Watch Dogs 2
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

xeLaR blogja

Shinkai Makoto - Az "új" Miyazaki

xeLaR | 2012.01.14. 23:02 | kategória: anime | 0 hozzászólás

Nehezen mozdulok ki a komfortzónámból az animéket illetően. Főleg a kalandosabb, fantasztikusabb sorozatokat kedvelem, amiben rengeteg vicces jelenet található. Persze a picivel komolyabb animéket sem vetem meg, amik tényleg nehezen feldolgozható, vagy felfogható témákat veséznek ki. Persze azért akadnak olyan animés műfajok, amik mára már annyira nem vonzanak. Példának okáért ott a Grenadier, aminek az első epizódját végig is néztem, és köszöntem, elég volt. Az eleve közepesnek ígérkező történet és az átlagos kinézetű animáció mellett az erőltetett meztelenkedős humor is hozzájátszott ahhoz, hogy hagyjam a francba az egészet. Ez az „ecchi” nevezetű műfaj nem az én asztalom, és nem is igazán baj.

Ami még ennél is messzebb áll tőlem, azok a romantikus filmek és témák. Annyit tudni kell, hogy nem igazán láttam komolyan vehető romantikus filmet az életem során. Amin nevelkedtem, azok mind rom-kom marhaságok voltak, vagy pedig valami fantasy jellege is volt. Az olyan lányosabb animéket, mint például az Ouran High School Host Club-ot például a poénjai miatt néztem végig, míg a Fruits Basket pedig inkább a drámai jeleneteivel fogott meg. Hogy most „ki kivel kavar?”, azt egy teljesen másodlagos tényezőként kezeltem. A téma egyszerűen nem köt le engem.

Azonban a mostani bejegyzésem alanya miatt kivételt tettem, méghozzá jó párat. Shinkai Makoto ugyanis egy fényes rendezői csillag a japán animáció egén, akire sokan „az új Miyazaki-ként” tekintenek. Bár ezt ő maga túlzásnak tartja, azért van mire büszkélkednie. Ilyen hírnévre nem sokan tesznek szert alig egy évtized alatt, de ő megtette. Rengeteg elismerést és díjat kapott a műveiért, és valószínűleg még fog jó sokat a jövőben is. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a karriere még csak most kezdődik igazán. De miért is mozdulok ki a komfortzónámból eme rendező filmjeivel? Főleg azért, mert a műveinek többsége a romantikával, a szerelmi kapcsolatokkal foglalkozik. De most lássuk, mit is készített eddig...


She and Her Cat – Kanojo to Kanojo no Neko (1999)
Ez a rövidfilm hozta el Shinkai Makoto-nak az első sikert, amiben egy macska szemszögéből meséli el a gazdája és saját életét. Az alig öt perces művet Shinkai egymaga készítette, kivéve a zenét, amit egyik jó barátja, Tenmon szerezte, aki a rendező többi filmjénél is segédkezett. Maga az anime látványáról nem igazán lehet beszélni, mivel nagyon minimalista. Az egész anime fekete-fehérben „pompázik”, és nincs igazán sok mozgás benne. Viszont ami van, az érzelem. A pici történetben, amit a macska elbeszél, sokkal több mögöttes tartalom van, mint amit a „főszereplő” megérthet, és ezek megértésében segít az animáció. Egyébként ebben kapunk egy kis ízelítőt, hogy Shinkai mire is képes rajzolóként, mivel a hátterek, a különféle tárgyak a lakásukban nagyszerűen lett kidolgozva. Bár a rövidfilm elég érdekesre sikerült, Shinkai csak a következő művével érte el azt az átütő sikert, ami őt híressé tette.


Voices of a Distant Star – Hoshi no Koe (2002)
A történet két fiatalról szól, akik élvezik életüket és egymás társaságát. Ám egy nap látják, ahogy egy űrhajó száll az űr végtelenje felé. Ez a hajó háborúba indul egy idegen faj ellen, ami megtámadta az emberiséget. A fiú, Noboru és a lány, Mikako nem igazán foglalkoznak ezzel, és inkább tervezgetik a közös életüket. Vagy legalábbis csak az egyikük. Ugyanis Mikako bejelenti, hogy azon az űrhajón fog szolgálni egy Tracer nevezetű harci egység (értsd: mecha) pilótájaként. Bár ez mindkettejüket lelombozza, de ez nem jelenti a véget. Elvégre a mobiljuk e-mail funkciójával képesek kapcsolatban maradni. Csak az a baj, hogy minél távolabb kerül Mikako a Földtől, annál több ideig fog tartani az üzenet átvitele. Először csak pár hónap a késés, utána fél év, és később pedig évek kellenek ahhoz, hogy célba érjen a lány üzenete. Vajon képes egy kapcsolat megmaradni ilyen körülmények között?

Nagyon érdekes darab ez a 25 perces OVA. Egyrészt azért, mert maga a téma is érdekfeszítő, hisz egy ilyen szituációban mit lehet csinálni? Másrészt viszont elképesztő belegondolni, hogy Shinkai ezt mind egymaga hozta össze (természetesen a zenét kivéve). Tehetsége itt mutatkozott meg, hisz az anime animációja egyszerűen lélegzetelállító. A tájak gyönyörűen néznek ki, és még a 3D-s animációk sem a legrosszabbak. Az egyedüli gondom az ezzel, hogy a mozgást nem sikerült jóra megcsinálni, nekem legalábbis szokatlan volt. Azonban a látvány mit sem ért volna, ha nem lett volna jól kidolgozott története. A sztori középpontjában a két ifjú kapcsolata áll, és az intergalaktikus harc csak másodlagos. A legjobb az egészben, hogy meg lehet érteni a karakterek nézőpontjait, a vergődésüket, ahogy próbálják kezelni ezt a lehetetlen szituációt. Meglepett ez az anime a komolyságával. Egy nagy ugrás volt ez a mű a rendező életében, hisz ennek köszönhetően kapta meg a lehetőséget, hogy egy egészestés filmet is rendezhessen.


The Place Promised in Our Early Days – Kumo no Mukou, Yakusoku no Basho (2004)
Egy alternatív Japánban, ahol a II. világháború után két részre szakadt az egykori birodalom, élt két fiú, akik egy elég eszelős célt tűztek ki maguk elé. Mindketten Japán amerikaiak által felügyelt részén éltek, ám vágyuk az Unió által uralt területen volt. Ugyanis ott, Hokkaidó szigetén magasodott egy hatalmas torony, amely a talajról nézve úgy látszott, mintha a végtelenségig nyúlna. Ez a két fiú, Hiroki és Takuya úgy gondolták, hogy építenek egy repülőgépet, amivel közelebbről is megnézhetik maguknak ezt a fura építményt. Ennek megvalósítására elkezdenek egy repülőgép-szerelő műhelyben dolgozni, ahonnan különféle alkatrészeket kérhetnek a kis projektjükhöz. Aztán betoppan a lány, Sayuri, aki elkezd érdeklődni a két ifjú kis hobbija felől. Végül elhívják a lányt is, hisz egyrészt számukra szemrevaló teremtésnek tűnik, másrészt meg jó társaság lehet. Így töltöttek el egy nyarat a szereplőink, mielőtt minden rosszra fordult volna. Eltelik pár év, és a három egykori jó barát különváltak. Takuya egy kutatóintézethez kerül, ami a tornyot kutatja, Hiroki pedig Tokióban jár egyetemre. Sayuri-ról nem tudnak semmit, az emlékezetes nyaruk után mintha a föld nyelte volna el. Azonban Hiroki álmaiban látja őt, és ez szinte már kínozza. Azonban egy megkésett levél felnyitja a szemét: Sayuri egy másik világban rekedt. A fiú pedig úgy gondolja, hogy csak azzal mentheti meg a lányt, ha a testét elviszi a titokzatos toronyhoz. A kérdés viszont az, hogy hol van a lány teste, és hogy vajon sikerül-e felvenni a kapcsolatot régi barátokkal, hogy az egykori terveket végre befejezzék.

Bár van hasonlóság Shinkai előző műve és e között, mégsem lehet azt mondani, hogy teljesen ugyanaz lenne. Mondjuk főleg azért, mert ez elképesztően gyönyörűen néz ki. A látvány egyszerűen lehengerlő. Még az animációt sem tudom megróni, mert az is többnyire folyamatos. Shinkai nagyszerűen tud tájakat megjeleníteni, ami jól tükrözi a távolságot, illetve a hangulatot is, amit sugallni akar. Erről nem lehet rosszat mondani. Szerencsére a történetről sem igazán lehet. Bár ez is inkább az érzelmekről szól, ebben azért jobban kibontakozik a sci-fi vonal is. Bemutatásra kerül az ottani politikai helyzet, ahogy a Japánt uraló két fél egymásnak nekifeszül, és mindez számomra érdekesen történt meg. A sci-fi részek picit kilógtak nálam, de ugyanez elmondható a szabadságharcosos jelenetekre. A főszál sikerült a legkidolgozottabbra, ahol megszeretjük a főszereplőket, és reméljük, hogy sikerül nekik a mentőakció egy ilyen veszélyes időben. A karakterekről már lehet negatívumokat is mondani. A mellékszereplők eléggé laposak, ami miatt nem túlságosan érdekeltek, hogy mit csinálnak. A főszereplők sem a legkidolgozottabbak, de volt bennük annyi jellemvonás, amitől szerethetőkké váltak. És ez a legfontosabb egy ilyen filmnél. Ez az anime hozta az elvárt stílust, ami Shinkai úgymond védjegyévé vált. Egy teljesen szép film a szerelem visszaszerzéséről.


5 Centimeters per Second – Byousoku 5 Centimeter (2007)
Az alig egyórás film három fejezetben mesél el egy fiatalember történetét. A központi szereplőnk Tohno Takaki, egy fiú, aki fiatalkori szerelmével szeretne újra találkozni. Az első fejezetben ismerhetjük meg jobban ezt a párt, ahogy barátkoznak, majd egyre jobban beleszeretnek egymásba. Azonban a lány, Shinohara Akari sajnos messzire költözik, és nem nagyon tudják tartani a kapcsolatot egymással. Mivel Takaki is költözni fog a középiskola megkezdésével, ezért elhatározza, hogy még egyszer, talán utoljára, találkozik a lánnyal. Ám az időjárás és a tömegközlekedés mintha meg akarná állítani a fiatal szerelmest, aki fél, hogy a találka meghiúsul, és nem tudja majd elmondani neki, hogy mennyire szereti. De végül az igaz szerelmet úgy sem sikerül megállítani, és egy emlékezetes éjszaka után a fiú és a lány útjai elvállnak. A második fejezet egy másik serdülő, fiatal lányról szól, Sumita Kanae-ről, aki titkon a sulijába járó Takaki-ba szerelmes, ám nem képes kibökni az érzéseit. Bár megismerjük a lány mindennapjait és félelmeit, mégis Takaki marad a középpontban, aki mintha észre sem venné Kanae-t. A harmadik fejezet pedig a felnőtt Takaki-ról szól, aki mintha nem is az lenne, mint akit az első részben megismertünk. Az életébe belefásult, örömöt nem talál sehol. Csak egyetlen kiútja van ebből a szánalmas életvitelből, de vajon meg meri-e lépni?

A 5 Centimeters per Second története alig különbözik a rendező előző két munkájától. Ugyanúgy fiatal szerelmeseket választ szét, akik később úgy nőnek fel, hogy még mindig vágyakoznak az első igazi szerelem után. A különbség itt annyi, hogy itt nincs semmi sci-fi, semmi fantasy, semmi földöntúli maszlag. Ez az anime a valóságba van ágyazva, és talán ezért is lehet komolyabban venni, mint Shinkai előző alkotásait. Ez nem az a sztori, ami happy enddel végződik. A realitás talaján marad, és éppen ezért tartják nagyra animés körökben ezt a filmet. Személy szerint engem nem ríkatott meg, pedig tényleg „tragikusnak” mondható a két egykori szerelmes története. Elég negatívan állok hozzá az ilyen távkapcsolatokhoz, és ez a film engem igazolt. Valószínűleg ezért nem tetszett annyira, mint mondjuk a Voices. A második fejezet sem volt olyan erős, mint a többi, amit főleg a Kanae-s sztorinak tulajdonítok, de még így is elfogadható volt. Kár, hogy pont a történeti és hangulati részeknél bukik el nálam a film, pedig az animáció itt is tökéletesen néz ki. Még most sem hiszem el, hogy ilyen érdekes, ennyire aprólékos háttereket és tájakat tud csinálni ez a stúdió és persze a rendező. Emellett a karakterekkel sincs semmiféle probléma, a viselkedésük nekem teljesen valóságosnak tűnt. Ezzel a filmmel Shinkai Makoto tökéletesen szemléltette újra, hogy még mindig képes valami újat kihozni a „kedvenc” témájából. Én mondjuk már picit untam a romantikázást, és féltem, hogy beskatulyázza magát, de a következő filmmel egy új oldalát mutatta meg a közönségnek.


Children Who Chase Lost Voices from Deep Below – Hoshi o Ou Kodomo (2011)
Asuna éli a japán kislányok mindennapi életét, habár az övé egy picivel bonyolultabb. Édesapja elhunyt, édesanyja pedig egy kórházban dolgozik hosszú műszakokat, amitől Asuna az átlagosnál magányosabb gyermek. Ez persze nem tartja vissza attól, hogy játsszon a természetben, illetve hogy használja édesapja régi rádióját. Egy nap e tevékenysége közben egy nagyon furcsa adást fog, ami olyan zenét játszott, amilyet még sohasem hallott. Ezt követően gyors egymásutánban furcsaságokkal szembesül. Egy nap épp a kedvenc búvóhelyére menet közben összefut egy rémisztő szörnyeteggel, és egy idegen fiú menti meg. Gyorsan összebarátkozik a jövevénnyel, aki elárulja neki, hogy a neve Shun, és egy Agartha nevű helyről érkezett. Asuna picit furcsának találja a fiút, de nem bánja a társaságát. Aztán egyik nap közlik vele, hogy Shun meghalt. A lány természetesen nehezen dolgozza fel a halálát, amin az sem segít, hogy az iskolájába érkező helyettesítő tanár épp egy olyan irodalmi művet mutat be a gyerekeknek, ami a holtak feltámasztásáról szól. Miután Asuna érdeklődik a téma iránt, a tanár, Morisaki elárulja, hogy tényleg van egy „alvilág”, ahol fel lehet támasztani az elhunytakat. A lány, nem igazán tudva, hogy mit higgyen, elindul a búvóhelye felé, ahol találkozik egy Shun-ra hasonlító fiúval. Mielőtt normálisan beszélhetnének, egyszer csak megjelenik egy katonai helikopter, illetve pár fegyveres ember. A fiú magával viszi a lányt egy furcsa barlangrendszerbe, hogy elmeneküljenek a katonák elől, de hiába. A parancsnokuk foglyul ejti Asuna-t, és parancsolja a titokzatos fiút, hogy nyissa ki az átjárót Agartha-ba. Miután mindhárman átjutnak, kiderül, hogy a parancsnok Morisaki volt, és csak azért jött, hogy feltámassza feleségét, illetve a fiú pedig Shun testvére, Shin, aki pedig csak fivére kulcsáért ment vissza, hogy az ne juthasson rossz kezekbe. Innentől pedig elindul egy kaland, melynek a végén egy lánynak meg kell tanulnia továbblépni a gyászon és magányon.

Szerelmi érzelmek helyett most az elmúlás, a gyász került a terítékre, ami kapott egy nagyon érdekes köntöst. Az anime ugyanis nagyon hasonlít a klasszikus Miyazaki-filmekre, mind látványra, mind történetileg. A rajzolás és az animációban most sem lehet hibát találni. Megint elképesztő részletességű tájakat kapunk, amikből szinte már csepeg az élet. A karakterdizájn elképesztően jó lett, nekem bejön Shinkai „Miyazaki-stílusa”. Várható volt tőle egy ilyen alkotás, hiszen egyik kedvenc animéje a Laputa. Bár a látványra egyáltalán nincs panasz, sajnos a történet nem az igazi. Túlságosan is sok dolgot akar, sok utalás van benne más Miyazaki-filmekre, ami azért nem jó, mert azok sokkalta jobban lettek összerakva. Van jó pár jelenet ebben, ami nem megy sehova, csak feleslegesen húzzák az időt. Van benne mondanivaló, illetve a hangulata is megfogott, ám sajnos a sok unalmas jelenet lehúzta nálam az élményt. Emellett jó pár kritika érte a karaktereket is, főleg a főszereplő Asuna-t. Sokan úgy vélik, hogy nem igazán csinál semmi érdemlegeset, passzív karakter, aki csupán csak megfigyelője az eseményeknek. Ezzel bizonyos szinten egyetértek, ám én úgy vélem, hogy jobb ez így. Ő csupán egy gyerek, aki valahogy belekeveredett egy fura kalandba, és nem egy San, vagy egy Nausicaä. Számomra inkább Shin tűnt átlagosnak, aki leginkább Ashitaka-ra hasonlított A vadon hercegnőjéből, csak jóval unalmasabb volt nála. Viszont a film legérdekesebb karakterének Morisaki bizonyult, akinek megszállottsága, a szerelme iránti vágyakozása nagyszerűen lett bemutatva. Személy szerint én jól szórakoztam ezen a filmen, és technikailag ez Shinkai eddigi legjobb filmje.


Végszó
Még mindig nem vagyok híve a romantikus filmeknek, sorozatoknak, vagy animéknek, de ezek a filmek képesek voltak arra, hogy azért meghatódjak jó pár jeleneten. Shinkai Makoto animációja egyszerűen lehengerlő, de az elbeszélő stílusán még lehetne javítani. Örülnék annak is, ha nem csak a romantika táptalajáról építkezne, hanem ő is kimozdulna más témák felé. Bár a Children egy lépés volt afelé, de inkább tűnt egy Miyazaki tiszteletadásnak, mint „normális” filmnek. Ezek ellenére egy dolog teljesen biztos: figyelni kell erre a tehetséges animációs rendezőre.

Hozzászólások

Még nincsenek hozzászólások

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.