Watch Dogs 2
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

xeLaR blogja

The Whispered World és Amnesia: The Dark Descent ismertető

xeLaR | 2010.12.19. 19:50 | kategória: kalandjáték | 2 hozzászólás

Ebben az évben elég sok kalandjátékkal sikerült játszanom. Volt köztük jó pár több tíz éves cucc, de azért akadt egy-két nemrégiben kiadott játék is (pl. Machinarium, Drawn: The Painted Tower). Ezidáig mindössze egy idei kalandjátékkal játszottam, és az is a Monkey Island 2 Special Edition volt. Valami újjal szerettem volna játszani, ami a világával és történetével képes magába szippantani, elkápráztatni. Sajnos a választott játékok nem tudták a „magas” elvárásaim maradéktalanul hozni, de így sincs sok okom a panaszra. Az egyik egy már-már átlagosnak mondható fantáziavilágban játszódó kalandjáték, amely a normától kicsit eltérő hangulatával és történetével próbált megfogni. A másik pedig a ténylegesen félelmetes játékmenetével keltette föl az érdeklődésem. Ez a kettő lenne a The Whispered World és az Amnesia: The Dark Descent.


The Whispered World

Marco Hüllen játéka eredetileg diplomamunkaként lett beharangozva még 2004-ben, ám problémák garmadája miatt csak 2009-ben jelenhetett meg német nyelvterületen, majd egy évvel később pedig világszerte. Azonban úgy tűnik, hogy a hosszú fejlesztési idő a kalandjáték előnyére vált, ugyanis 2009-ben megkapta a német játékfejlesztők díját a legjobb történet és a legjobb német ifjúsági játék kategóriákban.

A sztori egy szomorú bohóccal, Sadwick-kel kezdődik, akit rémálmok gyötörnek. Éjszakákon át átéli azt, hogy körülötte szó szerint összedől a világ, és egy hatalmas gömb az ő nevét harsogja. Picit aggasztja ez őt, de ez most a legkisebb problémája, mivel sokkal inkább lefoglalják a családja által fenntartott cirkuszban lévő teendői, illetve a rokonainak gúnyos megjegyzései. Azonban egy kis erdei séta közben találkozik a király egyik futárával, aki felvilágosítja egy-két dologról. Sadwick világát tényleg a pusztulás fenyegeti, amit csak a Whispering Stone-nal lehet megállítani. A futár a bohóc segítségét kéri, hogy keresse fel az erdőben élő jóst. Miután Sadwick ezt megteszi, egy kétségbeejtő jóslatot kap: Ő lesz az, aki pusztulásba taszajtja a világot.

Persze ez a pesszimista, gyáva bohóc nem fog (olyan könnyen) behódolni a sorsának, és egy olyan kalandban lesz része, ami gonosz lények táborától egészen a királyi kastélyba, Corona-ba repíti. Találkozik kapzsi „gyöngy-mágnással”, a királyságra támadó szörnyek, az Asgil-ok vezérével, de még királyi alattvalókkal is. Ennek ellenére nem fogott meg annyira a történet, pedig egyáltalán nem lehetne átlagosnak nevezni. Az elején lévő narráció már akkor kijelenti, hogy ez nem egy vidám mese lesz, és rögtön utána azt, hogy főhősünk pusztítja el a világot. Mégsem érzem azt, hogy valami különlegeset hozott volna. A játék közepén sajnos nagyon leül a sztori, ami csak az utolsó fejezet közepén pörög újra fel. Ekkor történnek a nagyobb fordulatok, amelyek közül pár elég egyértelműen előrelátható, míg néhányuk egyáltalán nem. Megemlíteném még a sztori végét, ami nem teljesen nyerte el a tetszésem. Ez főleg a tálalás miatt van, mivel elvileg a játékosnak két dolog közül kellene választania, ám csak egy dolgot lehet csinálni. Úgy érzem, hogy ehhez a történethez nem illene a kétfajta befejezés, de mindenképp érdekes lett volna, ha mindkettőt kidolgozták volna. Így viszont csak a nemtetszésemnek tudok hangot adni.

A rajzolás, a látvány egyszerűen gyönyörű. Ezért érdemes végigjátszani a játékot. Bár kicsit régiesnek tűnik a rajzolási stílusa, mégis van valami varázsa, ami bejön nekem. Hihetetlen, hogy milyen szép kézzel rajzolt háttereket készítettek a művészek. A játék végigjátszása után megnyíló bónusztartalmak között meg is lehet nézni különféle vázlatokat, plusz egy videót is, amely megmutatja, hogyan is készültek ezek a fenomenális illusztrációk. Az animáció azonban kevésbé tetszetős. Beszélgetéseknél kicsit kiábrándító, hogy a szájmozgás nem folyamatos, de a mozgás sem teljesen jól néz ki. Még nagyobb negatívum a videóbetétek minősége. Bődületesen rosszul néznek ki, inkább ne lennének. Annyira kár, hogy egy ilyen különleges látványvilágot ilyen gagyi átvezető jelenetek húzzák le. A zene is nagyon jól lett megkomponálva, bár annyira nem is emlékezetes. A szinkronszínészek is többnyire jól végezték a munkájukat, a főhősé még túlzásba is esett ilyen téren, de erről majd többet a karaktereknél írok.

A Whispered World irányítása a megszokott point & click metódust követi. A bal egérgombbal lehet mozgásra bírni szegény Sadwicket, ha pedig egy kicsit tovább tartjuk lenyomva, akkor pedig megjelenik egy kis ablak, melyből kiválaszthatjuk, hogyan is szeretnénk cselekedni (megvizsgálni valamit, beszélni valakivel, vagy használni valamit). A jobb egérgomb a tárgylistát hozza fel. Itt említeném meg, hogy a tárgyak kombinálásánál szinte minden egyes kombinációnál más és más jellemzést ad a főhős, ami nekem nagyon bejött, mivel ezzel extra poént vittek a játékba. A játékmenet a klasszikus kalandjátékokhoz hasonlít. Beszélgetni kell mindenkivel, megkeresni az összes használható tárgyat, és a jó helyen felhasználni őket. A játék feladványai többnyire tárgyösszerakásból fog állni, de van meglehetősen sok beszélgetős rejtvény is. Átlagos puzzleből mindössze kettő vagy három van. A Whispered World nehézségét közepesre tenném, mivel egy tapasztalt kalandjátékosnak a legtöbb feladvány nem jelenthet gondot, de még így is van egy-két nagyon elmebeteg megoldás, amire nem gondolna senki. A játék háttereiben elrejtett tárgyak is gondot okozhatnak, de szerencsére gondoltak erre is, és a kevésbé tapasztalt pixelvadászok a Space billentyű lenyomásával megláthatják, hogy a képernyőn mivel lehet interakciókat folytatni. A játék egyik legnagyobb újdonsága a főszereplő társa, Spot a hernyó. Ugyanis a játék folyamán rengeteg alakja lesz ennek a fura állatkának, amivel segíthet az előrehaladásunkban. Például fel tud fújódni (amitől valami miatt nehezebb lesz), öt kis részre tud osztódni, de még a kaland alatt tüzet is tud majd okádni. Sok feladványnál neki is nagy szerepe van, ami miatt érdemes őt is használni néha, ha véletlen megragadtunk valahol. Vannak azonban problémái is a játéknak, és közülük talán a legnagyobb az, hogy „lassú” volt. Ez a lassúság a képernyőváltásoknál volt észrevehető, amit egyáltalán nem értettem, hogy miért van. Emellett még volt néhány hely, ahol a felirat és az elhangzott mondat nem egyezett. Sőt, egyszer meg németül szólalt meg Sadwick, amin egy picit elcsodálkoztam.

És akkor végül írjak egy picit a karakterekről. Nincsenek sokan, és nem is túl egyediek, de a legtöbbjük legalább szimpatikusra sikerült. Talán az egyik legjobb a második fejezetben lévő Bando névre hallgató karakter, aki ordibálásával tényleg feldobta a napomat. Aki viszont utána egyből elrontotta az pont a főszereplő, Sadwick volt. Mint ahogy a narráció is kijelentette az elején, hogy ez nem egy vidám mese lesz, boldog hősökkel, Sadwick is ezt képviseli. Bár elvileg egy kisgyerek lenne, ez a bohóc már most egy életunt, összetört lélek, aki semmit sem tud jól csinálni, mindenki utálja, blablabla, stb. Ezzel nem lenne akkora baj, ha nem említené meg ezt minden egyes alkalommal, és nem sóhajtana utána úgy, mintha az életének nem lenne semmi értelme. Komolyan mondom, már-már olyan ez a gyerkőc, mintha egy emós lenne. Szóval a jelleme nem igazán jött be, de a játék folyamán valamennyire meg lehet szokni, és egy nagyon parányi jellemfejlődésen is átesik. A hangja viszont egyszerűen szörnyű. Mint azt az előbb említettem, Sadwick sóhaja egyszerűen az őrületbe kerget. Nem tudom, hogy miért gondolta a karakter szinkronszínésze, hogy ennek a szerencsétlennek pont egy selypítős, vinnyogó hangot kellene adni. Sajnos emiatt nem lehet komolyan venni a főhőst. Ha legközelebb végigjátszom majd, akkor valószínűleg az eredeti német nyelvén fogom megtenni, hátha kevésbé idegesítő úgy.

Összességében a The Whispered World egy kisebb csalódás. Vannak benne jó momentumok, és a történet is képes volt egy kevés újdonságot hozni, de sajnos olyan dolgok húzzák le, amiknek nem kellene. Maga a játék nem rossz, messze van attól, de annyi kisebb problémája van, amik miatt egyszerűen nincs helye a jó kalandjátékok között. Kár érte.


Amnesia: The Dark Descent

A Frictional Games nem ismeretlen a horrorjátékok területén. A Penumbra játékokat is ők csinálták, amik bár kimaradtak az életemből, mégis sokan dicsérik őket. Az Amnesia sem sokban különbözik tőlük játékmenetben, népszerűségben viszont annál inkább. A Steam-en hetekig szerepelt a főoldalon, még akkor is, amikor nem volt akciós termék, emellett még rengetegen töltöttek fel videókat a végigjátszásról és persze a reakciókról. Ha ez nem a népszerűség jele, akkor nem tudom mi az.

A játék egy elég barátságtalanul kinéző kastélyban kezdődik. Mint az hamar kiderül, a Daniel névre hallgató főhősünk amnéziát okozott saját magának, és egy magának hagyott üzenetben az „új” énjét arra kéri, hogy ölje meg a kastély urát, Alexander bárót. De vigyáznia is kell, ugyanis egy veszedelmes árnyék üldözi Danielt, ami addig nem áll le, míg meg nem öli áldozatát. Természetesen egyszerű játékosként nem tudjuk mire vélni ezeket a dolgokat, de ahogy egyre jobban alászállunk a kastély mélyére, úgy derül ki, hogyan is jutott el a főhősünk idáig. A végén pedig már valószínűleg a játékos is úgy gondolja, hogy inkább ne lett volna annyira kíváncsi a történésekre.

A játék teljes történetét a különböző helyszíneken fellelhető naplóbejegyzésekből ismerhetjük meg. Nem vagyok nagy híve az ilyenfajta történetmesélésnek, de ebben ez kivételesen bejött. Máshogy nem igazán lehetett volna megoldani ezt a részét a játéknak. Maga a tartalom is egyszerű, és sok dologra elég hamar rájöhet a játékos. Persze azért akadnak benne elég jó fordulatok is, amiket nagyszerűen oldottak meg játéktechnikai szempontból. Persze a történetnek csak másodlagos szerepe van ebben a játékban, a karaktereknek meg úgyszintén. Mindössze három szereplője van az Amnesia-nak, abból is csak kettő lényeges. A báróról elég hamar kiderülnek olyan dolgok, ami egyértelművé teszik a játékos számára, hogy nem valami jóságos fickó, de a játék előrehaladtával azért sikerül árnyalni a karakterét valamelyest. Daniel „régi” énje is érdekes, főleg az, hogy miért változik meg radikálisan a jelleme, és miért kellett emlékezetkiesést okoznia magának.

Az Amnesia-nak nagyon egyedi játékmenete van, vagy legalábbis én még nem találkoztam ilyennel. Elvileg a Penumbra játékokhoz hasonlatos, de mivel azokkal nem játszottam, így ez nálam az újdonság varázsával hat. A karaktert a saját szemszögéből irányítjuk, amit túlélő-horroroknál eddig nem sokszor láttam. A játékosnak fel kell térképeznie a környezetét, ahol hülyéskedhet a játék fizikájával, vagy keresgélhet használható tárgyakat. Legtöbbször azonban csak ajtókat fog nyitogatni és csukogatni, illetve tűzszerszámokat és a lámpásunkhoz olajat keresni. Az utóbbi két dolog nagyon fontos, mivel a játék nagy részében a sötétséggel „küzdünk”. Ugyanis a karakterünk meg is őrülhet, ha túlságosan sokáig maradunk a sötétben, amit csak a lámpásunkkal, vagy a tűzszerszámok használatával tudunk megakadályozni. Ezenkívül az életerőnkre is figyelni kell, de arra kisebb mértékben, mivel a játékban fellelhető szörnyek seperc alatt kinyírhatnak minket. Az ellenfelekről még azt is tudni kell, hogy nem lehet őket megsebezni vagy megölni. Ha valahol találkozunk egy ilyen szörnnyel, akkor vagy minél gyorsan meneküljünk el onnan, vagy bújjunk el egy sötét helyen, ahol nem láthat meg. A játékban jó néhány feladvány is van, bár nagyon egyszerűek, senkinek sem okozhatnak nagy fejtörést. Többnyire csak különféle tárgyakat kell összeszedni, összerakni ezeket a tárgylistában, majd felhasználni ezeket egy kritikus helyen, vagy egy gépezetet beindítani velük, vagy egy főzetet csinálni belőlük. Kalandjátékos szemszögből ez elég kiábrándító, de egy zseniális hangulattal megáldott túlélő-horrorhoz pont jó.

A grafika senkit sem fog levenni a lábáról. Az Amnesia leginkább egy hat-hét évvel ezelőtti FPS látványvilágára hasonlít. Persze egy budget-kategóriás horrorjátéktól nem várok Crysis-szintű grafikus megvalósítást. Ami miatt dicsérni lehet ennek a részét a játéknak, az a világítás megoldása. A zene félelmetesen jól sikerült, mind a nyugtatóbb dallamok, mind a kegyetlenül rémisztő „muzsikák”. A hangok úgyszintén jól sikerültek. A szinkronszínészekről már nem tudok ilyen elismeréssel beszélni, de hozzák azt a szintet, ami egy ilyen játéknál elvárható (bár Alexander báró hangja talán kissé jobban élvezte a dolgot, mint kellett volna).

Most viszont külön kitérnék a játék hangulatára, amely a játék összes elemének az elegyét képezi. Az Amnesia-nak valami hihetetlen atmoszférája van. Az „elavult” látvány kihangsúlyozza a kastély sötétségét és barátságtalanságát, amit persze a zene és a hangok még jobban felnagyítanak. Mikor a karakterünk az őrület határára kerül, akkor a képernyő elhomályosodik, vagy bogarak kezdenek mászkálni rajta, esetleg még oda nem illő hangokat is hallhatunk. Amikor megjelenik egy szörny, akkor először egy rémisztő hörgést hallhatunk, majd beindul a sejtelmes zene. Ha pedig valahogy meglát, akkor azonnal átvált a muzsika valami hihetetlenül irritáló ricsajba, ami a gyorsan közeledő szörnyűséget még nagyobb fenyegetésnek tünteti föl, mint amekkora valójában. Bár a végére meg lehet szokni őket, meg egy picit fárasztóvá is válhatnak a szkriptelt felbukkanásaik, mégis végig félelmetesek maradnak ezek a részek. Nagyon régen találkoztam olyan játékkal, ami ennyire megrémisztett volna, és valljuk be, ha ez ilyen reakciókat vált ki az emberekből, akkor a fejlesztők valamit nagyon jól csináltak.

Szóval minden elismerésem a fejlesztőké, mert egy olyan zseniálisan jó hangulatú budget horrorjátékot hoztak össze, hogy azt tanítani is lehetne. Leginkább a legelső Alone in the Dark-hoz tudnám hasonlítani, mivel egyrészt azóta nem rémisztett halálra játék, másrészt meg bizonyos szinten a játékmenet is emlékeztetett rá. Nagyon örültem, hogy végigjátszhattam.

Hozzászólások

Razor03
1 | Razor03 2010.12.20. 00:38
Szia! Jók lettek az írások! Engem az Undying anno teljesen lenyűgözött, minden téren. Azóta sem láttam még egy olyan jól kitalált, összerakott horror fps játékot. Talán a Call of Cthulhu tudott hasonló hatást kiváltani, az Amnesia-t viszont még nem próbáltam. Tényleg elég keménynek tűnik, nem biztos, hogy egyedül a sötét szobában 5.1-el be merném vállalni :-).

A youtube-os videóról: hát nem tudom, a srác elég idiótának tűnik, én nem hiszem, hogy tényleg elsírta magát, valószínűleg a 13 éves kisöcsit ültették a gép elé hogy jót röhögjenek rajta. Azt az érzést viszont én is ismerem, mikor nem mersz átmenni egy ajtón... :-)
xeLaR
2 | xeLaR 2010.12.20. 10:59
Köszi. :-)

A Call of Cthulhu-ra is hasonlít egy kicsit ez a játék, bár sajnos azt se vittem végig. Valszeg vmikor majd megpróbálom kijátszani, már csak a hotelból menekülős rész miatt :-)

Bár a youtube-os videó tényleg túlzás, de én is hasonlóan éreztem magam az ilyen helyzetekben. Volt egy olyan pálya, ahol csak rohanni kellett, menekülni a mögöttünk jövő vmi elől. A legjobb az egészben, hogy amikor megfordultam egy pillanatra, hogy lássam mi üldöz, és pont akkor kapott el. Következő próbálkozásra csak futottam, mint az állat nehogy elkapjon az a vmi. Ez az alig 5 perces kis pályarész annyira kiakasztott, hogy vagy 2 óráig hozzá se nyúztam a játékhoz :-D Nem szoktam megijedni ilyen dolgokon, a horrorfilmeket is mostanság végigröhögöm, de ez a frászt hozta rám. És minden percét élveztem :-D

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.