Prince of Persia: The Forgotten Sands

Aligha van közöttünk olyan, aki az elmúlt húsz évben ne játszott volna a Prince of Persia széria valamelyik darabjával. Bár a 90-es években megjelent példányokat is kedveltem, egyik sem gyakorolt rám olyan hatást, mint a jó 6-7 évvel ezelőtt megjelent trilógia. Később, a 2008-ban kiadott, erősen Assasin's Creed szagú Prince of Persia jelentősen megosztotta a rajongótábort, aminek nem is lehetett más következménye, mint hogy a Ubisoft készített egy "vissza a gyökerekhez" típusú játékot, ez lett a The Forgotten Sands. Ezzel egy időben kijött a Jake Gyllenhaal főszereplésével készült mozifilm is, ami ugyan a The Sands of Time epizódhoz készült, de azért jó ötlet volt a két megjelenést egy időre tenni.

A The Forgotten Sands története szerint hercegünk Azadba látogat, hogy felkeresse fivérét, Malikot, aki történetesen az azadi birodalom feje. Azonban mikor hősünk megérkezik bátyja palotájához, nem egészen az a kép fogadja, amire számított, sokkal inkább az, amire mi számítottunk: a hatalmas palota ostrom alatt áll. A birodalom őrzői elég gyenge ellenállást tanúsítanak támadóik ellen, így Malik végső elkeseredésében olyan lépésre szánja el magát, amitől sokaknak elmegy az életkedve a várfalakon belül, igaz nem önszántukból. Vezérünk ugyanis rászabadítja az ellenségre Salamon király túlvilági armadáját, várván, hogy azok majd segítenek elüldözni az ostromló sereget. Ehelyett azonban válogatás nélkül mindenkiből homokszobrot gyártanak a rosszfiúk. Igaz, a herceg és testvére – egy pecsét két felének köszönhetően – megússzák ezt a mutatványt. Innen kezdődnek az igazán komoly dolgok, hiszen főszereplőinknek egyesíteniük kell pecsétjüket, ha szeretnék megfékezni a túlvilági lények további vendégeskedését az élők között. A manőver végrehajtásáig azonban még rengeteg falat kell megmásznunk, sok rejtélyt kell megoldanunk és bizony a gyilkolást sem nélkülözhetjük a fényesség felé vezető úton. Tehát semmi extra, csak kőkemény Prince of Persia!

A két évvel ezelőtt Prince of Persia játékkal ellentétben itt ismét kötött pályán küzdünk az elemekkel. Viszont a zseniális és klasszikusnak számító trilógia (The Sands of Time, Warrior Within, The Two Thrones) legjobb tulajdonságai mind fellelhetők a The Forgotten Sands játékmenetében is. Természetesen az idővel ismét trükközhetünk, talán elképzelhetetlen is lenne már a játék a másodpercek visszapörgetése nélkül. Viszont azt meg kell jegyezni, hogy ez a power nem kap kiemelt szerepet ebben a részben, leginkább a rossz mozdulatok kiküszöbölésére használható. Van viszont helyette egy sor másik fontos elsajátítható szupererő: a víz megfagyasztása, "ágyúgolyó ugrás", épület-rekreáció.

A képesség, mellyel megszilárdíthatjuk a vizet, igazán élvezetes pillanatokat tud okozni, egy-egy bonyolultabb résznél pedig pont ez visz minket majd a sírba is, de azért mindenképpen jó ötletnek találom. A második erő segítségével nagyobb szakadékokat tudunk úgy átugrani, hogy a túloldalon valakinek a kivégzését is celebrálhatjuk egyszerre. Harmadikként a lerombolt épületeket tudjuk visszavarázsolni közel eredeti állapotukba, amire nagy szükségünk lesz, mivel e nélkül gyakorlatilag mozdulni sem tudnánk egyes pályákon. Ezt egyébként a minket segítő dzsinn emlékezetéből tudjuk megvalósítani, elsajátítása pedig senkinek nem okoz majd nagyobb gondokat. A felsorolt tulajdonságokat vegyítve a szokásos csapdakerülgetéssel egy igazán szórakoztató platformközegben találjuk magunkat, és még az sem baj, ha esetleg olyan érzésünk támadna, hogy ezt az előző Prince of Persia darabokban már átéltük korábban.

Főhősünk életerejét egyébként vázák és különféle, egyetlen suhintással összetörhető tárgyakból tudjuk szinten tartani, majd amikor már eljutunk oda, hogy szuperképességeinket is használjuk, akkor szintén ilyenekből tudjuk fedezni az energia- és tapasztalati pontjainkat. A God of War trilógiához hasonlóan itt is kutathatunk jól elrejtett ládák után, amiből lényegesen több ponthoz juthatunk, mint a többi cuccból.

És ha már God of War, akkor akarva akaratlanul, de szerintem mindenki megpróbál párhuzamot vonni a két játék között, pláne most, hogy ennyire közel volt egymáshoz mindkettő megjelenése. A csatajelentekben szerintem hercegünk szépen elbújhatna Kratos mögött, mert hiába kell a korábbi részekkel ellentétben tucatnyi ellenféllel is küzdeni egyszerre, nem lesz olyan látványos a dolog, mint a God of Warban. Sőt, a vér mindennemű hiánya egyenesen idegesítő. Az is igaz viszont, hogy így legalább több gyerkőc kaphatja meg a szülőktől ezt a darabot, mint az említett másik kultuszjátékot. Visszatérve a csatajelenetekhez, azért egy-két trükkösebb megoldás is kínálkozik ellenfeleink legyakásához, mint a kardos suhintás. Többek között ledobhatunk valakit a várfalakról, vagy belepasszírozhatjuk a legközelebbi betonba is. Ha pedig elkezdünk támadóink között bukfencezni, akkor gyakorlatilag nincs olyan lény, mely megsebezhetne minket.

A már említett tapasztalati pontok segítségével a játék folyamán olyan különleges fegyverzettel tizedelhetjük tovább a nem éppen jó húsban lévő csontvázarmadát, mint a tüzes lépés, mely mindenkit felhevít, aki csak hősünk lába nyomába ér. Aztán a földbe csapva is komoly károkat okozhatunk anorexiás barátainknak, vagy akár meg is fagyaszthatjuk azokat. Végül, ha már minden kötél szakad, jól jön egy kövekből kreált páncélfal, amit biztosan nem fog senki átütni.
Az alaptörténeten kívül kapunk különféle – ismét csak a God of Warhoz hasonló – miniküldetéseket is, amelyek kipipálásával jócskán növelhetjük PS3-as trófeagyűjteményünket.

A grafika igazán szép, részletgazdag, precízen kidolgozott környezet vár ránk minden pályán. Ráadásul a gépünk is simán megbirkózik vele, nincs akadás egy pillanatra sem. Ami az irányítást illeti, azzal sem lehet gondunk, egészen könnyen elsajátítható minden kombo mozdulat. A kameramozgás is többnyire rendben van, de néha – egy-egy apró bugnak köszönhetően – egészen nyakatekert szögből kell nézni, hogy is mozog főhősünk, viszont ez tényleg nagyon ritka. A hangokat ellenben semmilyen kritika nem érheti. Az aláfestő zenét akármikor meghallgatnám külön is, de a szinkron (ismét Yuri Lowenthal hangjával) és a mindenféle zajok is nagyon jól sikerültek.

Sokan azzal "vádolták" a Ubisoft fejlesztőit, hogy a The Forgotten Sands szinte semmiben sem tér el a hét évvel ezelőtt indult trilógiához képest. Nos, ez így azért elég nagy túlzás lenne, hiszen a remek új ötletek mellett a régi hangulat megtartása nemhogy hátrány, hanem az egyik legnagyobb előnye a játéknak. Ami nem feltétlenül pozitív, hogy gyakorlatilag egy délután folyamán simán végigjátszhatja bárki a The Forgotten Sandset, igaz, így legalább nagyobb kedvvel ülhetünk neki újra és újra. Az, hogy minden Prince of Persia fannek ajánlott a beszerzése, bár közhely, de nagy igazság. Aki visszasírta a korábbi trilógia játékélményét, az egészen biztosan örömét leli ebben a részben is, úgyhogy aki teheti, az tegyen egy próbát vele, nem fog csalódni!