amelyek ide fel már nem "fértek ki"), kvázi súlyfüggetlenül. Tény mondjuk, hogy nem is arra fejlesztették ki őket, hogy legfeljebb három csapásból dekapitáljanak egy embert. :)
Ez utóbbi esetben úgy érzem, van némi létjogosultsága a fejnehéz pengének. Ha nyáron elfut a harctéri ideg, előkaparom a kupac alól a Dinamika könyvemet, és felskiccelem a dolgot, hogy mennyiben van így. Ha így lesz, azt megírom ide! :)
gothmog
7 | gothmog 2013.06.11. 20:55
Ólmozott penge ügyében: majd megpróbálom megkeresni a forrást. Halvány az emlék (tehát lehet, hogy rosszul emlékszem), de valamelyik fegyveres (vagy középkori hadviselésről és hasonló dolgokról szóló) itthoni könyvben olvastam. Kb. 20 éve, szóval nem túl élénk az emlék :) Majd körülnézek szüleimnél, hátha meglelem a könyvet (némi halvány emlékképem van azért).
MattMatthew
8 | MattMatthew 2013.06.13. 08:51
Nem tudom, hogy csak azért olvastam végig mert vizsgára kellene tanulnom vagy azért mert érdekes írás volt...:-D
gothmog
9 | gothmog 2013.06.13. 21:06
Ólmozott penge ügyében még egyszer: az utánajárási kíséret sikeresnek bizonyult, megtaláltam itthon a szóban forgó könyvet.
Na szóval, rosszul emlékeztem, a kérdéses könyvben szó sincs ólommal nehezített pengéről. (Lugosi József - Temesváry Ferenc: Kardok; Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1988 - a kérdéses rész a 25. oldalon szerepel)
A valóság sokkal durvább :-D A 15. században - hóhérpallos vonalon - használtak úgynevezett higanyos pengéket. Ezek úgy működtek, hogy a penge fokában volt higany elhelyezve, amely sújtáskor előreszaladt, és megnövelte a penge első harmadának a nyomatékát.

Egyébként szép kiadású könyv, sok színes képpel, és minden egyes bemutatott kardhoz a könyv végén rövid leírás társul. Ha esetleg nincs meg, és meg tudod még szerezni antikváriumban (vagy az is lehet, hogy vannak újabb kiadások; ezt nem tudom), akkor talán érdemes lecsapni rá.
gothmog
10 | gothmog 2013.06.13. 21:06
kíséret - kísérlet :)
Pras
11 | Pras 2013.06.18. 23:05
@Matthew: Így vagy úgy, megtisztelő, köszönöm! :D Remélem, jobb benyomásokat hagyott, mint a tananyag.

@gothmog: Higanyos penge, az igen, jézusom. :D Átlényegül a "hőmérőzés"... amint Budapesten járok ismét, átnézem az antikváriumokat egy lengébb délutánon, hátha.
LordMatteo
12 | LordMatteo 2013.06.21. 10:36
A cikkhez (ez az) nem tudok mit hozzászólni egyszerűen. :D Csak a szokásos.

Viszont engem baromira érdekelne, hogy egyrészt az utolsó képen miért verekednek sörpaddal, másrészt egy olyan bejegyzés életképessége, amiben a sörpadhoz hasonlóan elborult, képtelen, használhatatlan, barom, idióta fegyvereket, páncélokat, akármiket mutatsz be. Persze, majd, ha kivesézted a kardokat, meg a harcművészeteket alaposan és kedvedre.
Pras
13 | Pras 2013.06.21. 12:48
@LM: Az első kérdésre tudok helyből választ adni, a második pedig jó ötlet, valószínűleg sort kerítek rá, köszönöm! :)
A sörpad létjogosultságát jelenlegi tippem szerint épp az adja, hogy "használhatatlan". Kicsit bővebben: Ezek a mókák a panem et circensem jegyében ált. nyilvánosan mentek le, a közönség pedig nem feltétlenül kultiválta, gondolom, ha egy párbaj pillanatok alatt leketyeg. Mint ahogy az éles fegyverek mellett, páncél nélkül azért nem szokatlan, beszéljünk akár Ökölpajzsról és hosszúkésről (=bucklerről és messerről) vagy pl. éppenhosszúkardról, itt az ellenfélnek voulge-a van. Mivel egy nagyon jól védő dologról van szó, amivel viszont elég körülményes agyonverni valakit, ez lassította a párbaj lefolyását. Használhattak azonban mellette valamiféle fegyvert is, például fabuzogányt, vagy kardot. Pár évvel ezelőtt az egyik hazai hagyományőrző csapat interpretációját tekintettem meg a Savaria Karneválon, ők pl. úgy nyomták, hogy ha a párbajpajzs nem vezetett eredményre, akkor kaptak a felek buzogányt is a pajzs mellé. Érdekes elgondolás, nem elvetendő.

Az is benne lehet a pakliban, hogy mivel alapvetően istenítéletről van szó, ezért - ha a "jogi környezet" másképp nem rendelkezik - igyekeztek egyenlő körülményeket teremteni (ámbár nemegyszer mód volt arra, hogy helyetted bérvívót fogadj, viszont egyes helyeken ezt is igyekeztek megkavarni pl. azzal, hogy a vívóknak kisorsolták a "védendő oldalakat", vagy csak a párbaj után mondták el nekik, miért is vívtak - egyébként ha tudták, és elvi kifogásuk volt az ügy ellen, vissza is léphettek). A párbajpajzs meg egy olyan dolog, amiben zsoldos nemigen volt gyakorlott, és polgár nemigen sportolt/versenyzett vele a céhében/iskolájában, tehát jó eséllyel csak a párbaj kihirdetése utáni felkészülési időszakban vették a kezükbe, ebből kifolyólag senki nem indult hendikeppel. Elvben.

Fentebb azt írtam, hogy "igyekeztek egyenlő feltételeket" stb., ez persze nem volt mindig így, léteztek speciális felállások, pl. ezen a képen egy, a szálakat a mai gyakorlatnál egy fokkal alaposabban elvarró válópert láthatunk, de nagyon rossz ötlet volt mondjuk a királlyal szórakozni is. Fejből meg nem mondom, melyik királyunkról (talán Nagy Lajos? Huh, passz) maradt fenn istenítéleti párbajvívás. Az sem rémlik, miért került rá sor. Az viszont megvan, hogy hogyan zajlott le: a bűnös nemest bármiféle vértezet nélkül, egy szál karddal kihajtották a ringbe (esetleg úgy, hogy előtte X ideig egy cellában rohadt) a király teljesen páncélozott, legjobb bajvívója ellenében.
Nem tudom, Hollywood ezt hogyan oldaná meg, de az alperesnek itt lényegében csak matematikai esélye van; inkább tekinthető egyfajta kivégzésnek a módszer. Nem egyedi az európai gyakorlatban ez, teszem hozzá.

Ja, a fenti képek kivétel nélkül Hans Talhoffer munkájából valóak.

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.