Outlast

2013. szeptember 17. 20:45
Megérkeztem a Mount Massive Asylum ódon, elhagyatott épületéhez. A bejáratot hatalmas kovácsoltvas kapu zárta, mellette a modern korok lenyomata, a biztonsági őr bódéja állt. De minden kihalt, sehol egy lélek. Rosszat sejtettem... Miután magamhoz vettem éjjellátóval is felszerelt kamerámat, elindultam, hogy bejáratot keressek.
A napokban kaptam egy különös emailt egy idegentől, ő hívta fel a figyelmem az itt folyó furcsa eseményekre. Bár a helyet évtizedekkel ezelőtt bezárták, néhány éve a Murkoff Psychiatric System újból megnyitotta, és egyes kiszivárgott információk szerint kísérleteket folytatnak a betegeken. Ez hozott ide. A nevem Miles Upshur, és ki kell derítenem az igazságot...

Amikor a Red Barrels stúdió bejelentette első játékát, azonnal felkaptam rá a fejem. Az Outlast a manapság ismét egyre inkább előtérbe kerülő horrorjátékok táborát erősíti, azon belül is az igazi túlélőhorrorok csoportját. Korábban azt hittem, hogy az Amnesia: The Dark Descent a stílus megingathatatlan királya (még a folytatásának sem sikerült letaszítania a trónról), ám az Outlastban azonnal megéreztem a potenciált. Hogy sejtésem beigazolódott-e? Olvass tovább, és megtudod.

2013. szeptember 17. 21:00
Bejutottam. Mivel az épület helyenként komoly felújításra szorul, találtam egy állványzatot a bejárattól nem messze. Ezen felkapaszkodva végül elértem egy emeleti iroda nyitva hagyott ablakát. Az irodában nagy volt a felfordulás, dulakodás nyomai látszottak. Az íróasztalon a felborított monitor mellett egy orvosi akta hevert, gyorsan felkaptam, minden bizonyítékra szükségem volt. Szerencsére az iroda ajtaja nem volt kulcsra zárva, kamerámat készenlétbe helyezve kiléptem a folyosóra. Azonnal megcsapott az ürülék, vér és hús elegyének émelyítő bűze – az elém tárult látvány leírhatatlan volt...

A történet főhőse egy oknyomozó riporter, Miles Upshur, aki egy titokzatos levelet kap. Ebben a Mount Massive Asylumba hívják, amelyet 1971-ben zártak be, ám 2009-ben a Murkoff Psychiatric Systems újra megnyitotta. A hírek szerint azonban titkos kísérletek folynak a falak között, amelyekhez a betegeket használják fel. Upshur tehát a nagy sztori reményében látogat a szanatóriumba, ám nagyon (de nagyon) hamar rájön, hogy ez mégsem volt olyan jó ötlet. Az orvosokat és ápolókat, valamint a biztonsági személyzetet ugyanis különös kegyetlenséggel mészárolták le (mindenfelé szétmarcangolt testek, letépett végtagok találhatók, a falakat és a padlót vér borítja), ahogyan a helyszínre küldött különleges alakulatot is. A szanatórium betegei pedig szabadon kószálnak. Nem is lehet más a célunk innentől, mint kijutni az épületből, ám ez korántsem olyan egyszerű, mint bejutni volt.
A történet tehát első ránézésre ugyan semmi különöset nem tartogat, ám az utolsó utáni percekig jellemző fordulatok és a lassan kibontakozó valóság nagyon is izgalmassá teszi az egészet.

A játékmenet viszont egyáltalán nem a jól ismert klisékre épül, sőt. Az idei év egyik leginnovatívabb játékához volt szerencsém, a fejlesztőknek ugyanis sikerült tökéletesen megalkotniuk a túlélőhorror definícióját. Már az általam sokszor emlegetett Amnesia játékokban is csak elfutni tudtunk a ránk rontó szörnyek elől, ám itt ezt sokkal magasabb szintre emelték. Teljes felszerelésünk mindössze egyetlen éjjellátó kamerából áll. Ez a legnagyobb segítségünk, ugyanis a szanatóriumban általánosságban véve koromsötétség honol, amin csak a kamera segítségével láthatunk át. Igen ám, csakhogy az éjjellátó mód nagyon hamar lemeríti az akkumulátort, így okosan be kell osztani, hogy mikor használjuk. Az épületben elszórva találhatunk ugyan csereakkukat, de a játék túlnyomó részében 2-3 darabnál nem lesz nálunk több, ami édeskevés. Az elemeken kívül egyébként orvosi aktákat (ezekből rengeteget megtudhatunk az intézetben folyó ügyekről) és alkalmanként kulcsokat gyűjtögethetünk, amelyek mindig a továbbjutásunkhoz szükségesek.
Időnk nagy részét azonban nem ez, hanem a lopakodás, felderítés és persze az állandó menekülés és rettegés teszi ki. A fejlesztők nagyon eltalálták ezt a részt. Upshur állandóan zihál, nagyokat nyel félelmében, az ő rettegése nagyon könnyen átragad a játékosra. Szintén rengeteget dob a hangulaton, hogy menekülés közben vissza-visszanézhetünk, hogy üldözőnk a nyomunkban van-e még. Menekülésben pedig nincs hiány, mivel szó szerint sosem tudhatod, hogy mikor mi fog történni. Amikor a legjobban számítasz valami csapdára, semmi sem történik. Amikor nyugodtan kutatsz nyomok után, tuti, hogy a nyakadba ugrik valaki. A sarkokon kikémlelve is mindig elfog a rettegés, hogy vajon mi vár ránk a túloldalon. Nem egyszer előfordul, hogy a legváratlanabb pillanatban ront ránk egy őrült, ezeket az előre scriptelt jeleneteket zseniálisan szórták el a pályákon.

2013. szeptember 17. 22:36
Szívem vadul kalapált, kezeim és lábaim reszkettek, alig bírtam megtartani a kamerát is. Ez egy elátkozott hely, ki kell jutnom innen! – gondoltam magamban, miközben igyekeztem lecsillapítani túl hangosnak vélt zihálásomat. Nem csak azért kapkodtam levegő után, mert egészen a rejtekhelyemül szolgáló szekrényig rohannom kellett, hanem mert halálfélelmem volt. Egy őrült üldözött idáig. A sötét miatt nem sokat láthattam belőle, amikor az egyik sarkon rám vetette magát, de amit a kamerán át megpillantottam, aligha volt már embernek nevezhető. Arcát műtéti hegek tarkították, orra helyén csak sötét luk tátongott. Egyetlen ép szeméből sütött a düh és a fájdalom. Alig tudtam kiszabadulni karmai közül, és csak futottam, ahogy a lábam bírta. Találtam egy nyitott öltözőt, talán a személyzeté volt korábban. Itt rejtőztem el egy szekrényben. És már hallottam, ahogy belép a helyiségbe... Kis malac, kis malac, engedj be...!

A játékban természetesen a betegek jelentik a legnagyobb veszélyt (tulajdonképpen az egyetlen veszélyt). Mindenfelé megtalálhatók az intézetben, és mivel nem mindegyikük törődik velünk, nem tudhatjuk, ki támad majd ránk és ki nem. Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy egy bizonyos pályarészen egy bizonyos őrült garázdálkodik (akadnak amolyan mini bossok is, személyes kedvencem Mengele kisöccse volt...), akit az adott célunk érdekében ki kell játszanunk. Ez sajnos a játék talán egyetlen igazi gyenge pontja. Az „őrjáratozó” betegeket hamar ki lehet ismerni és könnyen kijátszhatók. Persze ez sem mindig igaz, mivel ha észrevesznek minket, azonnal a nyomunkba erednek. Ilyenkor, ha nem tudjuk, merre meneküljünk, könnyen zsákutcába futhatunk, az pedig nem jó. Üldözőink lerázására két módszer van. Vagy minél messzebb futunk előlünk (ami a labirintusszerű folyosókon nem túl nehéz), vagy elbújunk egy szekrényben vagy egy ágy alatt. Ilyenkor, ha nem látták, hová bújtunk, elkezdik felforgatni a szobát, de valahogy minket sosem találnak meg. Ez egy picit illúzióromboló volt, egészen addig, amíg egy behemót rám nem törte az egyik szekrényt, amiben teljes nyugalommal rejtőztem, hiszen nem láthatta, hogy ott vagyok.

2013. szeptember 18. 02:13
Mindent megtettem, hogy élve kijussak ebből a pokoli intézetből. Már egészen elfeledkeztem jövetelem eredeti céljáról, csak az lebegett a szemem előtt, hogy élve megússzam. Az elmúlt órákban több őrülttel találkoztam, mint egy hétköznapi ember egész élete során. De ezek nem egyszerűen bolondok voltak, valami nem stimmelt velük. Nem tudtam levetkőzni azt a baljós érzést, hogy valami sokkal sötétebb dolog húzódik meg a háttérben, valami, ami minden beteg viselkedésére kihat. Az eddig összegyűjtött iratok egy bizonyos Wallrider projektet emlegettek, de egyelőre nem állt össze a kép.

A szanatóriumot nagyon hitelesen felépítették, bár igazából azt csak elképzelni tudom, hogy a valóságban milyen is lehet egy ilyen intézmény belülről. Minden olyan helyiség megtalálható, amire itt számíthatunk: orvosi szobák, irodák, személyzeti szállások, valamint a betegek kaszárnyái, ahol természetesen a káosz az úr. Érdekes, hogy az épület jelentős része kimondottan jó állapotban van, ám kalandunk során évtizedek óta nem használt szárnyakba is eljutunk. Persze a történet vége felé olyan titkos helyek is megnyílnak előttünk, amelyekre nem nagyon számíthatunk előtte. E téren egy kis hiányérzetem viszont akadt. Utunk elvisz bennünket a női részlegbe is, ahol már előre vártam, hogy miféle hosszúkarmú, kócos öreglányok ugranak majd rám, hogy kikaparják a szemem. De semmi. Ez szerintem egy nagy kihagyott ziccer, sokat dobott volna a hangulaton, ha női betegek is kerülnek a játékba.

A látványért az Unreal Engine 3 felel, és teszi ezt egészen pazar minőségben. Alapvetően három nézet van a játékban: a kamera nélküli, ilyenkor minden textúra tűéles, cserébe csak keveset láthatunk a sötét miatt. Emellett pedig használhatjuk a kamerát normál és éjszakai üzemmódban is. A normál üzemmódot a fejlesztők egy olyan effekttel oldották meg, amitől a kép tényleg egy olcsó kézi kamerával felvett amatőr videónak tűnik. Minden picit homályosabb, tompább. Az éjszakai módot felesleges hosszan ecsetelni, minden sötét zugot feltár előttünk, cserébe viszont egy erősebb fényforrástól beég az optika. Érdekes érzés volt így játszani, sokszor emlékeztetett a látvány a Paranormal Activity és a REC filmekre. A kivitelezés csillagos ötös.
Itt még egy rövid bekezdés erejéig meg kell említenem az intézet lakóit is. Bár a fejlesztők mindössze néhány modellel dolgoztak (vagyis többször jön szembe ugyanaz a páciens), azok kidolgozása nagyon jó. A legtöbbjükön műtéti hegek, égésnyomok éktelenkednek, és vannak, akiknek az eltorzult arcán csak az egyik szemük ép.

Hangok. Az efféle túlélőhorror-játékok egyik, ha nem a legfontosabb részei. Az Outlast pedig itt is kimagaslót nyújt. Karakterünk folyamatos zihálásáról korábban már írtam, de a szanatóriumban hallható állandó háttérzajtól felállt a hátamon a szőr. Mindig hallani valamit: hol a betegek motyogását, hol fájdalmas üvöltésüket, eszeveszett kacagásukat. Máskor léptek zaja hallatszik mögöttünk vagy ajtó csapódása. Az a néhány szereplő, akik beszélnek is, mind nagy átéléssel teszi. Minderre még egy nagy lapáttal rátesz az ablakon kopogó eső és a mennydörgés. Az i-re a pontot végül a zenék teszik fel, amelyek dinamikusan változnak: ha csak a sötétben osonunk, a leghátborzongatóbb muzsika kísér minket, hogy véletlenül se érezzük magunkat biztonságban, ha pedig menekülésre kerül a sor, felpörögnek a ritmusok.

2013. szeptember 18. 04:03
Már tudtam, hogy valami olyan dologba ütöttem az orrom, ami meghaladja a képességeimet. Azon már egész könnyen túltettem magam, hogy őrültekkel vagyok körülvéve, szinte közéjük tartozónak éreztem magam. Ekkor már állandóak voltak a hallucinációk, hangokat hallottam és kísérteteket láttam. Éreztem, hogy valami megváltozott bennem. Valami hívogatott, nem engedte, hogy elhagyjam ezt a helyet. Ki kellett derítenem, mi lapul a Mount Massive Asylum ódon, elhagyatott épülete alatt...

Nehéz rosszat mondani az Outlastról, már csak azért is, mert végre tökéletesen azt az élményt kaptam, amit egy túlélőhorrortól vártam (legyen szó filmről vagy épp játékról). Tudni lehet rólam, hogy imádom az Amnesia sorozatot, de bátran kijelenthetem: új királya született a műfajnak. Minden a helyén van, a történet mindig ott hoz új fordulatot, ahol a legkevésbé várnánk. A látvány pazar, a hangoktól pedig könnyen rémálmai lehetnek az embernek. Az egyetlen negatívum (a fent említett betegek kijátszhatósága mellett), hogy véget ért a játék, és valahogy nem tudom elképzelni, hogy méltó folytatást kaphat valaha is.