Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó

Regisztráció
[x]

maradj bejelentkezve

Egyéb

John Scalzi: A lázadás hangjai

Újabb fejezetéhez ért a Gyarmati Szövetség története.

2014.07.01. 10:35 | szerző: GeryG | Egyéb

A Tor Books tavaly egy érdekes kísérletbe fogott. Arra voltak kíváncsiak, hogy mekkora vevőköre lehet egy olyan sorozatnak, amelynek az epizódjait hétről hétre jelentetik meg. John Scalzinál jobb kísérleti alanyt keresve sem találhattak volna erre: boldogan elvállalta, és írt tizenhárom részt. A tavaly január és április közt kizárólag digitálisan terjesztett történeteknek olyan kirobbanó sikere lett, hogy a kiadó azonnal berendelte a második évadot és még májusban kiadta keménytáblásan is a kötetet, amely A lázadás hangjai címet viselte és idén tavasszal végre hozzánk is megérkezett. A könyv tehát nem más, mint egymástól független rövid történetek gyűjteménye, amelyek végül mégis egy kerek egésszé állnak össze. Legalábbis a hivatalos közleményben ez szerepel, a valóságban viszont egy teljesen hagyományos regényről beszélhetünk. A koncepció, amely szerint az egyes fejezetek hetente jelentek meg digitálisan, nem is rossz, és bizonyára sikeresen tartotta fenn az olvasók érdeklődését, ugyanakkor egy kötetbe összegyűjtve ez a várakozási faktor (amely mondjuk a filmsorozatoknál jellemző) már nincs jelen. Félreértés ne essék, ez nem kritika, hiszen A lázadás hangjai egy újabb remekmű Scalzi tollából.

John Scalzi: A lázadás hangjai

A történet ezúttal végérvényesen elbúcsúzott az első négy regény hőseitől, így nem találkozunk benne sem John Perryvel, sem Jane Sagannel, sem pedig örökbe fogadott lányukkal, Zoëval, mindössze néhány alkalommal tesznek róluk (pontosabban Perryről) említést. Az események a „Perry incidens” után zajlanak. Mint ismert, John Perryt a Gyarmati Szövetség a tudtán kívül csalinak használta, hogy csapást mérjen az ismert univerzum egyik legnagyobb közösségére, a Konklávéra (amely nagyjából 400 fajt foglal magába és minden olyan fajnak, amely nem tagja a Konklávénak, megtiltotta a további gyarmatosítást). Perry ezt nehezen emésztette meg, szembefordult a GYSZ-szel és végül felfedte annak titkát a Föld lakói előtt, miszerint azok évszázadokon keresztül egyszerű emberi erőforrásként szolgáltak a Szövetségnek. Természetesen a Földön óriása botrányt kavart a dolog, amely odáig fajult, hogy a Gyarmati Szövetség már sem katonákat, sem telepeseket nem toborozhatott az egykori anyabolygóról.

A lázadás hangjai az előző kötetekhez képest egészen más stílust képvisel, amely jól tükrözi Scalzi írói fejlődését. Az első regények még sokkal akciódúsabbak, pörgősebbek voltak, ám mostanra az események folyása sokkal csendesebb, jobban kidolgozott mederbe terelődött. Az új kötet már nagyon minimális akciójelenetet tartalmaz, a központba ezúttal a diplomácia került. A főszereplők is egy diplomatacsoport tagjai, köztük az első regényből ismerős Harry Wilsonnal. Ő az igazi főhős, aki nem egyszer kerül olyan szituációba, amikor csak különleges, genetikailag feljavított testének köszönhette a boldogulását (hol egy húsevő növénybe kell önszántából beugrania, hol a világűrben repked mindenféle védőfelszerelés nélkül). A történet valóban egymástól függetlennek tűnő rövid novellákból (kvázi fejezetekből) épül fel, amelyek között nem egy akad, amelyben épp a Koklávé hétköznapjaiba enged bepillantást, mégis a fókuszban végig ez a diplomatacsoport marad, akikre rendre másodvonalbeli küldetéseket bíznak. Ám idővel kiderül, hogy egyedül rajtuk áll vagy bukik, hogy a GYSZ-nek sikerül-e megnyernie magának ismét a Földet. Hogy a dolgok még bonyolultabbak legyenek, egy titokzatos harmadik erő (a GYSZ és a Konklávé mellett) is munkálkodik a háttérben, amely mindent elkövet, hogy a két hatalmat és a Földet egymásnak ugrassza.

A kötet az eddigi legterjedelmesebb Scalzi művei közül, így valóban sokkal hosszabb időre leköti az embert. Az író stílusa mit sem változott, most is a rá jellemző alapossággal és humorral találkozhatunk, vagyis az erre vevő olvasó most is remekül fog szórakozni. Erre a fordítás is rádob egy lapáttal, amely most is remekül sikerült, igaz, ezúttal a szokásosnál egy picit több a szerkesztési hiba.

A lázadás hangjai remekül viszi tovább a Scalzi-univerzum történetét és remek alapja lehet egy újabb sorozatnak most, hogy a Perry-saga lezárult. Még rengeteg potenciál van ebben a világban, Scalzi pedig pont az az író, aki képes lehet folyamatosan megújulni és még érdekesebb, még izgalmasabb és még humorosabb történeteket elmesélni róla. Mivel a történet vége egy seregnyi kérdést hagyott nyitva, így a folytatás elkészültére is mérget vehetünk. ■

hozzászólások (1)

Baracklekvár
Baracklekvár 2014.08.27. 11:43
Vegyesek az érzelmek a könyvvel kapcsolatban, amik a könyvről szóló cikk utolsó mondatát erősítik:
Ha lesz folytatás, akkor szerintem az eddigi legjobb könyve Scalzinak a Gyarmati Szövetségről, pontosan a cikkben említett kidolgozottság miatt. Az egész jóval konspiratívabb, összetettebb, rejtélyesebb, mint az előzők - talán csak a harmadik részben lehet felfedezni ilyen jellegű elemeket.
Ugyanakkor folytatás nélkül ez a könyv önmagában értékelhetetlen - míg az előzők lezárják a maguk történeteit, ez több kérdést hagy nyitva, mint amit az egyébként szokatlanul magas oldalszám által megválaszol.

Szóval, várjuk a folytatást.

(És én nem bánnám, ha folytatásban újra összeállnának a Vén Trottyok, némileg hiányzott nekem a történetből Perry karaktere. Az olvasóban kialakul a kötődés a Perry család felé az előző 4 könyvön át. Kicsit olyan volt ez az 5. könyv, mint egy igen jó TVsorozat, csak épp a főhős nélkül.)
cikkajánló

John Scalzi: Vörösingesek

Scalzi megmutatta, hogyan kell egy remek sci-fivel fityiszt mutatni a sci-fi műfajnak.

Assassin’s Creed - Alvilág [könyv]

Egy ifjú indiai és egy ikerpár története a viktoriánus Londonban.

Év játéka 2015.

Olvasóink szavaztak, mi pedig most kihirdetjük a győzteseket.

John Scalzi: Árnyékszövetség

Négy önálló, de összekapcsolódó novellával bővült a Vének háborúja univerzum.

Ernest Cline: Armada [könyv]

Egy olyan erős kezdés után, mint a Ready Player One, nagyon nehéz újra megugrani a szintet. Ernest Cline-nak sikerült.