Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Pyrogate blogja

GOND

Pyrogate | 2010.06.29. 02:12 | kategória: írás | 10 hozzászólás

Mindenkinek van valami gondja.

Elfogyott otthon a só, kiömlött a pohár víz, nem tanultam holnapra, rosszul áll a hajam, bevertem a lábam, nem tudom rendesen megszervezni a napomat. Apró, de mégis gyakran előforduló problémák lehetnek ezek. Megoldjuk, vagy elfelejtjük - némelyik magától is helyreáll. Van azonban olyan, amihez nem lehet hozzászokni könnyen. Mindenki életében történt már valami, amit nagyon nem kívánt és ami tulajdonképpen az életét is megváltoztatta. Gond? Probléma? Sors?
Vannak helyzetek, amiket nem lehet elkerülni. Egyszerűen megtörténnek. Fel kell dolgozni.

Megnyugtatok mindenkit, semmi változás nem állt be az életemben. Sőt, egyáltalán nem is rólam van szó. Ma voltam a Láthatatlan kiállításon, és nem is maga a vezetés meg a sötétség érzékelése fogott meg (kicsiben itthon gyakran tapasztalom, mikor a jól betanult úton sem tudok kijutni a konyhába/fürdőbe a szobámból, anélkül, hogy neki ne menjek valaminek). A végén ugyanis van egy beszélgetés, ahol több "nem látó" (jobban szeretik ezt a szót, mint a vakot, ami érthető) is elmondta a véleményét. Ez az a társalgás, amitől egy kissé kínosan érzi magát az ember. Szabályosan rosszul éreztem magam, hogy nekem annyival könnyebb a helyzetem. Hogy tulajdonképpen nekem nincsenek is igazán gondjaim. És közben belegondoltam, hogy hány ember van, aki az enyémnél sokkal súlyosabb dolgokkal szembesül: nincs például háza, vagy nincsenek szülei, vagy egész egyszerűen nincsen semmilyen értéke. Az igazság azonban az, hogy mindenkinek van valami nagyobb gondja. Valakinek nagyobb, valakinek kisebb, valakinek pedig egyszerre több is. És nem mindig tehetünk róla, sőt. De együtt élünk vele, megtanultuk kezelni, és próbáljuk a hiányosságunkat nem kimutatni. Mert nem szabad kilógni a sorból...

Ezek az emberek, akiket ma láttam, hatalmas traumán mentek keresztül. Valószínűleg a fél kezüket odaadnák a látásukért cserébe. Nem panaszkodtak, de éreztem egy picit a hangjukon a keserűséget. Hiszen nem tehetnek erről igazán, mégis megkapták a "nyakukba". Tulajdonképpen azonban inkább előttünk "feszengtek", hiszen mi vagyunk a "tökéletesek", ők meg a "hiányosak". Pedig sokkal erősebbek, sokkal empatikusabbak és életre valóbbak, mint közülünk a nagy többség. Akkor miért is érezhettek így? Mert van egy norma, egy elképzelt és felállított értékrend, amit követni kell. Ha a másik embernek fél lába van, vagy nem lát, akkor máris nem tartozik közénk. Nem mondjuk ki, de magatartásunkkal legtöbben erre utalunk. De mitől más Ő, mint Én? Neki is van egy problémája, csak az övé szemmel látható. Mi lenne, ha a miénket is kiírnánk a homlokunkra?
Mindenkinek van ugyanis egy álma. Elképzeljük magunkat egy ideális környezetben, ideális adottságokkal, elégedetten, úgy, hogy minden igazán passzol. Ez a kép pedig sokszor a norma által elfogadottra hasonlít, kiegészülve az értékrendszereddel. A cél rendkívül fontos motiváló tényező, ám sokszor vezet keserűséghez: mindig is labdarúgó akartam lenni, gyerekként úgy éreztem, hogy jól is megy. Aztán rá kellett jönni, hogy kevés vagyok hozzá, hogy én már soha az életben nem leszek világsztár, ahogy azt annak idején pisisként elképzeltem. Egy vak ember leginkább azt sajnálja, hogy másokkal ellentétben csomó dolgot nem tehet meg. És igaza is van, nagyon rossz érzés lemondani az álmokról. Hát még ennél sokkal egyszerűbb, nekünk rutin élményekről...

Szerencsés ember vagyok, akinek a szülei rengeteg olyat adtak, hogy ezzel több millió embernél könnyebb életem van. Nem vagyok ezért "hibás", ne értsetek félre, nem kell bűntudatot érezni a rosszabb helyzetűek felé. Csak néha úgy érzem, hogy tehetnék többet is. Mások is segítenek az én kis gondjaimon, bajaimon. Talán nekem is lehetne.

Aztán persze mindenki megy a maga dolgára, és megint csak a saját problémáim lesznek a legfontosabbak. Éhes vagyok és álmos. Holnap sok a dolgom.

De örülök, hogy nekem most csak ennyi van. És nagyon, nagyon becsülöm aki az igazán nehéz pillanatokból is fel tud állni. Ők az igazi hősök.

A világ gondját nem fogjuk megoldani sajnos. De ezek a találkozások, kiállítások, filmek, élmények arra jók, hogy picit átértékeld az értékrended. Csak az ne 10 percig tartson ki...

(bocs, hogy össze-vissza cikáznak a gondolataim, de ennél őszintébben nem tudom leírni. lehetne formázni, szépíteni, kihúzni részeket, de itt most nem a csomagolás a lényeg, hanem amit tényleg gondolok)

Hozzászólások

1 | Playbahnosh 2010.06.29. 03:42
Örök igazság: addig nem tudjuk megbecsülni amink van, amíg el nem veszítjük.

Szerintem mindenki elgondolkodott már ezen egyszer életében, és valószínűleg mindenki hasonló következtetésre jutott. Miért van nekem valamim, ami nekik nincs? Miért van nekik valamijük, ami nekem nincs? Igazságos ez? Jogos ez? Miért ilyen a világ? Főleg akkor jön ez elő, amikor mi magunk élünk át hasonló traumákat, pl. akár időlegesen is elveszítjük valami érzékszervünket vagy más - eddig biztosnak hitt - tulajdonságunkat/tulajdonunkat.

Emlékszem mekkora idegtépő horror volt a műtétem után az éjszaka közepén felkelni, amikor még hatott az epidurális érzéstelenítő. Deréktól lefelé gyakorlatilag lebénülva, jobbára magatehetetlenül feküdtem ott az ágyon. Hatalmas erőfeszítésekbe került egyeltalán megmozdítani az érzéstelen seggemet hogy elérjem a vizes üveget a szekrényen. Komolyan, akkora horrort még nem igazán éreztem életemben, mint az a magatehetetlenség, pedig csak deréktól lefelé nem tudtam mozogni. Akkor gondoltam csak bele, hogy a tolószékes embereknek mennyire igazán szar lehet. Az érzéstelenítő egyszer elmúlik, de ők jobbára örökre ott ragadtak.

Persze, sajnáljuk azokat, akik nálunk rosszabb helyzetben vannak, de azt valahol csak a magunk megnyugtatására tesszük, gyakorlatilag eszünkben sincs tevőlegesen segíteni nekik. "Megvannak nekem a saját gondjaim-bajaim, nincs nekem időm/pénzem/erőm/stb mások bajával foglalkozni." A legtöbben lerendezik a lelkiismeretüket annyival, hogy adományoznak valami segélyszervezetnek vagy alapítványnak évente egyszer. Sokan még ennyit se tesznek meg. Az ember alapvetően önző állat, MINDIG a saját túlélés és saját dolgok jönnek először, és csak aztán a másokon segítés. Sajnos a mai világ pont ezt a moralitást erősíti, hogy szard le a másik embert, csak a magad erejéből juthatsz feljebb, másokon taposva, csak úgy lesz valamid, ha másoktól veszed el. Kapitalizmus. Az a pénz ami a te zsebedben van, azzal valaki tartozik valakinek. Azt egyszer valakitől elvették, és most az ő értéke a te zsebedben van. Ez a rendszer része, erre épül az egész. Ahhoz, hogy valaki meggazdagodjon, egy vagy több embernek el kell szegényednie.

Én is utálom ezt a rendszert, de ez nem fog változni sajnos.
Pras
2 | Pras 2010.06.29. 14:10
Először is gratulálok az íráshoz, velem is bizony megesik, hogy amikor valami gondom van, esetleg akár súlyosabb(nak tűnő), megkérdem magamban, "Miért pont én?"; de jóval ritkább, hogy fejbe csap "Te jó ég, mekkora isteni kegy, hogy én nem..."

A segítség dolga eléggé messzire vezet. Nem gondolkodtam még ugyan el rajta, de most eszembe jutott, hogy anno olvastam egy olyan előember-leletről, amelyik betegségéből kifolyólag elviekben magatehetetlen volt, mégis a korszakhoz viszonyítva magas kort ért meg, amiből egyenesen következik az, hogy valakik gondoskodtak róla. Család, kis közösség, törzs... valakik. Elképzelhetőnek tartom, hogy korunkban talán ezek a kis, összetartó közösségek szerepe vagy "hatáskörük" csökken le, degradálódik valamelyest. Albérletemben egy Kádár-kaptárban azt látom, hogy az emberek mennyire szánalmas individuumként viselkednek, de magam is, és segítséget nem kap, nem kaphat senki sehonnan, ha egyedül van. Nagyapám falujában viszont, ha átmegyek a szomszédba, vagy a második szomszédba, akár a harmadikba - segítenek, ahogy tudnak, mégha nekik sincs sok. Magam nem elsősorban a "kapitalmizmus" hibájának tartom a kialakult helyzetet, hanem annak, hogy a nonprofit szervezetek, a hatalmas, de sekélyes kapcsolati hálók összességében arctalanul nem tudják pótolni az emberléptékű összetartozást és önsegélyezést. Bár úgy gondolom, globálisan nézve a törtetés, jóhiszeműbben akár csak a sima figyelmetlenség egy korfüggetlen, emberi jellemző, a történelemben millió egy példa akad erre.

Abba már nagyon nem is folynék bele, hogy "az ember önző állat", elvégre ez talán még szerteágazóbb dolog, mint a fenti. Elvégre akármit is tekintünk ideálisnak és fejlett gondolkodásnak, az állatvilágban is markánsan megjelenik az önzés és önvédelem; a probléma az, hogy ott nem harmadik kocsiról és fedett medencéről vs. napi kenyérről és idénymunkáról szól a történet...
Aryx
3 | Aryx 2010.06.29. 17:35
Jó kis írás ez, bár McCl@ne is összedobott valami hasonló posztot ebben a témában, érdemes azt is elolvasni.

Jómagam egy rehab munkahelyen dolgozom, ahol nem semmi alakokkal vagyok körülvéve. Ott van pl. az egyik süketnéma kollégám - ennek az embernek történelmi doktorátusa van, és mégis nálunk kénytelen dolgozni, a mi fizetésünkkel. Vagy egy folyosóval arrébb, a fejlesztő-részlegben dolgozik egy "nem látó" lány - már-már csodálom szegényt, mindig, valahányszor vki felajánlja, hogy elkíséri a lifthez, mosolyogva közli, hogy nem kell, odatalál. Estig sorolhatnám a példákat, de minek, nem erről szeretnék írni.

Inkább arról, ahogy ezeket az embereket gyak. kirekeszti a társadalom, és végül mind hozzánk, vagy vmi hasonló helyre landolnak, miközben sokkal többre is képesek lennének. A médiában is szerepelt a cégünk neve, pontosabban a rádióban említették, hogy ennek a cégnek a vezetői milliókat kaszálnak, miközben a dolgozóikat minimálbérért foglalkoztatják. Megvan erről a vezetőségről is a véleményem, már nem egyszer tettek olyan húzást, amivel elásták magukat a szememben.

Persze, addig örüljünk, amíg van munkánk, mert ennél is van lejjebb. Amikor éheztem, arra vágytam, bárcsak nekem is az lenne a legnagyobb problémám, hogy a nemlétező gépem baszaxik, és ne az, hogy kitől kolduljak aprót – mostanra meg már ez a vágyam is teljesült. Erről szól a Gondviselés törvénye, az Atya senkit nem hagy magára örökké. Írnék még sok mindent ebben a témában, de valahogy nem akarok, ugyanakkor pofátlanság lett volna egy vállrándítással elintézni ezt a bejegyzést. Csak egy fejből összehányt idézet a végére: "a bölcs ember sosem felfelé, hanem lefelé tekint, amikor bajba kerül – azokra, akik még nála is többet szenvednek." Szóval izé... thx.
Juraviel.Ihuan.Bedvin
4 | Juraviel.Ihuan.Bedvin 2010.06.29. 23:21
Először is köszönöm a gondolatsort.

A barátaim is voltak ezen a "kiállításon" (lehet "ezt" egyáltalán annak nevezni?). Azt mesélte egyikük, hogy legfurcsább, és legnehezebb élmények egyike az volt, amikor vaksötétben kellett egy bárpultnál kifizetni az üdítőt. Ő is belegondolt, hogy Egek, ez egy "egyszerű" hétköznapi művelet mi meg bele sem gondolunk, hogy másnak mekkora "kihívást" jelent.

Karácsonykor belefutottam egy életrajzi dokumentumfilmbe kalkuttai Teréz anyáról. Sokkoló volt látni, hogy ő és a nővérei mit vittek végbe, fintorgás és szemrebbenés nélkül milyen körülmények között segítettek még azon embereknél is sokkalta rosszabb állapotban lévő embereken, akik mellett a nagyvárosokban elmegyünk.

Hagy meséljem el "néhány élményem". Itt, Jászberényben van olyan épület, amit Ördögtanyának, ahol hajléktalanok és nincstelenek laknak. Fogalmam sincs miért ezt a nevet adták neki. Nos itt lakik egy öregember, akinek béna lábai vannak, és időnként elesik, vagy fekszik a földön. Egyszer a Co-Op-os bolt bejáratától nem messze volt kiterülve, és senki sem segítette fel, pedig épp gyalogosan is csúcsforgalom volt. Odamentem, nem volt részeg, segítettem neki felállni (most nem fényezni akarom magam).

Időnként adtam neki pénzt, vagy kihoztam neki a boltból valamit (igazából azért, mert a nem messze lévő italozó előtt is álldogált rendszeresen), de egy idő után már annyira kellemetlenné vált, hogy folyton ha arra járok, kéreget. Így inkább messze elkerülöm a város ezen részét, pedig a központ egyik területén van.

Mindig olyan kellemetlen érzés volt, ha nem adtam neki, vagy épp nem volt nálam már apró, vagy messze elkerültem reggelente a környéket, hisz én is belegondoltam, hogy mi lesz, ha netalán öregkoromra én is ilyen helyzetbe kerülök, és hasonlókon megyek át, mint az öregember.

Mi volt a helyes, mi

Nehéz kérdés ez. Nehéz kérdéseket is feszegetsz.

Írod a fenti élményeid után, meg úgy általában azután, hogy az ember szembesül, hogy az ő gondjai mennyire kicsik azokéhoz képest -lásd az elmúlt két hónap károsultjait-, mint amivel az ember szembesül mások helyzetén keresztül, azután pedig visszatérünk a hétköznapi "gondjainkhoz", a magunk kis világához.

Szerintem PrasCo megközelítése a leghelytállóbb az okok kapcsán. A ma sokat hangoztatott rohanó világ igenis sok helyütt felőrli a [közösségi, emberi] kötelékeket (tudom, ezt már sok helyütt, sokszor elhangzott ám attól még igaz, nem közhelyes "kritika"), az empátiát, sőt eltompítja az embereket, "érzéketlenné" teszi az ilyen dolgok észrevétele iránt. A forgatag "atomizál" és egy idő után mindenki a saját kis malmában őröl, és itt nem feltétlen gáncsoskodást, egoizmust, önzőséget és önérdeket kell látni. Mindenki szépen bezárkózik a kis csigaházába, ám, hogy egy csigaházba ne féljen, a külvilág érzéki, "színes", ""fényes"" ingereit beengedni. Ez elfedi a valós problémákat mind önmagában, mind a világban.

Huh, egyszer belefutottam ( most leírva lepődök meg már magán a szóhasználaton is!) egy gondolatsorba, abból van egy idevágó rész:

"Az elviselhetetlen sóvárgást, az elhazudott élet kínját mohón csillapítani kell: "üzlet", focimeccs, pornófilm, korcsma, "buli", "shopingolás" és zabálás, majd "megtérés" valamely gyors gyógyulást kínáló szektába, de mindenképpen hajsza és rohanás, nehogy az ember akár egy pillanatra ezt az egész őrületet, amit magának csinált, átgondolhassa, és a megváltó NEM!-et végre kimondja."

Nehéz ebben a világban lavírozni Pyrogate, főleg talpon maradni és embernek lenni. Ahogy írod, hogy az ember ne csak tíz percig érezze a felelősséget a vállán...

Vajon fel tudunk nőni ehhez a "feladathoz"?

Remélem én sem volt zavaros.
Juraviel.Ihuan.Bedvin
5 | Juraviel.Ihuan.Bedvin 2010.06.29. 23:25
Jaj, elfelejtettem leírni, hogy kitől idéztem: Baranyi Tibor Imre
6 | Pyrogate 2010.06.30. 00:44
Azta, köszönöm a sok értékes hozzászólást. Nem hittem volna, hogy ennyi embert megmozgatnak a gondolataim.
Tulajdonképpen igazatok van, de olyan hosszú és olyan sok különböző pontja van ennek a témának, hogy napokig lehetne beszélni róla.
Egy dolgot még hozzátennék azonban: a legtöbb ember, akinek valami GONDJA van - legyen az akármilyen, és akármekkora - egyszerűen elvárja, hogy segítsenek neki az emberek, mégse kér, sőt, legtöbbször magát a problémát is magába fojtja. Ezt egész egyszerűen nem tudom megérteni. Nyilván mindenki szégyelli, ha valamiben - negatívan - különbözik a másiktól, nem akarja, hogy kivesse a társadalom (ahogy Aryx is írta), nem akar másra úgy "direktbe" támaszkodni. Azonban mindezek mellett keserű, és várja, hogy valaki igazából megszánja. Sajnálatos, hogy ez a "rituálé" létezik. Nem tudom mennyivel lenne jobb egy szabadabb társadalom, annak minden negatívumával együtt, de lehetséges, hogy egy elfogadóbb helyen könnyebben segítőkészebbek lennek az emberek.

Én alapvetően a világot folyamatos fejlődésben látom. Az utóbbi időben a technika csúcsrajárt, a kommunikáció hihetetlen mértéket ért el. Az információcsere mennyisége most már elért egy határt (legalábbis a fejlődés itt lassulni fog), ezért a következő pont a minőség lesz. Én éppen ezért úgy gondolom, hogy talán jobban odafigyelünk majd a másikra. Csak kérdés, hogy hogyan bírjuk ezt a saját, tényleg mindennapi problémáink között elhelyezni?
7 | Playbahnosh 2010.06.30. 08:59
Nah, én meg most veszem észre mekkora tahó vagyok, a gratuláció lemaradt amikor másodszor elküldtem a hozzászólást, szóval: Gratula az írásodhoz, nagyon tetszett ^_^

"Én éppen ezért úgy gondolom, hogy talán jobban odafigyelünk majd a másikra. Csak kérdés, hogy hogyan bírjuk ezt a saját, tényleg mindennapi problémáink között elhelyezni?"

Én úgy látom, hogy amíg az embereknek tényleg ennyi GONDJA van, nem fognak a másik bajával foglalkozni. Ha nekem nagyon fáj a hasam, akkor max együtt tudok érezni azzal, akinek meg a feje fáj, de az első úgyis az lesz, hogy a hasfájásomat elmulasszam, és csak utánna jöhet az ő fejfájása.

Az én meglátásomban a mai világban a GOND egy központi dolog, ez hajtja a gazdaságot, az ipar-t és a társadalmat is. Ha fáj a fejed, akkor elmész a gyógyszertárba és veszel fájdalomcsillapítót jópénzért. Ha nem akarsz gyalogolni, akkor veszel autót, ha éhes vagy, akkor veszel kaját a boltban. A gazdaságnak pont az az érdeke, hogy neked minden bajod legyen folyamatosan és ők kínálják neked az átmeneti megoldást. Fontos, hogy csak átmeneti, mert tartósan megoldani nem érdekük egy GONDot sem. Gondolj bele, ha az egyik gyógyszergyár kiadna egy pirulát, amit beveszel és soha többet nem fájna a fejed, akkor csődbe menne a fejfájáscsillapító ipar. Ha az emberek nem járnának baszott nagy terepjárókkal a tükörsima városi utakon, hanem áttérne mindenki a tömegközlekedésre és a pici villany-autókra, az olaj- és autóipar a kardjába dőlne. Amelyik GOND megoldásában nincs üzleti haszon, az nem lesz megoldva, kész. Vajon miért nem segít a világ luxusban élő fele a szegényebb felén? Pont ezért, mert a szegény ember nem tud mit visszaadni a hálálkodáson kívül, nincs benne haszon. Amíg hasznot lehet húzni az emberek bajából, itt nem lesz változás.

Azért nem értjük meg egymást és azért nem segítünk egymásnak, mert így lettünk nevelve a körülöttünk lévő társadalom és a média nyomán. A "rituálé", hogy azt várjuk, hogy megessen rajtunk valakinek a szíve, de egy szót sem szólunk, aztán pedig magunkban duzzogunk, hogy nekünk senki nem segít, az is ebből a paranoid világnézetből fakad, hogy nem bízhatsz senkiben, és nem adhatod a büszkeségedet meg azzal a saját gyengeségedet mutatnád ki, akkor pedig eltaposnak.Itt senki nem akar problémákat MEGOLDANI csak KEZELNI. A megoldáshoz a probléma forrását, gyökerét kell megszüntetni, meg kell nézni, hogy miért van ez és nem csak időleges megoldásokat, szőnyegeket keresni ami alá be lehet seperni. Szerintem.
Juraviel.Ihuan.Bedvin
8 | Juraviel.Ihuan.Bedvin 2010.06.30. 11:00
@Playbahnosh (2010.06.30. 08:59)

Ehhez a mélyreható és mélyre látó gondolatsorhoz csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy maximálisan egyetértek, nem is találtam benne olyan pontot, amit komolyabban cáfolni lehetne.

Valóban, a mai világrend pont olyan, amilyennek leírtad, és magam is így látom, hasonlóképp szoktam bemutatni, másoknak taglalni.

Ez még idézésre is méltó, hogy Internetes szlenggel éljek, riszpekt érte.

"Itt senki nem akar problémákat MEGOLDANI csak KEZELNI. A megoldáshoz a probléma forrását, gyökerét kell megszüntetni, meg kell nézni, hogy miért van ez és nem csak időleges megoldásokat, szőnyegeket keresni ami alá be lehet seperni."

Mégis eszembe jutott valami. Talán nem a legjobb megközelítés, de az ember "végletes" időhiányban szenved, és ehhez hiányul egyfajta "energiahiány" is. Ez a felpörgetett világ egyre kevesebb időt hagy az embernek arra, hogy bárminemű problémát átgondoljon és megértsen, majd azt megoldja, hisz arra nincs idő: holnap már ide kell rohanni, munkába, családhoz, fusizni másodállásban, aztán, mivel már alig marad ereje, így a szabadidőben valamilyen elfoglaltsággal fel kell "töltődnie", de az is "kezelés", felületesen (lásd, fent Baranyi Tibor Imre gondolatát).

És jól látod, már maga a "társadalom" berendezkedése generálja, hogy csak kezeljük, ne pedig megértsük a problémát.

@Pyrogate

Én alapvetően ciklikusan látom a világot, és nem a technológia "fejlődés" szemszögéből néztem. A mai kor épphogy a mennyiség uralmára tör, nem pedig a minőségére, és ez főként az ember kapcsán igaz. A technikai fejlődés épphogy eltakarja azt, ami valójában végbemegy és itt beszélünk.

A technológia felívelés azt sugallja, hogy a problémák irrelevánsak, átlépünk rajtuk, megoldjuk, holott épp újakat teremtünk, még ha egyes területeken e technika valóban segítséget nyújt.

Mivel ciklikusan látom a világot, tudom, hogy minden társadalmi és civilizációs elképzelés, berendezkedés az évkör, vagyis az évszakok mintáját éli, mint minden ez életben. Így bármily elképzelés e téren egy idő után hanyatlásnak indul és elindul a tél felé, a halála felé. Olykor előfordul, hogy a tél átvészeli önmagát, és átalakulva másra ébred, de van, hogy elkerülhetetlenül elpusztul.

Szerintem a Nyugati társadalom vagy a nyár vagy ősz végén tart, a technikai fejlődésével ezt még egy ideig elfedheti. Egy ideig. Mert amit elfed, az csak részben az, amiről írtál, az egymás iránti "figyelem" és empátia hiánya.

A világ viszont emellett átalakulóban van. Az a kérdés, hogy talál-e magában az ember erőt és értéket, hogy ezt átvészelje, és abból megerősödve jöjjön ki, vagy egye népek, nemzetek, társadalma eltűnnek a történelem színpadáról. Ne higgye senki, szerintem, hogy az "nyugati demokráciák" örök életűek, a miénk is magán hordja analógiaként az enyészetet. Viszont, mint mondtam benne van a megújulás lehetősége is.

A káosz most és mindig elsősorban magában az emberben van. Amíg ott nem lesz rend, addig a külvilágban, és főleg e korban, felgyorsult atomok módjára ütközünk egymásnak.

Ennyit akartam hozzáfűzni a kommentedhez.
neumark
9 | neumark 2010.07.01. 21:29
Nagyon szívesen írnék valami kiegészítő okosságot, de a kommentek annyira jól megmagyaráztak mindent, hogy gyakorlatilag felesleges. Mind Playbahnosh-sal, PrasCo-val és Juraviellel is teljesen egyet értek, nagyon jó dolgokra világítottatok rá.

Talán csak annyi, hogy ami valóban igazolja még, hogy általában mennyire önző és talán rosszindulatú is sokszor az ember magatartása az az, hogyha bajba jut, vagy esetleg hátrányba kerül valamilyen szinten, rögtön azt kívánja magában, hogy bárcsak valaki más is ugyanabban a helyzetben lenne, hogy ne egyedül csak neki keljen szenvednie és ezáltal ne csak ő lógjon ki a sorból, hanem legyen valaki akivel még ilyen helyzetben is közösséget alkothat. Sokszor magamon is észrevettem ezt és sokat dolgozok rajta, hogy egyszer majd távol álljon tőlem ez a fajta gondolat, de jól tudom, hogy sajnos mindenkire jellemző valamilyen szinten.
Ange-de-Musique
10 | Ange-de-Musique 2010.07.03. 12:32
Szia!

Nagyon tetszett a cikked. Nekem ez nem olyan fura dolog, mint a kívülállóknak (elnézést, hogy így nevezlek, de hála Égnek, az vagy). Én születésem óta ebben élek, de tulajdonképp az egész családom, sajnos.

Édesapám születése óta gyengén látó volt, és 24 éves korában, egy orvosi műhiba miatt sajnos örökre elvesztette látását. Egyszer azt mondta, az fáj neki a legjobban, hogy sosem látta az arcom.

Anyukám rövidlátó + szürkehályog kombóval született. A szülei sajnos túl rossz anyagi körülmények között éltek, hogy megműttessék a szemét, ezért nem nagyon látott már ő sem, mikor én születtem. Hál Isten, azóta őt megműtötték, mert csak úgy maradhatott bent velem a kórházban, ha őt is műtik (én már nagyobbacska voltam, de nem akart egyedül hagyni)

Én vakon születtem, a szegedi szemműtéteimnek köszönhetem, hogy most annyit látok, amennyit. egy nagyon erős szemüvegem van, ami nélkül már a billentyűzeten sem látom a betűket... ez van.

Mivel kis korom óta benne élek, mondhatni azt, hogy megszoktam, bár ez hülyeség, inkább együtt élek vele. Sok ismerősünk szintén vak és gyengén látó szóval ilyen körökben elég sokat megfordulok, mondhatni, természetes.

Van gombnyomásra angolul beszélő karórám (főleg sötétben hasznos), nagyítóm apró betűs szövegekhez, és a gépemen egy JAWS nevű felolvasóprogram, hogy a hosszabb szövegekkel ne fárasszam a szemem.

Bocs, hogy írtam neked egy regényt, csak ez jutott erről eszembe :)

Üdv

Ange

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.