PlayStation 4 Share Play
Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Ismertető

The Book of Unwritten Tales

Ki mondta, hogy a németeknek nincs humoruk?

2012.08.04. 15:20 | szerző: gregmerch | Ismertető

Valamikor réges-régen, még a '90-es évek hajnalán, volt egy 14-15 éves kissrác, aki a szüleitől kapott egy 286-os IBM PC AT típusú csodát. Kelet-Közép-Európa szívében élve, egyéb tapasztalata nem lévén, az addigi Commodore 64 – illetve számára ATARI 800 XL – időszak élt még élénken az emlékeiben a maga gigászi méretű pixelhalmokra épülő vizualitásával, 8 bites cincogásával, és éveknek tűnő, magnókazettáról való programbeolvasásaival. Így eshetett, hogy amikor első ízben tapasztalta meg az új számítógép-generáció által reprezentált, első ránézésre felfoghatatlan játékélményt – nevesül a szépemlékű Accolade Formula 1-es játékát, a Grand Prix Circuitet –, ifjonti lelke megkapta a sorstól a kegyelemdöfést a videojátékok iránti örök és kiolthatatlan szerelem irányába, amelyeknek azóta is rabja, gyűjtője, és újabban (szerinte nem túl) szigorú ítésze. Akkoriban a ma ismert játékműfajok még csak születőben voltak, de a maguk területén ebben, vagy abban forradalmi újításnak számtó Prince of Persiák, Another Worldök, Dune-ok, Eye of the Beholderek, valamint Test Drive-ok mellett volt egy stílus, amely magasan kiemelkedett a többi közül. Ez a kalandjátékok, közülük is az akkoriban virágkorukat élő point-and-click kalandjátékok stílusa volt. Akkortájt nagyon úgy festett, hogy ez a műfaj örökkön-örökké élni és prosperálni fog, hiszen gyakorlatilag napról napra nőtt az azt képviselő alkotások száma, amelyek főleg két kiadó, a Sierra és a LucasArts műhelyéből kerültek elő.

The Book of Unwritten Tales
A Monkey Island sorozat óta nem tapasztaltam ennyi bődületes fa- és szóviccet, sem pedig ennyi agyamenten furfangos feladatot

Ahogy a videojáték-ipar fejlődött, és kialakultak a ma kedvelt irányzatok, a sok MMO és shooter mellett lassacskán elsikkadt a grafikus kalandjátékok az előbbieknél nagyságrendekkel kevesebb akciót kínáló, és rendszerint egyedül teljesítendő feladatokat felsorakoztató, nem kis agytornát igénylő műfaja. A stílus uralkodásának hattyúdalát az említett két kiadó kalandjátékrészlegének bezárása jelentette az új évezred első hónapjaiban, amely egyúttal számos kiválónak ígérkező, félkész újdonságnak a kukába hajítását is eredményezte. Akadtak persze kisebb-nagyobb fejlesztők és kiadók, amelyek rendre megjelentettek számos tréfás, avagy komoly alkotást, életben tartva ezzel ezt a jobb napokat megélt irányzatot, sőt, született egy-két nagyobb sikert elkönyvelő program is, de a műfaj az utóbbi évtizedben mindvégig amolyan „B-kategóriás” státuszba kényszerült. Szerencsére az elmúlt néhány évben ez a helyzet megváltozni látszik, és egyre több játék születik a régi nagyágyúk szellemi örökségét mintegy tovább örökítve az új játékosgeneráció számára, élükön a számos LucasArts-veteránt felsorakoztató Telltale Gamesszel. Egyszóval mostanában látni lehet a fényt az alagút végén, amelyet az ezzel a bődületesen hosszú, és nem kevéssé nosztalgikus hangvételű bevezetővel indított írásom tárgyául szolgáló játék nemhogy tovább erősít, de gyakorlatilag egymaga képes lenne visszaidézni annak a számomra nagyon szép emlékű kornak a hangulatát. A szóban forgó alkotást a The Book of Unwritten Tales névre keresztelte az ismeretlenség homályából előbukkant német apukája, a King Art csapata.
Mj.: A játék Németországban bő három éve jelent meg, tesztünk a mostanra eső, nemzetközi digitális publikálás alkalmából készült.

Kedves Olvasó, ez a játék bizony nem semmi! A Monkey Island sorozat óta nem tapasztaltam ennyi bődületes fa- és szóviccet, sem pedig ennyi agyamenten furfangos feladatot. A készítőknek szemmel láthatóan semmi sem szent, legyen az mítosz, legenda, vagy bármi egyéb, és szerencsére a kedves édesanyjukat is eladnák egy gyötrelmesen, fájdalmasan sziporkázó poénért. Megkapja a maga fricskáját a Star Wars, Harry Potter, de még A gyűrűk ura is, és a ma oly népszerű MMO-őrület is hatalmas, és őszintén megmondva roppant találó élcnek lesz céltáblája.

The Book of Unwritten Tales

A rettenetesen, helyenként – szó szerint – halálosan mókás történet egy meg nem nevezett fantáziavilágban játszódik, amelyben hosszú évek óta háború dúl. Ebben a háborúban az Árnyak serege ellen vívja elkeseredett harcát a szabadságra vágyó népek (elfek, emberek, törpök, gnómok és a többiek) csapata. A városok kiürültek, legtöbbjüket fel is dúlták, és az otthon maradottak elkeseredetten várják a többiek hazatértét, az élet újbóli felpezsdülését. Történik ekkor, hogy egy archeológus gremlin, Mortimer McGuffin roppant fontos felfedezést tesz: kutatásai során megtalálja egy hatalmas erejű mágikus tárgy lelőhelyét. Aki ezt a tárgyat birtokolja, az legyőzhetetlenné válik, egyszersmind az egyre kilátástalanabbá váló harcoknak is a győztese lesz. Az árnyhadak gonosz úrnője természetesen rájön erre a felfedezésre, ezért elküldi nem túl tehetséges gyermekét az öreg manó kézrekerítésére és hozzá való eldeportálására. Sikerrel is járna ebben, ha nem tévedne arra történetesen Ivodora Eleonora Clarissa (röviden Ivo) elf hercegnő, aki kiszabadítja az elrabolt tudóst. Sajnos nem tart sokáig ez a szabadság, de arra mindenesetre elég, hogy az öreg a mágikus műtárgy lelőhelyéhez elvezető két fontos nyom titkát rábízza két bátor kalandorra. Egyikük Ivo, akinek a tárgy rejtekhelyének leírását tartalmazó könyvet kell megtalálnia és elvinnie az emberek városába a főmágushoz, a másikuk pedig Wilbur Weathervane, az egyszeri gnóm fiú, aki többi társától eltérően mindenféle gépészeti és elektrotechnikai jártasság híján van, de arról álmodik, hogy egyszer hős kalandor lesz. Neki adja át a másik fontos nyomot, egy gyűrűt, amelyet ugyancsak a főmágushoz kell eljuttatnia. A sztori tehát két szálon veszi kezdetét, és felváltva folytatódik a szálak egyesüléséig, amely után már akár egyszerre több szereplőt is irányíthatunk, akiknek kooperálniuk kell a fejtörők sikeres megoldásához. Utunk során egy harmadik (és negyedik) karakter is csatlakozik hozzánk, a nagyszájú kincsvadász, Nathaniel Bonnett (és társa, a beazonosíthatatlan fajú Critter) személyében. Mindegyikük másban jó, más ismeretei vannak, így a kooperáció szüksége és lehetősége abszolút magától értetődő lesz kalandjaink során.

Kalandjaink során számos őrült feladatot kapunk, amelyek sikeres teljesítése nem kis – gyakran roppantul elvont – agytornát igényel.

A stílus eszenciájából fakadóan a játékmenet magvát az egyes helyszínek bejárása, az ott lévő szereplőkkel történő mindenre kiterjedő diskurzus, valamennyi lehetséges tárgy megvizsgálása és felvétele, no és persze alkalom adtán azok használata adja. Kalandjaink során számos őrült feladatot kapunk, amelyek sikeres teljesítése nem kis – gyakran roppantul elvont – agytornát igényel. A feladványok azért több-kevesebb próbálkozással megoldhatók segítség igénybevétele nélkül, főleg ha szem előtt tartjuk, hogy gyakran többször is beszélni kell valakivel ugyanarról, hogy rendszerint többször is meg kell vizsgálni valamit, mielőtt az felvehetővé válik, és hogy vissza-visszalátogatva a már unalomig ismert helyszínekre azokon újabb és újabb lehetséges cselekedet vagy felvehető tárgy jelenik meg a sztori előrehaladtával. Ha ezeket betartjuk, akkor nem lesz (annyi) gondunk a játék feladványaival. Azért persze az sem árt, ha ismerünk néhányat a prológusban írt programok közül, főképp a dilisebb szekcióból.

The Book of Unwritten Tales

A játék grafikája nagyon kellemesre és aranyosra sikerült. A helyszínek változatosak és színesek, az alakok is jól kigondoltak, talán csak az a bizonyos ódivatú báj hiányzik kicsit (de azért nem vészesen) belőlük. Az irányítás pofonegyszerű, gyakorlatilag egy egérre van összesen szükségünk, és még maximum két gombra a billentyűzeten, melyek közül az Escape a főmenübe visz el minket, a Space pedig az egyes helyszíneken számunkra érdekes és lehetséges cselekedeteket fedi fel. Az egérmutató ezeken a fontos helyeken az elvégezhető cselekedetnek megfelelően alakot vált, és el is pirul, egyértelműen jelezve ez által a lehetséges lépéseket. A bezsebelt tárgyak a kurzort a képernyő aljára mozgatva megnyíló inventoryban érhetők el villámgyorsan és nagyon elegánsan. Ilyen egyszerű és szellemes vezérlést talán nem is láttam még a műfajban, bár a többi játék esetében sem beszélhettünk soha különösebb nehézségekről. A zenék nagyon jól sikerültek, minden helyszín saját dallamot kapott, amelyek általában nagyon fülbemászóak. Négyéves, örökmozgó kislányom például a minap majd’ negyed órán át ott ült mellettem, és hallgatta a „szép zenét” – no és persze „segített apának kiszúrni a buta majommal”. A rengeteg párbeszéd teljes szinkront kapott, amely szintén abszolút remek munkával készült el.

Apróbb bosszankodásaim is adódtak azért a sok-sok kellemes játékóra alatt. Egy idő után meglehetősen unalmas, hogy aktuális szereplőnk mindig ugyanonnan hajlandó elvégezni valamit (mondjuk párbeszédbe elegyedni valakivel), amihez mindig meg kell várni, hogy lassan felvegye a kellő pozíciót, és nem lehet gyorsítani a folyamatot. Az sem volt szerencsés, hogy amikor többen beszéltek párhuzamosan (két szereplő egymással évődött a háttérben, mi pedig éppen megvizsgáltunk valamit, amit Wilbur kommentált), akkor a többirányú párbeszéd egymást teljesen elfedte, és feliratok nélkül nem is lett volna érthető az egészből semmi. A három helyről érkező feliratok viszont beborították a fél képernyőt, ami egyfajta őskáoszt eredményezett. Ezek apróságok ugyan, de igencsak bosszantóak tudnak lenni, főleg egy, az erőlködéstől éppen majdnem szétdurrant központi idegrendszer birtokában.

The Book of Unwritten Tales
A Monkey Island széria hatása, a szó legeslegjobb értelmében véve, teljes mértékben látszik és érezhető rajta...

A The Book of Unwritten Tales az elmúlt tíz-tizenkét esztendő egyik legmókásabb, legjobb, legőrültebb és mindenképpen legeredetibb kalandjátéka. Igazi régi vágású alkotás, amely a műfaj hőskorát varázsolja elénk, és abszolút a legnagyobbak nyomában halad. A Monkey Island széria hatása, a szó legeslegjobb értelmében véve, teljes mértékben látszik és érezhető rajta, amit egyébként nem is rejtettek véka alá a készítők, mint ahogy az egynémely poénból ki is derül. Örömtől csordul túl tehát kicsi szívem, és ismét macskabajszos kiskamasznak érzem magam, aki angolszótárral az ölében próbálja megfejteni Guybush Threepwood (akarom mondani Wilbrush Weatherwood) agyament feladatait. Erre a játékra vártam az említett sorozat harmadik epizódja óta! Volt ugyan mostanság Sam & Max és Tales from Monkey Island is, de valahogy nem nyújtották ugyanazt az érzést, amit régen. És erre tessék, egy totál ismeretlen német játék hozza! Kérnék tehát minden kalandjáték-rajongót, hogy ha Istent ismer, legyen önmaga jó barátja, és veselkedjen neki ennek a briliáns játéknak! Én pedig elégedetten hátradőlve a székemben immár újult erővel várom a folytatást! ■

értékelés

The Book of Unwritten Tales

The Book of Unwritten Tales
Pozitívumok
  • Lásd a cikk 9/10 részében
Negatívumok
  • Lásd a cikk inci-finci, aprócska 1/10-ed részében
9,0
grafika 8
hangok 9
játszhatóság 9
hangulat 9

hozzászólások (1)

xeLaR
xeLaR 2012.08.04. 23:46
Hallottam már róla egy-két dolgot, de igazán nem érdekelt eddig a játék. Eddig:-D Jó cikk, meghozta hozzá a kedvem:-)
cikkajánló

World of Warcraft: Warlords of Draenor

Elstartolt a tizedik évfordulóját ünneplő MMO legújabb kiegészítője.

SingStar: Ultimate Party

PS4-re is megérkezett a Sony karaoke-játéka.

Assassin’s Creed Unity

Sok sebből vérzik, de mégis remek játék a sorozat új epizódja.

The Muppets Movie Adventures

Beugró szintű platformer érkezett a Sony kézikonzoljára.

Assassin's Creed Rogue

Az eddigi sorba beillő folytatás, ezúttal a templomosok oldaláról.