Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

xeLaR blogja

2014. áprilisi PC-s összefoglaló

xeLaR | 2014.05.02. 13:07 | kategória: cikk | 0 hozzászólás

Április egy viszonylag szerény hónap volt az új megjelenések szempontjából. Azért jött ki pár érdekesebb játék azok számára, akik vevők rá. Például a Warlock II gyarapította az idei körökre osztott stratégiai játékok számát, illetve közvetlen konkurenciát jelent az előző hónapban megjelent Age of Wonders III-nak. Az indie játékok is viszonylag jól teljesítettek, pl. a Life Goes On egy kellemes fogadtatást kapott, a Blackwell széria is egy erős játékkal ért véget, és The Last Federation is egy érdekes keveréket hozott össze az űrbeli 4X játékosoknak. Azonban áprilisban egyáltalán nem ezeken a játékokon volt a hangsúly. Máris a hónap elején megérkezett április bolondja, a Goat Simulator, azaz Kecskeszimulátor, és természetesen „Az Internet” névre hallgató közösség azonnal ráugrott, hogy kinevesse, vele együtt nevessen, vagy egyszerűen csak értetlenül nézze, hogy ilyen mélyre süllyedt volna az emberiség. Ezen kívül még a Dark Souls II jött ki a PC-re, méghozzá egy valamelyest jobb porttal, mint amit az elődjénél megtapasztalhattak a játékosok. A hónap végi megjelenések között van egy új játék a Trials szériából, egy Daylight névre hallgató horrorjáték, illetve az UbiArt-ot használó Child of Light. Személy szerint az utóbbit várom nagyon, jelen sorok írásakor még nem volt esélyem kipróbálni.

Szóval ez a hónap nem igazán kedvezett nekem új játékok terén, ám mégis egy rohadt jót szórakoztam azokkal a játékokkal, amiket volt esélyem kipróbálni. Ami még jobb, hogy végre nem csak régebbi cuccokat pótoltam be, hanem végre idei PC-s játékokat is végigjátszottam. Úgyhogy el is kezdeném a havi összegzésemet, hogy milyen játékokkal játszottam, és hogy mi a véleményem róluk.



Pótlások

A Deponia trilógia:
Még a hónap elején gondoltam, hogy épp itt az ideje végre nekiesni egy „jó” kalandjátéknak, így hát természetes, hogy egy olyan játéksorozatot fogok kipróbálni, amiknek az alkotói számomra erősen megkérdőjelezhető alkotásokat tettek le az asztalra. Nem akarom állandóan csesztetni a Daedalic Entertainment-et, mert például a legutoljára végigvitt játékuk, a Memoria meglepően jó volt, de bennem még mindig él az a csalódottság, amit akkor éreztem, amikor végigjátszottam The Whispered World-öt és A New Beginning-et. Lényegében a történetmesélésük eléggé egyszerű volt, és az sem segített, hogy az angol fordítás és szinkron nem volt túlságosan meggyőző. Ez valamelyest igaz a Deponia szériára is, de itt van több lényeges dolog, ami miatt elnézőbb vagyok ezzel a kalandjáték-sorozattal.

Az egyik, hogy ez az egész egy óriási paródia a kalandjátékokról, ami minden egyes részével egyre durvább és abszurdabb lett. A főszereplő, Rufus szinte minden tekintetben hasonlít a zsáner legnagyobb hőseire, csupán annyi különbséggel, hogy ő már-már aktívan keresi a bajt, illetve hogy „naivan” ártson másoknak. Persze, megesik a kalandjátékokban, hogy a főhős véletlenül okoz kárt azoknak, akiknek elvileg segítenie kéne, vagy mert elvesz tőlük valamit, de Rufus lényegében még a képükbe is tolja, hogy biza Ő tette ezt velük. Pedig ő is egy ugyanolyan lúzer, mint mondjuk Guybrush Threepwood, csak neki ezerszer nagyobb arca van, és sokkal egocentrikusabb. Lényegében egy szerethetetlen alak, aki csupán azért válik valamelyest szimpatikussá, mert olyan durva dolgokat kell ebben megcsinálni, hogy egyszerűen csak nevetni lehet a karakter baromságain. Ez pedig egy másik pozitívuma a játéknak, hogy bár a feladványok ismerősek a kalandjátékosoknak, mégis azok az elvetemült szituációk, amikbe belekerülünk az valamelyest újszerűnek hat. Pl. a második részben van egy olyan feladvány, amiben úgy kell valamit elmagyarázni egy csoportnak, hogy aztán egy harmadik ember korrektül tudja azt összegezni. A probléma viszont az, hogy ez a karakter beszédhibás, és Rufus egyszerűen nem bírja megállni nevetés nélkül, amikor az elkezd beszélni. A legtöbb kalandjátékban ennél a jelenetnél ez a harmadik ember valamilyen módon egy negatív szereplő lenne, de ebben a sorozatban pont az a poén, hogy a főhős a szemétláda, míg nagyjából mindenki más egy racionális, normális ember. Ez adja a játék sava-borsát, amitől még viccesebbek lesznek a szituációk. A végső pozitívum pedig, hogy a szereplők hangjai végre angolul is jók voltak. Először nem tetszett Rufus hangja, túlságosan is idegesítő volt, ami aztán kiderült, hogy egy tudatos döntés eredménye volt, mert maga a karakter is az. Ezeknek köszönhetően pedig jó érzéssel vittem végig ezeket a játékokat.

Persze problémám is van ezzel elég, közülük a legfőbb, hogy nem igazán hagyott nagy nyomot maga után. Ez szerintem amiatt van, mert túlságosan is paródiára lett kihegyezve a játék. Bár a cselekmény elég érdekesen alakul a három rész alatt, de mégsem éreztem azt, hogy haladt is valahova ez a történet, nem igazán tudott megfogni a karakterein kívül. Ezt a sztorit felesleges volt három részben bemutatni, sokszor éreztem úgy a játék alatt, hogy bizonyos feladványok csak töltelékként vannak jelen. Maguk a játékok jók, viccesek, de igazán nem is kiemelkedő alkotások a zsáneren belül. Ha elért is valamit, az valószínűleg az volt, hogy ennek köszönhetően kicsivel jobbra tartom majd a Daedalic alkotásait…legalábbis The Whispered World 2-ig, ami valószínűleg megint feleslegesen felidegesít majd, és újra visszáll majd a „rend”.


LEGO Marvel Super Heroes:
Nem gondoltam volna, hogy megint ennyire jól fogok szórakozni egy LEGO-s játékkal. Őszintén nagy kedvelője vagyok ennek a stílusnak, amit ezek a játékok kialakítottak, de az utóbbi időben kicsit kiábrándultam belőlük. A LEGO Star Wars és Batman nálam óriási favorit, de pár legutóbbi eresztésük kevésbé fogott meg. A LEGO Gyűrűk Urának a sztori módját végigvittem, de nem volt kedvem összeszedni az összes Bombadil Tomát és hasonlókat, míg a LEGO Batman 2-höz hozzá se szagoltam, pedig elvileg a DC-s szuperhősökhöz áll közelebb a szívem. Nem hittem, hogy ez jobb lesz, de érdekelt ez a félig-meddig sandbox jellege, ami mondjuk a Gyűrűk Ura verziónál pont idegesített a végén.

Nem is kezdett túl jól a játék a szememben. Azon kívül, hogy jól néznek ki a különleges harci animációk, igazán sok értelmük nincs, mert csak feleslegesen lelassítják az összecsapásokat, amik eleve csak azért vannak, hogy húzzák az időt. Ennek köszönhetően pedig elég hamar úgy éreztem, hogy a játék direkt pocsékolja az időmet, mikor eleve egy időpocsékló játék, hiszen többször végig kell menni a pályákon, hogy az összes összeszedhető cuccot megszerezzük. Mégis valami miatt tovább játszottam vele, és aztán valami meglepő történt. Elkezdtem tényleg élvezni a történetet, és a kis LEGO hősök is jól lettek bemutatva. Ami talán még jobb volt, hogy bár maga a sztori nagyon rövid (legalábbis a korábbi, trilógiákat bemutató játékaikhoz képest), még azon kívül vannak pályák, amiket arany LEGO-kockák gyűjtésével lehet megnyitni. Ez eleve ad egy okot, amiért leragadhatunk a játékkal, de ami még jobb, hogy ezek a pályák olyan bónuszokat rejtenek, amik könnyebbé teszik az új LEGO-figurák vásárlását, a rejtett tárgyak megtalálását, stb. Ez meg természetesen még nagyobb löketet ad ahhoz, hogy a játékos mindent összeszedjen. És én mindent össze akarok szedni. Jelenleg olyan 60%-nál járok, gyűjtögetem az aranykockákat az extra pályákért, és annyi pénzem van, hogy azt nem is tudnám rendesen elkölteni.

Azért persze itt is vannak negatívumok, amik már-már szokásosnak mondhatók ezeknél a LEGO játékoknál. Az egész rendkívül könnyű, a játékmenete lényeges módon nem változott (de legalább változatos képességek kellenek a pályák véghezviteléhez), a humora nem mindig működik, és a legtöbb megszerezhető figura csak egy kozmetikai jellegű plusz. Nagyobb negatívum viszont a versenyek jelenléte, amiknél időre kell ellenőrző pontokon végigmenni. Nagy baj nem lenne ezzel a küldetéstípussal, csak eszméletlenül rossz az irányítása a kocsiknak, és hasonló problémák vannak a repülős és rohanós versenyekkel is. Azonban összességben csak pozitívan tudok nyilatkozni a LEGO Marvel-ről, hisz sikerült neki újból megszerettetni ezt az egyedi játékstílust. Csak ajánlani tudom, főleg a kicsiknek.



Idei PC-s játékok

South Park: The Stick of Truth:
Ha nem is vagyok már rajongója, de még mindig nagy élvezője vagyok a South Park animációs sorozatnak, így számomra kétség sem férhetett afelől, hogy kipróbáljam ezt a játékot. Az sem tántorított el, hogy az Obsidian Entertainment kezei alól került ki a cucc, akik hírhedtek arról, hogy bugos, félkész játékokat dobálnak piacra ilyen meg olyan kifogással. Emellett a megjelenési dátum többszöri eltolása sem jelentett jót a Stick of Truth-nak. Mégis az eredeti alkotók felügyelete alatt fejlesztett RPG csodával határos módon szinte bugmentesen jött ki. Ez már eleve meglepetés volt, de erre még egy lapáttal rátett az, hogy mennyire jól visszaadta a játék a sorozat hangulatát és „történelmét”.

Pedig az elején nem igazán tudott megfogni a játék, ami lehet csak azért volt, mert pár végigjátszós videóban ellőtték a jobb poénokat, és így elmaradt nálam a várt hatás. Ám úgy a játék közepe tájékán, amikor egyre jobban elmélyülünk a történetben, illetve ahogy megnyílik a „város” a játékosok számára, úgy kezdtem el egyre jobban élvezni a játékot. Ez nem csak annak köszönhető, hogy mennyi elborult idiótaság történik a cselekmény során, hanem azoknak a kis dolgoknak is, amik egyfelől kikacsintások a sorozatra, másfelől pedig tényleg viccesek. Ahogy bemegyünk a moziba, és hallhatjuk az előzeteseket (amik persze egytől egyig az egyik epizódból lettek kivágva), vagy maguk a karakterek reakciói, amikor megütjük/lefingjuk őket, stb. Emellett a játék még segített jobban megszerettetni pár olyan karaktert, akit annyira nem tartottam sokra. A legjobb példa erre pont Jimmy, aki társként rendkívül jónak bizonyult, mert szinte az összes képessége hasznos, és kb. minden alkalommal, amikor használtam, tudtam nevetni rajtuk. Most, hogy megemlítettem, akkor rá is térnék a játékmechanikára, ami bár egy jól bevált formulán alapszik, mégis felüdülésként hat, hogy figyelni kell, hogy jó legyél a harcban. Ennek köszönhetően pedig jobban tudtam értékelni azt a belefektetett energiát, hogy lényegében életre keltsék South Park városát a játékosok számára.

Most mondhatnak bármit a kritikusok, hogy ez túl rövid az alig 10 órás játékidejével, hogy ezt igazán csak a sorozat szerelmesei tudják értékelni, hogy ez így összességében csak egy nagyon szűk rétegnek készült, és még sorolhatnám. Inkább örülök annak, hogy ez ilyen formában jött ki, mert ennél jobb aligha lehetett volna. Van benne minden, ami a sorozatban. Mesterien keveri össze a múltját a jelenével, aminek köszönhetően egy extra hosszúságú, interaktív South Park részt kapunk. És ha nem is teljesen tökéletesen, de nagyszerűen működik az egész játék. Az egyetlen dolog, ami hiányzik ebből az a magyar szinkron, hogy mindenki élvezhesse ezt a remek játékot.


Metal Gear Rising: Revengeance:
Kevés igazán nagy meglepetés szokott érni játékok tekintetében. Többségében teljesen jól be tudom lőni, hogy ez tetszene nekem, vagy sem. Meg aztán én főleg történetpárti vagyok, illetve jobban elmerülök egy játék sztorijának és karaktereinek az elemzésében, mint mondjuk a játékmenetének. Természetesen vannak kivételek, de többnyire ez alapján szoktam értékelni. Aztán jött ez a játék. És ezzel az egy mondattal tudnám a legjobban jellemezni ezt a játékot:

Ez egy baszottjó játék.

A „baszottjó” jelző alatt pedig nem azt értem, hogy minden tekintetben nagyszerű a cucc, hogy kötelező darab, hanem mert olyan hihetetlenül szórakoztató volt. Pedig őszintén a Metal Gear Rising egy nagyon idióta történettel van ellátva, tele nagyon fura karakterekkel és párbeszédekkel. Nem hittem volna, hogy egy ilyen presztízsű, komolynak tartott sorozat ennyire infantilis is lehet. Úgy értem, hogy a karakterek többsége sablonokon alapszik, amire kb. a legjobb példa a Doktornak elnevezett figura, aki lényegében egy őrült német tudós, akit szinte le sem lehet lőni, ha a tudományról van szó. Az is elég hülyén vette ki magát, hogy a rengeteg Codec-es beszélgetések rohadt sok témát lefednek, de ugyanakkor eszméletlen hosszúak és nagyon csapongóak. Úgy értem van olyan téma, aminél kb. az összes beszélgetőpartner megjegyzi, hogy az aktuális női boss mellei valódiak vagy sem. A legdurvább pedig az, hogy bár kb. minden kritikus megjegyezte, hogy rövid a játék (5-10 óra játékidő ügyességtől függően), de ezeket a dumákat nem számolják bele a hivatalos játékidőbe, ami kb. a duplájára növeli a végigjátszási időt. Lényeg az, hogy egyszerűen nevetséges ez a része a játéknak.

Azonban a látvány és a játékmenet kárpótol mindenért. Hót komolyan mondom. Beszarás ez a játék. Az egész egy régi árkádos játék érzetét kelti, de ahhoz, hogy igazán jól kaszaboljon az ember, kellő ügyesség kell, tisztában kell lenni a játék részleteivel. Ennek köszönhetően pedig kihívást jelent a játékosok számára. Aztán ott a Zandatsu, avagy a kaszabolós mechanika, ami nem csak rettentően jól lett belepakolva a játékba, de még hihetetlenül király játékmeneti plusz. De a legfontosabb pozitívuma a Metal Gear Rising: Revengeance-nek a bossharcok felépítése. Nem elég, hogy a harcok mind egyediek és igazi kihívást jelentenek, de tényleg egy monumentális összecsapásként vannak bemutatva. Ebben óriási szerepe van a zenének, ami ilyenkor üvöltős, adrenalin növelő metálba kezd, hogy felpumpálja a játékost a harcra.

Ha kritizálnom kellene a játékot, akkor főleg azt emelném ki, hogy kicsit el lettek túlozva az „animés”, vagy japános stílusjegyek, illetve hogy valószínűleg egy kis Metal Gear-es történelemismerettel jobban meg lehetne ítélni a sztorit. Ezeken kívül azonban nem tudok rosszat mondani róla. Ez elképesztő módon bejött, valószínűleg nálam az év meglepetése lesz. Ha bővebben összegeznem kellene, akkor ezt mondanám: ez egy buta, agyatlan hent, aminek rendkívül jó játékmenete van, tele emlékezetes jelenetekkel, jó zenékkel és vicces dumákkal. Ez a játék jó értelemben nevetséges, és csak bátorítani tudok mindenkit, hogy próbálja ki mindenképp.




Májusi előzetes

A szerény áprilisi felhozatalt a májusi bőségszaru váltja, azaz több nívósabbnak ígérkező játék fog érkezni. Valószínűleg a hó végén érkező Watch_Dogs fogja kiváltani a legtöbb érdeklődést, de jön egy régi kalandjáték-sorozatnak az új része (Tesla Effect: A Tex Murphy Adventure), egy magyar üdvöskének a második felvonása (The Incredible Adventures of Van Helsing II), illetve egy újabb Wolfenstein lövölde is megjelenik majd.

Ettől függetlenül én valószínűleg leragadok az áprilisi játékaimnál, mert annyira tetszenek. A Stick of Truth-ot még egyszer biztosan végigtolom, a Metal Gear Rising DLC kiegészítőibe is bele kell néznem, aztán mehet nehezebb nehézségi fokon még egy végigjátszás. És aztán „kikapcsolódásként” mehet a LEGO Marvel kimaxolása. Új dolgokat is ki szeretnék majd próbálni, valószínűleg a Child of Light lesz az első számú célpont, de ezen kívül The Banner Saga-t is szívesen kipróbálnám. Hogy végül mi lesz ebből, arról majd a májusi összegzésben beszámolok. Remélhetőleg hasonlóan pozitív élményekkel fogok gazdagodni májusban is.

Hozzászólások

Még nincsenek hozzászólások

Be kell jelentkezned, ha hozzá szeretnél szólni!

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.