Nagy bánatomra viszonylag szűk a taktikai játékok piaca, így minden újonnan megjelenő címnek nagyon szoktam örülni. A Commandos, Fallout Tactics, X-Com és Silent Storm mellett személyes kedvencem a Jagged Alliance 2, amely 1999-ben jelent meg, és még mindig a stílus etalonjának számít számomra. A pofonegyszerűen kezelhető interfésznek, a megszámlálhatatlanul sok (létező!) fegyvernek és lőszertípusnak, az RPG- és taktikai elemeknek, valamint a megannyi gegnek hála az újrajátszhatósági faktora elképesztően magas. Nem szeretnék nagyon előrehaladni, de sokat elmond, hogy Breach & Clear: Deadline-nal töltött órák után újra elővettem egy JA2-t, hogy végre valami jó taktikai játékkal is játsszam.
Sajnos a Breach & Clear: Deadline ugyanis egy hatalmas kihagyott ziccer, amelyben megvolt a potenciál, hogy jó játék legyen. A történetet hagyjuk, szokásos „a várost elözönlik a zombik” jellegű tucatsztori, láttuk már sokszor, igazából nem is értem, hogy merülhet fel egy fejlesztőgárdában az, hogy ilyen jellegtelen és teljesen agyontárgyalt témával rukkoljon elő. Ennél bármi izgalmasabb lett volna, például egy hidegháborús vagy egy közel-keleti konfliktusos helyszín. Ihlethez meg ott van bármelyik Tom Clancy-könyv. Szerencsére a zombikon kívül néha meg zsoldosokkal is kell harcolni, ennyi izgalom legalább van...
A játékban egy négyfős csoportot irányítunk, a tagokat pedig kedvünkre testreszabhatjuk, adhatunk egyedi neveket nekik, illetve megváltoztathatjuk külsejüket. Minden csapattag saját specializációval bír: van felcserünk, aki értelemszerűen a sérült katonákat tudja stabilizálni, vagy robbantási szakemberünk, aki C4-gyel bármikor kinyit nekünk egy ajtót és így tovább. Persze ne várjunk olyan szerteágazó képességeket, mint mondjuk egy Jagged Alliance-ben, igazából eléggé leegyszerűsített a dolog. Ráadásul nincs kőbe vésve az adott szerepkör: a karaktereket folyamatos fejlődésük során akár át is képezhetjük, persze ez nem túl ajánlatos, hiszen a nehezen megszerzett tapasztalati pontokból inkább érdemes a már megkezdett ágat tovább vinni, mint újat elkezdeni.
A játékmenet két egészen eltérő játékmódra osztható. Alapesetben katonáinkkal szabadon mozoghatunk mindenfelé, amolyan Diablo-szerű hack & slash (jelen esetben move & shoot) stílusban. Ilyenkor egyetlen katonát irányítunk közvetlenül, a többiek jönnek utánunk és lövöldöznek össze-vissza. Ez a mód gyors előrehaladást kínál ugyan, ám amint felbukkan egy nagyobb zombisereg, érdemes átváltani a másik módra, amely a valódi taktikai elemeket kínálja. Ilyenkor felülről láthatjuk a pályát, kicsit a Close Combathez hasonlóan. A játék megáll, mi pedig egyenként tudjuk kiadni a parancsokat (vagy parancsok láncolatát) katonáinknak: például fedezék mögé rohanás, majd egy gránát eldobása, aztán továbbfutás a következő fedezékig stb. A parancsok kiadása után a szóköz nyomva tartásával tudjuk „lejátszani” az eseménysorozatot. Roppant szórakoztató ez a mód egyébként, folyamatosan variálni kell a dolgokat: mesterlövésszel fedezni az előrerohanó katonákat, egy-egy előretörő zombira össztüzet zúdítani és így tovább.
A fegyverek mind-mind létező típusok, ám ne számítson senki arra, hogy bosszankodni fog amiatt, hogy nincs kéznél 5.56-os NATO, csak 5.45-ös szovjet lőszer. Itt ugyanis – szentségtörés – csak kategória szerinti lőszer van: van pisztolylőszer, ami minden pisztolyba jó, függetlenül a kalibertől, vagy van gépkarabély-lőszer, ami jó az M-16-osba és az AK-47-be is. Ám mivel a kezelőfelület logikátlan és túlbonyolított, utólag inkább hálát mondtam ennek a furcsa megoldásnak.
Sajnos a fejlesztők nem követték a már jól bevált módszereket, azaz hogy minden embernek van feje, teste, keze meg hátizsákja, és úgy aggathatja rájuk a cuccokat az ember, mint a díszeket a karácsonyfára. Ehelyett afféle hibrid módszert alkalmaztak, van egy közös inventory, meg van a hagyományos „aggatós” módszer is, ami elméletben jól hangzik, ám valamiért a megvalósítás borzasztó körülményes. Amúgy az egész kezelőfelület tele van logikátlan dolgokkal, például ha kiadok egy rakás egymást követő parancsot, de az utolsót elrontom, akkor nincs visszalépés – az egészet az elejéről kell kezdeni. Cuccainkat – taktikai mellény, sisak, fegyverek – az ellenfelek megöléséért kapott ócskavasból (komolyan ez a játékbeli pénznem) fejleszthetjük is, bár annyira sokat nem tesz hozzá a játékhoz.
A zenét hamar kikapcsoltam, mivel idegesített, így erről sajnos sokat nem tudok mondani. A hangok is teljesen átlagosak, kis lövöldözés, zombihörgés, ennyi. A grafika és a látványvilág viszont meglehetősen steril és egyhangú, ráadásul dacára annak, hogy egy teljes várost kell felfedeznünk, borzasztóan lineáris. Nem tudunk átrobbantani egy falat (lásd ismét JA2), szuperkatonáinkkal nem tudunk egy derékig érő sövényen se átjutni (!), és dacára annak, hogy mindenfelé lövöldözünk, az összes tereptárgy sérthetetlen. Katonáink úgy mozognak, mintha csípőficamosak lennének, az egész terep pedig borzasztóan plasztikus, mű.
Ha van minden tekintetben átlagos játék, akkor a Breach & Clear: Deadline az. Nem rossz, csak ötlettelen, semmit nem rak hozzá a műfajhoz, és tényleg kényszerítenem kellett magamat, hogy még egy extra órát eljátsszak vele, mivel semmi motivációja nincs az embernek. Kár érte, mert egy jó designer a kétféle, ötletes játékmódból sokat ki tudott volna hozni. A ziccer most kimaradt.
