Watch Dogs 2
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Előzetes

Star Trek: Elite Force II

A SiN és Heavy Metal F.A.K.K. 2 fejlesztői folytatják a Star Trek FPS-t.

2003.02.28. 00:00 | szerző: Gerry | Előzetes

Ha megkérdeznénk a világ sci-fi rajongóit, hogy mely univerzum a rajongásuk tárgya, akkor minden bizonnyal markánsan elkülönülne két csoport: a Star Trek, ill. a Star Wars rajongók tábora. Ez a két legkedveltebb sci-fi az elmúlt negyed évszázadban, több millió rajongójuk van szerte a világon, s ezen rajongók száma nagyjából egyenlő. (Mielőtt sokan felhördülnének: az igaz, hogy a Star Trek hazánkban viszonylag kevésbé ismert, de Nyugat-Európában, ill. az USA-ban hatalmas a rajongói tábora, mely megközelíti a Star Wars-ét), s természetesen ezen rajongók hobbija a másik fél imádatát képező sci-fi szapulása minden eszközzel (például azzal, hogy ki nem hagynák az ellen filmjét, sorozatát, hiszen másképpen hogyan lehetne szidni? Nem hiába néztem meg én is az Episode 2-t... :-)

Star Trek: Elite Force II

A játékok terén a ST játékok sokáig meglehetősen alacsony színvonalat képviseltek, míg a LucasArts ontotta a SW galaxisra épülő magas kvalitású játékokat. Mint arra egy korábbi cikkemben már utaltam: a fordulópont 1999-ben következett be, hiszen a SW játékok minősége ugyanolyan drasztikusan kezdett el zuhanni, ahogyan a ST játékok minősége javulni, és ezen párhuzamot nyugodtan folytathatnám a legújabb SW filmek zuhanó minőségével, és a ST mozik szárnyalásával, de nem teszem, mert még túlontúl sok, a nőági felmenőim felől érdeklődő e-mailt kapnék.

Minden bizonnyal szinte mindenki fel tudna sorolni jó pár remek ST játékot, de én most egyetlenre, a 2000 őszén megjelent Star Trek Voyager: Elite Force-ra koncentrálnék, illetve egész pontosan annak fejlesztés alatt álló utódjára, a STV:EF 2-ra. Az Elite Force vitathatatlanul minden idők legjobb (legalábbis amíg a folytatás meg nem érkezik) Strak Trek FPS-e. A készítő Raven a tőle megszokott nagyszerű játékot hozta össze, az EF grafikája, játékmenete, története lebilincselő volt. Az utódot már nem a Raven Software, hanem a Ritual Entertainment készíti. Ők készítették többek között a Quake első küldetéslemezét, a Scourge of Armagont, majd többek között a SiN-t és a Heavy Metal F.A.K.K. 2-t, tehát a folytatás semmiképpen nem kezdőkre van bízva.

Star Trek: Elite Force II

A történet a Voyage Home után veszi kezdetét, tehát azután, hogy a Voyager egy Borg transztérkapu segítségével visszatért az Alfa Kvadránsba, Catherine Janewayt admirálissá nevezték ki, a Voyager nevű teknőt kirakták San Franscisco-ba turistalátványosságnak, a legénységet, a Hazard Team-et pedig áthelyezték egy NCC-1701 E- kódjelű hajóra, nem tudom hallott-e róla valaki... (A gyengébbeknek kedvéért: a hajó neve Enterprise...) A történetről a készítők valami hihetetlen módon nem nyilatkoznak, ez normális esetben is bosszantó, ha pedig éppen előzetest ír az ember, akkor pedig egyenesen frusztráló. Mindenesetre nehéz lenne elrontani a sztorit, ha illeszkedik a ST univerzumba, és nagyon vad ötletekkel nem dobálóznak, akkor nem lehet vele baj.

A grafikát a Quake III: Team Arena végsőkig csiszolt engine-je fogja biztosítani, ami ugyan nem éppen mai fejlesztés, de a Ritual azért többet ígér: részletesebb textúrákat, megnövelt poligonszámot és gigantikus külső tereket. Az ám, külső tereket! A dicső előd jobbára különféle gyanús űrjárművekben játszódott, de a trónkövetelő utódban már a bolygók felszínén is barangolhatunk.

Star Trek: Elite Force II

Az ellenfelek nagy része a Next Generation univerzum állandó lakói: klingonok, romulánok, mászkáló CPU-k (a Borg), s ehhez jön még két vadonatúj faj, melyekről mindezidáig (minő meglepetés) semmit sem lehetett megtudni, de az ígéretek szerint remekül fognak illeszkedni a ST univerzumba. Él bennem a sanda gyanú, hogy ez csupán a fő vonulat, ezekhez még (akárcsak az Elite Force-ban) vagy tucatnyi likvidálandó életforma jön.

Természetesen az új kihívásokra új fegyverekkel illik válaszolni, s az Elite Force 2 is így tesz. Tizenhárom különféle destruktív jószágot kapunk, ezek egy részével már találkozhattunk az elődben, egy részével nem (hitted volna?), de alighanem ezek is jól fognak illeszkedni a ST univerzumba (illeszkedni… nálam, mezei rajongónál a kézifegyverek kimerülnek a fézer-disztruptor-quantumtorpedó szentháromságban, erre mindenféle színes sugarakat lődöző mordállyal traktáltak, borzalmas. :-)

Star Trek: Elite Force II

A szépemlékű első rész mesterséges intelligenciája sem volt rossz, de mint minden fejlesztőcsapat, a Ritual is égre-földre esküdözik, hogy a folytatás MI-je akár szimultánt játszhatna Kaszparovval is, olyannyira okos a kicsike. Ha nagyon nem rontják az előző részben már jól funkcionált MI-t, akkor nem kell aggódnunk társaink felől. A már oly sokszor emlegetett első részhez hasonlóan most sem futóbolond módjára fogunk egyedül rohangálni az ellenséges létformáktól hemzsegő helyszíneken: társaink a legtöbb helyre követnek minket. Impresszív, nem?

Amit még meg lehet említeni, az a multiplayer mód, ami természetesen ebből a játékból se fog hiányozni. Az első rész, illetve annak kiegészítőjének játékmódjait bővítik tovább, új funkciókkal és fegyverekkel (pl. a klingon Bat’Leh). A játékmódok között az eddigi információk alapján lesz Holomatch, Capture the Flag és Team Holomatch.

Star Trek: Elite Force II

Egy előzetesnek az a dolga, hogy enyhe porhintés közepette tudassa a játékossal: itten minden idők legjobb játéka készül. Aztán persze az esetek nagy részében jön a pofára esés: a grafika mégsem olyan jó, mint a kiadott képeken, a játékmenet unalmas, az MI nagyon szőke, és még sorolhatnám. Ugyanakkor azt hiszem, illetve azt akarom hinni, hogy az Elite Force 2 méltó lesz megdicsőült elődjéhez, és ismételten megmutatja, hogy el lehet jutni oda, ahová ember még nem tette a lábát... ■

Star Trek: Elite Force IIStar Trek: Elite Force IIStar Trek: Elite Force IIStar Trek: Elite Force IIStar Trek: Elite Force II
Star Trek: Elite Force II
A legutóbbi Star Trek: Elite Force II cikkek, hírek

hozzászólások (62)

Gerry
Gerry 2003.06.05. 15:02
Olvasd el, és megtudod...:-P
Fehér Ernő Viktor
Fehér Ernő Viktor 2003.06.05. 15:45
Sar City messziről nem úgy nézett ki, mint egy gyönyörű és bizalomgerjesztő város. Közelről meg aztán végképp nem.

Kirk megszólított egy járókelőt.

– Elnézést, a Kongresszusi Központba kell mennünk.

A klingon pasas végigmérte őket. – Még jó, hogy nem a Fehér Házba.

Kirk türelmetlenül rázta meg a fejét. – A Bolygók Egyesült Föderációjának követei vagyunk. Azért jöttünk, hogy a nemrég elhunyt elnök holttestét hazavigyük.

– Ugrassa a nénikéjét – morogta a klingon, és otthagyta őket.

McCoy aggódó pillantást vetett Kirkre. – Jim, nem gondolod, hogy egy egész picikét lejárattuk a Föderációt?

Kirk végignézett a sáros, iszapos Mikulás-jelmezen, amit viselt. – Hát, egy egész picikét talán igen.

– Ma már úgysem jutunk be a kongresszusi központba. Okosabb lenne, ha keresnénk egy alvóhelyet.

– Remélem, vannak szállodák ebben a városrészben, és még jobban remélem, hogy elfogadják a föderációs hitelkártyát.

Végigsétáltak néhány utcán. A járókelők messzire elkerülték őket.

– ÁÁÁÁÁ! – ordított fel Kirk.

McCoy az orvosi táskáját kereste, de nem találta. – Nagyon fáj, Jim?

– Nem, csak most jutott eszembe, hogy Spocknál maradt a hitelkártyám.

Kirk és McCoy egy koszos sikátorban találtak megfelelő alvóhelyet. – Nem egy luxusszálloda, de éppen illik az öltözékünkhöz – mondta McCoy. – Válassz: kukában akarsz inkább aludni vagy szakadt papírdobozban?

– Nekem mindegy, válassz te – morgott Kirk. Pár méterrel mellettük Gryllus Vilmos és Levente Péter a színes ejtőernyőjükkel egyenesen egy szeméttel teli konténerbe zuhantak.

– Ezeknek ma valahogy nincs szerencséjük – csóválta a fejét McCoy.

Szakadt ruházatú csavargó toppant Kirkék elé. – Itten be kell ám fizetni a lakbért, hapsikáim – dörrent rájuk.

– Nincs egy buznyák fillérünk sem – vallotta be őszintén Kirk.

– Hát aztat gondoltam, különben nem itt akarnátok aludni. De fizetségnek ez is megfelel – azzal leakasztotta Kirk nyakából az uzsonnástáskát.

– Hé! – csattant fel Kirk. – Most mit fogok enni?

A csavargó végigmérte a kapitányt. – Hát, nem úgy nézel ki, mint aki belehal egy kis koplalásba. Viszlát! – Továbblépett, és szemügyre vette Gryllus Vilmost és Levente Pétert, akik éppen az ejtőernyőjüket rángatták ki a szemét közül. – Itten be kell ám fizetni a lakbért, hapsikáim...

Pár utcával arrébb a Sar City Plaza luxushotel királyi lakosztályában Mr. Spock elégedetten merült a márvány fürdőkád forró vizébe. Az élet csodálatos is tud lenni, gondolta, és intett a gyönyörű vöröshajú szobalánynak, hogy töltsön neki még egy pohár pezsgőt.

*

Hajónapló. Csillagidő: az ördög tudja, mennyi, az ilyeneket mindig Mr. Spock tartja számon, ő meg nincs itt, hála a jó Istennek. Hikaru Sulu hadnagy bejegyzése a hajónaplóba. Hé, mi lenne, ha nem röhögnél a keresztnevemen? Jó, azt jelenti, hogy ragyogó, na és? Még mindig jobb, mint a Pavel! Anyucikádat ütögesd, azt! (Óriási csattanás). Elnézést, ez a hülye Csekov belezavart. Hol is tartottam? Ja, igen. A kapitány, Mr. Spock és az az idióta McCoy letrasz... tansz... szóval lementek a bolygóra. Amíg nem jönnek vissza, addig én parancsolok, úgyhogy húzz innen a sánta nénikédbe... nem neked mondtam, Nyota drágám, ez a hülye Csekov idétlenkedik megint. Fogd már be, te hülye! Nem, azért se írom ide, hogy a hajónapló orosz találmány! Különben is, mindenki tudja, hogy japán. A kapitány azt mondta, amíg ők lent vannak a bolygón, addig vigyem innen az Enterprisét... bocs, vagyis az Enterprájzt, mindig elfelejtem, hogy hogyan mondják amerikaiul, szóval hogy vigyem innen a hajót, úgyhogy elviszem, jó messze, de azt nem mondták, hogy hozzam is vissza, ami frankó, mert így végleg én maradok a parancsnok, és akkor Csekovot úgy kirúgom, hogy a csámpás lábai sem érik a földet... jó, nem csámpás, hanem lúdtalpas, muszáj neked mindenbe belekötnöd? ...de az első dolgom az lesz, hogy ezt a hajót eladom ócskavasnak... jaj, ne, Scotty, nem gondoltam komolyan, tegye már le azt a baseballütőt... Csekov, ha még egyszer meglátom, hogy a játékprogramjaimhoz nyúlkálsz, esküszöm, hogy lenyomom a cipődet a torkodon! Na, szóval ott tartottam, hogy... CSEKOV, MIT MONDTAM AZ ELŐBB? Egy pillanat... (Csekov hangja a háttérből: Neee, Hikaru, légyszíves, neee... hrrr... gluty... gluty...) Már megint nem tudom, hogy hol tartottam, úgyhogy itt abbahagyom. Te jó ég, most veszem észre, ez nem is a hajónapló volt, hanem Scotty skót népdalgyűjteménye! Ha megtudja, hogy beletöröltem... Na, viszlát, megyek, és veszek egypár karateleckét.

*

A kongresszusi központ kapujában az egyenruhás őr végigmérte Kirköt és McCoyt.

– Itt tilos koldulni.

– Félreértett! Mi csak...

– Guberálni is tilos.

McCoy óvatosan az őr háta mögé került, és ujjaival lazán megszorította a nyak és váll közti ideget.

– Micsinálsz? – hördült fel az őr, sarkon fordult és akkorát pancsolt be McCoynak, hogy szegény doktor a szemközti falra kenődött.

– Pedig Spocknak ez mindig bejön – méltatlankodott.

Kirk nem tétlenkedett: teljes testsúlyát bevetve nekidőlt az őrnek, aki elterült a padlón.

– Szálljon le rólam! Jól van, beengedem, csak szálljon már le rólam!

– Könnyű azt mondani! – háborodott fel Kirk, és minden erejét bevetve próbált feltápászkodni. – Doktor, hívj már egy emelődarut!

– Oké, amint levakarsz a falról.

Kirk nagy nehezen talpra állt és lekaparta McCoyt a falról. – Ha az elnök is ilyen állapotban lesz, legalább nem foglal majd túl sok helyet a a hajómon. Koporsó sem kell majd, csak egy nagyobbméretű boríték.

– Ha meg nem lesz ilyen állapotban, akkor egyszerűen ráülsz, és...

Kirk tűnődött, hogy lekeverjen-e egyet McCoynak, aztán úgy döntött, nem teszi. Kétdimenziós hajóorvosom úgysem volt még, gondolta. Legalább kifér a műtőajtó alatt, ha Spock véletlenül megint bezárja.

Az említett vulkáni éppen néhány nagyhatalmú klingon politikussal beszélgetett.

– Lenyűgöző a logikája – bókolt éppen az egyik klingon.

– Köszönöm.

A mellette álló másik politikus kimondottan ellenszenvesnek találta Spockot. – Maga annyira logikus, hogy az már nem emberi. – morgott.

- Még jobban köszönöm.

– Tudja, az utóbbi időben azt beszélték nálunk, hogy maguk föderációsok koszos, büdös csavargók, akik mindig úgy néznek ki, mintha éppen egy mocsárban dagonyáznának. Örömmel látom, hogy ez nem igaz – mondta az a klingon, aki lenyűgözőnek tartotta Spock logikáját, és végigmérte a jólöltözött, műveltnek és gazdagnak látszó vulkánit. – Úgy látom, a föderációsok mégiscsak civilizált...

– Ott van Spock! – harsant fel Kirk hangja a folyosó túloldaláról. Spock rémülten kapta fel a fejét, és meglátta a felé rohanó szakadt ruhájú kapitányt, hóna alatt a palacsintává lapított McCoyjal. Mindkettőjükről csöpögött a sár a kongresszusi központ folyosójának frissen tisztított szőnyegére.

A klingonok őszinte elképedéssel néztek rájuk, és kicsit hátráltak, amikor Kirk melléjük ért és megveregette Spock vállát. – Csakhogy megtaláltuk.

– Ismerjük mi egymást? – kérdezte pókerarccal Spock, menteni próbálva a menthetőt.

– Ne marháskodjon, Spock. Már hogyne ismerném az első tisztemet? A U.S.S. Enterprise első tisztjét?

A klingonok még jobban hátrálni kezdtek. – Az Enterprise első tisztje? – kérdezte gúnyos vigyorral az, amelyik ellenszenvesnek tartotta a vulkánit. – Mintha azt mondta volna, hogy egy csillaghajón szolgál.

– Én nem ismerem ezeket az urakat – tartott ki állítása mellett rendíthetetlenül Spock.

– Ha nem ismeri, akkor honnan tudja az a kövér, hogy maga Csillagflotta-tiszt?

Spock igyekezett szerény arcot vágni. – Hát, tudja, engem a Föderáció területén mindenki ismer.

Úgy tűnt, ez meggyőzi a klingonokat, ám ekkor Kirk hosszasan kotorászni kezdett a zsebében, és kiszórta a keze ügyébe kerülő dolgokat. Miután a padlóra került néhány dilítium-kristály, egy doboz Viagra, egy műfogsor, egy pár felragasztható műanyag hegyes fül a legutóbbi farsangról és Scotty feleségének rózsaszín csipkés melltartója, Kirk végre megtalálta, amit keresett. Egy fénykép volt, ami őt ábrázolta Spockkal, McCoyjal és Suluval, amint éppen sörözgetnek egy kocsmában.

– Na, most már eszébe jutottunk, Spock? Vagy annyira leitta magát, amikor a kép készült, hogy nem emlékszik semmire?

Spock életében először gondolt arra, hogy bár lenne Kirk – ha ez lehetséges – még kövérebb, mert akkor ő már nem látszana a fotón. – A képen bizonyára a hasonmásom látható. – közölte hűvös nyugalommal.

– A hasonmása nem ilyen, az szakállas. Nahát, Spock, milyen szép zöld lett!

Spock, hogy zavarát leplezze, lehajolt és elkezdte felszedegetni Kirk szétszórt holmiját. A műfogsor, a Viagra, a fülek és Scotty nejének intim ruhadarabja visszavándoroltak a Mikulás-jelmez zsebébe.

– Mintha lett volna nálam egy kis dilítiumkristály is – próbált visszaemlékezni zsebei tartalmára Kirk.

Spock vállat vont. – Én nem úgy láttam.

*

„Hajónapló. Csillagidő... hát, úgy fél nyolc körül lehet, mert sötét van kint... ja, az űrben mindig sötét van? Bocs. Hikaru Sulu parancsnok bejegyzése a hajónaplóba. MIN RÖHÖGSZ MÁR MEGINT? Fene a hülye orosz fajtádba..."

(Csekov hangja a háttérből). – Most nem is a keresztnevén röhögtem!

– Az más. Akkor min?

– A vezetéknevén. Hikaru Zulu...

(Verekedés hangja). Na, hol is tartottam? Elnézést, időnként meg kell regulázni ezt a Csekovot, különben elkanászodik. Jelenleg szerencsére el van foglalva: a fogait szedegeti fel a padlóról. A hajó elég lassú, Uhura éppen az előbb jelentette, hogy a U.S.S. Space Snail most húzott el mellettünk, és a kapitány beintett nekünk. Na, ez se integet többet. Apropó, Mr. Scott, fézereket újratölteni! Kiadtam a parancsot, hogy dobáljanak ki minden fölösleges dolgot, hogy gyorsabban haladjunk. Eddig kidobattam Csekovval több idegesítően pittyegő műszert, néhány orvosi vacakot McCoy szekrényéből – ha megbetegedik valaki, legfeljebb az is repül –, néhány vacak rozsdás kardot Kirk kabinjának faláról, egy bazi nagy vulkáni gránitkövet Spock kabinjából és egy egyenruhás űrrendőrt, aki nehezményezte, hogy szemetet dobálunk ki az űrbe.

Ez az idióta Csekov a fejébe vette, hogy megtanul dzsúdózni. Most komolyan azt hiszi, hogy sikerülhet neki?

Tegnap, amikor bekapcsoltam a számítógépemet, megjelent a monitoron egy felirat: „Szia, én egy vírus vagyok, és éppen most törlöm le a kedvenc játékprogramjaidat, kezdve a Mortal Kombattal. Egyébként ez Csekov műve." A nyavalyás esküdözött, hogy ő annyira hülye számítástechnikából, hogy a komputer a képébe röhög, amikor bekapcsolja, de természetesen én nem hittem neki és szétpofoztam azt a valamit a nyakán, amit ő nem átall fejnek nevezni.

Az előbbitől független megjegyzés: Megkérdeztem Scottyt, ért-e a számítástechnikához. – Hogyne – felelte –, az egész galaxisban én csinálom a legszívatósabb vírusokat. Egyedül olyan vírust nem tudok létrehozni, ami letörli a játékprogramokat, aztán Csekovra fogja az egészet. – Így aztán Scotty tisztázódott a gyanú alól, pedig eleinte azt hittem, ő a bűnös."

Sulu befejezte a diktálást a hajónaplóba.

– Hé, asszony! – üvöltött Uhurának.

– Mi van má' megint?

– Gyere már, ne szövegelj. – Sulu rávágott Uhura seggére, aztán az ölébe ültette a nőt.

– Milyen romantikus – szipogott Miss Chapel. – Bárcsak egyszer Mr. Spock...

– Christine, mi történt a múltkor, amikor éjjel bementél Spock kabinjába? – kérdezte kíváncsian Uhura.

Miss Chapel arcán ábrándozó mosoly jelent meg. – Nos, Mr. Spocknak szívecskés alsógatyája van – közölte.

– Ezt soha nem hittem volna – mondta Uhura tágra nyílt szemmel.

Sulu közel állt ahhoz, hogy féltékenységi rohamot kapjon. – Mondd csak, Nyota, miért érdekel téged ennyire az a hegyesfülű buzi?

– Engem nem érdekel az a hegyesfülű buzi. Az ilyesmit meghagyom Christine-nek.

– Ő NEM BUZI! - visított fel Miss Chapel és sértődötten elvonult.

Sulu vállat vont. – Pedig Kirk többször is mondta, hogy Spock a barátja. Akkor ezt most hogyan értelmezzem?

*

Kirk, Spock és McCoy kiléptek a kongresszusi központból, vállukon egy koporsóval. – Aztán remélem, tényleg az elnök van benne – morgott Kirk.

– Inkább nézz bele. Utálom a zsákbamacskát. – javasolta McCoy.

– Nézz bele te. Te már hozzászokhattál, de nekem felfordul tőle a gyomrom.

Kirk elővette kommunikátorát és beleszólt. – Scotty! Sugározzanak fel.

Nem érkezett válasz; McCoy és Spock kommunikátorán sem.

– Kapitány! Úgy emlékszem, elküldte az Enterprise-t. Valószínűleg már olyan messze értek, hogy a szubtéri hanghullámok relatív frekvenciája...

– Köszike, Spock, ennyi elég.

Spock elfojtott egy elégedett mosolyt. Amíg a kapitány ilyen síkhülye és nem jön rá, hogy az idegen szavak nagy részéről Spock sem tudja, mit jelentenek, addig tetszeleghet a mindentudó, szuperintelligens tudományos tiszt szerepében.

– Spock, nem emlékszik, mikorra rendeltem ide vissza a hajót?

– Ha jól emlékszem... persze, hogy jól emlékszem, hiszen a különböző mnemonikus...

– Spock!!!

– Azt mondta nekik, hogy amíg lent vagyunk a bolygón, addig ne jöjjenek vissza.

– És meddig leszünk a bolygón? – kérdezett közbe McCoy.

– Amíg nem jönnek vissza értünk az Enterprise-zal.

– Fantasztikus – sóhajtott fel keservesen Kirk. – Egyelőre menjünk a szállodába, a többit majd meglátjuk.

Egyetlen taxis sem volt hajlandó felvenni két nyakig sáros egyént egy felettébb sátáni külsejű hegyesfülűvel és egy koporsóval, így gyalog folytatták útjukat a szálloda felé. Spock egyszer csak azt vette észre, hogy egyre nehezebb a koporsó. Hátranézett. Kirk és McCoy sehol.

A logika ezúttal cserbenhagyta; elképzelni sem bírta, hol lehet a másik kettő.

– Kapitány! Doktor!

Semmi válasz.

– Jim! – szólította valamivel halkabban. Ekkor halk röhögést hallott, aztán Kirk hangját.

– Itt vagyunk a koporsó tetején, Spock. Gondoltuk, úgyis elbír minket...

Spock száján majdnem kiszaladt egy iszonyatos vulkáni káromkodás, és már készült, hogy földhöz vágja a koporsót Kirkkel és McCoyjal együtt, amikor a doktor is megszólalt.

– Mindenki tudja, milyen fantasztikusan erősek a vulkániak. És milyen intelligensek! Meg persze jóképűek és kedvesek is.

Spock felvonta a szemöldökét. Régóta szerette volna, ha McCoy elismeri a vulkáni faj felsőbbrendűségét... de vajon miért motoszkál az agyában a sejtés, miszerint a doktor gúnyolódik vele?

McCoy folytatta. – És mivel Mr. Spock a legerősebb hármunk közül, ésszerűnek tű-nik, hogy ő visz minket. Ez így logikus. Sőt, bámulatos.

Spock teljesen meg volt győzve. Elégedett arccal vitte tovább a koporsót. Csak azt nem értette, Kirk és McCoy min röhög úgy, hogy visszhangzik tőle a város, és miért vet keresztet mindenki, aki meglátja őket.

*

A recepción némi gondjuk akadt. – Sajnálom, vámpíroknak nem adunk ki szobát.

– Nem vámpírok vagyunk – győzködte a recepcióst Kirk. – Ebben a kasztniban a Föderáció elnöke van, úgyhogy bánjon velünk több tisztelettel, ha szabad kérnem.

A recepciós megvakarta a füle tövét. – Van egy kis probléma. Halottaknak nem szokott sem készpénzük, sem hitelkártyájuk lenni, tehát az elnök úr nem vehet ki szobát.

– Á, az nem baj, ő elfér McCoy szobájában is.

– A nénikéd térdekalácsát, azt! – csattant fel McCoy.

– ...bár, ha belegondolunk, Spock lakosztályában még inkább. Rendicsek?

A recepciós megvakarta a másik füle tövét is. – Na jó, nem bánom. Ja, és még valamit – szólt utánuk, amikor Kirkék már a lift felé tartottak. – Mondják meg annak a hegyesfülűnek – intett Spock felé –, hogy húzzon sapkát. Ne rémisztgesse itt az embereket.

Spock felvonta a szemöldökét. Kirk elvigyorodott. – Mi van, Spock, dühös?

– Érzelmek nélkül nem lehet dühös az ember – felelte Spock. – Csupán illogikusnak tartom, hogy elrejtsem a füleimet, amikor a magáé és McCoyé sokkal rondább.

*

Hajónapló. Csillagidő 352-969. Jaj, elnézést, ez a telefonszámom. A mobilszámom meg 06-30-950-622, de ezen csak sürgős ügyben hívjatok. Hikaru Sulu kapitány bejegyzése a hajónaplóba. Egy perc türelmet kérek.

(A háttérből): Most min röhögsz, te hülye orosz? A vezeték-, vagy a keresztnevemen?

– Mind a kettőn, te idióta ferdeszemű.

(Verekedés hangja, azután csend).

Hajónapló. Csillagidő 3109.4. De lehet hogy nem annyi. Megfigyelésem szerint Kirk is mindig bemondta az első számot, ami az eszébe jutott. Pavel Csekov parancsnok bejegyzése. A Ragyogó Zulu pillanatnyilag gyengélkedik a gyengélkedőn. Talán nem kellett volna akkorát behúznom neki. Előre, elvtársak, a szocializmusért! Bejegyzés vége.

*

Kirk – kapitányi rangjára hivatkozva –, elfoglalta Spocktól a királyi lakosztályt és most kényelmesen terült el a selyembaldachin alatt a barackrózsaszín párnákon. Az egyetlen dolog, ami zavarta, a koporsó volt a szemközti sarokban. Valahányszor békésen elszundított volna, mindig eszébe jutottak azok a kísértettörténetek, amelyeket gyerekkorában hallott.

Pillantása újra és újra visszatévedt a koporsóra. Végül megunta, felkelt, átvitte szegény egykori elnököt a békésen horkoló McCoy szobájába, visszament a királyi lakosztályba és elégedett vigyorral elaludt.

McCoy az éjszaka közepén ébredt fel és a frász törte ki, amikor meglátta a koporsót. Először azt hitte, valamelyik egykori betege jött vissza, hogy kísértse, de aztán eszébe jutott az elnök.

A jó édes anyucikád, Jim – gondolta. Felkapta a koporsót és visszavitte a kapitányhoz.

Jim Kirköt éjszaka – az előző esti sörözés miatt –, szólította a természet parancsa. Felült, álmosan dörzsölte meg a szemét... még egyszer megdörzsölte... és kénytelen volt rájönni, hogy nem álmodik. A koporsó ott állt, ahonnan elvitte.

Valahonnan rémlett neki, hogy a halottak visszajárnak, hogy egykori gyilkosukat bosszantsák. Na de koporsóval együtt? – Nem én öltelek meg! – förmedt az elnökre. – Mész vissza azonnal?! – Hirtelen eszébe jutott, mekkora summát ígért neki az admirális, ha a holttestet viszonylag épségben hazaszállítják. – Vagyis várj, ne menj sehova. Majd én viszlek. – Újra megtette a sétát McCoy szobájáig és vissza.

McCoy pár perccel azután ébredt fel, hogy Kirk és az elnök megtisztelték látogatásukkal és az utóbbi – önhibáján kívül –, úgy döntött, itt marad. Ezúttal nem rémült meg, csak éktelen dühbe gurult. Felkapta a koporsót és visszacipelte Kirk lakosztályába.

A szemközti szoba résnyire nyílt ajtajában Spock állt. Órákon át figyelte Kirköt és McCoyt, amint ide-oda cipelik a szerencsétlenül járt elnök maradványait, és remekül szórakozott. Amikor McCoy huszonnyolcadszor vitte vissza Kirkhöz a koporsót, a kapitány ébren volt.

– Már vártalak – csapott le McCoyra. – Nem unod még ezt az ostobaságot?

Mindketten (bocsánat: mindhárman, az elnökkel együtt) eltűntek az ajtó mögött; az élénk vitának csak foszlányai szűrődtek ki a csukott ajtón. Spock habozott egy darabig, de vulkáni méltóságával összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy hallgatózásra vetemedjen. Így csak találgathatott, miről folyik a vita odabent. Amikor azonban megjelent Kirk és McCoy, vállukon a koporsóval, és a legnagyobb egyetértésben igyekeztek Spock szobája felé, a vulkáni elővigyázatosan kulcsra zárta az ajtaját. Rövid ideig tétovázott, majd arra a következtetésre jutott, hogy itt úgysem látja senki, és az ajtóra tapasztotta a fülét.

Tisztán hallott mindent. – A francba, ez bezárta – morgott McCoy. – Pedig úgy tudtam, a vulkániak sosem zárkóznak be.

– Hát, sajnos, marad nálad a hulla.

– Miért pont nálam?

– Jó, döntsük el pénzfeldobással. Fej vagy írás?

– Legyen fej.

Spock pénzcsörrenést hallott, aztán Kirk káromkodását. – A fene egye meg, hát nem beleesett a koporsóba? Ki ne nyisd! Tudod mit – Kirk hangja hirtelen jóságosnak és megértőnek tűnt –, legyen nálam reggelig.

McCoynak gyanús volt ez a hirtelen színeváltozás, de szívesen beleegyezett.

Alig egy órával később újra feltűnt a folyosón Kirk, hóna alatt a koporsóval. Óvatosan benyitott McCoyhoz. A doktor látszólag mélyen aludt.

Kirk megkönnyebbülten csapta le a koporsót az egyik sarokba, és sietve távozott. Alighogy kilépett az ajtón, McCoy felült az ágyon. „Ezért még számolunk, Kirk", gondolta. Várt egy darabig, majd miután úgy vélte, a kapitány már bizonyára alszik, visszavitte a koporsót.

Kirk hajnaltájban ébredt fel, és rendkívül csúnyát mondott McCoyra, aztán dühösen kicsapta a koporsót az ajtaja elé, a folyosóra.

*

Hajónapló. Csillagidő: na, legyen mondjuk 4444.4, mert a 4 a kedvenc számom. Pavel Csekov parancsnok bejegyzése. Az Éljen Lenin elvtárs! nevű csillaghajó (az egykori U.S.S. Enterprise) fedélzetén minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. Kirk, Spock és McCoy elvtársak azóta sem jelentkeztek, úgyhogy véglegesen átvettem a hajó parancsnokságát. Minden maradt a régiben, csak néhány apróbb változtatást rendeltem el.

1. Smith és Brown zászlósokat kiküldtem az űrbe, hogy vörös csillagot fessenek a ha-jó oldalára. Amelyikük odafesti a sarlót-kalapácsot is, dupla adag vodkát kap.

2. Uhura elvtársnő ruháját túlontúl konzervatívnak találtam, így felül tíz centivel mélyebb lett a kivágása, alul húsz centivel magasabban végződik a szoknyája. Ha Spock elvtárs a továbbiakban mégis visszatérne a hajóra, a fent említett változtatásokat Chapel elvtársnő ruházatán is elvégezzük.

3. Ma este kerül megrendezésre a Ki tud többet a Szovjetunióról? első fordulója. Az első helyezett megkapja a Pavel Csekov érdemrendet.

4. A hajón kihirdetésre került, hogy a Bolygók Egyesült Föderációjától, ettől a rothadó kapitalista burzsuj bandától többet nem fogadunk el utasításokat.

5. A kisdobos őrzi egészségét és védi a környezetet.

6. Felebarátod házastársát ne kívánd. (Kiegészítés: Csak ha ő is akarja).

(Scott elvtárs azt mondja, hogy ezt az utolsó kettőt már hallotta valahol. Pedig én találtam ki mindkettőt, úttörő becsületszavamra.)

Előre, elvtársak, a szocializmusért! Bejegyzés vége.

*

– Spock!

Kirk és McCoy eszét vesztve dörömböltek a vulkáni ajtaján. Spock sietve felvette az egyenruháját, az ágy alá rejtette a nagy zacskó pattogatott kukoricát és a Pesti Vicc legújabb számát, mielőtt ajtót nyitott.

– Mi van magával, Spock? Azt hittem, már sosem nyitja ki – zsörtölődött Kirk.

A vulkáni igyekezett méltóságteljes arcot vágni. – Éppen meditáltam, kapitány.

McCoy meglátta a szétszóródott pattogatott kukoricát a földön, de nem szólt semmit.

– Maga képes meditálni, amikor ilyen hatalmas gonddal küzdünk? – tört ki Kirk. – Ellopták a koporsót!

Spock felettébb értelmes képet vághatott, mert McCoy jóindulatúan elkezdte magyarázni a helyzetet. – Az elnök úr holttestét ellopták a folyosóról, ahova Jim kitette – mondta szépen, tagoltan. – Fel tudta fogni, vagy ismételjem el lassabban?

– Bámulatos – jelentette ki Spock.

– Micsoda? A koporsólopás? – hördült fel Kirk.

– Nem. Bámulatos, hogy ez a McCoy ennyire hülye és mégis elvégezte az egyetemet.

– A személyes érzelmeire most nincs idő, Spock. Csináljon már valamit!

Spock felvonta a szemöldökét, amúgy spockosan. – Rendben van, kapitány. Azonnal intézkedem.

Kirk és McCoy megkönnyebbülten hagyták el a szobát. Most, hogy már Spock a kezébe vette a dolgokat, szundikálhatok egyet, gondolta Kirk elégedetten.

McCoy az ajtóból még visszafordult. – Spock, nem adná kölcsön azt a Pesti Viccet, ha majd elolvasta? – Spock elzöldült. Most vette csak észre, hogy az újság széle kilóg az ágy alól.

*

– Elnézést, itt a recepción szokták leadni a talált tárgyakat?

– Igen. Miért, talált valamit?

– Nem, sajnos éppen ellenkezőleg. Elvesztettem valamit. – Spock egy kicsit kényelmetlenül érezte magát.

– Melyik szobában lakik?

– A 215.-ben, a déli szárnyban.

– Ja, az a Rozi néni területéhez tartozik.

– Ki az a Rozi néni?

– Ő takarít azon a folyosón, tehát a szállodaszabályzat értelmében ott csak ő lophat. Ha beszélni akar vele, megtalálja a személyzeti részlegen.

Spock a személyzeti felé indult.

– És még valami – szólt utána a recepciós. – Mondtam már, hogy azokat a füleket ne mutogassa. Lajos atya tegnap meglátta, és azóta is a szobájában kuksol és a rózsafüzért mondja.

Spock visszafordult. A recepciós sajnálkozva mérte végig.

– Szegény Lajos atya. Tudja, mit csináljon a füleivel? Húzzon rá sapkát.

Spock nagy levegőt vett. – Tudja, mit csináljon Lajos atya a rózsafüzérével? – Egy pillanatnyi szünet után kibökte: – Ha nem volnék úriember, most megmondanám.

*

Spock elgondolkodott. Sokszor hallotta már McCoytól ezt a „tudod, mit csinálj" kezdetű szöveget, de mivel rajta kívül mindenki értette, miről van szó, sosem mondták végig a mondatot. Vajon mire célozhat ilyenkor McCoy?

Elmélkedését géphang szakította félbe. – Megérkeztünk a személyzeti szobákhoz.

Spock felpillantott, de a liftajtó nem nyílt ki.

– Ajtónyitási költség: tíz fitying.

Spock előkotort egy tízest. – Ezek a klingonok mindenhol tarhálnak, ahol tudnak – morgott félhangosan.

Az ajtó még mindig nem nyílt ki. – Ön nyilvános helyen becsmérelte a klingon népet. Büntetés: ötszáz fitying.

– Nyilvános helyen? Nincs itt senki rajtam kívül!

A géphang rendíthetetlenül folytatta. – Vitatkozik és feltartja a liftet. Ezzel időveszteséget okoz a huszadik emeleten várakozóknak, amit köteles megtéríteni nekik.

Spock előkapta fézerét.

– Tiltott fegyverhasználat: ezerötszáz fity... – A géphangnak már nem volt ideje befejezni. Spock szétlőtte az ajtót és kisétált. Már a folyosón járt, amikor újra megszólalt mellette egy géphang.

– Liftajtó javítási költsége: kétezer fitying.

Spock vállat vont és egy icipicit elmosolyodott. – Küldjék meg a számlát James T. Kirk kapitánynak.

Rozi nénit könnyű volt megtalálni: csak a belőle áradó italszag után kellett menni.

Spock szemügyre vette az asszonyt. – Maga takarít a déli szárnyban?

– He? Eegen, én. Mért, nem teccik?

Spock megvonta a vállát. – Ami azt illeti, a molyokat az ágyneműből mellőzhette volna.

– Az nem moly volt, hanem nimoy.

– Miii?

– Klingon nyelven így hívják a csótányt.

– Egy perc türelmet kérek. – Spock felnézett az égre. – MONDJÁK MEG A FORGATÓKÖNYVÍRÓNAK, HOGY SZÓRAKOZZON A KERESZTANYUKÁJÁVAL! – Visszafordult Rozi nénihez. – Elveszítettem egy koporsót. Nem tud róla valamit?

Rozi néni feje valamelyest kezdett kitisztulni. Hogy ezt megakadályozza, húzott egy jót a kezében tartott palackból, aztán hármat pislogott. Kancsal szemei előtt duplán jelent meg Spock. Ami azért mégiscsak sok a jóból.

– Mi... mit veszített el? – hebegte.

Vajon miért ilyen lassú a felfogásuk az emberi lényeknek? töprengett Spock. – Egy koporsót – ismételte türelmesen.

Rozi néni Spock hegyes füleit vette szemügyre és kicsit távolabb húzódott. – Ugye, ez nem fertőző?

– Mármint a koporsó? Legfeljebb ha nem válaszol azonnal és értelmesen. Mert akkor magának is hamarosan szüksége lehet egyre. – Spock kezdett kijönni a béketűrésből.

– Nem a koporsó, hanem ezek az idétlen fülek.

– Mi lenne, ha leszállna a füleimről?

– Szálljak le? Nem is ülök rajta. Meglehetősen kényelmetlennek tűnik.

Spock úgy döntött, egyelőre nem dühödik be, pedig egyre erősebb késztetést érzett rá. – Elnézést, de megmondaná, hova lett a koporsóm?

– Biztosan ott, ahol hagyta, mielőtt idejött kísérteni. A temetőben, a föld alatt.

– Nem ott hagytam, hanem a folyosón, a 215-ös előtt. Hová lett?

– Mittudomén. Tegnap nem is én takarítottam, hanem a Mary.

– Nem a Mary, hanem Mary! Nevek elé nem teszünk névelőt.

– Akkor mért híjják névelőnek? Nem logikus.

– Még maga beszél logikáról? Hol szedte fel ezt a rémes mucsai tájszólást?

– Haggyonmábékén, úgy beszélök, ahogy nekem teccik. Nem szólhat bele.

– De beleszólhatok, mert én vagyok a rendező.

– De nem szólhat bele, mert a sógorom a film fő szponzora.

– Térjünk vissza az előbbi témánkra. Nem látta a koporsót?

– Hát ha maga a rendező, akkor tudnia kell.

Spock keserveset sóhajtott. Rozi néni vigyorogva nézett rá. Mivel már elfogyott a whiskyje, teljességgel kitisztult a feje, és kutatni kezdett emlékezetében, vajon honnan ismerősek neki ezek a hegyes fülek?

Aztán beugrott. A Bibliából.

– Segítség!!! – ordított fel. – Segítség! Itt az Ördög!

Spock összehúzott szemöldökkel nézett utána, aztán a folyosó másik végén feltűnt halálravált, rózsafüzért szorongató Lajos atyához fordult. – Hát nem rémes? Az ember már tíz percre sem hagyhat magára a folyosón egy koporsót anélkül, hogy ellopják.

Lajos atya háromszor keresztet vetett. – Távozz tőlem, Sátán!

Spock biccentett. – Ámen. Megható az ilyen mélységű vallásos érzület. Nem látott valahol véletlenül egy koporsót...?

*

– Eredménytelen volt a kutatás – szögezte le Spock. – Ha csak nem számítjuk eredménynek, hogy Lajos atya bezárkózott a szobájába és háromnapos lelkigyakorlatot tart.

– Hát, én sem jártam több eredménnyel. – McCoy nem tűnt különösebben elkeseredettnek.

– Kapitány?

Kirk kihúzta magát. – Bár én sem jártam sikerrel, állíthatom, hogy én végeztem a legalaposabb kutatást. Gondolnátok, hogy a büfében harmincféle hamburger kapható?

Rövid kopogtatás után egy feldúlt nő rontott a szobába. – Elnézést. Melyikük dr. Spock? Petikének magas láza van és félrebeszél. Azt mondja, látott a büfében egy olyan kövér embert, hogy ki kellett bontani a falat, hogy beférjen... és látta a Terminátort, onnan ismerte meg, hogy fémből volt a keze... és találkozott Luciferrel...

Kirk felállt. – Szegény gyerek tényleg félrebeszél. A büfében egyetlen hájpacnit sem láttam.

A nő tágra meredt szemekkel nézett rá. McCoy odalépett mellé és belecsípett a fenekébe. – Maga még szebb, mint Chapel nővér. – A doktor fémkezei enyhén felszikráztak.

Vendégük halálraváltan hátrált. Ekkor állt fel Spock. – Sajnos, összetéveszt valakivel, hölgyem. Én vagyok Spock, de...

Az asszony McCoy karjaiba ájult, ami ellen a doktornak nem volt kifogása, Kirknek már annál inkább.

Spock felvonta a szemöldökét.

– Kapitány...

– Igen, Spock?

– Ki az a Lucifer?

*

Hajónapló. Csillagidő: csillagászati időmérték, egysége a csillagnap, azaz a tavaszpont két egymást követő delelése között eltelő időtartam, = kb. 23 óra 56 perc 4,1 mp., (a Galaktikus Lexikon meghatározása szerint). Bejegyzés Pavel Csekov által.

Tulajdonképpen nincs semmi különös, amit érdemes lenne itt megemlíteni, de ha beszélni van kedvem, még mindig a hajónaplóval lehet a legértelmesebben. Kirköt és Spockot holttá nyilvánítottam, hogy végleg enyém legyen a hajó, ez utóbbi mondat törölve, szóval szomorú kötelességemnek eleget téve Kirk kapitányt és Mr. Spockot holttá nyilvánítottam, mert már egy ideje nem jelentkeztek. Jelenleg rám hárul a feladat, hogy értelmetlen utasításokkal borzoljam az egyébként is túlterhelt legénység idegrendszerét és megvigasztaljam Chapel elvtársnőt, akit rendkívül megrázott Spock eltűnése (a szó szoros értelmében megrázta, mert amikor meghallotta, véletlenül nekidőlt egy javítás alatt álló transzformátornak). Az orvosi naplóba bevezetésre került, hogy Miss Chapel remekül vezeti az áramot. Az űrhajót már annál kevésbé, úgyhogy nem ártana, ha az a lüke ferdeszemű meggyógyulna. Mindenesetre kiderült, hogy Chapel elvtársnő gerincoszlopa nemrég megsérült egy baleset következtében, és fémből készült gerincprotézissel pótolták, ami most feltöltődött árammal, így ha áramszünet van a hajón, elég az elvtársnő kezébe adni egy villanykörtét. (Megkérdeztem, mi történt az igazi gerincével, remélem, nem Sub-Zero rántotta ki, ahogy Sonyának szokta, de Miss Chapel csak elpirult és valamilyen cséplőgépről motyogott). Mr. Spock örülne, ha most itt lenne, mert Chapel elvtársnő egyre vonzóbb. Különösen a fémtárgyakat vonzza, ugyanis elektromágneses. Eddig ráragadt néhány vasaló, kávéfőző, csavarkulcs, kólásdoboz, porszívó, pár tonna űrben keringő hulladék, kilenc föderációs csillaghajó és a Terminátor. Az Eiffel-tornyot sajnos kénytelenek voltunk visszaküldeni. Bejegyzés vége.

Csekov hátradőlt a parancsnoki széken. – Kilátóernyőt aktiválni!

– Igenis.

A kilátóernyőn feltűnt egy másik űrhajó. Csekov felvonta a szemöldökét, de neki nem állt olyan jól, mint Spocknak. – Uhura, szóljon már át ezeknek a... izé, teremtsen kommunikációs kapcsolatot a másik hajóval.

– Kommunikációs csatorna megnyitva.

– Hé, takarodjanak a hajóm útjából! – üvöltött át Csekov. Legnagyobb meglepetésére a másik hajón Kirk utazott... – legalábbis a hangjából erre következtetett.

– Miért takarodjunk?

– Ööö... elnézést, kapitány úr... – nyögte ki Csekov és nyelt egyet.

– Ismerjük mi egymást? – Kirk hangja értetlenkedő volt.

– Persze. Maga James T. Kirk.

– Nem, én Dexter vagyok.

– A Cartoon Networkről?

– Nem, a Haldor-01 fedélzetéről.

– Akkor is takarodjanak.

– Miért? Csak egyetlen értelmes okot mondjon!

– Mondok én hármat is. Egy: a Csillagflotta-járműveknek elsőbbségük van. Kettő: maguk nem is ebben a filmsorozatban szerepelnek. Három: fogalmam sincs, hogy kell egy csillaghajót irányítani, szóval ha nem mennek arrébb, összeütközünk.

Dexter meg volt győzve. Tökéletesen.

*

Kirk, Spock és McCoy a hotel éttermében ültek. Kirk előtt ételhalmok tornyosultak; a szomszéd asztalnál ülő klingonok fogadásokat kötöttek, vajon mindet meg bírja-e enni. (Aki arra tippelt, hogy nem, az ebédidő végére kétszáz fityinggel lett szegényebb).

McCoy rántott csirkét rendelt, és evés közben többször is a tőle lehető legtávolabb helyet foglaló Spockra sandított, végül felcsattant. – Ha már így is olyanok a fülei, mint egy nyúlnak, legalább ne zabálna folyton salátát!

Spock tüntetőleg nem vett tudomást a doktor eme kijelentéséről. Kirk elvigyorodott. – Ne bántsd szegényt, doki. Végül is, nemcsak a nyulak esznek salátát, hanem egyes rovarok is, például a csótány... Apropó, elhatároztam, hogy megtanulok klingonul. Nem tudja valaki, hogy mondják a csótányt?

Spock szeme szikrákat szórt. – MONDJÁK MEG A FORGATÓKÖNYVÍRÓNAK, HOGY KAPJA BE!

Ebben a pillanatban egy, a felhők közül lenyúló óriási kéz leemelte az étterem tetejét, és egy villámmal halálra sújtotta Spockot. Kirk és McCoy döbbenten meredtek rá.

– Isten büntetése! – ujjongott Lajos atya.

– Nem hiszem – ingatta a fejét Kirk, és felnézett az égre. – Elnézést, forgatókönyvíró úr! Elismerem, hogy hasonló helyzetben én is így reagáltam volna, és aki önnel packázik, az meg is érdemli, de gondolja meg, hogy Spock korai halála rengeteg poéntól fosztja meg az olvasókat a történet hátralévő részében, és az, hogy ő a rendező, további problémákat is felvet. Nem lehetne feltámasztani?

A forgatókönyvíró a fejét ingatta és Leonard Nimoyhoz fordult, aki immár ott állt mellette a stúdióban és éppen a Spock-füleket szedte le magáról. – Támasszuk fel Spockot?

– Ami azt illeti, kezdem rettenetesen unni ezt a marhaságot – vallotta be őszintén Nimoy.

– A többi színész kimondottan élvezi.

– Nekik könnyű, ők nem fulladnak bele az arcukat borító vastag sminkrétegbe, nekem viszont mindig zöldre kell festeni az arcom. Na jó, nem bánom, ne okozzunk csalódást a rajongóknak. A múltkor is annyira megsirattak, amikor megpurc... izé, hősi halált haltam.

A forgatókönyvíró a homlokát ráncolta. – Igen, de hogyan támasszuk fel? Kétszer ugyanaz nem megy.

– Ezt bízd rám. – Nimoy visszaragasztotta a hegyes füleket, és visszasétált az étterembe.

– Csak semmi érzelemkitörés, kapitány – intette Kirköt, aki már majdnem mint a hatszáz mázsájával Spock nyakába borult, azonnali agyonnyomással fenyegetve a vulkánit.

– Spock! Hogyhogy megmenekült? – kérdezte McCoy, és próbált úgy tenni, mint aki átkozza a sorsot, amiért nem tudja megszabadítani ettől a hegyesfülű alaktól – a valóságban azonban a doktor nagyon is örült. Imádta Spockot szívatni.

Spock szemében huncut szikrák villantak. – Nem haltam meg – biztosította McCoyt és Lajos atyára pillantott –, csak leruccantam a pokolba meglátogatni egy kedves barátomat.

Lajos atya reszketve lépett közelebb és szenteltvizet spriccelt Spock arcába. Meg volt győződve róla, hogy ennek hatására Spock kénköves füstté válik, vagy valami ilyesmi, de Spock csak megtörölte az arcát. – Ma már fürödtem, atyám.

– Ezért vizes a gatyám – vágta rá McCoy. – Mit szól, milyen jól rímel?

Lajos atya ordítva menekült.

*

Hajónapló. Csillagidő: a Kis Magyar Nyelvtan szerint ez egy alárendelő szóösszetétel; egyébként mit gondol, Uhura, hány hülye viccet tudunk még elsütni ezzel a csillagidővel? Uhura! Vegye már ki a füléből azt az izét, ha magához beszélek! Scotty, mit akar? Most nem is szidtam a hajót!!! Naaa! (Hosszabb csend).

Hajónapló. Csillagidő 3849.7. A pontos időt jelző óra ugyanis végig itt volt az orrunk előtt, de sem Sulu, sem Csekov nem vette észre. Montgomery Scott parancsnok bejegyzése. Többen úgy véltük, elég volt a kommunizmusból, így Csekovot leváltva véghezvittük a rendszerváltást. Eddig százötvenen váltották ki a vállalkozói igazolványt, elsőként én, úgy döntöttem ugyanis, hogy a szükséges új műszerek, valamint a meglévő gépek karbantartásának finanszírozása érdekében – de szép hosszú mondat volt! – az Enterprise-on ezentúl luxusutazásokat szervezünk. A legénység két tagját, akik éppen a vörös csillagot kaparták le a hajóról, térváltás közben lehagytuk valahol, így jelenleg száznyolcvanan vagyunk.

Na megyek, mert kezdődik a Dallas. Bejegyzés vége. Hol kell kikapcsolni ezt az izét?
Fehér Ernő Viktor
Fehér Ernő Viktor 2003.06.05. 16:27
Már megint folytatódik a Star Trek paródia.


– Van egy remek ötletem, Jim.

– Meghalok a kíváncsiságtól, doki – ásította a kapitány.

– Mi lenne, ha szereznénk valahol egy másik koporsót és azt vinnénk haza? Úgysem veszi észre senki.

– Gondolod? És ha felnyitják?

– Majd fertőzésveszélyre hivatkozva megtiltom, hogy felnyissák.

Kirk tétovázott. – Csúnya dolog lenne becsapni az embereket. Komack admirálisnak megígértem, hogy...

– Neki már úgyis mindegy, nem? Szívesebben maradnál életed végéig ezen a koszos bolygón?

– Igazad van. Szerezz valahonnan egy koporsót, aztán megyünk haza.

– Van egy rossz hírem, Jim. Az Enterprise nélkül nem tudunk hazamenni.

– Ismerem már Spockot: ő akár kőbaltával is össze tud rakni egy csillaghajót.

– Persze, egy egyszemélyeset – morogta McCoy. – Különben is, sokra megyünk vele, ha felfalja az összes dilítiumkristályt.

*

– Jó napot, ez a Fővárosi Temetkezési Szolgálat?

– Nem látja, hogy ki van írva? – A klingon temetkezési vállalkozó végigmérte Spockot és McCoyt.

– Lehet, hogy ki van írva, de mi nem beszélünk klingonul.

– Beszéljen a saját nevében. Maga nem tud klingonul, doktor. – pontosított Spock.

– Miért, maga tud? Hogy van például az, hogy... – McCoy valami ritka szó után kutatott –, csótány?

Spock elzöldült.

– Na látja, maga sem tudhat mindent – vigyorgott kárörvendően McCoy.

A temetkezési vállalkozó megköszörülte a torkát. – Ha egyikük sem tud klingon nyelven, akkor mi most hogyhogy megértjük egymást?

– Szerintem gondolatátvitellel.

– Jézusom, akkor maguk minden gondolatomat ki tudják olvasni az agyamból?

– Én nem, csak ő – mutatott Spockra McCoy.

Spock tudati szinten összekapcsolódott a klingon agyával. – Most arra gondol, hogy... – Hirtelen elkapta a klingon torkát. – Hegyesfülű mutáns neked a jó édes anyád! Tudod, kiről gondolj ilyeneket!

– Spock, fegyelmezze magát – mondta McCoy. – Koporsót szeretnénk venni – fordult a klingonhoz.

– Tudom.

– Honnan? – ámuldozott McCoy.

– Nézze, ha kutyaeledelt akart volna venni, akkor nem a temetkezési vállalkozóhoz jött volna.

– Micsoda logika! – lelkesedett Spock.

A klingon Spock felé intett. – Neki kell a koporsó?

– Nekem? Úgy nézek én ki, mint aki haldoklik?

– Ami azt illeti, elég rossz színben van. Egy banánfától elvárható, hogy zöld legyen, de egy embertől...

– Kikérem magamnak! Nem vagyok ember.

– Mindegy, ez a zöld szín akkor is gusztustalan.

– Mit vár egy olyan pasastól, aki egyfolytában salátát zabál? – kérdezte McCoy.

– Klinikai eset – morogta a klingon. – Megmutatom a koporsóválasztékot. Nézzék, ez a fényezett tetejű húszezerbe kerül, ez a másik huszonötbe, de ebben világítás is van. A légkondicionált már kicsit drágább, az ötvenezer, de garanciát is vállalunk rá. Ez negyvenötezer, és gombnyomásra lejátssza Mozart Requiemjét. A százötvenezresben tévé is van, de azt meg kell rendelni, mert most nincs raktáron. Éppen ezért azt nem javaslom, mert csak két hét múlva szállítják, maga meg nem úgy néz ki, mint aki addig kibírja.

– Nyugalom, Spock – mondta McCoy, mert egyre inkább az az érzése támadt, hogy ha a temetkezési vállalkozó nem hagyja abba, hát rögtön ki is próbálhatja valamelyik koporsót. – Nézze, mi egy egyszerűbb koporsóval is beérjük.

– Teljes mértékben igaza van. Mindig elítéltem azokat, akik bejönnek és megrendelik maguknak a lehető legjobb koporsót, aztán az örökösök meg fizethetik a részleteket. Mit szólna ehhez a faragotthoz? XIV. Lajos korabeli. Alkalmi vétel; gyorsan el kell adni, mielőtt a rendőrség megtalálja, mert akkor visszaviszik a múzeumba, engem meg a börtönbe. Éppen ezért csak nyolcezerbe kerül. De ha túl giccsesnek tartja, akkor itt van ez az egyszerűbb. Ez környezetvédő, mert gyorsan lebomlik, ugyanis Trabant-karosszériából készül.

– A választék egészen lenyűgöző. Mondja, ez a légkondicionált tényleg működik?

– Eddig még senki sem panaszkodott.

– Bámulatos.

– De doktor, ezt én szoktam mondani! – háborodott fel Spock.

– Fogja be, Spock. Ez a koporsó mennyibe kerül?

– Az nem koporsó, az egy kuka.

– Ó, elnézést. És ez? Ez pont olyan, amilyen az előző volt, nem, Spock?

– Tizenkétezer.

– Rendben, ezt elvinnénk. A számlát küldje James T. Kirk kapitánynak.

– James T. Kirk? Ő aligha fog beleférni.

– Maga ismeri Kirk kapitányt?

– Nem ismerem, csak láttam egyszer.

– Itt, Sar Cityben? Az ki van zárva.

– Á, nem. Távcsövön keresztül. Eredetileg az önök Földjét akartam megnézni, de Kirk zsírpárnái eltakarták előlem.

– Ez nem volt szép öntől – mondta szemrehányóan McCoy.

*

– Kapitány úr, megvettük a koporsót – nyitott be Kirk szobájába Spock.

– Nagyszerű. Hol van?

– McCoynál.

– És McCoy hol van?

– A koporsó mellett.

Kirk felsóhajtott. – Hol van McCoy és a koporsó? – kérdezte türelmesen.

– Egymás mellett.

– Spock!!!

– Ó, úgy érti, hogy hol vannak? A temetkezési vállalkozó meghívta McCoyt egy sörre. Azt üzeni, majd jön. Addig is találjuk ki, hogy jutunk vissza az Enterprise-ra.

– Nagyszerű. Spock, tudja, mi volt az ipari forradalom egyik nagy vívmánya?

– Hogy jön ez most ide?

– A munkamegosztás, Spock! Én lemegyek a büfébe, maga meg kitalálja, hogy jutunk vissza a hajóra. – Kirk már indult is, amikor tíz rendőr rontott be, lövésre állított fézerekkel. – Kezeket fel!

– Elnézést, azt hiszem, félreértés történt... – próbált magyarázkodni Kirk.

– Fogd be! Le vagytok tartóztatva. – A rendőrök megbilincselték Kirköt és Spockot, és elkezdték kifelé lökdösni őket.

– Hé! Ez egyáltalán nem vicces! – csattant fel Kirk.

– Tényleg nem? Akkor ez esetben elnézem nektek, hogy nem röhögtök. Két nyavalyás bérgyilkos...

– Micsoda?

– Ne próbáld tagadni. A te hangod hallatszik ezen a szalagon, nem? – Egy kazettát tettek a magnóba. Kirk fülelt, és felismerte a Komack admirálissal folytatott beszélgetés részleteit.

„...az előleget már átutaltam a számlájára. Amint itt a hulla, megkapja a többit is..."

– Nyugi! Meg tudom magyarázni – mondta Kirk. – Arról volt szó, hogy a Föderáció elnökének holttestét kell...

– Éppen erről beszéltem. Maguk robbantották fel az elnököt, hogy aztán a klingonokra foghassák és a Föderációnak legyen ürügye egy háborúra ellenünk.

– Micsoda logika! Lenyűgöző – suttogta Spock.

– Fogja be, Spock! – sziszegte Kirk.

A klingon rendőr végigmérte Spockot. – Már akkor gyanakodtam, amikor megláttam ezeket az idétlen füleket. A harmadik társuk nincs itt? Nem baj, őt is elkapjuk. Biztosan nála van a holttest. Gyerünk.

A rendőrautó alváza vészesen közel került az úthoz, amikor Kirköt betuszkolták a hátsó ülésre.

*

A börtönben olyan pocsék kaját adtak, hogy Spock undorodva fordult el tőle. Kirk már kevésbé volt válogatós. A börtöncellában még ketten voltak rajtuk kívül; ők is Kirknek adták az ételadagjukat, attól a reménytől vezérelve, hogy ha a kapitány elég nagyra dagad, szétesik alatta a börtön.

– Biztos lehallgatták a telefonját. Ezeknek a klingon zsaruknak mindenhol vannak besúgóik – morogta az egyik rab, miután Kirk elmondta, hogy kerültek ide. – Engem azért hoztak be, mert részegen föderációs mozgalmi dalokat énekeltem. Szerintem az egyik ivócimborám köpött be. Melyik lehetett az?

A másik rab vállat vont, Spock fölvonta a szemöldökét.

– Nem t'om – mondta tele szájjal Kirk.

– Nem Tom? Akkor az a mocsok Bill volt az, hogy a fene...

Két őr lépett a cellába. – Melyikük James Tiberius Kirk és Mr. Spock?

Kirk közelebb lépett. – Én vagyok.

Az őr meglepetten nézett rá. – Maga James Tiberius Kirk és Mr. Spock?

– Nem – válaszolt szerényen Kirk. – Én csak Kirk vagyok.

– Akkor ez a másik három ember Spock, James és Tiberius? Sajnálom, de közölnöm kell önökkel egy jó és egy rossz hírt.

– Mondja először a jót.

– Holnap szabadon engedünk benneteket.

– Ez fantasztikus! És mi a rossz?

– Az, hogy az előbb hazudtam. Nem engedünk szabadon senkit.

Kirk bánatosan ült vissza a padra. A másik három azonnal felugrott, még éppen időben. A pad darabokra esett.

– Parancsot kaptunk, hogy a két föderációs bérgyilkost holnap végezzük ki. Addig legyetek szívesek, döntsétek el, hogy melyikőtök az a két föderációs. Mi nem érünk rá ilyenekkel vacakolni. – Az őrök otthagyták őket.

Másnap a két idegen rabot elvitték. Kirk és Spock meglehetősen unalmasnak találták a rabságot és egymást, estefelé azonban lépteket hallottak.

– Hozzák a vacsorát! – derült fel Kirk arca, de a mosoly azonnal lehervadt róla, amikor McCoyt pillantotta meg. Az őrök belökték a doktort a cellába és visszazárták az ajtót.

Spock hűvös pillantást vetett McCoyra, és Kirkhöz fordult. – Kapitány úr, amennyiben ön szerint dr. McCoy a vacsoránk, megeheti az én részemet is. Én vegetáriánus vagyok.

– Minek néz engem, Spock? Én nem vagyok Uhura.

– Kár. Jobban örülnék, ha ő lett volna velem kettesben a cellában.

– Igazán? – kapta fel a fejét McCoy vigyorogva. – Miért?

– Mert tőle jobban elfértem volna. Miért, ön mire gondolt? – kérdezte ártatlanul Spock.

McCoy még szélesebben elvigyorodott. – A Star Trek – Voyagerben már színes bőrű vulkániak is szerepelnek – jegyezte meg mellékesen.

Több poénra már nem maradt ideje, mert elvitték kihallgatni. – Egy óra van még a tárgyalásig – szólt oda Kirknek és Spocknak az őr, aztán rájuk zárta a cella ajtaját.

Kirk bánatosan lehajtotta a fejét. – Soha nem hittem volna, hogy ezen a lepratelep bolygón halok meg – dünnyögte szomorúan.

Spock odaállt Kirk elé. – Jim - mondta ünnepélyesen –, most, hogy közel a vég, szeretném, ha tudnád: mindig te voltál a legjobb barátom. Iszonyúan nehezemre esik ilyenekről beszélni, de... Mélyen tisztellek, Jim, és úgy szeretlek, mintha a testvérem lennél. Tényleg.

Kirk felemelte a fejét. – Ne haragudjon, Spock, de nem figyeltem. Megismételné?

Spock felvonta a szemöldökét. – Csak azt mondtam, kapitány, nem logikus, hogy ilyen szomorú. Legyen optimista. Nem is olyan ronda ez a bolygó.

*

Hajónapló. Csillagidő: 1998. VIII. 16. Mi az, hogy ez nem csillagidő, Sulu? Na és? Bejegyzés Montgomery Scott parancsnok által. Sulu, fogd már be! A Montgomery még mindig jobb, mint ha olyasmi nevem lenne, ami valami baromságot jelent, például ragyogó; vagy amit képtelenség kimondani, mint például Spo... Oké, ezt hagyjuk.

Ez a hülye Csekov hallott valahol az utilitarizmusról, ami szerinte azt jelenti, hogy minden fölösleges dolgot ki kell dobálni az űrbe. Ennek sajnos az ételkészítő berendezések is áldozatul estek, ezért az új rendszer szerint mindennap más főzi a vacsorát. Ez mindeddig remekül sikerült, néhány apróbb problémától eltekintve, például ha én főzök, a legénység napokig szedegeti ki a foga közül a szögeket, csavarokat, integrált áramköröket (ami még nem is lenne baj, de az új szerszámosládám is eltűnt); ha Uhura a szakács, nagyon finom a húsleves, de mindig eltűnik a legénység egy-két tagja; amíg Sulu főz, senki nem vezeti az Enterprise-t, és mindenfélének nekiütközünk; Csekov orosz specialitásaival meg a tököm tele van.

Egy pillanat. Mi van, Csekov?

– Mr. Scott, egy klingon csatahajó, itt előttünk!

– Nézze meg jobban, Mr. Csekov, lehet, hogy az anyósom az.

– Nem, uram. Ez tényleg egy klingon csatahajó.

– Hála Istennek. Higgye el, az anyósommal rosszabbul jártunk volna. Uhura, nyisson kommunikációs csatornát a klingon hajóval!

– Kommunikációs csatorna nyitva.

– Klingon űrhajó! Itt Montgomery Scott, a U.S.S. Enterprise föderációs csillaghajó parancsnoka. A szándékaink békések...

– Fütyülünk rá! – érkezett a rövid és velős válasz a rádión. – Adják meg magukat, különben szétlőjük ezt a bádogkasztnit!

– Miiit? – kérdezte Scotty nagyon fenyegető hangon.

– Bá-dog-kaszt-nit. Betűzzem?

Scotty feje pirosból lilába ment át. – Sulu hadnagy! Milyen messze van tőlünk a klingon hajó?

– Elég messze, uram, de gyorsan közeledik.

– Mennyire gyorsan?

– Éppen annyira, amilyen gyorsan mi közeledünk hozzájuk.

– Logik... izé, ésszerű – morogta Scott. – Mr. Csekov! Fézereket, fotontorpedókat, neutronágyúkat, atomfegyvereket, lézersugarakat, vízipisztolyokat lövésre állítani!

– Mr. Scott, mindössze egyetlen fézerünk van és az sem bír egyetlen lövésnél többet leadni, ahogy így elnézem. De ha visszaadná a csúzlimat...

– Csend legyen, Csekov. Van egy jó ötletem. Igaz, már elsütötték egy tévés epizódban, de remélem, hogy a klingonok és a kedves nézők nem emlékeznek rá, ellenkező esetben előbbiek kézigránáttal, utóbbiak paradicsommal dobálnak meg minket, és mindkettőre allergiás vagyok. Ha a védőpajzsot nullára csökkentjük...

– Azt nehéz lesz, mert egyébként sem működik.

– ...és úgy teszünk, mintha védtelenek volnánk, a klingonok közelebb jönnek, akkor mi gyorsan szétlőjük a hajójuk elejét, aztán villámgyorsan a hátuk mögé kerülünk és hátulról is fenéken lőjük őket.

– Miért, elölről is lehet valakit fenéken lőni?

– Hallgasson már, Csekov. Mit szól, milyen fantasztikus terv?

– Valóban lenyűgöző – szólalt meg a képernyőről a klingon kapitány.

Uhura ártatlanul nézett Scottyra. – Mr. Scott, azt nem mondta, hogy zárjam is le azt a kommunikációs csatornát.

– Miért van mindig olyan érzésem, hogy hülyékkel vagyok körülvéve? – nyögött fel Scotty.

– Mr. Spock is ezt szokta kérdezni.

– Kezdem megérteni, mit érezhet... izé, mit gondolhat Spock ilyenkor.

A klingon a képernyőn megköszörülte a torkát. – Elnézést, mi nagyon szívesen harcoltunk volna önökkel, de két perc múlva kezdődik a közvetítés a foci VB-ről. Ilyen-kor képtelenség rávenni a legénységet, hogy inkább önöket lődözzék, és már különben is unalmasnak tartják. Viszlát.

– Hé! – ordította Scotty. – Ez egy amerikai filmsorozat, ezért nekünk muszáj minden részben szétlőni néhány ellenséges hajót.

– Viszont mi már piszkosul unjuk, hogy minden csatában maguk győznek. Miért nem mi vagyunk a főszereplők?

– Mert maguk nem olyan szimpatikusak.

– Kérem, ez kizárólag etnikai hozzáállás kérdése. Ha a rendező ennyire rasszista...

– Ezt a leghatározottabban kikérem magamnak!

– Kuss, Nimoy, maga nem is szerepel ebben a jelenetben!

Scotty a homlokát ráncolta, de gyanúsan kezdett hasonlítani egy klingonra, ezért abbahagyta. – Senki nem rasszista. Éppen ezt szimbolizálja a multikulturális legénységünk: van fehér ember, fekete, sárga, zöld – igaz, ő most nincs itt...

– Maga büszke erre a szedett-vedett legénységre? Na mindegy, ez a Föderáció dolga, nem a miénk. Mi utáljuk a Föderációt. Miért nem jut már eszébe valamelyik forgatókönyvírónak, hogy a klingon és a romulán nép szövetségre lépjen? Akkor végre lesöpörnénk magukat a pályáról. Disznóság, hogy mindenki az Enterprisével szimpatizál!

– Még mindig Enterprájznak kell ejteni.

– Tojok rá. – A klingon eltűnt a képernyőről.

Scotty hátradőlt a székben. – Folytatom a diktálást a hajónaplóba. Kirk kapitány, Mr. Spock és dr. McCoy hiánya egyre nagyobb problémákat vet fel. Ugyanis a hajót senki nem tudja megfelelően irányítani, a betegek sorra halnak meg, Miss Chapel zokogásától meg visszhangzik az egész hajó. El nem bírom képzelni, mit eszik az a bombajó nő azon a hegyesfü... Bocsánat, időnként kissé elragadtatom magam. Úgy döntöttem, küldök egy felderítőcsapatot Kirkék felkutatására. A csapat tagjai többek között Pavel Csekov és Christine Chapel. Így legalább egy kis időre megszabadulunk tőlük. A felderítőcsapat... egy pillanat, Uhura, keressen már egy szinonimát arra, hogy felderítőcsapat, mert ez már szóismétlés. Mondom, szinonimát, süket maga? Dehogy akarom sértegetni, honnan tudjam, mit jelent szuahéliül! Komolyan kezdek kikészülni. A szinonima... vagyis izé, a felderítőcsapat a hetes űrkomppal megy a klingon fővárosba. Bejegyzés vége.

*

Kirk, Spock és McCoy orrukat lógatva ültek a padon, és a cella komor szemközti falát bámulták.

– Hé! – szólt be egy őr. – Maguk azok a bérgyilkosok, akiket ki fogunk végezni?

– Igen, mi vagyunk – felelte Spock, és nem értette, mi ez az öldöklő pillantás Kirk és McCoy részéről.

– Előkerült a bizonyíték, ami alapján halálra ítéljük önöket. Kérem, fáradjanak a tárgyalóterembe.

– Nem kísérne el minket? Nem tudjuk, merre van a tárgyalóterem.

– Nyugi, mindenhol ki van írva. – Az őr kinyitotta az ajtót és otthagyta őket.

Kirk a folyosó falán lévő kiírásokat olvasgatta. – Kórház balra... Kijárat jobbra... Á, megvan: tárgyalóterem, egyenesen. Gyerünk.

A vádlottak padján helyet foglalva Kirknek halványan derengeni kezdett, hogy mi lett volna, ha jobbra indul a folyosón, de már késő volt. A bíró rájuk nézett és unott képet vágott.

– Ezek kik? – kérdezte az ügyésztől, aki éppen a cipőjét fűzögette és szemmel látha-tóan unatkozott.

– A föderációs bérgyilkosok, bíró úr.

– Azokat ma már kivégeztük egyszer.

– Akkor miért vannak itt?

– Valószínűleg adminisztrációs hiba folytán.

Közben ketten becipelték a koporsót, mint legfőbb bizonyítékot.

– Meg vagyunk mentve! – súgta McCoy. – Ez a kamu-koporsó, amit Spockkal vettünk.

– Na és?

– Legyen eszed, Jim! Ez a koporsó olyan üres, mint a Bravo magazin vulkáni kiadásának Szerelem, szex, gyengédség rovata hét év közül hatban. Ha azt hiszik, ez bizonyíték, hát...

McCoy elnémult, mert a felnyitott koporsóban egy csontváz vált láthatóvá.

– Következtetése nem volt logikus, doktor – mondta (tudod, ki). – Ez nem tűnik üresnek.

– Azt én is látom, de hogy lehet ez?

– Nem kaptak engedélyt a beszédre! – szólt rájuk a bíró. – Egyébként a Sar City Plaza luxushotel 215. lakosztálya előtt találtuk.

– Egy pillanat! – szólalt meg Kirk. – Ellopják a tulajdonunkban lévő koporsót és még maguk akarnak minket elítélni?

– Helyesen látja a helyzetet. Bármilyen cselt szívesen bevetünk, ha föderációsokat végezhetünk ki.

McCoy megpróbált a bíró együttérzésére hatni. Sikertelenül, mert nem volt neki. – Mit szólna, ha a maga koporsóját lopná el valaki?

– Akkor már alighanem semmit.

– Nem úgy értem, hanem ha...

– Pofa be! Nem érek rá vacakolni, mert ma még harminc tárgyalást kell lefolytatnom. Holnap kivégzés. Belépő: fejenként kétszáz, nyugdíjasoknak százötven, áldozatoknak ingyenes. Menjenek vissza a cellába.

– Lehet egy utolsó kívánságunk? – kérdezte McCoy.

– Lehet.

– Telefonálni szeretnék. Fel akarom hívni az elvált feleségemet és még egyszer az orra alá dörgölni, hogy az ő hibájából váltunk el. Ugyanis soha nem tekerte vissza a fogkrémestubus kupakját.

Kirk elvigyorodott. – Én meg szeretném felhívni az összes eddigi barátnőmet és elköszönni tőlük.

McCoy arcán széles mosoly terült el. – Ezt jól kitaláltad, Jim, mert akkor legalább száz évig kell élned, a telefonszámlád meg duplájára növeli a klingon államadósságot.

A bíró Spockhoz fordult. – És maga?

Spock jól megfontolta a választ. – Szeretném, ha szabadon engednének. Minket – tette hozzá látva Kirk és McCoy arckifejezését.

– Nos, mivel a törvényeink előírják, hogy az utolsó kívánságokat teljesíteni kell, beleegyezem. Hé, hová sietnek? Mivel minden utolsó kívánságot teljesítenünk kell, megkérném a doktort és a kapitányt, hogy bonyolítsák le a telefonhívásaikat. Azután mehetnek.

Kirk utoljára akkor vágott ilyen keserves arcot, amikor kinevezték az Enterprise kapitányává.

*

Scotty és a felderítőcsapat az eligazítóban beszélték meg a teendőket.

– Mr. Scott! Miből gondolja, hogy a hetes űrkomp lesz a legjobb? – kérdezte Csekov.

– Onnan, hogy az eddigi epizódokban is mindig azt használták. Szerintem több nincs is.

– Logikus – sóhajtotta Miss Chapel. Ez a szó mindig eszébe juttatta az ő drága egyetlen imádott Mr. Spockját, ezért különösen szerette mondogatni (az olyan szavakkal együtt, mint illogikus, racionális, irracionális és bámulatos).

– Kérem, Miss Chapel, a továbbiakban ne mondja ezt. Spockból is megárt a sok, még ha maga ezt nem veszi figyelembe, akkor is. A csapat vezetője Jason E. Scott lesz, mivel intelligenciája és rátermettsége révén erre ő a legalkalmasabb.

– Kösz, papa – vigyorodott el a fiatalember.

Christine az ifjabb Scottyhoz fordult. – Megkérdezhetném, minek a rövidítése a nevében az E.?

Jason E. Scott elvörösödött, és nem válaszolt, de az apja örömmel megtette helyette. – Enterprise. A flotta legjobb hajója után.

– De inkább az első keresztnevemet használom – sietett közölni Jason.

Az űrkompokhoz érve kellemetlen meglepetés várta őket. Az összes űrkomp hiányzott.

– Úgy látszik, a legénység élelmesebb tagjai arra használták a kompokat, hogy csendben meglépjenek – mondta Jason. – Tényleg, a patkányok a süllyedő űrhajót is otthagyják?

– Az űrhajók nem szoktak elsüllyedni és az Enterprise-on nincsenek patkányok. Bár a tribbliknél csak jobbak lehetnek.

– És most hogy megyünk vissza a klingon bolygóra?

– Nagyon nehezen. Mondjuk, sehogy. – Scotty vigyorgott. Imádott Enterprise űrhajója végre teljesen az övé!

*

– Azért rendes tőlük, hogy visszaadták a koporsónkat – mondta McCoy Spocknak, amint kiléptek a börtönből. A kapitányt ott kellett hagyniuk, hogy lebonyolítsa számtalan telefonhívását, ugyanis addig nem engedték szabadon. Kirk életében először átkozta a sorsot, amiért minden epizódban új nővel hozta össze.

Spockot már nem is zavarta, hogy mindenki messze elkerüli (ami azt illeti, tényleg ijesztően festett a koporsóval a hóna alatt). – Most szépen visszamegyünk az Enterprise-ra. Összerakok egy űrkompot, és...

– Spock! Nézze csak! – McCoy a szemközti utazási iroda kirakatára mutatott. Óriási poszteren a csillagok közt lebegő Enterprise volt látható, alatta egy hosszabb szöveggel. TRAUMSCHIFF ENTERPRISE. UTAZZON A FLOTTA EGYETLEN KÍSÉRTETHAJÓJÁN! VÁLLALKOZÓ SZELLEMŰEK VEZETHETIK IS. FAKULTATÍV PROGRAM: LÖVÖLDÖZÉS ROMULÁN HAJÓKRA. SKÓT NÉPZENE, OROSZ ÉTELSPECIALITÁSOK. ÉRD.: AZ IRODÁBAN.

– Bámulatos, mennyi üzleti érzék szorult a legénységünkbe! Micsoda logika! Így vissza tudunk jutni a hajóra.

McCoy bement az utazási irodába, aztán kijött. – Ne örüljön annyira, Spock. Az elkövetkezendő három hónapban már nem lehet jelentkezni, minden hely tele van. Gondolom, a mi kabinjainkban szállásolják el a vendégeket. Mondja, mi a fenét csinál?

– Találtam néhány alkatrészt a zsebemben és összeraktam egy űrhajót. Ne aggódjon, kétszemélyes. Ezzel viszajutunk az Enterprise-ra.

McCoy felnézett az égre. – Elnézést, Mr. Roddenberry! Lehetne még egy kicsit valószínűtlenebb ez a történet?

*

– Mr. Scott! Egy ismeretlen űrhajó követ minket – jelentette Csekov.

– Lőjék szét.

– De Mr. Scott! – szólt közbe felháborodottan Uhura. – A kapitány ilyenkor azt szokta mondani, hogy próbáljunk meg kommunikálni vele.

– Fölösleges.

– De nekem az a dolgom, hogy próbáljak meg rádiós kapcsolatot létesíteni az ehhez hasonló űrhajókkal. Ezért kapom a fizetésem...

– Tudja, mit? Ki van rúgva.

Uhura vállat vont és átkapcsolt a City Rádió kívánságműsorára.

– Mr. Scott! – mondta Sulu. – Szerintem nem lenne célszerű szétlőni a másik hajót...

– Sulu! Maga is ki van rúg...

– ...mert a forgatókönyvben azt olvastam, hogy az ismeretlen hajóról ki fog derülni, hogy Mr. Spock és dr. McCoy utazik rajta.

– Nézze, Sulu, az utóbbi három napban még semmit nem lőttünk szét. Ez ellenkezik az amerikai filmek legfőbb szabályával, miszerint ötpercenként egy bunyó, tízpercenként egy lövöldözés és félóránként egy nyálas csókjelenet kötelező.

– Igen, de az is szabály, hogy a főszereplőt, ez esetben Mr. Spockot tilos kinyírni.

– Látja, ebben igaza van. Inkább mégsem lövünk.

Nyílt a turbólift ajtaja, egy pillanatra feltűnt mögötte Spock és McCoy, aztán a lift velük együtt visszazuhant a liftakna aljára.

McCoy felállt és megdörzsölte sajgó hátsóját. – Mr. Spock! Volt már olyan epizód a sorozatban, hogy kivételesen minden tökéletesen működött?

– Az nem lett volna logikus, mivel az Enterprise-t földi emberek építették. Egy vulkáni űrhajó természetesen...

McCoy barátságosnak a legkevésbé sem mondható pillantása elhallgattatta Spockot.

– Azonnal a gyengélkedőre kell mennem. Elképzelni is rémes, mit csinált Miss Chapel, amíg nem voltam itt – mondta McCoy.

– Nekem viszont azonnal a hídra kell mennem, mivel...

– Az nem logikus, Spock, mert a gyengélkedő pont útbaesik a híd felé – hazudta szemrebbenés nélkül McCoy, mert tudta, hogy Spockot a logikára tett utalások mindig meggyőzik.

Miss Chapel éppen akkor lépett ki a gyengélkedőből, amikor nyílt a liftajtó. A nő arca felragyogott.

– Tudtam, hogy életben vagy, drágám! – kiáltotta, és kitárt karral rohant a kilépő Spock és McCoy elé; mosolya úgy sugárzott, mint egykor Csernobil.

McCoy elvigyorodott. – Megható, hogy ennyire örülsz nekem, Christine... – Nem tudta befejezni, mert a nő szélvészként viharzott el mellette és Spock karjába vetette magát. A vulkáninak már nem maradt ideje kitérni előle, kénytelen volt önvédelemből megszorítani a Christine nyaka és válla közti ideget. A nő elvesztette az eszméletét.

– Hát, magától aztán tényleg döglenek a nők, Spock. Megtanítaná nekem is, hogy hogyan kell így kikapcsolni Christine-t?

– Nem, doktor, mert valószínűnek tartom, hogy rajtam próbálná ki. – Spock visszalé-pett a turbóliftbe és a hídra ment.

Scotty meglehetősen kelletlenül állt fel a parancsnoki székből, amikor Spock belépett. – Imádom az időzítését, Spock. Pont most jön vissza, amikor elküldtük a felderítőcsapatot a keresésükre? A Haldor-01 adta kölcsön az űrkompot.

Spock felvonta a szemöldökét és leült. – Visszamehet a gépházba, Mr. Scott. Átveszem az irányítást. Mr. Sulu, állítson bennünket körpályára egy egyenes mentén. Teljes meghajtást kérek.

*

Néhány száz év múlva...

James T. Kirk kilépett a börtön ajtaján, és elővette a kommunikátorát. – Kirk az Enterprise-nak. Sugározzanak fel!

– Ki a fene az a Kirk?

– Ne szórakozzanak már! Energiát!

Amint materializálódott a transzporterállomáson, meglepetten nézett körül. Mintha kicsit megváltozott volna a hajó. Ezért még számolunk, Spock! gondolta, és a híd felé indult.

Meghökkent, amikor meglátta az ismeretlen, kopaszodó férfit, aki az ő székében ült. – Hé, az az én helyem! – dörrent rá. – Kicsoda maga?

– Ezt én is kérdezhetném. Én Jean-Luc Picard vagyok, az Enterprise kapitánya.

– Hű, a francba, de elszaladt az idő – morogta Kirk. – Szóval ez már a Next Generation? Nem tudja, hogy juthatnék vissza a saját sorozatomba?

– Melyik a maga sorozata?

– A Star Trek.

– De hát ez a Star Trek.

– Ez nem az. A Star Trekben Spock is szerepel.

– Spock? – tűnődött Picard kapitány. – Spock... Ó, már eszembe jutott! Az a Spock, aki kétszáz évvel ezelőtt megkapta a Föderáció legmagasabb kitüntetését, mert hősiesen hazaszállította az elhunyt elnök koporsóját. Minden történelemkönyvben benne van.

– De felvitte az Isten a dolgát – morogta Kirk. – Csak azt ne mondja, hogy a hajómon mindenkiből ilyen híresség lett. Csekov például...

– Mármint Pavel Csekov? A Föderáció első orosz származású elnöke?

– Na ne hülyéskedjen, az nem létezik.

– De igen. A történelemkönyvekben az áll, hogy miután az ostoba és korlátolt kapitány nem ismerte fel Csekov zsenialitását és kirúgta őt a csillaghajóról, amelyen szolgált, Csekov a politikának szentelte életét és nemsokára elnökké választották.

– És Uhurával mi lett?

– Nyota Uhura lett az első színesbőrű nő, akit admirálissá léptettek elő a Csillagflottánál. Ezt mindenki tudja.

Kirk szerényen elmosolyodott. – Azokban a történelemkönyvekben bizonyára említenek egy James Kirk nevű embert is...

Picard megrázta a fejét. – Sose hallottam róla.

Kirk tovább próbálkozott. – James T. Kirk... A Csillagflottánál szolgált...

– Sajnálom, nem tudok ilyen nevű Csillagflotta-tisztről. Egy pillanat. Ha ennyire fontos, utánanézek a lexikonban. Á, itt van. Kirk, James Tiberius... Te jó ég, hogy lehet valakinek ilyen hülye neve? – pillantott fel a monitorról. – Azt írják, hogy „a U.S.S. Enterprise kapitánya; 2275-ben öngyilkos lett, miután nem őt, hanem Hikaru Sulut nevezték ki a teljesen átépített és modernizált új Enterprise parancsnokává". Ami azt illeti, Mr. Suluról már hallottam. Karrierje a flottánál a mai napig egyedülállónak számít...

Kirk keze ökölbe szorult. – A sánta nénikédet, Sulu – dünnyögte bosszúsan.

Picard aggódva nézett rá. – Jól érzi magát? Talán lemehetne a gyengélkedőre. Dr. Crusher majd kivizsgálja.

Kirk szófogadóan a gyengélkedőre ment. – Jó napot – mondta a neki háttal álló fehérköpenyes nőalaknak. – James Kirk vagyok. Izé... – Az illető ugyanis megfordult és szélesen elmosolyodott. – Dr. Beverly Crusher vagyok. Miben segíthetek?

Kirk szemei kocsányon lógtak. – Jöjjön velem a hajómra. Azt hiszem, egy ilyen hajóorvossal jobban kijönnék, mint McCoyjal...

Crusher doktornő szeme elkerekedett. – Dr. Leonard McCoyra gondol? Aki 2280-ban Nobel-díjat kapott?

Kirk lemonó sóhajjal rogyott le egy székbe, ami vészesen recsegni kezdett, de nem esett szét. Úgy látszik, az új Enterprise berendezése strapabíróbb.

– Ha maguk ennyire fejlettebbek nálunk, akkor bizonyára feltalálták már az időutazást. Szeretnék visszajutni a saját időmbe.

– Ez lehetséges. Melyik korból jött?

– Kétezerkétszáz...

Beverly unott képet vágott. – Szóval a kőkorszakból.

Kirk zavarba jött. – Csak vicceltem. Mi sokkal fejlettebbek vagyunk maguknál – hencegett. – A jövőből jöttem. – Szent egek, mi lesz még ebből, gondolta Kirk, de mindenesetre megérte ez az apró hazugság: a nő őszinte csodálattal nézett rá.

– Mesélne valamit a jövőről?

– Hát... – Kirk lázasan törte a fejét. – A mi űrhajóink szabadon tudnak közlekedni a dimenziók között. Egyszer felmentünk a mennyországba is, és az első tisztem húszezret nyert Istentől pókeren. Azonkívül ha bemegyek a büfébe és azt mondom: Kérek egy mogyoróvajas-szalámis szendvicset, azonnal megjelenik előttem egy szendvics, pontosan úgy ízesítve, ahogy szeretem. A hajóm olyan szuper, hogy ha a klingonok és a romulánok meglátják, önként adják meg magukat. És a fedélzeten mindig mindegyik műszer működik, még a turbólift sem romlik el soha...

Beverly Crusher itt szakította félbe. – Megbocsásson, de ezt már nem hiszem el.

Kirk vállat vont. – Na jó, talán ez egy kicsit túlzás volt, de naponta háromnál többször tényleg nem romlik el semmi.

– Jöjjön, erre van az időgép. Nem lenne helyes, ha tovább tartóztatnám...

– Dehogynem, tessék csak nyugodtan.

Beverly megsemmisítő pillantást vetett rá. Kirk jobbnak látta, ha beszáll az időgépbe. A doktornő megnyomott néhány gombot a gépen. – Viszlát, Kirk. Mehet vissza a jövőbe.

– Vissza a jövőbe? Azt én is láttam – mondta Kirk, de az időgép máris átrepítette egy másik korba.

„Vajon hol lehetek?" tűnődött Kirk, amikor kilépett az időgépből. – Hé! Van itt valaki? – Torkára fagyott a szó, mert az első, akit meglátott, egy színesbőrű vulkáni volt.

– Hát ezt nem gondoltam volna Spockról és Uhuráról – csúszott ki a száján.

– Ez nem logikus. Honnan ismeri ön az ük-ük-üknagyszüleimet?

– Mondjuk úgy, hogy régi barátaim.

– Elég régiek lehetnek, mert többszáz évvel ezelőtt éltek.

– Mondja, hol vagyok most?

– A Voyageren.

– Jézusom! Hogy jutok vissza az Enterprise-ra?

– Oda már sehogy, mert ötven éve felrobbant.

Kirk elszomorodott. – Szegény Beverly, pedig olyan szép nő volt. Ööö... Működik még ez az időgép? Vissza kell mennem a 23. századi Enterprise-ra, hogy... izé, hogy tanulmányozzam a régi űrhajókat.

A vulkáni felvonta a szemöldökét; kísértetiesen emlékeztetett az ük-ük-üknagyapjá-ra. – Szerintem maga a múltból jött. Úgy néz ki, mint egy kétszáz évvel ezelőtti ősember.

– Hogy lehet valaki ilyen nagyképű? – Kirk visszamászott az időgépbe. – Lenne szíves beprogramozni ezt az izét?

Visszaérve a 23. századba Kirk megkönnyebbülten nézett körül a hídon. – Úgy hiányoztatok – suttogta meghatottan.

Csekov Kirk felé fordult. – Nahát, Jim bácsi! Még mindig olyan kövér, mint volt.

Kirknek felment a vérnyomása. – Csekov! Azonnal ki van rúg... – hirtelen elharapta a mondatot, mert eszébe jutott, mit mondott Picard kapitány az előbb... vagyis izé, száz év múlva. – Sulu, maga viszont komolyan ki van rúgva.

– Én? Miért? – kérdezte sértődötten Sulu.

– Mert... Mert biztosan maga tanítja Csekovot az ilyen viselkedésre. – Két jövőbeli probléma megoldva, gondolta elégedetten Kirk.

– De ez nem igazság!

– Mr. Sulu – szólt közbe Spock –, meg kell valljam, a kapitány helyében én már sokkal korábban kirúgtam volna önt, mivel... ÁÁÁ! – Sulu egy jól irányzott rúgással némította el a vulkánit. Spock összegörnyedt; a rúgás legérzékenyebb testrészén érte. Kirk elvigyorodott arra a gondolatra, hogy minden bizonnyal a fekete hegyesfülűnek is befellegzett.

Uhura meglehetősen csalódott képet vágott.
Fehér Ernő Viktor
Fehér Ernő Viktor 2003.06.05. 17:53
Még mindig folytatódik...

McCoy kilépett a turbóliftből. – Jim! Beszélnem kell veled – mondta, miközben körülnézett a hídon. – Hol van Sulu?

– Kirúgtam, mert ferde szemmel nézett rám. Miről akarsz beszélni velem?

– Négyszemközt, ha lehet.

– Semmi akadálya. – Kirk a legénységhez fordult. – Szemeket becsukni! Aki leselkedik, azt áttranszportálom egy klingon hajóra. Nos, McCoy?

– Spockról lenne szó. Hol van?

– Most éppen meditál vagy mi a szösz. Igaz, eléggé nehezményezte, hogy Csekov kidobta azt a vulkáni meditációs követ az űrbe. Persze, Csekov sose volt normális...

– Halottról jót vagy semmit, Jim.

– Úristen, hát Spock ennyire megharagudott rá? Én azt hittem...

– Próbáld megérteni Spockot, az utóbbi időben kicsit ideges. Tudod, egy vulkáni életében is vannak nehéz pillanatok, ha érted, mire célzok.

– Nem értem. Miről van szó?

McCoy suttogóra fogta a hangját. – Nos, tudod, hogy hétévente egyszer...

– Á, a párzási időszak! – kiáltott fel Jim. – Persze, tudom.

McCoy sietve körülnézett. A legénység tagjai továbbra is szorosan csukva tartották a szemüket, bár úgy tűnt, némelyikük nehezen bírja visszafojtani a röhögést.

– Emiatt ne aggódj, doki. A következő űrbázison felveszünk egy nőt... Ő az első vulkáni nő a flottánál. Spock bizonyára örülni fog neki.

Hirtelen kialudt a villany és óriási rázkódás rázta meg a hajót.

– Mi ez?

– Kapitány úr, összeütköztünk valamivel – jelentette a Sulu helyére felvett kormányos.

– Mivel?

– Mivel azt parancsolta, csukjuk be a szemünket...

– Azt nem mondtam, hogy ennyire!

– Nem mondta, hogy mennyire, uram.

– Mivel ütköztünk?

– A Deep Space 9. űrállomással. Sajnos az űrállomás kicsit szétesett, úgyhogy mostantól Deep Space 9., 10., 11. és 12. névre hallgat.

– A hajónak semmi baja nem lett?

– Hááát... A hajót meg mostantól U.S.S. Enterprise NCC 1701-nek, 1702-nek, 1703-nak... (stb.) és 1987-nek hívják.

Jim kedvetlenül vakarta meg a füle tövét. Örült volna, ha legalább egyszer sikerül épségben hazavinni az Enterprise-t. – A transzporterállomás megvan még?

– Meg.

– Oké. Gyere, McCoy.

A transzporter éppen akkor sugározta fel a legénység új tagját. Kirknek kocsányon lógtak a szemei, amikor meglátta a csinos vulkáni nőt, és gondolatban megjegyezte, hogy piszok szerencséje van Spocknak.

Ekkorra már Spock is odaért, és olyan pillantást vetett a nőre, hogy az rögtön elpirult... bocsánat, elzöldült.

Kirk megpróbálta elfojtani kitörni készülő röhögését. – Üdvözlöm, kisasszony. James T. Kirk vagyok, az Enterprise kapitánya, de szólítson nyugodtan Jimnek. Ő pedig – intett McCoy felé –, a hajóorvos, dr. McCoy...

Spock helytelenítően vonta fel a szemöldökét, ugyanis Kirknek először őt kellett volna bemutatnia.

– ...ő Mr. Scott, a főgépész... Uhura hadnagy, a kommunikációs tiszt... Christine Chapel nővér... – folytatta a felsorolást Kirk. Spock egyre idegesebb lett.

(két óra múlva). – ...ő pedig Rózsi néni, a takarítónő. Remélem, nem hagytam ki senkit. Jöjjön, édes, megmutatom a kabinját. Az ágy különösen kényelmes. Ha van kedve kipróbálni...

Spock mindkét keze ökölbe szorult.

– Csak nem ideges, Spock? – kérdezte McCoy.

– Csöppet sem – felelte Spock, és gyilkos tekintettel nézett a kapitány után.

*

– Hol van Chapel nővér? – kérdezte McCoy. – Már egy órája szolgálatban kellene lennie. Remélem, Spock nem...

– Ne gondoljon rosszra, doki. Spock utálja Christine-t, mint faltörő kos a fotocellás ajtót – mondta Uhura. – Utoljára akkor láttam Miss Chapelt, amikor segített a kapitánynak bevinni a koporsót a hűtőkamrába. Igaz, kijönni már nem láttam...

– Szent ég! – kiáltott fel McCoy. – Ez a hülye Jim bezárta... Tényleg kezd szenilis lenni.

– Miért baj az, ha a kapitány szenilis? Általában senkit nem zavar az ilyesmi.

– Engem igenis zavarna, ha le kellene váltanunk Jimet és Spock lenne a kapitányunk. – McCoy elrohant a hűtőkamra felé, felhúzta a jégeralsóját és bement.

Christine a falnál állt és látszólag semmi baja nem volt, de amikor McCoy megkocogtatta a vállát, eldőlt és apró jégkockákra tört szét. McCoy megeresztett egy káromkodást és leguggolt, hogy összekaparja a jégkockákat.

– Dr. McCoy!

A doktor ijedtében elejtette Christine darabjait. – Mr. Csekov! Én úgy tudtam, hogy maga halott.

Csekov bambán nézett vissza rá. – Mért, hát nem vagyok az?

– Nézze, ezt így elég nehéz eldönteni. Talán ha lefáradna a gyengélkedőre és megvizsgálhatnám...

– Örömmel. – Csekov tekintete Christine-re tévedt. – Jé, ez lefagyott, mint a Windows '95! Összeakadt Sub-Zeroval?

– Nem, csak véletlenül bezártuk. Segítene összeszedni?

*

Spock egy eredeti vulkáni hintalovon ült kabinja közepén, és Tetris-ezett. A játék bámulatos logikája egyre jobban lenyűgözte. A kabinban vulkáni hőmérséklet uralkodott, ami olyan forró volt, hogy egy átlagos embernek gőz jött ki tőle a fülén és elpárologtak a szemgolyói; mindazonáltal Spock nem hitte, hogy Christine Chapelt ez a hőmérséklet veszi rá a ruhadarabok teljes mellőzésére, valahányszor ide belép.

Kopogtattak. Spock gyorsan eltette a Tetrist.

Csekov lépett be. – Kezitcsókolom, Spock bácsi, én csak azt szeretném mondani, hogy...

– Csekov, mondtam már, hogy hagyjon fel ezzel az infantilis viselkedéssel.

– Igenis, uram. Nézze csak, milyen szép papírhajót hajtogattam! Kölcsönadná majd a Tetrist?

– Én nem szoktam ilyenekkel játszani.

– Érdekes, meg mertem volna esküdni rá, hogy egy Tetris pittyegését hallom.

Spock igyekezett méltóságteljes arcot vágni. – Az az új hipertronikus zsebkomputerem volt.

– Mindegy. A hintalovat is kölcsönadhatná. Dr. McCoy azt üzeni, hogy menjen le a gyengélkedőre.

– Miért nem az interkomon üzent?

– Az mi?

– Olyan kommunikációs eszköz, amely...

– Hagyja a magyarázatot, úgysem tudnám felfogni, és akármi is legyen az az izé, ki van zárva, hogy működőképes legyen. Ne feledje, ez még mindig az Enterprise.

*

Spock és Scotty egyszerre léptek be a gyengélkedőbe.

– Jé, puzzle! – kiáltott fel a főgépész, amikor meglátta Miss Chapelt. McCoy mogorva képet vágott és tovább rakosgatta a szerencsétlenül járt nővér darabjait. – Azért hívtam magukat, hogy segítsenek kirakni. Egyszerűen nem boldogulok vele.

– Szívesen.

Spock kicsit zavarban volt, mert eddig legvadabb rémálmában sem látta Miss Chapelt teljesen meztelenül. Igaz, általában az egyenruha sem takart belőle valami sokat. Spock eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha Miss Chapelből kifelejtene néhány létfontosságú részt az összerakáskor, de aztán úgy vélte, ez a gyerekes bosszú túlontúl emberi lenne. Így inkább tisztességesen munkához látott és kezdte összeillesztgetni a belső szerveket.

– Jé, egy endoplazmatikus membrán! – kiáltott fel elragadtatva.

McCoy összevonta a szemöldökét. – Ejnye, Spock, ne káromkodjon.

Spock megsemmisítő pillantást vetett McCoyra. McCoy megsemmisült.

Miss Chapel magához tért és elsőnek Mr. Spockot pillantotta meg. – Most úgy érzem magam, mint Csipkerózsika – rebegte és szokása szerint idétlenül elvigyorodott (ő persze ezt bájos mosolynak vélte).

Spock összevonta a szemöldökét. Ő ugyanis kezdte úgy érezni magát, mint Michael Douglas a Zaklatásban, és ez nem nagyon tetszett neki. Miss Chapel ugyanis enyhén szólva nem volt egy Demi Moore, meg aztán különben is...

*

– Kapitány úr, támadnak a klingonok.

– Már megint? Nem lehetne erről leszoktatni őket?

– Azt mondták, addig nem hagynak békén minket, amíg szét nem lőhetik a se... Amíg meg nem ölnek minket.

– És utána békén hagynak?

– Nem tudom, de akkor már úgyis mindegy. Logikus.

Kirk bedühödött. – Mondja, ez az idióta logikus gondolkodás ragályos? Először csak Spock volt ilyen, aztán Chapel, most meg már az egész legénység.

– Bámulatos.

Kirk elgyötört arccal dőlt hátra a széken, és már meg sem lepte, hogy levált a háttámla; derűs belenyugvással zuhant hanyatt. – Magam sem tudom, miért, de egyre inkább úgy érzem, allergiás vagyok a vulkániakra. És képtelen vagyok megérteni Spock anyját. Hogy mehetett hozzá egy földi nő ahhoz a... hogy is hívják Spock apját?

– Sarek.

– Nem azt kérdeztem, hogy mit csinál, hanem a nevét.

– Nem azt mondtam, hogy szarik, hanem hogy Sarek.

– Tök mindegy. Tőlem akár Darth Vader is lehet. Mindenesetre Spockra is ráférne, hogy bilit húzzon a fejére...

A klingonok lőni kezdték az Enterprise-t. A hajó úgy megrázkódott, hogy Csekov átrepült Kirk fölött és fejjel vágódott Uhura konzolja alá; Kirk véletlenül lenyelte a kommunikátorát, Spocknak pedig leesett a bal füle.

Kirknek tátva maradt a szája a csodákozástól. – Nahát, Mr. Spock, magának ragasztva van a füle? Én azt hittem, eredetileg ilyen hegyes.

Spock zavarba jött. – Nos, mivel csak félig vagyok vulkáni, csak az egyik fülem hegyes. A másikat kénytelen voltam felragasztani. Végül is, hülyén néznék ki felemás fülekkel, nem?

– Magának már olyan mindegy – mondta vigasztalóan Kirk.

A klingonok újra lőttek. Csekov feltápászkodott.

– Mindjárt jövök.

– Hé, Csekov, ki fog navigálni, ha maga elmegy?

– Őszintén bevallom, körülbelül annyit értek a navigáláshoz, mint Forrest Gump a kvantumfizikához. Csak azért kerültem az Enterprise-ra, mert máshová nem vettek fel. – Csekov eltűnt a turbóliftben.

Pár perc múlva a kilátóernyőn megjelent a klingon hajó parancsnoki hídja. A legénység nagy része halottnak tűnt, a többiek agonizáltak. A klingon kapitány kíntól elgyötört arccal, utolsó erőtartalékait felhasználva emelte fel a fejét.

– Kirk... tudhatná, hogy... a kémiai fegyvereket a szabályzat... tiltja... – nyögte fuldokolva, és arccal előrebukott. Szemlátomást meghalt.

A háttérben megjelent Csekov. – Tudtam, hogy ettől kidöglenek – vigyorgott elégedetten.

– Mi a fenét csinált, Csekov? – kérdezte Kirk.

– Áttranszportáltam a klingonokhoz, és bevetettem a Pavel Csekov-féle titkos fegyvert. Ez mindig beválik.


*

„Hajónapló. Csillagidő: éppen ma van, egészen konkrétan: most. Csekov zászlós mentett meg minket: áttranszportált a klingon hajóra és egy különleges, általa kifejlesztett vegyi fegyverrel kiirtotta a legénységet; ezért dicséretben részesítem. Vége."

Spock megköszörülte a torkát. – Kapitány, úgy vélem, a hajónaplóba történt bejegyzés nem pontosan fedi a valóságot.

– Igaza van, mint mindig, Spock, de mit csináljak? Azt mégsem üzenhetem a Csillag-flottának, hogy Csekov átment a klingonok hajójára és levette a cipőjét. A lábszaggal történő elkábítás nem éppen szabályos harcmodor és alighanem ártana a Föderáció hírnevének.

*

– Kapitány úr! Üzenet jött a Csillagflotta-csatornán. Első fokú biztonsági kód, ami azt jelenti, hogy amire elért hozzánk, valószínűleg már a fél galaxis hülyére röhögte magát rajta.

– Ki küldte?

– Sörös Sándor. Azt üzeni, hogy még egy ilyen marhát, mint Kirk kapitány, még nem látott, és a továbbiakban nem hajlandó őt szinkronizálni.

– Fuck – morogta Kirk. – I think my voice is far better than Sörös Sándor's.

– Csakhogy ezt itt senki sem érti – ingatta a fejét Uhura.

– What do you mean by this? It is an American film!

– Lehet, de a magyar televízióban van.

– Shut up, Uhura!

– Igenis, kapitány – vonta meg a vállát Uhura, és visszafordult a színes pittyegő gombokhoz, amelyekkel tele volt az Enterprise (de még mindig nem tudja róluk senki, mire valók).

Spock elégedetten vigyorgott. Amíg Kirk nem tud beszélni, legalább nem udvarol a vulkáni nőnek.

*

Késő este volt. Chapel nővér a folyosón szobrozott és várt.

Nemsokára a vulkáni nő jelent meg és Spock kabinja felé tartott. Miss Chapel a sötétben óvatosan a nő mögé lopózott és leütötte.

Milyen szerencse, hogy szinte soha nem működik a világítás, gondolta elégedetten; megtapogatta nemrég felragasztott hegyes műfüleit és Spock kabinja felé indult.

*

– Hogyhogy nem vette észre, hogy nem én vagyok az? – kérdezte a vulkáni nő másnap Spocktól. – Ez nem logikus.

Spock rémesen zavarban volt, de ezt igyekezett titkolni. – Honnan tudhattam volna? Sötétben minden tehén fekete, még Miss Chapel is.

– Nem zavarja, hogy az egész hajó rajtunk röhög?

– Nem hiszem, hogy Miss Chapel bárkinek is elmondta volna.

Mintha direkt azért tennék, hogy Spockot megcáfolják, a legénység néhány tagja sétált el mellettük a folyosón. Amint Spockot meglátták, éktelen röhögésben törtek ki.

Spock nagyon kínosnak találta az esetet, de továbbra is igyekezett fapofát vágni. Miközben visszament a hídra, végig érezte magán a sunyi pillantásokat.

*

– Christine! Igaz, amit az egész legénység pletykál? – kérdezte Uhura suttogva.

– Amennyiben arra a pletykára célzol, hogy Spock és én együtt töltöttük az elmúlt éjszakát, az igaz – válaszolt Chapel jó hangosan, hogy az egész hídon lehessen hallani. – Végre egy vulkánit is hozzáírhatok a gyűjteményemhez.


Uhura elnevette magát. – És legalább jó pasi ez a Spock?

Christine a szemöldökét ráncolta. – Ami azt illeti, van olyan jó, mint dr. McCoy.

– McCoyt még nem próbáltam, de Spockra kíváncsi lennék. Jobb, mint Sulu?

– Sulut meg még én nem próbáltam, viszont Csekovval összehasonlítva...

Uhura arckifejezése elárulta, hogy Csekovot sem ismeri még közelebbről. Ekkor mentő ötlete támadt. – A kapitánynál jobb?

– Igen, a kapitánynál határozottan jobb – szögezte le Christine.

Eközben Kirk, akinek fogalma sem volt arról, hogy legénysége női tagjai számára ő képezi a standard összehasonlítási alapot, békésen majszolgatta a sósmogyorót.

– Kapitány úr! Az ellenséges hajók bekerítettek minket! – ordított fel rémülten Csekov.

– Egyik csatornán sem válaszolnak – tette hozzá Uhura.

– Fuck – morogta Kirk, aki egyre jobban élvezte, hogy annyit káromkodhat, amennyit akar, úgysem érti senki. – They are neither Klingons nor Romulans. I have never seen ships like these.

Spock vállat vont és megnyomott néhány gombot egy pittyegő szerkentyűn, mire a központi számítógép kilökött három zöld lyukkártyát és eljátszotta Beethoven Örömódáját. – Bámulatos – összegezte Spock.

Az ellenséges hajók egyszerre kezdték lőni az Enterprise-t. Kirk egyre hangosabban ordibált, de senki sem értette, mit. Spock úgy döntött, itt az ideje, hogy átvegye a parancsnokságot.

– Spock a gépháznak. Működik még valamelyik fézer?

– Itt Scotty. Mondja meg annak a nyavalyás Csekovnak, hogy ha még egyszer hozzányúl a skót whiskymhez...


– Most nem érünk rá, Mr. Scott! Éppen harcolunk, ha nem venné észre!

– ...akkor beledöngölöm a padlóba – fejezte be Scotty. – Mi van a fézerekkel?

– Működnek?

– Miért, szoktak működni?

– Nem igazán.

– Hát akkor meg? – Scotty lezártnak tekintette a beszélgetést, de az interkomról lelopta valaki a kikapcsológombot, így a főgépész kénytelen volt végighallgatni egy szaftos vulkáni káromkodást, utána Spock újabb kérdéseit. – A hajtómű rendben?

– Sajnos nincs elég dilítiumkristályunk.

Spock nem feszegette különösebben, hogy miért. – Mi a helyzet az impulzusmeghajtással?

– Az Impulse-dezodor is elfogyott. Jelenleg úgy haladunk, hogy Preston segédgépész kitolja a seggét a hátsó ablakon és fingik. Már panaszkodott is arra, hogy állandóan babot kell ennie.

Spock vészesen közel állt ahhoz, hogy a falba verje a fejét és átkozza a sorsot, amiért éppen ide vezérelte, de aztán meggondolta magát és inkább Csekov fejét verte a falba, abból a megfontolásból kiindulva, hogy rajta már nem sokat ront.

– A védőpajzs működik? – fordult vissza az interkomhoz.

– Miért, nekünk olyan is van? – ragyogott fel Scotty arca. – Mindig mondtam, hogy modern hajó ez az Enterprise! Pedig a múltkor hallottam, hogy valaki azt mondta...

A filmstúdióban a stáb röhögött, Gene Roddenberry a haját tépte. Spock lemondott arról, hogy értelmes beszélgetést folytat a főgépésszel, és kikapcsolta az interkomot. Aztán Uhurához fordult.

– Hadnagy, hangosítsa ki, amit most mondok. – Megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett. – Figyelem, legénység! Itt Spock. Úgy tűnik, nemsokára mindannyian hősi halottak leszünk. Még van annyi idejük, hogy elküldjék utolsó jókívánságaikat a hajó tervezőjének és agyonverjék Scottot, amiért semmi nem működik. Utána sajnos nagyon úgy tűnik, hogy szétlövik a valag... a hajót. Nyugodjanak békében.

A hajón kitört a pánik. Miss Chapel a hídra sietett, hogy még egyszer, utoljára szerelmet valljon Spocknak és a vulkáni még egyszer elküldhesse őt melegebb éghajlatra. (Ezt Miss Chapel különösen szerette, mert a „melegebb éghajlat" alatt a Vulkán bolygót értette). Scotty a rokonainak címzett búcsúlevelét írta, de megakadt, mert nem tudta, hány g-vel kell írni a seggfejet és hány k-val a Spockot. Uhura kedvenc hobbijának hódolt: mindenféle ismeretlen rendeltetésű tárgyat dugdosott a fülébe. Csekov még utoljára kijelentette, hogy az Enterprise űrhajó eredetileg orosz találmány, csak az idióta amcsik rosszul rakták össze, így a legénység közelgő halála kizárólag az amerikaiak lelkén szárad; mire Spock megjegyezte, hogy akkor valóban nem halna meg most senki, ha az oroszok gyártották volna a hajót, mert akkor elindulni sem lettek volna képesek.

A védőpajzs nem működött; az ellenséges hajók arra készültek, hogy végső csapást mérjenek az Enterprise-ra. A hajón katasztrofális méreteket öltött a pánik. Uhura Csekov ölében zokogott, Spock és Kirk egymás kezét fogva merengtek a régi szép időkön.

– Emlékszel még arra, amikor nyolcmillió-kétszázhuszonötödször sértettük meg a Föderáció első számú direktíváját? – kérdezte ábrándozó mosollyal Kirk, aki időközben új szinkronhangot kapott. Igaz, úgy tűnt, Dallos Szilvia hangjánál még Sörös Sándoré is jobban illett Kirkhöz, de hát ez van, ezt kell szeretni.

– Aha – mélázott Spock. – És te emlékszel még arra, amikor berúgtál egy klingon kocsmában, és kártyán elveszítetted a hajót meg Uhura hadnagyot?

– Igen, de utána te is leültél kártyázni és elnyerted tőlük az egész Klingon Birodalmat.

– És arra emlékszel, amikor zálogba csaptuk az Enterprise-t és elmentünk bulizni az Altair-VI.-ra?

– Igen. Meg arra is emlékszem, amikor női ruhába öltöztünk és Komack admirálist alig tudtam levakarni rólad.

– Végül is, nem logikus, hogy így kiborultunk csak azért, mert nemsokára meghalunk – szipogta Spock, és letörölt egy könnycseppet. – Az utolsó pillanatban úgyis meg fogunk menekülni, vagy ha nem, akkor a következő folytatásban kitalálják, hogyan támaszthatnak fel minket.

Uhura döbbenten nézett Spockra. – Mr. Spock, ön tényleg sír? Én azt hittem, a vulkániak erre képtelenek.


– De én félig ember vagyok. Nem látja, hogy csak az egyik szemem könnyezik?

Kirkön eluralkodott régi fóbiája, mely minden jelentősebb krízishelyzetben gyötörni kezdte. – Elvesztettem a hajómat – hüppögte. – Nem vagyok jó parancsnok.

Ebben a pillanatban érte az Enterprise-t az utolsó, gyilkos találat. Spock rémülten felordított. A kilátóernyőn megjelent egy hatalmas GAME OVER felirat, aztán kisebb betűkkel: CONGRATULATIONS, YOU'VE ACHIEVED A HIGH SCORE. PLEASE ENTER YOUR NAME.

Spock felvonta a szemöldökét. Uhurából kitört a röhögés.

– Mi olyan vicces, hadnagy? Mi ez az egész? – kérdezte Kirk, aki még most is alig tért magához a megdöbbenéstől.

– Ez Mr. Sulu kedvenc számítógépes játéka, a Space Combat Simulator. Nemrég fedezte fel, hogy ha a kilátóernyőre kapcsolja, sokkal élethűbb.

– Úgy érti, mindez csak egy játékprogram volt?

– Igen, uram. Ami azt illeti, tényleg meglehetősen élethű. Sajnos van két rossz hírem: a kormányosunk ijedtében meghalt, így ön kénytelen lesz visszahívni Sulut, akit kirúgott...

– Legalább megkaphatja a magáét az a ferdeszemű ezért a hülye számítógépes trükkért.

– ...és amíg azt hittük, hogy menekülnünk kell, véletlenül átsodródtunk a romulán űrbe – fejezte be Uhura.

Csekov lekapcsolta a kilátóernyőről Sulu játékprogramját; helyette egy nagyon is valóságos romulán hajó jelent meg.

– Uhura!

– Jó, tudom, próbáljak meg kommunikálni – morgott a hadnagy és újra a fülébe dugott valamit.

– Képernyőkapcsolatot kérek – rendelkezett Kirk, és megfésülködött, hogy jobb benyomást keltsen a romulánokban.

– Már megint maguk? – fanyalgott a romulán komunikációs tiszt, amikor vette az adást. – Persze, gondolhattam volna. Egyetlen hajó sincs az Enterprise-on kívül, ami kétszer át merné lépni a romulán határt. Általában már elsőre szét szoktuk lőni mindet.

Kirk megvakarta a füle tövét. – Spock! Mi már tényleg jártunk a romulánoknál?

Spocknak meglehetősen kínos volt visszaemlékeznie, ezért úgy tett, mint aki nem emlékszik, de Csekov, akinek a memóriája ilyenkor bezzeg kifogástalan volt, kisegítette. – Persze, hogy jártunk, a The Enterprise Incident című epizódban. Csak úgy tudtunk meglépni, hogy Mr. Spock elcsábította a romulán parancsnoknőt.

Spock elzöldült. Kirk vigyorgott. – Édes emlékek, mi, Spock?

– Kapitány, ez egészen biztosan nem így történt, csak Mr. Csekov piszkos fantáziája nagyította fel.

A romulán tiszt elröhögte magát. – Kapcsolom a parancsnokunkat. Kellemes nosztalgiázást, Mr. Spock.

A képernyőn megjelenő női arc túlságosan is ismerős volt az Enterprise legénysége számára, így mindenki feszülten várta Spock reagálását. Aztán egy emberként szisszentek fel mind. A parancsnoknő mögött a félig vulkáni, félig romulán Saavik hadnagy jelent meg.

Spock felvonta a szemöldökét. – Hadnagy, mit keres ön egy romulán hajón? Tudja, hogy ezért hadbíróság elé is kerülhet?

Saavik felvonta a szemöldökét (a későbbi visszaemlékezések szerint nagyon is Spock-módra). A romulán parancsnoknő szigorú arcot vágott.

– Ejnye, Spock, hogy beszélsz a lányoddal? Ha már azt a nyavalyás tartásdíjat nem bírtad rendszeresen küldeni, legalább most viselkedj tisztességesen.

Spock arcából kiszaladt a (zöld) vér. Az biztos, hogy ilyen döbbentnek még nem látta senki azóta, hogy ötéves korában a féltestvére elcsente a nyalókáját.

Kirk vállat vont. – Spock már csak ilyen. Nyugi, Zarabethnek sem küldte rendesen a tartásdíjat, pedig hát ugye született egy fiuk... – Ezt kár volt mondani, mert a romulán nő szeme úgy villámlott, hogy Rayden gutát kapott volna az irigységtől. – Ki az a Zarabeth?

– És maga kicsoda? – visította a hídra lépő Miss Chapel. Spock úgy döntött, a legjobb lesz most eltűnni a hídról.

Pedig Kirk bizonyára tudott volna néhány hasznos tanáccsal szolgálni; ő aztán tudta, milyen, ha valakinek a barátnői összevesznek. De Spock már menekült. Amikor Scottyval együtt bennragadt a turbóliftben, csak az vigasztalta, hogy ennél ezerszer kényelmetlenebb helyzetbe került, amikor Miss Chapellel lett így összezárva a lift egyik menetrendszerű meghibásodása alkalmával.

Ami ezután az eszébe jutott, már nem villanyozta fel ennyire. Sajnos Scotty az egyetlen, aki meg tudná javítani a turbóliftet. Ha nem lenne bezárva ide.

*

Az Enterprise fénysebességnél is gyorsabban vágtatott vissza a föderációs űrbe, nyomában a romulán hadsereggel. – Érdekes, hogy minden egyes találkozásunk a romulánokkal így végződik – állapította meg Kirk.

A helyzetet bonyolította, hogy a legénység nagy része kezdte unni az egészet, és áttranszportáltak a romulán hajókra, miután a romulánok felvilágosították őket, hogy a Föderációval ellentétben a romulán hadsereg nemcsak hogy jól fizet, de a hajói is sokkal modernebbek és Kirkhöz hasonló kapitányok sincsenek náluk.

– Maradt még valaki a hajón? – kérdezte Kirk elgyötört hangon.

– Igen, uram. A hét főszereplő – mondta Uhura. – Mr. Spock számára van egy jó hírem: Miss Chapel is átállt a romulánokhoz, miután arra a következtetésre jutott, hogy pont úgy néznek ki, mint Mr. Spock, csak nem olyan fene nagy logikabuzik.

– Ez nem logikus – hallatszott Spock hangja az elakadt turbóliftből. – A vulkániak és a romulánok nem azonosak, csak közös őstől származnak. Természetesen itt is érvényesül a biológiai konvergencia elve, miszerint...

– Szerintem akkor is egyformák – vont vállat Uhura.

– Nézze, hadnagy, eleinte én is nehezen különböztettem meg az embereket a csimpánzoktól, pedig köztük nincs akkora különbség, mint a vulkáni és a romulán faj között. – Spock a fézerével szétlőtte a turbólift tetejét és Scotty segítségével kimászott, majd feltornázta magát a hídra. Scotty magában hálát adott az Úristennek, amiért nem Kirköt kellett felemelnie a lift tetejéig, aztán Spock segítségével ő is kimászott.

Uhurát meglehetősen érzékenyen érintette a csimpánzokra tett utalás, ezért olyan gyilkos pillantásokat vetett Spockra, amitől mindenki másnak megfagyott volna az ereiben a vér; Spock azonban észre sem vette. (Lehet, hogy a zöld vér fagyálló folyadékot is tartalmaz?) „Ami Tuvok hadnagyot illeti, ebben a percben nem sok esélyt látok, hogy valaha is megszületik" gondolta vigyorogva Kirk.

Csekov magában röhörészett, az utóbbi időben ugyanis az volt a kedvenc időtöltése, hogy Spocknak az emberi fajra tett becsmérlő megjegyzéseit magnóra vette – alkalmas időben talál majd rá módot, hogy elküldje Amandának.

Nem sokkal azelőtt, hogy visszaértek volna a föderációs űrbe, Miss Chapel visszasugárzott az Enterprise-ra, és bár egyértelműen tanúsította, hogy a vulkániak és a romulánok mégsem egyformák, Spock ezt valahogy nem tudta kellőképpen értékelni. Valószínűleg Chapel módszereit kifogásolta, amelyekkel a nő megpróbálta bebizonyítani, hogy még mindig a vulkániak érdeklik jobban.

– Üzenet a Csillagflotta-csatornán; első fokú sürgősség. – jelentette Uhura.

– Jött már ezen a csatornán valaha is olyan üzenet, ami nem volt első fokú sürgősségi kód alatt? – mélázott Kirk. – Na, nyögje már ki, hadnagy, hogy mi olyan marha fontos, aztán vegye ki a füléből azt az izét, mert ízléstelen.

– Útba kell ejtenünk a Vulkánt, hogy elvigyük Sarek nagykövetet a Földre, ahol fontos diplomáciai küldetést teljesít.

Spock megvakarta a füle tövét. Kirk elvigyorodott, amint meglátta kedvenc vulkáni barátja arckifejezését, de aztán az ő arca is elkomorult. Amikor a vulkáni nagykövet legutóbb az Enterprise-on utazott, enyhén szólva is zűrös helyzetek sorozata állt elő; többek között történt egy gyilkosság, meg egy csata, őt megkéselték, Sarek szívrohamot kapott, McCoy meg Spockot szívatta. Bár ez utóbbi már nem újdonság.

McCoynak tátva maradt a szája a csodálkozástól. – Sarek még életben van? Pedig én műtöttem.

– Mákja volt – vont vállat Kirk.

Sarek feltranszportált az Enterprise-ra. Csekov rábámult. – Maga nem is vulkáni. Maga volt a romulán parancsnok a Balance of Terror című részben.

Sarek vállat vont. – Az első mozifilmben meg én voltam a klingon kapitány. Tehetek én arról, hogy ilyen kevés színész van a világon?

– Kapitány! Ellenséges hajókat látok a képernyőn! – jelentette Sulu.

– Pucolja meg jobban azt a képernyőt, Mr. Sulu. Még mindig ott vannak?

– Igen, uram.

Kirk Spockhoz fordult. – A fézerek működnek?

– Ez költői kérdés volt, Jim?

Sarek felvonta a szemöldökét, amikor meghallotta, hogy Spock Jimnek szólítja a kapitányt, de nem maradt ideje megszólalni. A klingonok megtámadták az Enterprise-t. A híd megrázkódott; Csekov kirepült a székből és Kirk ölébe zuhant. Kirk felháborodottan lökte el magától a navigátort, aki ettől kétségbeesetten ordítva újra végigrepült a híd fölött; belefejelt Sulu gyomrába, és miután a kormányos dühödten fejberúgta, teljes hosszában végigcsúszott a padlón, majd elterült Uhura széke előtt, teljes bepillantást nyerve a kommunikációs tiszt szoknyája alá. Uhura ezen teljesen felbőszült, és továbbrúgta Csekovot Spock felé, aki a neki ütköző testtől elvesztette az egyensúlyát és elterült Miss Chapel formás lábai előtt.

Chapel teljesen elérzékenyült. – Már régóta vágyom arra, hogy így a lábam előtt heverjen, Spock – szipogta könnyes szemmel.

Spock úgy elzöldült a szégyentől, hogy ha az arca másik felét fehérre festenék, kimehetne a Fradi-meccsre szurkolónak. Az ilyen képtelen helyzetek mindig a legalkalmatlanabb pillanatban történnek meg az emb... a vulkánival.

Ha Sarek még ennél is magasabbra vonja a szemöldökét, hát vésővel kell levakarni a plafonról, gondolta Kirk. A hajó közben óriási recsegés-ropogás közepette több kisebb darabra vált szét.

– Bárcsak ezt láthatná Geordi LaForge! – tapsikolt örömében Scotty. – Milyen büszke arra, hogy az ő Enterprise-ja két darabra tud válni!

– Scotty! Nem hagyná már abba ezt az Enterprise-rajongást? – mordult rá Kirk.

– Bocsánat – mentegetőzött a főgépész. – Tudja, nagyon a szívemhez nőtt ez a hajó. Én terveztem. Bár úgy látom, a jelen helyzetben nem válik túlzottan előnyömre, ha ezt hangoztatom. Ezenkívül az én ötletem volt az is, hogy kereszteljük át Enterprise-ra...

– Miért, azelőtt mi volt a neve?

– U.S.S. Titanic.

Kirk törte a fejét, hogy vajon honnan ismerős neki ez a név, de nem ugrott be. Közben megállapította, hogy a padló határozottan tisztább lett ott, ahol Csekov végighasalt rajta.

– Nagyszerű, Mr. Csekov – mondta. – Nem is tudtam, hogy ennyire jól tud takarítani.

Csekov büszkén kihúzta magát (Spock konzolja alól). – Valahol hallottam, hogy az Enterprise-on aki a padlót súrolta, még abból is kapitány lett. Gondoltam, esetleg én is...

– Csak nem gondolja, Csekov, hogy magából valaha is kapitány lesz?

– Miért ne? Ha magának sikerült...

A képernyőn megjelent egy klingon. – Ja, ez az az Enterfrász – morogta rosszkedvűen.

Kirk kihúzta magát. – Ez a U.S.S. Enterprise föderációs csillaghajó.

A klingon rábámult. – Jé, maga a T.J. Hooker! Mit keres ebben a debil sorozatban? – Nem várta meg a választ, mert észrevette Sareket a háttérben. – Hé, Sarek! A főnök azt üzeni, igyekezz. Nem tegnapra ígérted azokat a fontos föderációs hadititkokat?

– Én nem tudom, miről beszél – tiltakozott azonnal a nagykövet.

– Nem a fenét. Ami az elnök elleni merényletet illeti...

Ekkor Christine Chapel közbelépett. Elvégre mégsem hagyhatja, hogy jövendőbeli apósáról kiderüljön, hogy a klingonoknak dolgozik! Chapel a kommunikációs konzolhoz ugrott, leütötte Uhurát és addig nyomogatta a gombokat, amíg meg nem szűnt a kapcsolat az Enterprise és a klingon hajó között.

Sarek megkönnyebbült és hálás pillantást vetett rá; nem kevésbé Spock, aki nagyon szerette az apját, bár ezt akkor sem vallotta volna be, ha cserébe örökre megszabadul Miss Chapeltől. – Kösz, Christine – súgta oda halkan.

Chapel olvadozott a boldogságtól, és úgy tűnt, romantikus nagyjelenetet akar rendezni; úgyhogy a Trek-rajongók már oda is készítették a lavórt a tévékészülék alá. Kirk féltékenyen pillantott fel. Eddig Spock csak őt szólította a keresztnevén.

Christine-nek azonban volt annyi sütnivalója, hogy ne ugorjon azonnal Spock nyakába. Félrehívta a vulkánit és sejtelmesen elmosolyodott. – Mr. Spock, készüljön fel arra, hogy most pofátlanul zsarolni fogom. Ha nem vesz feleségül, elújságolom az újságoknak, hogy Sarek klingon szimpatizáns.

– Ez nem egészen így van – feszengett kényelmetlenül Spock.

Chapel fenyegető pillantást vetett rá. – Nos?

– Most nem lehet – mondta Spock, és kétségbeesetten kutatott az agyában egy hihető kifogás után. – Majd száz év múlva. – Megkönnyebbülten arra gondolt, hogy most megúszta, mert az emberek nem szoktak száz évig élni, de Miss Chapel nem zavartatta magát. – Akkor találkozunk száz év múlva, Spock. Következő életemben én leszek Lwaxana Troi a Next Generationben. Aztán el ne felejtse, amit ígért!

Miss Chapel a győzelem biztos tudatában tért vissza a hídra, Spock meg mérgelődött, hogy most törheti a fejét egy újabb kifogáson. Mindegy, van rá még száz éve.

*

– Amanda, drága egyetlenem! Tudod, hogy nem gondoltam komolyan, amikor azt mondtam, hogy hülye kerekfülű vagy. Nagyon szépen kérlek, ne add be a válópert és gyere vissza a Vulkánra. Gondolj bele, Spocknak mekkora lelki traumát okozna, ha elválnánk. Mindig is érzékeny lelkű gyermek volt.

– Valaki világosítsa már fel Sareket, hogy amibe beszél, az nem a telefon, hanem a hajó egyetlen működő hangosbemondója – vetette fel Uhura, de különösebben senkit nem érdekelt a véleménye. Lassan közeledtek a Föld felé; mindenki a hazatérésről álmodozott. Kirk örömmel gondolt arra, hogy végre rendesen teleeheti magát – soha nem volt nagy véleménnyel az Enterprise konyhájáról –, és végre viszontláthatja Maryt, Elizabethet, Laurát, Sylviát, Katherine-t, Samanthát, (...). McCoy újfent megfogadta, hogy transzporternek a közelébe sem megy többé. Chapel a menyasszonyi ruháját tervezgette; Csekov álmában Leningrád utcáin járt Natasával kézenfogva.

– Kapitány! Engedélyt kérek hazamenni a Vulkánra – mondta Spock. – Elvinném a nyolcas űrkompot.

– Spock, mindössze egyetlen űrkompunk van, a hetes.

– Tudom, de Mr. Scott nemrég átfestette rajta a számot. Azt mondta, ciki, hogy mindössze egy űrkompunk van, és mindent megtesz, hogy ez ne derüljön ki. Szabadna megkérdeznem, mit jelent az, hogy ciki?

– Spock, maga néha olyan, mint egy óvodás. Alapvető kifejezéseket nem ismer.

– Kapitány, maga meg olyan, mint a Hubba Bubba rágógumi a reklámban. Tudja: „nagyra dagad, sose ragad".

– Űrdokk, itt az Enterprise – mondta Uhura.

– Enterprise? Nahát, nem is reméltük, hogy visszajön. Helyesebben szólva, reméltük, hogy nem jön vissza. Sikerrel járt a küldetés?

– Ahogy vesszük.

Spock megköszörülte a torkát. – Jim.

– Igen, Spock?

A vulkáni meglehetősen zavarban volt. – Hát viszlát, Jim – mondta jobb híján.

Kirk odalépett Spockhoz és megszorította a vulkáni kezét; Spock viszonozta a kézszorítást és kicsit talán el is mosolyodott. Kirk nem állhatta meg, kitört belőle a röhögés. – Spock, ilyenkor olyan képet vágsz, mint a Mona Lisa.

Spock az egyetlen olyan választ adta, amitől – reményei szerint – nem válik közröhej tárgyává. – Ez nem logikus.

– Nem hát – vágta rá Jim. – Mi, emberek már csak ilyenek vagyunk, még mindig nem szokta meg, Spock? Még mindig nem tudja megérteni?

– Remélem, nem is fogom soha.

Kirk már ismerte annyira Spockot, hogy ezt ne vegye sértésnek. – Hát, viszlát, Spock. Ami azt illeti, a jövőben valószínűleg nem sokat fogunk találkozni, legalábbis nem itt az Enterprise-on. Te Spock, már régóta meg akartam kérdezni: mi a keresztneved?

– Xtmprszntwlfd.

– Miii? – Kirk harsányan felröhögött.

Spock éles pillantást vetett rá. – Nagyon vicces, mi, Tiberius?

Lenn már gyülekezett a következő sorozat Enterprise-legénysége. – Igyekezz már, Kirk! Ha így húzzátok az időt, soha nem készül el a Next Generation.

Kirk meglehetősen letörtnek tűnt, amitől Spock megint csak nehezen tudta visszafojtani a nevetést.

Sulu közbeszólt. – Kapitány, tényleg ideje lenne mennünk. Fél ötkor randevúm van Natasával...

– Natasa Vlagyimirovnával? – kiáltott fel dühösen Csekov. – Ő az én csajom!

– Csak volt – közölte flegmán Sulu. – Nemrég jöttünk össze...

Csekov felállt.

– ...még mielőtt feketeöves karatebajnok lettem. – fejezte be Sulu.

Csekov leült.

– Hát akkor menjünk – mondta Kirk. – Most már a Next Generation-szereplőkön a sor, hogy eljussanak oda, ahová még ember nem merészkedett.

– To boldly go, where no man has gone before – idézte Csekov, büszkén, hogy legalább ezt az egy sort meg tudta tanulni helyesen.

– Vagy ahogy a kopasz Picard mondaná: to baldly go... stb.

– Kapitány, ez illogikus. Gondoljon csak bele: akik ezt olvassák, nem fognak folyton szótárt lapozgatni, hogy megértsék a maga hülye vicceit.

– Jó, jó, de ezt nem tudtam kihagyni. Kezdem unni, hogy maga soha nem értékeli a poénjaimat, Spock. Egyébként meg... – Kirk még hosszasan monologizált anélkül, hogy észrevette volna: a levegőnek beszél. Spock már réges-rég a Vulkán felé tartott az űrkomppal; a többiek letranszportáltak a Földre; Scotty a gépházban búcsúzkodott a szívének oly kedves gépektől. Amikor feltűnt neki, hogy egyedül maradt a hídon, Kirk vállat vont. Már hozzászokhatott volna, hogy úgysem figyel rá senki.

– Hajónapló. Csillagidő: ismeretlen. A történet ezennel véget ért. Megyek, és én is lesugárzom a Földre. Csak tudnám, hogyan, amikor senki nem maradt itt, hogy kezelje a transzportert. Apropó: hogyhogy a transzporter még működik?

***

UTÓSZÓ

(Tulajdonképpen előszó, de abból a megfontolásból kiindulva, hogy az előszókat mindenki csak akkor olvassa el, ha a könyvet már elolvasta és más dolga nincsen, ez most ide került. Bocs. :-)

Ez a történet egy STAR TREK-paródia (bár eredetileg rendes Trek-történetet akartam írni, de valahogy nem jött össze). Ennek megfelelően az összes szereplő egy kicsit (?) idiótább a kelleténél, amiért ezúton is elnézést kérek minden Trek-rajongótól (hát, én is dühös lennék, ha valaki ilyeneket írna például Spockról). Ugyanakkor, mivel ez egy teljesen komolytalan történet, nincsenek meg benne azok a motívumok, amelyek a sorozatra jellemzők:

– az orosz-amerikai ellentétek klingon-föderációs szintre történő kivetítése;

– főként a XX. századba tett időutazások;

– az Édenkert mániákus keresése;

– a '60-as évek politikai-világnézeti problémáira tett homályos és homálytalan utalások;

– idegen lények, melyek:

1.) teljesen humanoidok, legfeljebb néhány vicces külsőségben térnek el;

2.) Spock elemzése szerint „tiszta energiából" állnak – legtöbbször egy színes, villogó fénygömb; és szinte kivétel nélkül az Enterprise elfoglalására törekednek (a Star Trek V. – A végső határ c. filmben az Isten is az Enterprise-t akarja – ez már tényleg a végső határ. A hülyeségé.);


– többszöri utalások a földi mitológiára / filozófiákra;

– hivatkozások a fizika törvényeire (Istenem, hát hülye vagyok fizikából, már ez is baj?);

– Kirk, Scotty és Chapel frizurájának állandó változtatása;

– a kapitány állítólagos ellenállhatatlan vonzerejének kidomborítása;

– az univerzum hősies megmentése a teljes megsemmisüléstől;

– olyan idegen bolygók felfedezése, melyeken az őskori/ókori/középkori/újkori Föld-höz a megszólalásig hasonló társadalom alakult ki (ld. The Omega Glory; Patterns of Force; The Spectre of the Gun; A Piece of the Action; Bread and Circuses; The Paradise Syndrome – soroljam még?);

– minden egyes női szereplőnek Spock iránti reménytelen vagy Kirk iránti, a legkevésbé sem reménytelen természetű vonzalma;

– az ún. első számú irányelv maradéktalan és pontos betartása;

– mindezen motívumok örökös váltogatása, keveredése és főként ismétlődése.

Néhány megjegyzés: A Next Generation, Deep Space Nine és Voyager sorozatokkal kapcsolatban lehet, hogy égbekiáltó pontatlanságokat írtam le – bocs, de a Trek ezen folytatásai csak a SAT 1-en mennek, és német nyelvtudásom nem valami elsőrangú.

Miss Chapel ábrázolásánál igyekeztem leplezni, hogy némileg rokonszenvet érzek iránta – hát igen, érdeklődésünk alighanem azonos: SPOCK, SPOCK, SPOCK!


Az a megjegyzés, hogy az Enterprise-on aki a padlót súrolta, abból is kapitány lett, Gilányi Lacitól származik. (Nehogy még bepereljen a szerzői jogok megsértése miatt).

Saavik hadnaggyal kapcsolatban csak annyit: elgondolkodtató, hogy Spock és Saavik között a korkülönbség éppen 35 év, ami tudvalevőleg osztható héttel.

A TV3-nak üzenem, hogy leadhatná végre a Star Trek-mozifilmeket. (Hát hiába írtam nektek azt a nagy rakás e-mailt?) És az is rémes, hogy a külföldön megjelent több, mint száz Star Trek-könyvből eddig mindössze NÉGYET fordítottak le magyarra. És szintén kiadhatná már valamelyik kiadó Leonard Nimoy két önéletrajzát, az I Am Spock-ot és az I Am Not Spock-ot. (Mellesleg eldönthetné végre).

És most jön a köszönetnyilvánítás azoknak, akik nélkül ez a történet sosem készült volna el (tehát őket okoljátok mindenért!):

– Gene Roddenberrynek a csodálatos és felülmúlhatatlan Star Trekért, ami – merem állítani – minden idők legnagyszerűbb sorozata (jobb, mint a Quinn doktornő!);

– Gilányi Eszternek, amiért minden erejével igyekezett rávenni, hogy nézzem a Star Treket – de jó, hogy sikerült neki!

– Timinek a poénokért (tényleg kösz!);

– mindenkinek, aki már több, mint fél éve kénytelen elviselni gyógyíthatatlan Star Trek-mániámat;

– és mindazoknak, akik legalább egy, itt előforduló poénon nevettek – köszike!

Live long and prosper!

Trekkie

1998. VII. 22. – X. 23. – aznap, amikor a TV3-on véget ért a Star Trek
Fehér Ernő Viktor
Fehér Ernő Viktor 2003.06.05. 17:56
http://www.extra.hu/trekkie/-ről másoltam a sztorikat.Nem én irtam isten ments beleszakadna a kezem baszki.;-)
cikkajánló

Osiris: New Dawn Early Access próbakör

Nem könnyű űr-Robinsonnak lenni...

Paragon nyílt béta

Lehet még újat mutatni a MOBA műfajában?

Endless Space 2 (Early Access)

Kipróbáltuk az Amplitude készülő új játékát.

Torment: Tides of Numenera

Év eleje óta elérhető az Early Access verzió, nemrég pedig a PS4-es verziót is bejelentették.

Mafia III - első benyomások

Megérkezett a népszerű sorozat harmadik fejezete. Ezek voltak az első élményeink.