Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

xeLaR blogja

Pankrácijó?! - 5. A WCW tündöklése és bukása

xeLaR | 2011.01.15. 23:28 | kategória: Pankrácijó | 5 hozzászólás

Már éppen ideje, hogy írjak valamit a World Championship Wrestlingről, amit fiatalabb koromban néztem minden péntek este a TNT-n. Már az első Pankrácijó?!-ban elmeséltem, hogy milyen hatással volt rám ez a fura „sportág”, és ezt csak a WCW-nak köszönhetem. Hihetetlen akrobatikus összecsapások és kemény nehézsúlyú küzdelmek voltak benne, méghozzá olyan minőségben, hogy nagyon sokáig nem kérdőjeleztem meg a pankráció hitelességét. Egyszerűen zseniális volt szinte minden egyes adás, ha meg voltak is problémái, akkor az egyáltalán nem érdekelt.

Manapság azonban már kicsit komolyabb, de még inkább cinikusabb a hozzáállásom a pankrációhoz. Mint mindenben, ebben is rengeteg hiba van, legyen az ringbeli melléfogás, vagy éppen történetbeli. Ha egy pankrátor rosszul szólal meg, vagy ha egy meccs rendkívül bugyután ér véget, akkor szinte azonnal elkönyvelem a promóció hibájának, meg hogy milyen ótvar, gagyi műsor. Ez a hozzáállás azonban nincs meg, ha a WCW-ra gondolok, ahol szórakoztató meccseket lehetett látni, jóval kevesebb beszélgetős részek voltak, tehát minden nagyszerűen zajlott. Azonban ahogy egyre jobban belemerültem a pankráció rejtelmeibe, úgy találtam olyan felvételeket, amik ezt a nézetemet kegyetlenül megcáfolják. Itt is voltak hihetetlenül elrontott mérkőzések, és az akkori kedvenceim közül sokan alig vagy pedig egyáltalán nem tudták kivitelezni a jobbnak szánt megmozdulásaikat. Bár meglepő volt, de ez csak természetes, hisz nosztalgikus érzésekkel tekintek a WCW-ra. Csak aztán kicsit mélyebbre ástam ebben a témában, és kiderült egy-két dolog, amin teljesen elképedtem. A WCW tündöklését rengeteg tehetséges pankrátor és jó szervezési döntések tették lehetővé, míg a promóció bukása csupán pár ember „áldásos” tevékenységének köszönhető. A legjobb az egészben, hogy ez a figurák a tündöklés legfontosabb szereplői voltak.



A felemelkedés

A World Championship Wrestling 1988-ban jött létre, mikor a médiacézár, Ted Turner megvette a pénzügyi gondokkal küzdő Jim Crockett Promotions-t. Nem akarok túlságosan belemenni a JCP-s előzményekbe, legyen elég csak annyi, hogy ez a nagy múltú promóció olyan babérokra szeretett volna törni, mint a Vince McMahon által vezetett WWF. Sok esély is volt rá, mivel tehetséges pankrátorokat foglalkoztattak ott, akik odacsalogatták a nézőket, de emellett még az országot is járták, illetve különkiadásokat is adtak. Azonban ez költséges mulatság volt, amit sajnos nem kezeltek megfelelően, és csőd közelébe jutottak. Szerencsére Ted Turner, aki szerette a pankrációt (arról nem is beszélve, hogy a csatornáin rengeteg nézőt hoztak ezek a műsorok), megvásárolta a promóciót. A kérdés már csak az volt, hogy mit is kezdjen vele.

A WCW első évei nagyon kemények voltak, tele vezető-, illetve „meccsszervező” (azaz booker) váltásokkal. A pankrátorokra is rájárt a rúd, és sokan el is pártoltak a promóciótól ebben az időszakban. Az egyik legkínosabb példa erre Rick Flair volt, aki bajnokként lépett ki, és vitte magával az övet a WWF-re, ezzel hatalmas fejfájást okozva a WCW-nak. A meccsek is megsínylették ezt, mivel a pankrátorok nem voltak elég motiváltak a sok háttérben levő szerencsétlenség miatt, illetve a gyakori rosszul kivitelezett befejezések miatt. Turner vezetőségének elege volt ebből. Bár a veszteségek több milliós nagyságrendűek voltak, Turner mégis megvédte a promóciót, de ő is belátta, hogy valaki olyan kell, aki rendesen tudná menedzselni a WCW-t. Meglepő módon egy „tapasztalatlan” marketing-orientált egyén kapta meg ezt a pozíciót: Eric Bischoff. Bischoff meglepően jó üzleti érzékkel rendelkezett, annak ellenére, hogy egy egyszerű harmadrangú kommentátor volt. Viszonylag hamar lecsökkentette a produkció költségeit azzal, hogy hetekkel előre felvette az adásokat, de ennek ellenére még mindig voltak veszteségek. Hogy növelje a nézettséget és a bevételt, rengeteg ex-WWF-es sztárnak adott lehetőséget szerepelni, köztük a legendás Hulk Hogan-t. Mikor ez sem hozta meg a várva várt sikert, akkor Bischoff egy „őrült” ötletet vetett fel Ted Turner-nek: Miért nem kaphatná meg a főműsoridőt a WWF-fel szemben? Turner megadta neki a lehetőséget.

1995. szeptember 4-én megkezdődtek a hétfő esti háborúk a nézettségért, és Bischoff mindent megtett, hogy a WCW Monday Nitro tűnjön a jobb műsornak. Az első nagy különbség az volt, hogy a Nitro-t élőben adták, míg a WWF RAW-ja felvételről ment. Ezt a tényt sokszor hangoztatták a kommentátorok is (akik között ott volt Bischoff is). Sőt, még odáig is elmentek, hogy megmondják a rivális műsor eredményeit! Ez persze egyáltalán nem tetszett a konkurenciának, de semmit sem tudtak tenni ellene. Az élő show másik előnye az volt, hogy szinte azonnal tudtak reagálni a RAW történéseire, illetve a saját mérkőzéseiket is meg tudták változtatni ennek hatására. Emellett még meglepetésekben sem volt hiány a Nitro-n, mivel már az első adásban megmutatták, hogy egykori sztárjuk, Lex Luger visszatér a WCW-ba. És meglepetésekből nem is volt hiány.



Az aranykor

Bischoff vezetésével a promóció lassan, de biztosan elérte a kitűzött célt: 1996-ra végre elkezdett profitot termelni. Azonban ez az év jó sok meglepetést tartogatott a pankrációs világnak. Az első közülük a legelső kétórás műsorban történt, amiben egy bizonyos Scott Hall nevű illető jelent meg „teljesen váratlanul”. Ez a pankrátor Razor Ramon néven futott a WWF-ben, és egy hatalmas sztár volt ott. Eddig a WCW mindig bemutatta valamilyen módon az új szerzeményeit a nézőknek, azonban itt nem volt szükséges. Mindenki ismerte őt, hát még a pár héttel ezután megjelenő Kevin Nash-t. A nézettségért már úgyis folyt a harc, de sok rajongónak úgy tűnt, mintha „igazából” is háborút hirdetett volna a két promóció. Ez egy nagyszerűen kivitelezett inváziós sztori volt, amihez fogható azóta sem volt ebben a szórakoztató ágazatban. És csak ezután jött a híres / hírhedt Hulk Hogan rosszfiúvá válása jelenet. Létrejött a New World Order, az nWo, egy olyan erős csoportosulás, ami ellen a WCW-s jófiúknak alig volt esélyük. Nagyszerű gazemberek voltak, akiket nem lehetett szeretni, és a péppé verésüket kívántad. Ez volt a legnagyszerűbb dolog, amit a promóció valaha is alkotott.

Az érdekes nWo sztori mellett azonban meg kell említeni magát a műsoron lévő pankrációt. Ez elég felemás volt, ami többnyire az öregedő pankrátoroknak köszönhető, de mivel miattuk kapcsolódtak be a nézők a műsorba, ezért „el kellett tűrni” őket. Azonban Bischoff-nak erre is volt egy jó sebtapasza. Ugyanis rengeteg fiatal, tehetséges, akrobatikusabb pankrátort szerződtetett le, mint például Chris Jericho, Dean Malenko, Rey Mysterio, Eddie Guerrero, stb. Ők mind az úgynevezett „cirkálósúlyú” divízióban szerepeltek, ami bizonyos tekintetben a WCW-s hierarchia legalja volt. Ennek ellenére mindig ők hozták össze a legjobb hangulatot és sokszor a legjobb összecsapásokat is. Persze rajtuk kívül is voltak jó előadók. Chris Benoit, Booker T, a Steiner testvérek, Lex Luger, Ric Flair, illetve Sting mind a WCW nagy erősségei voltak ebben az időszakban. Így a fő attrakciókkal sem volt gond. Olyannyira nem, hogy a nézők inkább a WCW műsorait és különkiadásait nézték a WWF helyett. És ez 84 hétig így is maradt.

Ez óriási presztízst jelentett a WCW-nek. Csak dőlt a pénz a különféle bevételekből, minden héten megverték a konkurenciát. Bármit is csináltak, nézettségben mindig jobbak voltak, mint a WWF. És igazából itt kezdődtek el a gondok. 1997. a WCW legsikeresebb éve volt, de kezdtek észrevehetővé válni a minőségbeli problémák. Nem elég, hogy a kiöregedett Hogan régi pajtásaival mérkőzött meg szinte minden egyes alkalommal, de még a bajnoki övet is csak „pillanatokig” engedte ki a kezei közül. Mondjuk ugyanez volt a jellemző a nWo-s törzstagokra is. Ez a tény már gyerekként is zavart, egyszerűen olyan „erősek” voltak, hogy semelyik jófiú sem tudott szembeszállni velük egy az egyben. Ez természetesen a háttérben történő politikai döntések következménye volt, aminek a két legnagyobb mestere Kevin Nash és Hogan volt. Szóval már látszódtak a problémák, de még mindig viszonylag jó volt. Például ebben az időben mutatkozott be egyik legnagyobb sztárjuk, Goldberg. Ettől függetlenül a következő év ugyancsak bővelkedett meglepetésekben, csakhogy ez nem igazán volt jó a WCW-nak.



A hanyatlás

1998. többnyire ugyanúgy telt, mint az előző. Sorra jöttek a jobbnál jobb pankrátorok, az nWo sztorit még megspékelték azzal, hogy az is egy újabb frakcióra bomlott (a Wolfpac), és emellett még egy új műsor is indult Thunder néven. Azonban sajnos ez csak rosszat jelentett a promóciónak. Szinte mindig csak ugyanazok verekedtek, akik nem mellesleg mind egy szálig szemétládák voltak, alig akadtak kompetens jófiúk, és még a ringbeli teljesítmény sem volt már az igazi. Aztán áprilisban megtörtént az „elképzelhetetlen”: a WWF megverte a WCW-t. Eric Bischoff-ban egy világ omlott össze. Mindenáron meg akarta verni a konkurenciát, aminek rengeteg pénz látta kárát. Ez mondjuk engem nem zavart, mivel így láthattam rendes adásban, ahogy Goldberg megszerzi a WCW nehézsúlyú bajnoki övet Hogan-tól. Üzleti szempontból ez hatalmas bukás volt, mivel ha egy különkiadásban mérkőznek meg, akkor jóval többet kereshettek volna. Persze, a nézettség az egekben volt, de nem sokáig, mivel tovább romlott a színvonal. Sok pénzt vertek el olyan régi sztárok szerződtetésére, mint az Ultimate Warrior, emellett meg sokszor tűnt úgy, hogy nem voltak képesek izgalmas, szórakoztató összecsapásokat összehozni (persze voltak kivételek). És a java még csak ezután jött.

Az hanyatlás Kevin Nash „booker-ségével” új szintre emelkedett. Ugyanis sokszor van olyan, hogy amikor egy pankrátor ilyen beosztásba kerül, akkor csak a haverjait segíti ezzel. Itt is ugyanez volt a helyzet. Nash úgy gondolta, hogy a „verhetetlen Goldberg” sztorit kinyírja, és valami egészen meghökkentőt csinál majd vele. Ez volt az úgynevezett „Fingerpoke of Doom” incidens, avagy az nWo újjáegyesülése. Ugyanezen az éjszakán egy kicsivel előtte a kommentátorok is nagyot alkottak, mikor bemondták a WWF aznapi adásának az eredményeit, kiemelve köztük Mick Foley győzelmét a Rock felett, így a mindenki áltál imádott jófiú megszerzi a világbajnoki övet. Ennek eredménye az lett, hogy majdnem egymillió néző átkapcsolt a WWF műsorára, és ott is maradt. Az év során Nash és Bischoff rengeteg ilyen hibát követtek el, amik hihetetlen mértékben csökkentették a nézettséget. Emellett még el is kezdtek vádaskodni, hogy ez bizony Flair (az egyik legelismertebb, legtechnikásabb előadó, aki akkoriban az ötödik X-nél járt), illetve a cirkálósúlyúak miatt van. Ennek eredménye természetesen az lett, hogy sokan felmondtak (köztük Chris Jericho, aki a WWF-fel hatalmas karriert futott be). Ez a szánalmas vergődés felkeltette Turner vezetőségének az érdeklődését, és azonnal áthelyezték a „megmentő” Eric Bischoff-ot máshová, és helyettesítették egy még nagyobb őrülttel, Vince Russo-val.

Russo a WWF-et segítette az ínségesebb időkben, és meggyőzte a WCW vezetőségét, hogy minden az ő érdeme, hogy a konkurencia már hónapok óta jobb náluk. Volt ebben némi igazság, mert Russo kreativitása tényleg kisegítette a WWF-et, de sajnos hajlamos túlzásokba is esni. Az ötleteit Vince McMahon finomította úgy, hogy fogyasztható legyen a nézők számára, de a WCW-nál nem volt senki, aki visszafogja őt. Ez meg is látszik, mivel az ő irányítása alatt egyszerűen követhetetlenné vált a műsor. Közben egyre csak romlott a színvonal, és rohamosan nőttek a kiadások. Emellett a még mindig keményen dolgozó pankrátorokat is becsmérelték, aminek következtében a legjobbak (pl. Chris Benoit, Eddie Guerrero) ott is hagyták a promóciót, hogy később a WWF-nél legyenek szupersztárok. És aztán még ott volt a David Arquette fiaskó. Meg még a Hogan – Russo incidens. Igen, ez már a vég volt. Szerencsére ekkor már egyáltalán nem néztem a műsort. Nem is hiszem, hogy tetszett volna az a sok őrültség. Azonban nem a minőségbeli romlás ölte meg a WCW-t, hanem a felhalmozott veszteségek, illetve az AOL és Turner cégének az egyesülése. Az új vezetőségnek egyáltalán nem tetszett, hogy egy ilyen erőszakos produkció van a portfoliójukban, és meg akartak válni tőle. Bár Eric Bischoff megpróbálta megmenteni a WCW-t azzal, hogy ő vásárolja fel, de végül a nagy rivális kebelezte be a jobb napokat megélt promóciót.


Végszó

Bár végül anyagi gondok miatt ért véget a WCW, azért most már tisztán látszik kiknek az munkája árán került ilyen helyzetbe a promóció. Hulk Hogan-t és Kevin Nash-t szinte szent tehenek voltak, a munkahelyi politika legnagyobbjai, akik mindent ki tudtak csikarni Eric Bischoff-ból. Ennek köszönhetően a Nitro egyre unalmasabb lett, köszönhetően annak, hogy nem engedték a tehetséges pankrátorok kibontakozását. Közben a pénzzel sem spóroltak, hisz ekkor voltak a toppon. Azonban jött a hidegzuhany, mikor a WWF végre magára talált, aminek kapkodás lett a vége. Vince Russo pedig csak olaj volt a tűzre.

Hihetetlen, hogy milyen hamar lehet valamit a „semmiből” felépíteni, hogy aztán alig öt évvel később eltűnjön a Föld színéről. Sajnálom, hogy ez történt a WCW-vel. Valószínűleg ugyanúgy fanyalognék a műsorán, ahogy most a WWE és TNA műsorokon, de mégis jó érzések töltenek el, amikor rá gondolok. Egy eszméletlen show volt, amit fogok egykönnyen elfelejteni.

Utolsó módosítás: 2011.01.15. 23:31

Hozzászólások

1 | Wing 2011.01.18. 11:07
mióta (kb 2 hónapja) elkezdtem nézni a WWE RAW-ot, megszerettem én is ezt a műfajt. gyorsan el is olvastam az eddigi részeket, sok mindent megtudtam belőlük, jó kis cikkek. várom a többit :)
xeLaR
2 | xeLaR 2011.01.18. 21:21
Örülök, hogy tetszenek. :)

Remélem lesz majd több ilyen bejegyzés, mert most még fogalmam sincs, hogy mi jön majd következőnek. Valszeg megpróbálok majd vmilyen formában Ring of Honor-os felvételeket beszerezni. Vagy esetleg bepróbálkozni egy PPV elemzésével...
Mindegy, majd kiderül jövő hónapban :D
3 | rootshaper 2011.01.19. 14:27
tegnap este a TV6-on elkaptam egy pankrácijó műsort... hát izé. az az irdatlan mértékű túljátszás, azok a műpofonok meg a vízszintbe kirakott karoknak nekirohanás majd padlóhoz baszódás mind olyan komikusan groteszk volt, hogy egyszerűen nem bírtam nem végignézni.

volt benne valami vén dagadt csávó aki elvileg valami nagy pankrátor legenda volt valaha és húdenagyon kihívta az egyik bajnokot, hogy majd elveszi tőle az övet és a nagy kigyúrt kolosszussal szemben ott állt az a félvállra dobott tornadresszes ráncos fonnyadt papa és kemény kihívást látott benne az ellenfél, hogy őt kell lenyomnia. én ezt így nem tudtam feldolgozni, annyira megrázott maga a látvány ahogy egy 3m magas izomkolosszus rettegve szalad el a 80 éves löttyedt papa elől, csak mert hogy ő egy legenda volt. elképesztő.

szóval felmerült bennem a kérdés, hogy ha minden egyes mozdulat meg van rendezve, hogyha tudják előre, hogy ki nyer meg ki veszít majd a küzdelemben ( mert hát az egyik csávó fején mikor már a földön volt és a döntőbe jutás volt a tét, csak vigyorgott, elfelejtették rendesen megvágni, vagy nem is tudom ) akkor mégis mi a fene értelme van ennek az egésznek? de most komolyan, én ehhez asszem kevés vagyok, hogy megértsem. tehát ez olyan, mint a barátok közt, csak izmosnak kinéző szteroid junkie-kkal, hogy a fordulatok előre meg vannak írva és csak nézni kell mint egy sorozatot? végülis ebben maradtam magammal, gondolom valami ilyesmi lehet az értelme.

nem offenzívkedni akartam, csak komolyan, ezt felnőtt emberek nézik és érdekesnek találják? néhány Jackie Chan film is hitelesebb ezeknél, pedig az aztán a műanyagság felsőfoka.
xeLaR
4 | xeLaR 2011.01.19. 17:02
A pankrációnak mindössze annyi értelme van, hogy szórakoztasson, legalábbis sztem. Az tény, hogy nem éppen az egyik legintellektuálisabb szórakoztatási forma, de azért megvan a maga...ööö..."bája" :D

A BK-összehasonlítás teljesen helyénvaló. Vannak különböző sztoriszálak, amik vagy bejönnek a közönségnek, vagy pedig egyáltalán nem. Amivel te találkoztál, az pedig a legjobb példája a "pankrációs világ őrült logikájának". Erre pl. a legjobb példa Hulk Hogan lenne, aki a valóságban alig tud már járni, de ha a ringbe lép, akkor ő a legyőzhetetlen legendás pankrátor, és az ellenfelei is úgy kezelik. Az ilyen meccsek, sztorik engem sem igazán érdekelnek.

Még annyit, hogy nem azon kellene fennakadni, hogy már el van döntve, hogy ki nyeri az összecsapást, hanem hogyan is nyer, vagy veszít a pankrátor. Ebben szokott a nagy dráma lenni. Emellett az sem mindegy, hogy mennyire tudják a pankrátorok eladni magukat a közönségnek, elvégre ha sorra elrontanák a mozdulataikat, vagy nem játszanának rá megfelelően, akkor a nézőket semennyire sem érdekelné, vagy pedig fújolnának, hogy milyen rossz.
5 | StoneCold 2014.08.24. 18:24
Ehhez meg annyit, hogy a színház is kamu, meg a filmek is még is szeretjük.

Amúgy ez egy 10 pontos cikk! Amúgy külön vicc, hogy nagyjából a wwe is manapság ilyen szinten van, ahova a wcw jutott, csak hát most egyeduralkodó a wwe...

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.