Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Ismertető/teszt

DmC: Devil May Cry

Az ördög sírhat, de vajon a rajongók is?

2013.01.14. 09:00 | szerző: Zoo_Lee | Ismertető/teszt

Konzolos pályafutásom elején a legelső beszerzett játékok között volt a Devil May Cry. Szavakba önteni nem tudom, hogy néha frusztráló nehézsége ellenére mennyire imádtam, stílusos volt, pörgős, remek hangulattal, zenékkel, zseniális szereplőkkel, ráadásul játéktörténelmi jelentősége is volt, hiszen ha nincs, nagy valószínűséggel sosem lesz annyira népszerű a kaszabolós hack-and-slash játékstílus, és talán Kratos és még sok más hős legendás kalandjaival sem találkozhattunk volna. Az első részt követően aztán gyors egymásutánban toltam végig a folytatásokat, néztem meg az animét, és vártam a 2008-as negyedik rész után több ezer másik rajongóval együtt a nagy bejelentést, hogyan folytatódnak majd a vörös köpenyes féldémon ördögűző, Dante kalandjai.

DmC: Devil May Cry

Két évvel később kívánságunk teljesült – de nem pont úgy, ahogy azt hittük. A 2010-es Tokyo Game Show-n a Capcom fejesei ugyanis bejelentették, rebootolják az akkor alig 9 éves szériát, az első rész történetét dolgozzák fel alternatív, színesebb, punkosabb stílusban, új, fiatal Dantéval és amerikai fejlesztőcsapattal. Mind tudjuk, mi következik ilyenkor az internet korában, lett is nagy skandalum menetrend szerint, és bár a Capcom végül kicsit visszább vett az eleinte beharangozott nagy, hatalmas változtatásokból, a rebootot is finomították annyival, hogy „alternatív univerzumban játszódó újrafeldolgozása” az első résznek, mindez nem változtatott a tényen, hogy vészesen közelgett a megjelenés, a rajongók pedig még mindig nem találtak különösebb okot arra, hogy megbékéljenek az újításokkal.
Végül nagyjából fél éve kezdtem megnyugodni. Ahogy egyre több és újabb játékmenet-video látott napvilágot, egyre többet tudtunk meg a sztoriról, a szereplőkről, lehetett sejteni, hogy azért a furcsa mellékíz ellenére annyira mégsem lesz rossz ez a DmC, majd az augusztusi gamescom és a november végén megjelent demónak köszönhetően maradék kételyeim is eloszlottak. A napokban pedig végre valahára elérkezett az igazság pillanata, kézhez kaptam az új Dante kalandjainak tesztverzióját. Lássuk hát, sikerült-e az eredeti szériához méltó újrázást összehozni a Ninja Theory fejlesztőinek, vagy a napokban polcokra kerülő tok minden rajongó rémálmát tartalmazza majd.

DmC: Devil May Cry

A kissé modernizált, felturbózott alaphelyzet a következő: amikor az emberek azon gondolkodnak, hogy vajon van-e valami a király trónja mögött, létezik-e összeesküvés-elmélet, tömeges agymosás és természetfeletti gonosz, közel járnak az igazsághoz. Az angyalok és démonok az idők kezdete óta vívják végtelen háborújukat, miközben utóbbiak, hogy lelkekkel erősítsék seregeiket, emberi alakban jelen vannak a mi világunkban is, és azon fáradoznak, hogy rabszolgaságba taszítsák az emberiséget. Ehhez rengeteg módszer áll rendelkezésükre: tudatelszívó műsorok a tévében szigorúan démoni celebekkel és riporterekkel, mérgező üdítők, amelyek lassan lobotómiát végeznek a rendszeres fogyasztókon, az internet és a térfigyelő kamerák segítségével mindenkit folyamatos megfigyelés alatt tartanak, irányítják a politikai, gazdasági életet, ha pedig valaki végképp szemet szúr nekik, azt egyszerűen átrántják a pokol tornácára, ahol valódi alakjukban elszórakoznak vele. (A pokol tornáca, avagy a limbo úgy működik, hogy azok, akik ebbe a síkba kerültek, érzékelik a való világot és hatással is tudnak lenni rá, de a dolgok valódi, rejtett, torz arcát és működését is látják. Csak médiumokkal tudnak kommunikálni, kijutni pedig az őket átrántó démon halálával vagy egy speciális pentagrammával tudnak.) A démonkirály, Mundus már az egész világot a markában tartja, egyetlen elvarratlan szál zavarja csak. Egykori áruló szövetségese, Sparda, ugyanis sok évvel korábban összeszűrte a levet egy angyallal, Évával, és született egy fiuk, Dante, aki után Mundus folyamatosan kutat, mivel nefilim (félig angyal, félig démon) lévén még magát a démonkirályt is képes megölni. Amikor Dante egy tipikus sztriptízbárban kezdődött, majd csont részegen, két lánnyal a lakókocsijában végződött éjszaka során véletlenül elárulja a hollétét, meggondolatlanságával akaratlanul is elindítja a harc végső fázisát. Mundus egy hatalmas vadászdémont küld utána, amely átrántja őt a pokol tornácára. Nem sokkal a támadás előtt azonban egy másik természetfeletti érdeklődő is felkeresi őt, Kat, egy médium, aki látszólag jóval többet tud Dantéról, mint ő maga, és egy rejtélyes terroristaszervezet, a Rend harcosa. Miután megmenekülnek, Dante úgy dönt, meghallgatja a Rend rejtélyes vezérének ajánlatát, és visszaszerzi emlékeit, amelyeket tudomása szerint egy gyerekkori autóbalesetben veszített el. A Rendhez érkezve viszont meglepetés éri, a rejtélyes vezér ugyanis elviszi őt egykori családi kastélyukhoz, ahol Dante nem csak az apja által mágiával elzárt emlékeket fedezi fel, hanem felébreszti magában az angyali és démoni képességeket is. Valamint rájön, hogy a Rend vezére tulajdonképpen az ikerbátyja, Vergil, akinek a létezéséről Mundus nem tudott, így okkultizmusban és démonológiában jártas halandókkal együtt ellenállást szervezett. Dante elhatározza, segít neki megbosszulni a szüleiket, és támadást indít Mundus és szövetségesei ellen.

DmC: Devil May Cry

A DmC jóval modernebb, aktuálisabb lett, ezzel együtt megváltozott Dante karaktere, stílusa, valamint a harcmodora is.A DmC így tehát jóval modernebb, aktuálisabb lett, ezzel együtt megváltozott Dante karaktere, stílusa, valamint a harcmodora is. A játék lényege továbbra is az, hogy a különböző pályákon ellenfelek tömegein küzdjük át magunkat, közben őrült kombókkal feltöltsük stílusmérőnket a magasabb pontszámokért, néha platformozzunk egy kicsit, rejtett küldetéseket, a megnyitásukhoz szükséges kulcsokat, különböző bónuszokat nyújtó tárgyakat kutassunk, majd általában két-három pálya után lenyomjunk egy iszonyatosan nagy és rusnya fődémont. Ehhez Dante eleinte csak a már megszokott fegyvereit, a Rebellion kardot és két pisztolyt, Ebonyt és Ivoryt használja, mozdulatai pedig kimerülnek a két fegyver használatában, a karddal ellenfelei levegőbe röpítésében és oldalra vetődésben. A második pálya során viszont megszerezzük Sparda és Éva képességeit is, így ha Sparda esetén a jobb triggert, Éva esetén a bal triggert lenyomva tartjuk, fegyverünk és addigi stílusunk is megváltozik. Sparda erejével kardunk helyett hatalmas, lassú, de elképesztő erejű fegyvereket használhatunk, pisztolyok helyett pedig képesek leszünk magunkhoz rántani a démonokat, lehámozni róluk a páncélt. Anyánk, Éva képessége ezzel szemben a gyengébb, de villámgyors, és nagy tömegek ellen használható fegyverekre koncentrál, a pisztolyt helyettesítő kampóval pedig magunkat húzhatjuk különböző pontokra. Később pedig a mozdulatsor még tovább bővül Éva oldaláról a levegőben suhanással, Sparda oldalán pedig a már ismert, rövid időre szupererős, öngyógyító démonalak aktiválásával, valamint a történet előrehaladtával és a főellenfelek legyűrésével mindkét szülőnk oldalán újabb és újabb angyali-démoni fegyverekkel, amelyek között harc közben is egy gombnyomással válthatunk. Egyszóval rengeteg lehetőséget kapunk, és el kell ismerni: veszettül őrült és látványos mozdulatokat lehet összehozni a képességek és fegyverek folyamatos váltogatásával. Reformokon esett át a fejlődési rendszer is, az alapja továbbra is az ellenfelekből, illetve szétvert tereptárgyakból nyert démonvér, ez azonban kicsit más szerepet tölt be, mint az eddigi részekben: a zöldek továbbra is gyógyítanak, a ritka sárgák feltámasztanak, de a pirosokkal például már csak tárgyakat vásárolhatunk, az új mozdulatok és képességek megnyitásához az új, szürke gömbökre van szükség, amelyek egy bizonyos mennyiség után képességpontokat adnak. A kék életerő fragmensek eltűntek, helyettük hasonló szerepet betöltő kristályokat szerezhetünk a rejtett küldetések teljesítésével. Vásárolni a pályák között, valamint a pokol tornácán elszórt, mágikus erejű szobroknál tudunk.

DmC: Devil May Cry

A limbo megvalósítása fantasztikus, a kifacsart, eltorzult helyszínek a Silent Hill szériát is felülmúlják...Ezzel a lényegi változtatásokat azt hiszem, elég alaposan kiveséztem, lássuk a többi részletet. A grafika gyönyörű, ugyan a Ninja Theorytól megszokott élénk, blurben gazdag színek dominálnak minden pályán, az egyes helyszínek – mivel mindegyik a pokol tornácán játszódik – kellően morbidok, egyediek, akárcsak a rengeteg groteszkebbnél groteszkebb démoni ellenfél. A limbo megvalósítása fantasztikus, a kifacsart, eltorzult helyszínek a Silent Hill szériát is felülmúlják, ráadásul a fejlesztők éltek a kreatív lehetőségekkel, amit ez a párhuzamos világ nyújtott. Például a játék közepe felé betettek egy olyan pályát, ahol mi a limbóban küzdünk a démonokkal, Kat pedig a valóságban a SWAT kommandósok elől menekül – mi képesek vagyunk segíteni őt úgy, hogy leomlasztunk bizonyos járatokat, különböző tárgyakat rántunk a kommandósokra, míg a démonok át tudják vágni az ajtókat, átütni a falakat, hogy segítsék üldözőinket. Vagy szintén lenyűgöző volt még az üdítőgyáros pálya, ahol a limbóban láthattuk, mik is valójában az üdítőautomaták és hogyan töltődnek fel tartalommal... Gusztustalan, de zseniális, a készítőknek hatalmas gratuláció, az elmúlt években nem láttam ilyen eszméletlenül kreatív pályadesignt.
A zenei irányzat szerencsére végül nem esett át nagy változásokon, remek metal-industrial jellegű számok szólnak, az alapanyagot pedig ismert együttesek, például a Combichrist szolgáltatja. A pályák végén és elején is kapunk egy-egy hosszabb átvezetőt, ezzel viszont semmi problémám nem volt, mert a játék hangulata telitalálat, a sztori is tartogat nagyon jó pillanatokat (megkockáztatom, az eddigi legjobb a szériában), az új Dante pedig pózőrködésben és beszólásokban még elődjére is köröket ver (az pedig mellékes, hogy néha kapunk egy-egy vicces kis utalást is az eredeti szériára is). Akik pedig esetleg amiatt aggódtak, hogy a hardcore japán fejlesztők távolléte miatt a nehézségi szint nem lesz méltó az eredeti részekhez, megnyugodhatnak: ugyan vannak könnyebb, casual nehézségi szintek, de ha valaki a közepes Devil Hunteren indul, már szembetalálhatja magát elég durva sebzésekkel és jelentős túlerővel, amelyek garantáltan felidézik a korábbi részek hangulatát. A végigjátszásokkal pedig extra nehézségi szintek, valamint, ahogy azt a lelkiismeretes Capcom játékoktól megszoktuk, új skinek és új küldetések is elérhetővé válnak (a Bloody Palace arénamód pedig induláskor elérhető lesz ingyenes DLC-ként).

DmC: Devil May Cry

Sajnos viszont nincs játék hiba nélkül, és a DmC: Devil May Cry sem kivétel a szabály alól. A pályák nagyon lineárisak, azon kívül, hogy kulcsokat, és rejtett küldetésekhez vezető ajtókat keresünk, gyakorlatilag egy csőben haladunk, a régebbi helyszíneket nem tudjuk újra felderíteni, legfeljebb a már megszerzett fegyverekkel és képességekkel újrakezdeni. (De legalább így magas az újrajátszhatósági faktor, és a megnyitott mellékküldetéseket is elérhetjük a menüből.) A rengeteg gombot, kombót, fegyverváltást még egy veterán is nehezen tudja észben tartani, a helyzetet pedig csak tovább rontja, hogy a rengeteg gomb miatt a lock-in rendszer (egyetlen ellenfélre fókuszálás) kimaradt, és így elég frusztráló élményekben lehet részünk, amikor nagyobb tömeg ellen küzdünk, és egy combosabb ellenfélre próbálnánk koncentrálni közülük. Mivel PC-n teszteltem, kontroller nélkül szinte lehetetlen volt játszani, viszont jól bevált gamepademmel sem volt szerencsém, mert a játék hibásan ismerte fel, és más lehetőség híján a PlayStation 3 kontrolleremet kellett beállítanom (de így legalább az opciók széles skálán állíthatóak voltak, és az asztali gépekre készült változatnak semmilyen hiányossága nincs a konzolos verziókhoz képest). Néha pedig – bár ez talán már megszokás mai játékoknál – bugokból is akad egy pár, egyszer előfordult például, hogy egy ellenfél beragadt a falba, és más lehetőség híján manuálisan újra kellett indítanom a játékot a legutóbbi checkpointtól, hogy végig tudjam vinni az adott pályarészt. De szerencsére ezek hosszútávon nem rontanak sokat a játékélményen.

DmC: Devil May Cry

...végtelenül hangulatos, magával ragadó, tömény hack-and-slash akciót kapunk...Nem igazán tudok mást mondani a DmC: Devil May Cry-ról: nagyon szkeptikus voltam vele kapcsolatban, de végül meggyőzött. Lehet, hogy picit elfogult vagyok a rajongásom miatt, de ha túltesszük magunkat a fenti néhány hibán, végtelenül hangulatos, magával ragadó, tömény hack-and-slash akciót kapunk, amely garantáltan nem okoz csalódást azoknak, akik szerették a korábbi részeket, vagy csak az előzetesek alapján megtetszett nekik. Nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de ez egyszerűen egy remek játék, és merem ajánlani bárkinek, aki rajong ezért a stílusért vagy a szériáért, sőt, nem bánnám, ha esetleg még kapnánk pár folytatást ebben az alternatív DmC-univerzumban. ■

DmC: Devil May Cry
DmC: Devil May CryDmC: Devil May Cry

A DmC: Devil May Cry PC, PlayStation 3 és Xbox 360 platformokra jelenik meg (a PC-s 10 nappal később), a cikk a PC-s verzió alapján készült.

értékelés

DmC: Devil May Cry

DmC: Devil May Cry
Pozitívumok
  • Jó hangulat és zene
  • Kiváló pályadesign,
  • Jól megoldották a pokol tornáca és az emberi világ közötti kapcsolatot
  • Rengeteg látványos kombó, különböző küzdőstílusok variálása
  • Érdekes, rengeteg potenciált rejtő történet és világ
  • Kellő kihívás, mégsem frusztrálóan nehéz
Negatívumok
  • A gombkiosztást kicsit lehetett volna egyszerűsíteni
  • Lock-in hiánya
  • Lineáris
8,5
grafika 8
hangok 9
játszhatóság 7
hangulat 9
DmC: Devil May Cry
A legutóbbi DmC: Devil May Cry cikkek, hírek

hozzászólások (2)

gregmerch
gregmerch 2013.01.20. 09:48
Tegnap végre bele tudtam nézni én is a PS3-as változatomba. Be kell lássam, nagyon komolyan vették a fejlesztők, hogy nem veszíthetnek rajongót a reboot miatt, sőt, még inkább újakat kell toborozni! Nagyon ütős lett a főcím, és úgy egyáltalán, a zenéktől a képi világig minden nagyon jól összerakott. A limbo pedig egyenesen olyan, mintha egy Dali festményben hajkurásznánk a démonokat. Jók a harci részek, nagyon rendben vannak a mozdulatok és a fegyverek is. Egyetlen apróság, ami engem zavar, az a kezdetben igencsak gyakorolandó irányítás. Eleinte nem egyszer akadt össze a kezem, és nyomtam rossz billentyű kombinációt, de szerencsére a játék is úgy van megkomponálva, hogy kötelező legyen begyakorolni a dolgokat. (Pécén, egérrel és klaviatúrával nem is akarom elképzelni, milyen lehet az irányítás. Ez nekem tipikusan kontrolleres játék.)
Gratulálok a cikkedhez, Kolléga, nagyon jól megalapozta a kedvem az elkezdéshez, és minden szava(d) igaz volt! :-)
EvolutioN
EvolutioN 2013.01.27. 14:48
Nagyon tetszik ez az új rész. A látványvilág, a harc, a karakterek, mind nagyon jók. Egyedül a sztori nem nagy szám. Lehet, hogy lesz benne valami nagy fordulat, nem tudom :) A lock-in hiánya engem is meglepett. Főleg, hogy mostanában a Darksiders 2-t játszom és ott nagyon hozzászoktam. Gondolom nem maradt rá gomb a gamepadon :) Azonban hozzá lehet szokni. Aki szerette a korábbi DMC játékokat, annak sztem ez is tetszeni fog.
cikkajánló

Shadow Tactics: Blades of the Shogun videobemutató

A játék első küldetésébe pillanthattok be videónkban.

Planet Coaster

Végre megjelent egy modern elvárásoknak megfelelő vidámparképítő játék

Call of Duty: Modern Warfare Remastered

Modern hadviselés posztmodern köntösben?

Assassin's Creed: The Ezio Collection

A sorozat talán legmeghatározóbb trilógiája megérkezett a legújabb konzolokra.

Adam Wolfe 3-4. epizód

A két újabb epizóddal befejeződött az izgalmas kaland.