Watch Dogs 2
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

xeLaR blogja

Assassin's Creed: Revelations kritika

xeLaR | 2012.05.31. 15:14 | kategória: játék | 2 hozzászólás

Őszintén nem értem, hogy miért tudok még mindig csalódni az Assassin’s Creed sorozatban. Már megszokhattam volna, hisz az első játék óta szinte mindig azt tapasztalom, hogy megvan az aktuális részben a potenciál, ám valami mindig nem jön össze, hogy tényleg az Év Játékának tekinthessem. Ez a „csalódás-faktor” pedig nem csak nálam van. Nemrég az egyik haverom először kezdett neki az első Assassin’s Creed-nek, és érdekes volt nézni, ahogy a kezdeti lelkesedése apránként szertefoszlott. Itt van egy játékos, aki amúgy szereti a középkort és a keresztes háborúk időszakát, és azzal a tudattal ült le, hogy ő most itt egy jót „asszasszinkodik” majd. Természetesen a kezdő jelenetsor kellően összezavarja, és a lelkesedése jelentősen megcsappant. Ezt csak azért írom le, mert hasonlóan éreztem én is az Assassin’s Creed: Revelations miatt.

Aki esetleg olvasta az előző bejegyzésemet a sorozattal kapcsolatban, az tudhatja, hogy nem igazán lelkesedtem a harmadik Ezio sztori miatt. Ám valami miatt egyre jobban kezdett érdekelni, hogy mi lesz benne. Elvégre ez a lezárása az első két főszereplő történetének, és ezt mindenképpen élvezetesre kellett megcsinálni, hogy ne az legyen, mint a Brotherhood-nál. Rengeteg videót is néztem a játékról, köztük az E3-as trailert a legtöbbször. Egyre csak nőtt nálam a hype, és azt hittem, hogy ez lesz a sorozat fénylő ékköve. Sajnos azonban ez nem így lett.


Történet
Desmond egyáltalán nincs túl jó állapotban. Az előző játék végén lévő trauma mondhatni összetörte az elméjét, és egy kómás állapotba került. Hogy megmentsék a titkokkal teli elméjét, a társai az Animus-ba ültetik. Egy elég sivár tájon „tér magához” Desmond, aki nem tudja hol van, és mi van vele. Szerencsére megjelenik mellette Subject 16, az Animus program előző páciense, aki beleőrült a sok ősemlékbe való ugrálásba, és egy halom adat formájában él tovább. Megmondja a főszereplőnknek, hogy innen csak egy kiút van, méghozzá az, ha az őse összes emlékét végigköveti. Így Desmond újra nekivág átélni Ezio fontosabb emlékeit, aki éppen Masyaf felé tart, hogy megtudjon több dolgot Altaïr-ról és az asszasszin rendről. Ám pechjére templomosok várják, akiknek különleges céljuk van az ellenségük korábbi nagy erődjében. Szeretnének bejutni Altaïr könyvtárába, amihez öt kulcsot kell megtalálni. Miután Ezio megszökik a templomosok fogságából, megtudja, hogy a kulcsokat Konstantinápolyban találhatja meg. Odaérve pedig találkozik az ottani asszasszinokkal, akik már egy ideje harcban állnak a bizánciakkal, a templomosok helyi csoportjával. Ezio természetesen magára veszi a mentor szerepét, és segít megszabadítani a várost a bizánciaktól, miközben a kulcsokat is keresi. Közben persze találkozik híres történelmi alakokkal, a szerelem lehetőségével, és magával Altaïr életével is a kulcsok által.

Már a játék elején érezhető, hogy a lezárásra mentek rá nagyon a készítők. Ezio új karaktermodellje lényegesen öregebbnek mutatja be az asszasszin mestert, mint azt az előző játékban láthattuk, és a motivációi is egy sokkal érettebb, megfáradt embert ábrázolnak. Ez Ezio legszemélyesebb története, amiben nem bosszút akar állni valakin, hanem valami értelmet keres az életében. Ebben segítenek neki Altaïr kulcsai, amik a nagyrabecsült ős emlékeit tartalmazza, amikből mi is megismerhetjük Altaïr életének többi, fontosabb részeit. Ha pedig ez nem lenne elég, akkor ott van Desmond sztorija is, amiben kifejtik az ő életét is. Még Subject 16-ről is megtudhatunk dolgokat a Lost Archives DLC-ből. És mindez teljesen jó. Bár nem értem, hogy miért kellett külön játékmenetet alkalmazniuk Desmond és 16-os sztorijánál, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy feleslegesek lettek volna. Desmond-ot most már tényleg fel kellene rendesen építeni, hogy aztán végre normálisan játszhassunk vele, ám valószínűleg ez még egy darabig nem fog megtörténni. Ezio és Altaïr története pedig ugyancsak élvezetes lett, főleg ahogy a végét megcsinálták. Talán az egyik legjobb videojáték momentum, amit az utóbbi időkben láttam. Méltó lezárást kapott.

Csakhogy az eleje és a vége között egy elég nagy rész van, ami korántsem sikerült jól. A konstantinápolyi asszasszin rend építése és a török szultáni utódlás kérdése valahogy nem tudott érdekelni. Az egy dolog, hogy megismerjük a későbbi török szultánt, I. Szulejmánt, és a trónért folytatott viszályt, de nem tudtam beleélni magam a történésekbe. Nem kedvelem a Brotherhood-ot, de abban például kapsz egy konkrét célt (megölni Cesare Borgia-t), amiért érdemes folytatnod a játékot. Ebben legfeljebb Altaïr emlékeiért lehet gürizni, de az meg nem egy olyan cél, ami odaragaszt a gép elé. Emellett még az új karaktereket sem dolgozták ki rendesen, és így felejthetőkké váltak. Ott van például Yusuf, aki a játék elején segít nekünk hozzászokni a játékmenet újdonságaihoz. Egy kedvelhető figura, aki vicces, segítőkész, meg hasonlók, de kb. azonnal elfelejted, hogy benne van a játékban. Ehhez képest egy Mario Auditore, akinek a személyisége valamennyire hasonló Yusuf-éhoz, ezerszer jobb, mivel van egy konkrét kapcsolat a karakterünk és közte. Yusuf csak egy „eldobható” figura, akit segítségnek adtak, hogy a játékos beletanuljon a játékba, aztán meg egyszerűen elfelejtették. Azonban a legnagyobb kritika a történetről az, hogy rövid. Tény, hogy nem tetszett, amikor a Brotherhood-ban elhúzták Cesare megölésének sztoriját, de itt tényleg lehetett volna egy kicsit húzni a dolgot valamivel. Persze itt főleg az Ezio és Altaïr-os cselekményszálra gondolok. A lényeg az, hogy a Revelations sajnos nem lett annyira jó történetileg, ahogy azt vártam. A lezárás fantasztikusra sikeredett, ám az út, amire elérünk odáig, sajnos nem annyira.


Játékmenet
A Brotherhood nagyszerűen sikerült a játékmenet tekintetében, és ezen nem is igazán akartak változtatni az Ubisoft-os fejlesztők, csak egy-két új dolgot próbáltak belepakolni. Az egyik ilyen dolog a bombák megjelenése volt, ami egy új lehetőséget adott a játékosoknak, hogy taktikusabbak legyenek az őrök kijátszásában, vagy akár az öléseknél. Rengeteg fajta bomba van a játékban, amit össze lehet eszkábálni, amihez persze alapanyag is van bőven. Ezeket a bombákat a Piri Reis-es küldetéseknél jobban megismerhetjük, már ha érdekel valakit ez a lehetőség. Egy másik újdonság pedig az asszasszin tanyák védelme, amely egyfajta „Tower Defense” minijáték. Ez azért lett belerakva, mert egy picit át lett alakítva a Borgia-tornyos játékelem, illetve a hírhedtségi rendszer. Mikor egy templomosok irányítása alatt álló tornyot elfoglalunk, akkor ott létrejön egy asszasszin tanya. Azonban ezeket nem örökre kapjuk meg, ugyanis ha a hírhedtségi mutatónk elég magas, akkor a templomosok megtámadhatják valamelyik tanyánkat, és akkor menni kell segíteni, hogy nehogy visszafoglalják a tornyot. Ez abból áll, hogy asszasszinokat kell telepíteni a háztetőkre és barikádok mögé, hogy visszaverjék a templomosok rohamait. Ezen újdonságokon kívül még az előző játékban bemutatott rendépítési mechanikát fejlesztették tovább, illetve ezen kívül megmaradtak a frakciók kihívásai, a gyűjthető tárgyak, és mindaz, amit már megszokhattunk egy Assassin’s Creed játéktól.

Eleinte nem is volt bajom ezzel a játékmenettel, hisz ez lényegében egy továbbfejlesztett Brotherhood rendszer, ám valami történt a játék közben. Tudni kell azt rólam, hogy már az első végigjátszásnál megpróbálom az összes küldetést megcsinálni, illetve az összes (fontosabb) összeszedhető cuccot megszerezni, hogy a lehető legjobban megtapasztaljam a játékot. Ez ugyanígy volt az összes Assassin’s Creed-nél is. Kivéve ennél. Eleinte nem tudtam, hogy miért van ez, pedig a megoldás nagyon egyszerű. A játék nem ösztönöz arra, hogy végigcsináld ezeket. El lehet azt mondani az összes ilyen „mehetsz bárhovᔠtípusú játékról, hogy a játékosra van hagyva, hogy milyen küldetést csinál meg, és mit hagy ki, de az Assassin’s Creed-eknél azért próbálták egy picit irányítani a játékost. Mindig kiírták, amikor az egyik frakciónál új küldetéseket lehet csinálni, hogy ösztönözzék a játékosokat, hogy csinálják meg. Ebben ez egyáltalán nincs. Bár az igazság valószínűleg az, hogy a Revelations-ben nincsenek küldetései a frakcióknak. Ha nem érdekelt a bombakészítés, vagy csak úgy általánosságban a bombák használata, akkor simán kimaradhattak a Piri Reis-es küldetések, ami nálam például megtörtént. Az olyan dolgok, mint a könyvgyűjtés pedig egyáltalán nem hozott lázba. Amikor pedig rájöttem, hogy össze kellene gyűjtenem Ishak Pasha irományait, hogy megtaláljam a páncélját, akkor már rég ott feszített rajtam a Master Assassin páncél. Ez a játék nem ösztökél arra, hogy felfedezd, hanem csak végigvidd. Már a játék felénél voltam túl, amikor rájöttem, hogy még a rendépítési minijátékot ki sem próbáltam rendesen, azaz majdnem az egész játékelemet kihagytam! Ez számomra egyáltalán nem jelent jót a játék megítélésének szempontjából.

És akkor még nem is beszéltem a „Den Defense” minijátékról. A játéksorozat rajongói szerint ez a legrosszabb eleme a Revelations-nek, mivel idegesítő és teljesen feleslegesen pazarolja a játékosok idejét. Személy szerint nekem egy szavam sem lehet, mert az oktató küldetés után nem találkoztam ezzel egyszer sem. Elég könnyen ki lehet játszani ezt a mechanikát a hírhedtségi mutatóval, de ez ugyancsak egy unalmas, idegesítő foglalatosság. Ugyanis míg az előző játékokban elég volt ezt a mutatót csökkenteni egy-két „plakát” letépésével, addig ebben csak hírmondók lefizetésével és szemtanúk megölésével lehet ezt megtenni. A legrosszabb az, hogy ez a mutató elég sok tevékenységünkre reagál, mint például mikor egy boltot vásárolsz meg, és gyorsan olyan szintre nő, hogy lehet újra keresni egy lefizetésre váró szószólót. Ez pedig nem éppen egy olyan tevékenység, amivel a játékos az idejét szeretné tölteni. Amivel már sokkal inkább, azok olyan küldetések lettek volna, mint a Master Assassin küldetések a rendépítésnél, vagy a Prince of Persia-t idéző mászkálós részek, vagy éppen egy jól összerakott bérgyilkos küldetés. Sajnos ezekből hiány volt a Revelations-ben.


Látvány és hangulat
A grafikára nincs panaszom, pedig sokaknak már szemet szúr a régi grafikai motor. Pedig szerintem még mindig szép a játék, és az ebben lévő újítások e téren ugyancsak jól jöttek. A hookblade bevezetésével brutális halál animációkat lehet látni, meg úgy általánosságban véve is egy kicsit szebb az játék animációja. Persze a táj, Konstantinápoly szépségeire sem lehet panasz, ami lehet nem egy Róma, de szintén csodaszépre sikerült. Talán a legjobb élmény az volt, mikor a palotától a város másik végébe kellett mennem, és a futás és mászás közepette azt veszem észre, hogy egyre változik a környezet, ahogy elhagyom a bazár negyedet, és megérkezek a szegénynegyedbe. A hangulatra sincs rossz szavam. A zene és hanghatások a megszokott színvonalat hozzák, talán még túl is léptek azon. Nagyon érdekes volt először, ahogy Ezio viszonylag kisebb helyekről leugrik, és mégis olyan hangot ad ki, mintha ez fájdalmas lett volna. Hiszen az előző játékokban nem volt ilyen hanghatás. Aztán jön csak rá az ember, hogy Ezio öreg, és már elviekben nem mozog olyan jól, mint régen, így egy ilyen esés megterhelő lehet neki. Ezek a kis apróságok sokat adtak hozzá a hangulathoz.


Lezárás
Ha mondanom kellene, hogy melyik volt a legjobb rész az Ezio-trilógiából, akkor valószínűleg az Assassin’s Creed 2-t mondanám, mivel az volt a legközelebb a tökéletességhez. Ha azt kérdeznék, hogy melyik volt a legjobb játék, akkor vonakodva bár, de a Brotherhood lenne a válaszom, mivel pont annyit adott hozzá a játékmenethez, amitől még élvezetesebb lett az egész. Ha pedig a legjobb történet lenne a kérdés, akkor ugyancsak az AC2 lenne a válasz. Sajnos a Revelations elmarad a két elődjétől mind történeti szempontok, mind játékmenet szerint. Viszont ebben van a legtöbb érzelem. Ez a lezárása egy korszaknak és két fontos szereplőnek, és ez érezhető a történet főbb pontjainál. Ebben nincs holmi „WTF?!” végső jelenet, nem kell egy béna, unalmas boss-t megölni a végjátékban. Ebben csak fáklyákat kell meggyújtani és eloltani a végső fejezetben. És zseniális az egész jelenetsor. Azonban egy játék nem csak ennyiből áll, de a Revelations nem akart játékmenetben jeleskedni. Nem is ér fel az elődeihez. Persze még így is egy kiemelkedő játéknak mondható, de attól még egy elég nagy csalódás is.

Hozzászólások

1 | -T0ng- 2012.06.03. 16:00
Szerintem nem lett olyan borzalmas a Revelations...sőt. Mikor az első rész után beharangozták a másodikat abban egyértelműen az az utánozhatatlan atmoszféra fogott meg. A Brotherhood-ban nagyon kerestem ezt a hangulatot, de Róma városa valahogy nem tudta ugyanazt megadni. Viszont az a hangulat, amit Isztambul poros, füstös utcái és az egész török látvány ad utánozhatatlan és nálam ezzel találtak célba.

Az amit te mondtál, hogy nem ösztönöz a mellékküldetések megcsinálására sokkal inkább fakad szerintem játéktechnikai megoldásokból, mint magából az érdektelenségből.
Már a Brotherhood végén sem tetszett az, hogy a történet egy idő után elragadta az embert szó szerint. Egyik küldetést láncolták a másikba és időd lehetőséged sem volt, hogy fogd magad és még azt a pár küldetést, amid van befejezd. Ugyan ez jellemző a Revelations elejére is. Eltelik legalább egy jó játékóra, mire ott tartasz, hogy végre bóklássz egyet és felfedezz.

Ettől függetlenül én nem tudnám azt mondani, hogy csalódtam. Érezni lehet rajta, hogy ez már egy lezárása a második rész történetének...sőt inkább egy epilógus, de ettől szerintem nem kevesebb, mint a Brotherhood volt.
xeLaR
2 | xeLaR 2012.06.03. 17:42
A hangulattal nekem sem volt gondom. Isztambul gyönyörűre lett megcsinálva, és az ilyen kisebb újdonságok, mint a templomos orgyilkosok nagyon feldobták nekem az egészet...na meg persze mindaz, amit már leírtam.

A legnagyobb gond, hogy maga a játék részét "rontották el", ami például a Brotherhoodban teljesen rendben volt. Nem értek egyet azzal, hogy a Brotherhood "története" elragadta volna az embert. Ezt azért érzem, mert sztem nincs neki rendes története, csak egy végtelenségig elnyújtott bérgyilkos küldetés. Pl. én szívesen csináltam minden mást a főküldetések helyett, és a játék mindent meg is tett, hogy ne unatkozzak. Nem tudom már pontosan, hogy hogyan (pl. új küldik ikonjai villogtak), de ezek a játéktechnikai megoldások kellettek ahhoz, hogy ne hagyjam abba az egészet. Nem igazán szeretem a Brotherhoodot, én csak egy multiplayer kiegészítőnek tekintem.

És ezért érzem csalódásnak a Revelationst. Ebben pl. már érezhető az, amit írtál, én is inkább a sztorival szerettem volna foglalkozni, mint boltokat vásárolni (és utána hírmondókat zsarolni). De az meg egyrészt nem túlzottan érdekes (már ami nem konkrétan Ezio-hoz kapcsolódik), másrészt meg túlságosan rövid. Úgy éreztem, hogy ebben lesz annyi történet és játék, mint az AC2-ben, de sajnos számomra egyik se volt elég jó. A Brotherhood elmondhatja magáról, hogy ott a játékmenet le lett rendesen csiszolva, illetve egy normálisnak mondható multiplayert alkotott, még ha sztorit el is hanyagolta. A Revelations nem tűnik ki sorozatból...egyedül talán a befejezésével, ami viszont faszára sikerült.

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.