Watch Dogs 2
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Ismertető/teszt

Wolfenstein

B.J. Blazkowicz visszatért, hogy Isenstadt városában folytassa a nácik irtását.

2009.09.29. 00:00 | szerző: Gerry | Ismertető/teszt

A világban van egy alaptézis 1945. óta, miszerint nácikat ölni jó. A tézis persze már korábban is létezett, azonban a '39-től kezdődő időszakban Európa egyik felén rendkívül szalonképtelen volt azt hangoztatni, hogy nácikat ölni jó, mert a gonoszok úgy elkezdtek "náculni", hogy ellenvéleményüknek MP 40-est adván jól legyilkolászták a delikvenst. Azonban amióta a kommunizdemokrácia ránkvirradt, már szinte intézményesült formái vannak annak, hogy össznépileg kimondjuk: nácikat ölni jó. Játékokban különösen, hiszen mi sem felemelőbb, mint ötezredszerre is visszaverni a gaz nácikat Sztálingrádnál a makulátlanul hősies Vörös hadsereg katonájaként, avagy tízezredszerre partra szállni Normandiában azzal a fennkölt céllal, hogy a germánokat egészen a Hinterlandig kergetve halomra gyilkoljuk őket.

Wolfenstein

A Wolfenstein játékok több évtizedes történelmének FPS vonulatát 1992-tól szokás számítani, amikor is megjelent a korszakalkotó Wolfenstein 3D, a játék, amely az id Software Commander Keen utáni sorsát meghatározta. A Wehrmacht és a Waffen SS pixelkatonáinak irtása a hatalmas népszerűség ellenére a Spear of Destiny kiegészítő után egészen 2001-ig abbamaradt, hogy a Return to Castle Wolfenstein a Gray Matter Interactive tálalásában újfent hatalmas népességcsökkenést okozzon a III. Birodalomban. Az id Software által rendkívüli módon kedvelt outsourcing jegyében fogant RtCW osztatlan sikert okozott mind egy-, mind pedig többjátékos módjával, így nem csoda, hogy a folytatásra már nem kilenc, hanem csupán nyolc évet kellett várni.

Az alcím nélküli Wolfensteinben voltaképpen alig változott valami: a nácik továbbra is kitartóan gonoszak, meg mindenféle mágikus dolgokkal szórakoznak, a főhős Blazkowicz arcszerkezete továbbra is egy baltáéra hasonlít, a Maschinengewehr 42 pedig csak kaszál, kaszál és kaszál... A kerettörténet szerint lengyel felmenőkkel rendelkező főhősünk, miután szert tett egy talizmánszerű izére, úgy érezte, hogy élete nem lehet teljes az SS és a Német Birodalom ördögi tervének elsöprése nélkül, így elgaloppozott Isenstadt városába, hogy jól halomra ölje az egyre gazabb nácikat. S hogy miért? Hát mert "náculnak", azért.

Wolfenstein

Mindezen gyilkolászós procedúra meglehetős könnyedséggel zajlik, következményeként annak, hogy a békés kis német városkát nem pusztán megszállta a német hadigépezet, hanem jelentékeny részét porig is rombolta, köszönhetősen az ellenállásnak. Az öntudatos honpolgárok ugyanis roppant mód nem szívlelik a csizmák ütemes csattogását, így szabadságharcot hirdettek a nácik kiverésére. S teszik mindezt széles nagy Némethonban. Európában még Hitler az úr, de egy kis germán városka dacolva a Wehrmachttal és a Waffen SS-szel, fogja magát, és eredményesen harcol ellenük. Hangsúlyozzuk: magában az országban, nem pedig valahol az orosz steppe szélén. Ez az első furcsa, mi több komikus és teljességgel átélhetetlen elem a Wolfensteinben, hiszen Isenstadtban járva úgy érezzük, mintha a front éppen itt vonulna át: túl azon, hogy romokban hever a fél város, a háttérben szinte mindig ropognak a fegyverek, hullnak a nácik, s győzedelmesen törnek előre a partizánok. Egy rosszabb szovjet háborús film díszletei között kalandozhatunk tehát, amely hangulatot a játék egyik legnagyobb hibája is erősíti, hiszen bemutatkozik a tökéletesen és abszolút mértékben idióta MI. A nácik ugyanis végtelenül gonoszak, és ha lehet, még nagyobb mértékben idióták is, lévén a fejlesztő Raven szokásához nem híven ezúttal olyan szinten rontotta el ellenfeleik intelligenciájának leprogramozását, hogy azért már veszélyességi pótlékot kéne fizetniük. Bár a német bakák hajlamosak a fedezékek használatára, továbbá iszonyatos mértékű gránáthajigálásra képesek, legnagyobb erősségük mégis a változatos módokon történő elhalálozás. Miután jelentős mértékű, rettenetes német akcentussal, és még rettenetesebb nyelvkeveréssel előadott ordibálással tudatják velünk, hogy "Die American spy ist here", mi sem természetesebb, minthogy németes precizitással hulljanak el szépen sorban.

Példának okáért az említett fedezékhasználat végtelenül egyszerű script alapján működik, amely determinálja, hogy Hansiék hogyan, és milyen időközönként dugják ki szép szőke fürtjeiket – mi sem természetesebb, hogy ezen ténykedésük jutalma agyvelőig hatoló buksiveregetés, akarom mondani lövés. A nehézséget ilyen módon nem a náci (s ki ne hagyjuk: gaz!) bakák hatalmas taktikai megoldásokkal operáló közelharca, semmint jó szokás szerint számuknak a Kínai Népköztársaság gyalogosaihoz való erőteljes közelítése jelent. És persze ne feledkezzünk meg az SS legjaváról, a különféle übertápos überkatonákról illetve mutánsokról. Rozsomák távoli rokonai meglehetősen lassan kezdenek el csordogálni, hiszen a játékidő első felében semmiféle egyéb életformával nem találkozhatunk, kizárólag egyszerű alpesi gyalogosokkal, amelyek a változatosság fenntartása végett különféle felszereléssel rendelkeznek. Szépen lassan azonban csak beesik az első szuperkatona, amely plazmafegyverrel van felszerelve. Aztán jön a másik, amelyik láthatatlanná képes válni, majd a harmadik, amely lángszórójával a Kentucky Fried Chicken életérzését adja át, azaz vidáman süt minket grillcsirke állagúra. A negyedik pedig a jetpackes katona, ki hallatlan intenzitással kívánja arcszerkezetünket romosabbá varázsolni, mint Sztálingrádot tették anno. A sor ezzel bezárul, rajtuk kívül még mindössze egy okkult tudományokban járatos, a végtelen sok tanulástól megkopaszodott mágusszerűséget kapunk, aki energiamezőket hoz létre illetve energianyalábokkal kíván minket jobblétre szenderíteni, s mindemellett még gyorsabban is sprintel, mint Usain Bolt. S persze ne feledkezzünk meg a dobermannokról, akarom írni a génkezelt emberkékről, akik lelkes palotapincsi módjára követik hair metalban aligha utazó főnökeiket.

Wolfenstein

Fegyvereink, amelyekkel terjeszthetjük a demokráciát a "náculók" között, a szimpla puskától a lángszórón át az elektromos fegyverig és az egészen durva, a Fekete Nap dimenzióján alapuló kézi ágyúkig terjednek – merthogy ezennel elérkeztünk a Wolfenstein legfontosabb játékeleméig, azaz egy másik dimenzió használatáig. A Black Sun, azaz hatalmas fordítói vénámmal Fekete Nap névre keresztelt párhuzamos dimenzió nem móka és kacagás, hanem maga a tébolyda. Persze a játékossal szemben meglehetősen limitált egy tébolyda, amelyből a végigjátszás során aligha fogunk túlzottan sokat látni, hiszen közvetlenül mindössze két alkalommal ruccanhatunk át ide. A dimenzió kétes értékű eredményeit azonban meglehetősen sokszor lesz alkalmunk megtapasztalni, hiszen a Reich nem csupán az egyes überkatonák kvázi "gyártásánál" alapozott az idegen dimenzió borzalmas vívmányaira, hanem egyéb esetekben is, úgymint szörnyek, szörnyek, és egzotikus energiák. Kalandozásaink, pontosabban mészárlásaink során a Black Sunnal ellentétben meglehetősen sok időt fogunk eltölteni a "Fátyol"-ban (Veil), amely elválasztja egymástól a mi kedves, aranyos dimenziónkat a fröcsögő nyálú szörnyek világától.

A Veilbe egy amulett segítségével juthatunk el, amelybe a játék első negyedében fogunk Indiana Jones mintájára remek képességekkel bíró köveket keresgélni. Az első pusztán megnyitja előttünk ezt az átmeneti dimenziót, melyben gyorsabban mozgunk, könnyebben felismerjük ellenfeleinket, s a sötétben is magabiztosan osztogathatjuk ki fejszaggató atyai sallerjeinket. A második kristály hatalmas mértékben megnöveli sebzéseink erejét, mintha csak Bud Spencer szállt volna meg bennünket – repül, ki merre lát. A harmadik kő meglehetősen pacifista, hiszen energiapajzsot hoz létre, míg a negyedik a gyorsaságunkat hozza Flash-közeli szintre. Drágaszágainkat tuningolhatjuk is, hiszen ahogy kézi gyilokszerszámainkat is agyba-főbe modifikálhatjuk a számos kiegészítővel, úgy némi megfelelő pénzmagért extra tulajdonságot csalogathatunk elő a kristályokból is. A tranzakciókat a város különböző pontjain elszórt csempészekkel bonyolíthatjuk le, akik a nagymamájuk aranyfogát is eladnák némi egyetemes Reichsmarkért. Mind ők, mind pedig az Isenstadtban található két cserkészegylet, a túlburjánzott lokálpatrióta polgárőrség, és az okkult tudományokat vizsgáló orosz (!) csoportosulás NPC-i lépten nyomon belénk botlanak, és ha már összefutottunk, mindenféle apró-cseprő náciirtást tűznek ki elénk feladatul. Abbéli örömünket, hogy micsoda tökös ellenállókkal is kommunikálhatunk, s vállalhatunk el imigyen egypár mellékküldetést, némileg beárnyékolja a tény, hogy hittestvéreink a demokráciában olyan torz hangszínváltásokra képesek, hogy attól még Darth Vader is elpirulna. Az még hagyján, hogy szinte mindenkinek ugyanolyan hangja van, de a dialógus közbeni váltások már erőteljes szemöldökfelszaladásra ingerelnek. Igaz ezt leszámítva a Wolfenstein audio részével nincsen különösebb probléma, hiszen bár az erőltetett akcentus kis idő alatt válik nagyon fárasztóvá, a hangok néhol egészen ütősek, főként a gégeműtéten átesett máguskáknak van roppant mód nem vérfagyasztó szinkronja.

Wolfenstein

A grafika, mint olyan, a képekről alighanem kiderül, hogy ilyen: Tech 4. Az id által a Doom 3 alá hegesztett motor immáron több mint öt éves, s ebből következőleg különösebb csodát nem várhatunk tőle, mint ahogyan nem is kapunk. A plasztik hatású karakterek részletessége meglehetősen távolról szagolja mind az ibolyát, mind pedig a 2009-es év minőségi standardjait – cserébe a gépigénye még nyugat-balkáni szemmel sem mondható rettenetesnek. Viszont az is igaz, hogy a pályatervezők általában vérprofi munkát végeztek, s az egyes belső helyszíneken az alapvetően ezek megvalósítására optimalizált Tech 4 kifejezetten pofás képet ad. S szintén egészen pofásak a főellenfelek is, akik relatíve egyediek, s helyenként roppant élvezetes ellenük harcolni – és kell is, hiszen a játék struktúrájából fakadóan a főküldetések mellett több apróbb missziót is teljesítenünk kell, miközben elvileg szabadon mászkálhatunk Isenstadtban. Azonban a kellően bárgyú történetben előrehaladván – micsoda meglepetés – bizonyos pontokon mindig jön egy rosszarcú gonosz, aki – ismét micsoda meglepetés – mániákusan ki akar minket nyuvasztani ebből a dimenzióból, meg még a másikból is.

Meglehetősen nehéz értékelni a Wolfensteint, több okból is. Egyrészt jelen cikk nagy részében szapultam a játékot, s tettem ezt teljes joggal: a Raven néhol érthetetlen hibákat vétett, néhol pedig szimplán elavult az egész úgy ahogy van. Dacára azonban az elaggott grafikának, a teljességgel dilettáns MI-nek, a még a játék világához mérten is nevetséges alapállásnak (gy.k. kis német város a nagy germán birodalomban tartja magát gaz polgártársaikkal szemben), valahogy csak sikerült elérniük azt, hogy a Wolfenstein élvezetes legyen. Mi több, már-már addiktív, dacára annak, hogy a fent említett negatívumok egytől-egyik fennállnak a Wolfensteinnel kapcsolatban. Valahogy ezek a nyögve nyelős elemek, kiegészülve a pörgős akcióval s a remek hangulattal nemhogy rossz, hanem voltaképpen jó játékká állnak össze. Nem kiemelkedővé és zseniálissá, de egy tisztes munkává, amely hiába vérzik számos sebből, képes arra, hogy lekösse a játékost. S végül is mit várunk mi ennél többet...? ■

Wolfenstein
WolfensteinWolfensteinWolfensteinWolfensteinWolfensteinWolfensteinWolfensteinWolfensteinWolfensteinWolfensteinWolfensteinWolfensteinWolfenstein

értékelés

Wolfenstein

Wolfenstein
Pozitívumok
  • Alapvetően remek pályatervezés
  • Pörgős akció
  • A Veil használata
  • Hangulatos
  • Néhol egészen pofás
Negatívumok
  • Teljes mértékben idióta MI
  • Elavult grafika
  • Idegesítő alapszituáció
  • Rövid
  • Kevés fajta ellenfél
Minimális rendszerigény: Pentium 4 3,2 GHz/Athlon 3400+, 1 GB RAM, 8 GB HDD, GeForce 6800 GT/Radeon X800 vagy jobb videokártya, DVD-ROM
7,5
grafika 7
hangok 8
játszhatóság 8
hangulat 8
Wolfenstein
A legutóbbi Wolfenstein cikkek, hírek

hozzászólások (17)

krmarcika
krmarcika 2011.07.01. 13:17
még mindig úgy gondolom, hogy a return to castle wolfenstein egy szar játék és attól még hogy szeretem a fps-t attól még nem kell az összes játékával játszani
en vagyok az
en vagyok az 2011.07.01. 13:43
Igaz nem kell minden jatekkal jatszani senki nem mondta.Van akinek az uj wolfenstein tetszik van akinek a regi, nekem mindketto de ezen nem kell itt veszekedni.(Csak en multiplayeren nem jatszottam.)
krmarcika
krmarcika 2011.07.02. 15:33
jól mondod "en vagyok az" :)
Creativ3Form
Creativ3Form 2011.07.02. 15:46
Játszottál vele? Mert ha igen, akkor ok, nem a te játékod, de ha nem játszottál vele, és úgy szarozod, az azért elég kemény. Főleg, hogy utána még neked áll feljebb.
De ha játszottál vele, és úgy nem tetszik, akkor nem szóltam.;-) Akor adom a "nem tetszhet mindenkinek minden" elméletet.
csoki4
csoki4 2011.08.06. 15:36
Ami tetszett : Tettek egy csavart a boss harcokba tehát nem elég lőni csak a bosst valami mást kell csinálni pl General Zetánál azokat ez energia töltőket szétlőni. Belerakták a Kraysau kört bár emiatt lehetett volna jobb történet , a titkos helyek ,hang effektek ,játékélmény.

Ami nem tetszett : A gyér grafika , hogy ha akartam tuningolni a fegyvereim akkor elkellet gyalogolnom a világ végére közbe ,meg jöttek velem szembe a jobbnál jobb náci egységek . Néhány titkos hely nagyon el volt dugva , ill közepes csak a történet ...

Bár szerintem a RTCW felül múlta ígyis
cikkajánló

Transport Fever

...avagy amilyennek a Train Fevert megálmodták.

Dishonored 2

Bosszúvágy 2.0 impresszionista, steampunk köntösben.

Shadow Tactics: Blades of the Shogun videobemutató

A játék első küldetésébe pillanthattok be videónkban.

Planet Coaster

Végre megjelent egy modern elvárásoknak megfelelő vidámparképítő játék

Call of Duty: Modern Warfare Remastered

Modern hadviselés posztmodern köntösben?