Watch Dogs 2
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Egyéb

Sziget Fesztivál 2007

Gerry összefoglalója a tizenötödik rendezvényről.

2007.09.21. 00:00 | szerző: Gerry | Egyéb

Az idő könyörtelenül telik, ami micsoda közhely, ámde tökéletesen igaz. Az ember fia mintha csak először merészkedett volna át a K-hídon, s máris eltelt öt év, miközben a Szigetek nagyüzemben jönnek és mennek. Idén azonban nem holmi egyszerű „sokanvalahanyadik” Sziget került megrendezésre, hanem kérem szépen jubiláltunk, lévén a tizenötödik alkalommal kellett az a bizonyos egy hét együttlét. És bár az időjárás, mint olyan, idén cseppet sem bizonyult kegyesnek – lévén a hétvége kezdetét egy konszolidált, a nyakunkba irtózatos özönvizet bocsátó vihar jelezte – ez mit sem von le a fesztivál értékéből. Legalábbis utólag nézve semmit nem von le, hiszen a helyszínen igencsak cifra, és módfelett rövid, mondhatni tőmondatokban fejezte ki az ember fia és lánya nemtetszését az égi áldás felett. Azonban ami volt, elmúlt, és utólag csupán a szép és a jó marad meg, amelyeket egy videófájlhoz hasonlóan némiképpen rendszerezve és tömörítve alant olvashattok. A bővebb, napi bontású helyszíni beszámolót blogomban találhatjátok meg.

Sziget Fesztivál 2007
Locomotiv GT

A nulladik nap mindig izgalmas momentum az ember életében, hiszen ekkor kell a tett helyszínére vonulnia, szert tennie a karszalagokra, passokra, bevonulnia, illetve megfelelő sátorhelyet találni, miközben érdeklődve nézi, hogy vajh’ mi változott meg az előző évhez képest. Ez a folyamatábra idén még kibővült némi eső-távoltartási mágiával, amit kétségbeesetten próbáltam bevetni a horizonton gyanúsan nagy mennyiségben feltűnő rosszarcú felhőzet ellen, lévén esőben sátrat verni aligha jelenthet egyet magával az üdvözüléssel. Szerencsére ezt nem kellett kipróbálni, lévén a felhőzet – mint azt utólag megtudtuk: átmenetileg – elvonult, s nonpluszultraként még az évek óta használatos, Nagyszínpadhoz közel eső sátorhelyünk is szabad volt. Az egyetlen problémát a Szigetet megelőző hetek szárazsága miatt kihalt aljnövényzet jelentette. Pontosabban annak hiánya. Ugyanis a fűfélék örök füvészkertekbe költözése miatt nem volt semmi, ami gátat szabhatott volna az iszonyatos poráradatnak, ami mindenhova utat talált, ergo az ember már a nulladik napon is úgy nézett ki, mint holmi jobb sorra érdemes indiai sudra koldus. A területen szétnézvén komolyabb, eget rengető változásokat az egyes színpadok lokalizációját tekintve nemigen tudtam felfedezni, a szűken vett „életteret” adó Nagyszínpad környékén komolyabb újdonságként csupán az „Open Air” színpad, az EA játékvilág sátra, illetve az átalakított és kellően borzalmas névvel ellátott „Szeparé” számított. Az előbbin például olyan remek együttesek léptek fel, mint a LeMon-féle Station, amelynek koncertjének hajnali időpontjában némi információáramlási baki miatt sikerült békésen hortyogni a szépek igen, puhának viszont aligha nevezhető sátorban.

Az EA sátra a tavaly nagy sikerrel debütált EA-HP közös sátor egyrésztvevős újragondolása volt, szép nagy LCD tévéken futó PlayStation 2-es és Xbox 360-as játékokkal amelyeket három Wii, illetve pár, kormánnyal és pedálokkal ellátott Xbox 360 egészített ki, a hozzájuk passzoló ülésekkel egyetemben. A tavalyi tapasztalatok alapján már meg sem lepődtem azon, hogy a jónép igen nagy mennyiségben volt kíváncsi a FIFA, a Need for Speed és Harry Potter legújabb inkarnációira, hogy a sarokban három laptopra száműzött The Sims 2 kiegészítőről már ne is beszéljünk. Mint tudjuk, játszani jó, főként akkor, ha a nagy általánosságban délután öt felé induló koncertekig már semmit nem tud csinálni az ember, lévén a Civil-sziget létező összes kvízét kitöltötte már, rituális zulu táncokat sem akar járni az Afrika faluban, és sajgó lábai határozottan valamiféle ülőhelyet követelnek maguknak. S ha még nyereményjátékok is vannak, annál jobb. Idén ugyanis az EA sátorban az, aki egy picit is püfölte a klaviatúrát/gamepadet/kormányt, a sorsjegyekkel olyan fantörpikus dolgokat nyerhetett, mint csákó, csuklószorító, poszterek, játékok, kiegészítők, illetve főnyereményként hét darab Xbox 360 is gazdára talált. Erre mondják, hogy több mint elég, főként kora délutáni kérődzés gyanánt, még akkor is, ha az utolsó két nap mérsékelten hatalmas töprengést okozóan már csupán poszter és poszter között lehetett választani.

Sziget Fesztivál 2007
Manu Chao

A kitoldott-foltozott „Szeparé” pediglen olyan VIP övezetté alakult át idén, amelynek oldalsó részéből az ember kényelmesen végignézhette az olyan Nagyszínpados koncerteket, amelyek maximum a „meghallgatom” kategória határait súrolták, komolyabb mozgásra, csápolásra azonban nem ösztönöztek. Mindez elvileg jól hangzik, s a gyakorlatban is működőképes volt, leszámítva azon eseteket, amikor holmi elvetemült alakok lefoglalták a szélső asztalokat, illetve azon időszakokat, amikor benn némi túlzással több úri hölgy és férfiú volt, mint kint. Ciki.

A nulladik napon igen könnyű volt programot és koncertet választani, lévén volt LGT, és punktum. Pontosabban volt még előtte a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című színes szinkronizált horrorfilm is, amelyről félig-meddig tudatosan késett le az ember. Ellenben az LGT koncert igen príma volt, illetve ezen túl rekordhosszúságú is, mintegy három és fél órás. Az előadás során a Nagyszínpad előtti teret betöltő fiatalok és idősebbek csupán egy jópofa kis TV-s helikopterke ténykedése miatt szitkozódhattak, lévén ennek kedélyesen sikerült porrá zúznia pár szám akusztikáját – ez azonban mit sem von le a koncert amúgy igen nívós mivoltából.

Sziget Fesztivál 2007
Juliette Lewis

Az első nap számomra némiképpen érdektelennek bizonyult, bár belepillantottunk a Nitzer Ebb koncertjébe, és nagyjából végignéztünk a Quimbyt is, az idei Sziget egyik nagy dobása, Manu Chao ha nem is hagyott teljesen hidegen, semmiképpen sem volt rám olyan hatással, mint egyes transzformátorokra, amelyeket kicsapott a művész úr. Pontosabban az áram. Így esett az eset, hogy a Sziget történelmében először, viszont egymás után rögtön két alkalommal is tökéletes sötétségbe borult a Nagyszínpad és környéke, ami a hangzást nem, de a hangulatot mindenképpen emelte. Akárcsak a nap végi kötelező és kihagyhatatlan Emil.RuleZ! koncert, amelyben átvezetőként mindenféle hórihorgas köcsögök énekelgettek arról, hogy milyen szép is, amikor elmegy. Mármint az áram.

A második napon a Kaizers Orchestrát csupán érintőlegesen, a Good, the Bad and the Queent már behatóbban tanulmányoztuk, igaz, ez utóbbi vérpezsdítőnek aligha minősíthető, ámde kétségkívül profi koncertet adott. Ilyesmivel hozakodott elő a The Chemical Brothers is, amely egy roppant látványos, és láthatóan irdatlan tömegeket megmozgató koncertet -?- adott, amely alatt akaratlanul is „Pary Aréna” életérzés fogott el, ami esetemben semmiféleképpen sem szinonima a megfelelő szórakozásra. Nem azért, mert rossz, hanem mert nem komálom, s éppen ezért gyors visszavonulót fújtunk. Igaz, ekkor még nem sejtettük, hogy ekkor veszi kezdetét formabontó Táncdalfesztiválos életünk, amelynek szellemében minden napra jutott egy holt időszak, amikor megláthattuk korunk, és a Tibi csoki nagyjait. Elsőre mindjárt jött Dolly Roll, illetve a poénbanda Macskajaj, ezek után pedig ásó, kapa, nagyharang, alvás.

Sziget Fesztivál 2007
Nitzer Ebb

A harmadik napon jött, látott és kiütéssel győzött a néptáncoltató Gogol Bordello, félelmetesen rövid és plasztik koncertet adott Pink, továbbá stílszerűen az őrületbe kergette rajongóit a Madness. Ugyan ez utóbbi koncertjén folyamatosan késztetést éreztem arra, hogy otthagyjam a tett helyszínét, mégiscsak végignéztem az amúgy kétségkívül hatalmas energiával előadott koncertet. Menekülésre csupán az éjfél felé érkező szubtrópusi vihar késztetett, amelynek köszönhetően a „telt ház” fogalmát kimerítő mennyiségű néző sereglett össze Ganxta Zoltán és barátai nem elhanyagolhatóan fedett helyszínen megrendezésre került koncertjére. A nap zárásaképpen elmondhatnám, hogy fejünket édesdeden álomra hajtottuk, azonban a valóságot sokkal inkább azt fedi, miszerint Chuck Norrisba oltott James Bondkét átvetődvén a tócsának nevezett tavakon és hömpölygő folyamokon sikerült nagy nehezen eljutni a sátorig.

A negyedik nap tartogatta a (számomra legalábbis) fesztivál fénypontját, Trent Reznor zenekarnak nevezett nagyszínpadi, majdhogynem egyszemélyes produkcióját, a nine inch nailst. Előtte volt még egy kétségkívül remek, ámde étkezéssel tarkított The Hives koncert, felemás Kispál és a Borz, illetve módfelett aggasztó módon gyűlő felhőzet minden mennyiségben. A végül, de korántsem utolsó sorban színpadra lépő NIN első magyarországi koncertje ha nem is elégített ki minden igényt, összességében túlzottan sok kritikát nem kaphat az amúgy érthető módon kissé fesztivál-kompatibilisnek tűnő előadásmód, illetve maga a setlist sem. A lényeg az, hogy öröm volt végre itthon látni Trent Reznort és állandóan változó kísérőegyüttesét – reméljük nem utoljára volt benne részünk. A Korda művészpárra és koncertjükre stílszerűen mondhatnám, hogy utoljára volt benne részem, azonban nem mondhatom, lévén minden elszánt törekvés ellenére is sikerült lemaradni róla. Majd jövőre. Persze csakis a Nagyszínpadon.

Sziget Fesztivál 2007
Madness

Az ötödik nap nem túlzottan meglepő módon megintcsak felhőket hozott, illetve egészen príma Razorlightot, felemás Hócipő kabarét, ahol a harmatgyenge Szabó Kristóf szereplését szerencsére bőségesen ellensúlyozni tudta az egyre profibbá váló Kőhalmi Zoltán, illetve keserédes Sinéad O’Connor koncertet. Ez utóbbitól másra nem is számíthattunk, elvégre egy O’Connor koncerttől senki nem várhat el csűrdöngölő koncerteket, mégis, az előadás kezdetben meglehetősen enervált volt – igaz, a koncert utolsó harmadára némiképpen megelevenedett mind az énekesnő, mind pedig zenekara. Az ezt követő Guiness csókrekordon már csak hivatalból is ott volt az ember, akárcsak a Faithless egy részén. Ezen a bizonyos „részen” korrekt koncertet kaptunk a képünkbe, azonban mivel immáron negyedik alkalommal tette a Szigeten tiszteletét a brit banda, mi inkább Eddie Palmerre szavaztunk. S nem is kellett csalódnunk, remek hangulatú koncertet és önfeledt táncolást kaptunk a szemerkélő esőben. Akárcsak a B.B. & The Bluesshacks koncertéjen, illetve az utolsó negyed óráján, amelyre odaértünk. Ami ezek után következett, az maga volt a tökéletes testi-lelki leépülés, és a barátnő hatalmas vigyora, ami mi mást is jelenthetett volna, mind a Hip-Hop Boyz táncdalossá érett produkcióját, amelyben elhajóztunk valaha volt gyermekkorunk hajóján egészen a sátorig, és az elalvásig – amit azért még megelőzött a Black II Black koncertje.

A hatodik napon olyan előadók jöttek, mint a kimondhatatlan nevű Sportfreude Stiller, a még borzalmasabb névre hallgató !!!, amely egészen jó koncertet adott, akárcsak a beszólásokat leszámítva remek koncertet adó Tankcsapda, illetve a meghökkentő színpadképpel operáló Tool. Közben a Magic Mirrorban Diva Tomasz adott revüműsort a csupán pillanatokra felbukkanó, közönségkedvenc Giselle részvételével, s végül egy, barátném szerint már tavaly is látott Thomas nevezetű francia illető megkapóan szürreális műsorszáma zárt a programot. Pontosabban zárta volna, de a Ding-Dongok hátán eljött közénk Csonka Pici, hogy aztán mi pedig jobb híján a Roy & Ádám Trióra, illetve a Supernemre menjünk el.

Sziget Fesztivál 2007
Manu Chao

A zárónapon, amelyen humanoidokra nem, ámde mocsárszörnyekre annál inkább emlékeztető embertömeggel csápolhatott volna az ember Chris Cornell koncertjén, ha lett volna épkézláb hangszálakkal rendelkező Chris Cornell raktáron. Azonban nem volt, még leértékelve sem, de az így az elmaradt koncert helyett is pótolt az Eagles of Death Metal remek koncertje, illetve az énekes Jessie „Boots” Huges tökéletesen debil színpadi produkciója. Juliette Lewis és „Licks” nevű bandája már másodszor tette tiszteletét a Szigeten, és az újbóli meghívást igen energikus koncerttel köszönték meg, bár húzószámokból most is erőteljes hiány mutatkozik a zenekar háza táján. Velük ellentétben a The Killerst kellő mennyiségű MTV-kompatibilis slágerrel vértezték fel, amelyeket nagy sikerrel adhattak volna elő a Sziget záró szuperkoncertjén. A szóban forgó számokat elő is adták, ámde olyan vérszegényen és sótlanul, hogy már-már az Országos Mentőszolgálat mentőseinek megérkezését prognosztizáltam: tessék már újraéleszteni ezt a koncertet. Azonban nem volt mit újraéleszteni, lévén a The Killers előadása, borzalmasan berendezett színpad ide, Brandon Flowers enervált ugrálása oda, soha nem is élt igazán. Bezzeg a Hanoi Rocks koncertjén nem lehetett hiányunk holmi énekesek erősítőkre és állványokra való felmászkálásaiból. Meg a színtiszta tömör gyönyör 80-as évekbeli hangulatból sem. A Hanoi Rocks valaha volt kultikus státusza ellenére meglepően kevesen voltak kíváncsiak a koncertre, amelyből a látott bő fél óra, illetve Michael Monroe borzalmas hajzuhataga ugyan nem győzött meg arról, hogy nekem itten nagy hírtelenjében elvetemült Hanoi Rocks fannak kellene felcsapnom, de alapvetően szórakoztató volt a koncert. S ez a lényeg. Mint ahogy az egész Szigeten ez a lényeg, azaz a szórakozás, legyen szó koncertekről, játékokról, versenyekről, avagy disztingvált elázásokról. S bár az idei, jubiláló Szigetnek a hétvégén finoman szólva is kedvezőtlen időjárás némileg betett, ez mit sem von le a fesztivál összességének értékéből. Jövőre tehát ugyanitt, majdnem ugyanekkor-remélhetőleg némileg kevesebb porral és esővel, ámde még több és jobb koncerttel. ■

Sziget Fesztivál 2007Sziget Fesztivál 2007Sziget Fesztivál 2007Sziget Fesztivál 2007Sziget Fesztivál 2007Sziget Fesztivál 2007Sziget Fesztivál 2007Sziget Fesztivál 2007Sziget Fesztivál 2007

Fotók: sziget.hu - Éberling András

hozzászólások (0)

cikkajánló

John Scalzi: Vörösingesek

Scalzi megmutatta, hogyan kell egy remek sci-fivel fityiszt mutatni a sci-fi műfajnak.

Assassin’s Creed - Alvilág [könyv]

Egy ifjú indiai és egy ikerpár története a viktoriánus Londonban.

Év játéka 2015.

Olvasóink szavaztak, mi pedig most kihirdetjük a győzteseket.

John Scalzi: Árnyékszövetség

Négy önálló, de összekapcsolódó novellával bővült a Vének háborúja univerzum.

Ernest Cline: Armada [könyv]

Egy olyan erős kezdés után, mint a Ready Player One, nagyon nehéz újra megugrani a szintet. Ernest Cline-nak sikerült.