xeLaR blogja

Dr. House sorozatkritika

xeLaR | 2012.07.24. 09:55 | kategória: sorozat

Ez is véget ért. Nem gondoltam volna, hogy ez a karakterközpontú orvosi drámasorozat idáig fogja húzni, de valahogy mégis megtette. Hiszen, ha belegondolunk az alapötletbe, akkor azt gondolhatnánk, hogy nincs benne ennyi anyag. Van egy erősen antiszociális, némely esetekben pedig egyenesen szociopata orvos, akinek a kezelési praktikái sokszor a páciens életét veszélyeztetik, mivel őt nem érdekli a beteg, csak az elé kerülő orvosi „rejtvény”. Közben persze irányítania kell a csapatát, konfliktust kell kezelni (vagy generálni) a főnökével, illetve legjobb barátjának az életét is meg kell nehezítenie. Ennyi.

Azonban az igazság az, hogy a House sosem volt egy orvosi dráma, legalábbis nem olyan értelemben, mint amilyen például egy Vészhelyzet volt. A House mindig is a karakterekről szólt, az aktuális orvosi rejtély pedig legtöbbször a háttérbe szorult. Emiatt történhetett meg az, hogy ez a sorozat nyolc évadot kibírt. Hiszen a karakterekkel annyi minden történhet, annyi témát kivesézhetnek, és annyi szívatást eszelhetnek ki, amennyit csak az írók akarnak. Viszont, hogy ez működjön, ahhoz jól megírt karakterek, és relatíve jó színészek kellettek. Ha pedig az másképp alakult volna, akkor egy teljesen más House-t kaptunk volna. Azonban mielőtt jobban belemennék a karakterek és alakításokba, először visszatekintenék hogyan is változott a House, és hogy mik voltak a főbb momentumok a sorozat történetében.


Az évadok
Nincs igazán értelme beszélni a House évadjait átfogó történetről, mivel igazán lényeges változások alig történnek, vagy pedig hamar visszaáll az eredeti felállásba. A sorozat részei végig egy bizonyos struktúrát követtek, ami elég hamar kiszámíthatóvá tette a cselekményt. Jön egy beteg érdekes tünetekkel, House és a csapata próbálják kitalálni, hogy mi a baj, és közben a hibás diagnózisaikkal majdnem megölik a pácienst, de végén valahogy House mindig rájön, hogy mi a „megfejtés”. Persze a részek alatt van jó sok poén és vita House és kollégái között, amik jól elszórakoztatják a nézőt. Vannak epizódok, amik eltérnek ettől a formulától, és nincs is velük baj, azonban az írók nagyrészt tartották magukat az eredeti struktúrához. Szóval, ha a történetet nem lehet normálisan összefoglalni, akkor hogy is lehet erről írni?

Mint azt már az elején említettem, ez egy karakterközpontú sorozat, amiben inkább a szereplők motivációin és jellemükön van a hangsúly. Ennek értelmében pedig lehetséges úgy összegezni a sorozatot, hogy melyik évadban kiken volt nagyobb hangsúly. Ezen kívül a sorozatot még két négyévados részre is lehet bontani, mivel sokak szerint a negyedik évad után a House minősége már nem volt az igazi, illetve onnantól kezdett lényegesen csökkenni a nézettség.

Az első évad természetesen House karakteréről szól, mivel a nézőnek meg kell ismernie ezt a nem szokványos orvost. Az évad során nem csak a viselkedését és gondolkodását ismerhetjük meg, hanem az előtörténetét is, hogy miért is lett ilyen. Láthatjuk, hogyan lázad a „hatalom” ellen egy olyan történetszálban, ami egyértelműen a sorozat legrosszabbja, de ezen kívül az is kiderül az évad végén, hogy neki sincs kőből a szíve. Persze közben a mellékszereplők is bemutatásra kerülnek, de még csak alap, felszínes információkat tudunk meg róluk. Ők a második évadban kapnak „főszerepet”, mivel House karakterét kellően bemutatták az előzőben. Jobban elmélyednek az előtörténetükben, és olyan cselekményszálakat kapnak, amik rájuk helyezik a hangsúlyt. Példának okáért van egy kétrészes epizód, amiben Foreman elkap egy halálos betegséget, és a néző pedig jogosan izgulhat érte, mivel a második évad sokkalta sötétebb, komolyabb volt, mint az előző. Tudomásom szerint a második évadban több pácienst vesztettek el House-ék, mint bármelyik másikban, ez pedig nálam egy nagy pozitívumot jelentett a sorozatnak, mivel egyrészt hihetőbb lett az egész koncepció, hisz House sem tud mindenkit megmenteni, másrészt pedig több drámai jelenetet kaptunk, amiket szerintem jól valósított meg a sorozat. Azonban két évad alatt a House alapkoncepciója és formulája sajnos kiszámíthatóvá kezdett válni, de szerencsére ezen a második évadzáró valamennyire változtatott. Ugyanis még a harmadik évad elején úgy tűnt mindenki számára, hogy House meggyógyult, még a fájós lába is, ám hamar visszatért a fájdalom, így igazi nagy változás sajnos nem történt. Ennek ellenére a harmadik évadot tekintem a sorozat egyik legjobbjának, ami főleg amiatt van, mert bizonyos szinten lezárják magát a történetet. A legtöbb szereplőt már úgyis ismerjük, és tudjuk, hogy mik a motivációik, azaz többet már nehezen lehet belőlük kihozni. A legérdekesebb, hogy a készítők is rájöttek erre, és direkt egy olyan irányba mentek el, ami jobb történetekkel kecsegtetett. Ezen kívül a harmadik évadban volt az egyik legjobb mellékszál, amiben House egy rendőrrel packázik ki, és emberére akad benne. Egy szórakoztató sztori volt, amiben tényleg lehetett izgulni House-ért. Azonban térjünk is át végre a negyedik évadra, ami szerintem jó irányba indult el, de aztán valahogy úgy végződött, hogy lehetett érezni, hogy ez a vég kezdete. House-nak ekkor nem volt csapata, és találnia kellett pár új orvost a megüresedett helyekre. Tette mindezt egyfajta reality show keretében, ami természetesen szórakoztatóvá tette az egész kiválasztási procedúrát. Pedig igazából nem változott semmit a formula, csak új karakterek jöttek, akikről még nem tudtunk semmit. A jelöltek között pedig tényleg voltak olyanok, akiket mintha egy reality showból szalajtottak volna (pl. Amber). Szóval ez egy nagyon szórakoztató évadnak ígérkezett, de sajnos az évad utolsó harmada nagyon lerontotta az összképet. Ugyanis ekkor volt a már általam sokszor emlegetett írósztrájk, így az évad megrövidült, illetve olyan sztorit raktak össze, ami semennyire sem érdekelt engem. Az évadzáró is nagyon kiábrándító volt, bármennyire is szívszorítóra próbálták megcsinálni. A nézők pedig ekkor kezdték szépen lassan elhagyni ezt a sorozatot.

Az ötödik évad nálam a feledés homályába veszett, pedig egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy olyan rossz lett volna. Az új orvosok nagyon szimpatikusnak tűntek, köztük pedig nagy kedvencem lett Kutner, aki a negyedik évad elején elég bénának tűnt, de az ötödik évadra nagyon is megkomolyodott, és az egyik legjobb orvos karakter lehetett volna belőle, ha a színész maradt volna a sorozatnál. Helyette azonban a Fehér Házban folytatta a karrierjét, és Kutner-t kiírták a sorozatból. Legmeglepőbb viszont az, hogy milyen módon írták ki. Egyszerűen sokkoló volt látni, hogy ezt húzták meg a készítők, és még működött is. Nem véletlen, hogy nem emlékszem erre az évadra, mert szerintem az elmém azonnal el akarta nyomni a benne történteket. Az ötödik évad ugyanis nagyon sötétre sikeredett, amelyben jobban elmélyedünk, hogy miképp működik House, és komolyabban veszik a Vicodin-függőségét. Az évad vége megint jókora váltást ígért, ami csak részben működött a hatodik évadban. Bár elvileg a nagy átfogó probléma az lenne, hogy vajon House tiszta tud-e maradni, de az igazság az, hogy a hatodik évad inkább a szereplők egymás közti kapcsolatáról szól. Chase és Cameron, Foreman és Hadley (Tizenhármas), Taub és felesége, és House és Cuddy mind kapnak külön kis sztorit maguknak. Más dolog nem is nagyon történt, ami valószínűleg közrejátszhatott, hogy egyre csak esett a színvonal. Azért a hatodik évadzáró nagyon szívszorítóra sikerült, méghozzá olyannyira, hogy nálam ez biztosan benne van Top 3-ban. A hetedik évad többnyire a régóta várt Cuddy és House párosításról szólt, illetve egy új orvosról, aki az etikus és morális nézetei miatt kerül sokszor House kereszttüzébe. Azt is lehetne mondani, hogy ez az évad a szerelmi szálakat „boncolja szét”, mivel jobban belemerülnek olyan elemekbe, amik okokként merülhetnek fel szakítások és válásoknál. Nem is csoda, hogy az évad végére House és Cuddy különválnak. Ekkor már nagyon érezhető volt számomra, hogy nincs már a House-ban annyi szufla, hogy sokáig lehessen ezt még húzni. Se az orvosi esetek, se pedig a karakterek interakciói sem voltak már olyan jók, mint évadokkal ezelőtt. Sokan azt várták, hogy a hetedik lesz az utolsó, de még úgy gondolták a készítők, hogy egy még kellett. Azonban a nyolcadik évad sem hozott megváltást. Jött két új orvos, akik szerintem egész jól kiegészítették a társaságot, de semmi újat nem mutattak. A megváltozott kórházi vezetés (Foreman-nel az élen) sem jelentett újdonságot, csak újból megmutatta House lázongását az ilyesmi ellen. Az egész évad nem ment semerre egészen az utolsó pár részig, ami pedig egyértelműen House és Wilson-ról szól. Az évad és a sorozat egyik legjobb jelenete pont ebben a cselekményszálban van benne, ami egyben vicces és megható. Ez már sajnos nem mondható el a sorozat lezárásáról, ami olyanra sikerült, mint az utolsó évad: átlagosra. Nem örültem, hogy így ért véget, de legalább végleg abbahagyták, még mielőtt tényleg kifutottak volna az ötletekből.

Az orvosi esetekről nem írtam sokat, mivel összességben úgy érzem, hogy nem ezekről szólt a House, de mindenképpen meg kell említeni őket, mert nem voltak szokványosak. A sorozat első felében nagy hangsúly volt ezekre fektetve, jóval érdekesebbek, bizarrak voltak, mint a későbbi évadokban. Viszont a második felében lévők sokkal karakterfüggő esetek voltak, amik valamilyen szinten kihatottak az orvosokra, ami nem annyira rossz. Azonban a végére teljesen érdektelenekké váltak ezek az esetek, ami pedig hozzájárult ahhoz, hogy a House végleg kimúljon.


A karakterek
Ahogy már az írásom elején említettem, a sorozat fő hangsúlya szerintem a karaktereken volt, és korántsem lett volna olyan élvezetes a House, ha nem ilyen szerepeket írnak, és nem ezek a színészek lettek volna. Kezdjük először a mellékszereplőkkel. House diagnosztikai csapatában lévő orvosok eltértek valamelyest a zsáner sablonjaitól. Mindegyiküknek megvolt a saját kis értékrendje, és sokszor összeütközésbe kerültek egymással az aktuális páciens egy tulajdonságától. Ez hihetőbbé tette a sorozatot, hisz annak ellenére, hogy orvosok, akiknek kötelessége segíteni a betegeken, nem biztos, hogy jó érzéssel teszik ezt. A nyolc évad alatt pedig megismerhettünk jó pár „orvosfajtát”, és nem sok olyan volt, akiket nem szerettem volna valamilyen szinten. A színészeik viszonylag jó munkát végeztek, habár az első hármasnak kellett egy kis idő, hogy jobban beleéljék magukat a szerepbe. Mint a kórház vezetője, Cuddy egy érdekes szereplő volt, mivel többször is megmutatta az évadok során, hogy nem a legjobb orvos, de tudja kezelni House marhaságait. Pedig House elég sok komoly „csínyt” elkövetett, ami miatt már rég ki kellett volna rúgni, és ez Cuddy-nak az érdeme, hogy mégsem tette meg. Egy erős női karakter volt, akit szórakoztató volt nézni. Wilson-nal a kezdetek óta nem volt semmi problémám. A színészt, Robert Sean Leonard-ot már a Holt Költők Társaságában is jónak találtam, ebben pedig ugyancsak nagyszerű volt. Érezhető rajta, hogy bizonyos szinten irritálja House, de csak ő az egyetlen, aki nyugodtan átverheti, viccelődhet a barátjával. A jelleme is érdekes, mert egyfajta kritikája az együttérző, rendes, jólelkű orvosnak. Wilson korántsem olyan morális, etikus karakter, mint azt hinnénk, de mindenféleképp a sorozat egyik jobb alakja, aki kiegészíti House jellemét.

És akkor rá is térnék a főszereplőre. Mint már azt írtam az elején, Dr. Gregory House nem az a szokványos orvos. Mindenkihez van egy-két ironikus, gúnyos megjegyzése, és a szarkazmust nagy szeretettel használja. Szereti átverni az embereket, főleg ha az valamilyen kibúvót jelent valami felelősség alól. Nem egy kellemes figura, de mégis oda voltak érte az emberek nyolc évadon keresztül. Miért van ez? Hisz például a Vészhelyzetben Romano doki egy hasonló jellemű karakter volt, akit a nézők (köztük én is) szerették utálni. Egy szemét karakter volt, aki mindig talált valakit, akit inzultálhat. A nagy különbség a két karakter között az, hogy House a sorozat főszereplője lenne, akit a nézőnek szeretnie kéne, nem pedig utálnia, különben a show megbukott volna. A karakter negatív tulajdonságait úgy kellett a nézők felé átadni, hogy az inkább szórakoztassa őket, minthogy felháborítsa. Ezért is volt jó választás Hugh Laurie, aki szinte egész életében komikus szerepeket játszott, mivel így ezt a komoly, megsavanyodott karaktert humorral töltötte fel. Az egy dolog, hogy House jelleme Sherlock Holmes-éra hajazott, de ezt a különcséget szórakoztatóan kellett bemutatni, hogy ne legyen olyan idegesítő a néző számára. Ez az, ami a sorozatot naggyá tette. Ha nem Laurie lett volna House, akkor nem is biztos, hogy ennyi évadot ért volna el a show. A karakter már megvolt, és az első osztályú volt, de ha nem lett volna egy olyan színész, aki képes lett volna úgy eljátszani ezt a negatív figurát, hogy a néző szimpátiát érezzen iránta, akkor megbukott volna a koncepció. Mert ne mondja nekem senki, hogy nem House miatt szerette meg a sorozatot. Szerencsére Laurie nagyszerű választásnak bizonyult, akinek köszönhetően nyolc évadon keresztül követhettük végig ennek a tragikus karakternek a sorsát.


Végszó
De kellett nyolc évad ehhez? Nem lett volna jobb hamarabb befejezni? Én jobban örültem volna, ha hamarabb fejezik be, de az igazság az, hogy még tovább is nézném. A karakterek és az interakcióik annyira tetszenek nekem, hogy a minőségromlás ellenére is a TV előtt ültem volna minden egyes résznél. A House egy eredeti orvosi dráma volt, ami hiányozni fog. De ha nem is így ítéli meg majd az utókor ezt a sorozatot, legalább egy világsztárt csinált Hugh Laurie-ból, és ezt teljesen megérdemli. Szóval, végezetül csak annyit írnék, hogy ne feledje senki, hogy „mindenki hazudik”.

Terra Nova sorozatkritika

xeLaR | 2012.05.24. 16:02 | kategória: sorozat

Az idei sorozatszezon is a végéhez közelít, és újra lehet majd várni a szeptembert, októbert, hogy a következő epizódot láthassuk a kedvenc sorozatainkból. Engem ez annyira nem izgat már, mivel a régi kedvenceim már nagyrészt kihaltak, és az új sorozatok, amiket választottam, nem voltak túlságosan jók (pl. The Event), így nem is élték meg ennek a várakozásnak az izgalmát. És most itt az újabb ilyen áldozat. Úgy tűnik mostanság nem tudok normális sorozatot választani, ami egy évadnál többet él meg.

Pedig a Terra Nova-ban lett volna lehetőség. Itt a Pc Dome-on is sokan várták ezt a dínós sorozatot, de a többség már a pilotnál dobta az egészet. Ha a koncepciót nézzük, akkor ez akár még szórakoztató is lehetett volna. A történet a jövőben kezdődik, ahol elképesztő mértéket öltött a légszennyezettség és a túlnépesedés a Földön. Egy szürke, kegyetlen jövő ez, egészen egy elképesztő felfedezésig. Ugyanis tudósok találnak egy fura „időrést”, amivel egy letűnt korba lehet eljutni, 85 millió évvel ezelőttre. Ezzel kezdetét veszi a Terra Nova program, ami zarándokokat küld abba az időbe, hogy felépítsenek ott egy kolóniát, hogy úgymond „mindent újrakezdhessenek”. A főszereplőink a Shannon família, akiken keresztül a nézők megtapasztalhatják, hogy 85 millió évvel ezelőtt nem egy barátságos hely. Egynek ott vannak a dinoszauruszok, amik sokféle módon keserítik meg a zarándokok életét. Másik probléma, hogy egy ellenséges tábor, a Hatosok is veszélyt jelentenek rájuk. Ez az „új világ”, és Shannon-éknek itt kell boldogulniuk, és megalapítaniuk a jövőjüket.

Szóval ez nem olyan rossz sorozatötlet, annak ellenére, hogy már olvashattunk, hallhattunk vagy láthattunk valami hasonló témájú művet. Viszont ez egy nagyszabású TV-sorozat lett volna, amiben a történet egyre bonyolultabbá, csavarosabbá válik, illetve jól keveredett volna a dráma és az akció. És persze mindez meg van toldva szépen kinéző dínókkal. Ez szerintem egy roppant szórakoztató koncepció. Azonban az egyetlen probléma a megvalósítás volt. Elég volt a pilotot megtekinteni, hogy tudja az ember, hogy ez bizony egy nagyon bugyuta sorozat.

De még milyen pilot volt ez! Még most sem tudom elhinni, hogy mennyire agyatlan lett az egész. Az ebben megtapasztalható hülyeség mellett egyszerűen nem tudtam elmenni szó nélkül, és rendkívül ideges lettem a sorozatra. Tényleg erre mondták az emberek, hogy ez jó lesz?! Az első problémám magával a bemutatott „jövővel” volt, amit egyszerűen nem hittem el. Pedig olyan idióta világokat és történéseket is elfogadok, amik mellett szinte senki nem megy el szó nélkül. Ez a jövő számomra annyira hihetetlenül butának, már-már visszafejlődöttnek tűnt, hogy ez engem sértett meg. Tehát nem kezdett jól nálam a pilot. A jövőbeli cselekmények voltak a pilot legrosszabb részei, amik közül kiemelném a családfő, Jim Shannon megszökését a börtönből, ami teljes egészében kimaradt a kezdő epizódból. Az egy dolog, hogy ki lehet hagyni jeleneteket, de ebben meg is említik, hogy egy szigorúan őrzött börtönben van, ahonnan nem lehet csak úgy kisétálni. Persze a következő jelenetben pedig már egy tömegközlekedési eszközön utazik a megváltást jelentő „időjárat” felé. A megérkezés Terra Nova-ra nem sikerült rosszul, csupán túlságosan szirupos lett. Ahogy Shannon-ék legkisebbike megetet pár növényevő dinoszauruszt, a nézőnek azonnal a Jurassic Park emlékezetesebb jelenetei jutnak az eszébe, illetve az, hogy ebben ez már túlságosan is cuki, idilli és aranyos. Bár ekkor megismerjük a kolóniát és a fontosabb szereplőket, a középpontban a Shannon család áll, és hamar rájövünk, hogy egy idegesítő bagázs. Míg mondjuk Jim és felesége, Elisabeth még tűrhető jelenség, addig a három gyermek az elviselhetetlenség határát súrolják. Josh a tipikus nyavalygó tinédzser fiú, aki bár jogosan van kiakadva a börtönviselt apjára, mégis minden egyes dialógusa után egyre idegesítőbb lett. A mindentudó, okoskodó Maddy sem ébresztett bennem pozitív érzéseket, de a pici Zoe még annyira sem, mert ő főleg csak akkor jelent meg, amikor valami cukit, aranyosat kellett mutatni. Szóval nem igazán tetszettek a „főszereplők”, de ez az ellenszenv eltörpül a mellett, ahogy a pilotot lezárták. Először is megmutatták, hogy kik is a Hatosok, aztán pedig megvolt az első „izgalmas” dinós jelenet. Az egy dolog, hogy a Hatosok létezése eleve idegesített, mert akarva akaratlanul is a Lost jutott eszembe róluk, de a pilot alapján nagyon bénának tűntek. Nem éreztem, hogy miért jelentenének nagy fenyegetést a táborra. A dínós jelenet viszont valami eszméletlenül idiótára sikerült. Csakhogy mindenki értse, a Terra Nova tinédzserei kiszöknek a kolóniáról, hogy egy jót bulizzanak az éhes dínókkal és egyéb veszélyes növényekkel és ragadozókkal teli erdőben, és természetesen megtámadja őket egy csapat raptor, amik elől egy páncélozott kocsiban keresnek menedéket. Vannak fegyvereik, lőszerük is egy kevés, és bár a raptorok támadásai apránként szedik szét a kocsit, mégis ez a legbiztonságosabb hely, ahol lehetnének. Erre az egyik lány megkattan, és úgy gondolja inkább visszafut a kolóniára (az éjszakában), mert úgyis megeszik őket a dínók. Erre magához vesz egy géppuskát tele tárral, miközben épp előtte mondták, hogy alig van töltényük, és otthagyja őket a francba. Na, vajon mi történik? Ennél hülyébb dolgot régen láttam sorozatban, filmben, vagy akárhol. Viszont a legjobb az egészben, hogy mégsem hal meg a lány a rész végére, csak „súlyosan megsebesül”. Na, ekkor akadtam ki végérvényesen. A pilot megölte nálam ezt a sorozatot. Tudtam, hogy komolyan nem vehetem, és legfeljebb csak az idiótaságai miatt lehet majd „élvezni”. Nem is tudom, hogy miért nem dobtam azonnal én is.

És lehet meglepő lesz ez a kijelentés, de érdemes volt tovább néznem. Persze nem azért, mert sokkal színvonalasabb lett volna, vagy komolyabban lehetett venni. Sokkal inkább érdekesebb lett. Erre talán a legjobb példa a harmadik epizód volt. Ebben egy kutatóállomással megszakad a kapcsolat, és a kolóniáról ki kell küldeni pár embert, hogy megtudják mi történt. Jim (aki valamilyen módon erre a részre megfázott), a felesége és még páran kimennek az állomásra, ahol kiderül, hogy egy olyan vírus szabadult el, ami lassan kitörli az emlékezetet, és valahogy ezt meg kell állítani mielőtt a kolóniára is elérne. Ebben a részben is észrevehető, hogy mennyire egyszerűre lett megírva a sztori. Már az elején, amikor látjuk Jim-et megfázva, rá lehet jönni, hogy ennek nagy szerepe lesz a rész folyamán, és nem is csodálkoztam, amikor kiderült az okosnak megírt karaktereknek, hogy Jim-re nem hat a vírus. Már-már szánalmasnak mondható, hogy ennyire bénára írták meg ezt a részt is. Viszont volt benne egy olyan jelenet, ami nagyon megfogott, és emiatt nem hagytam abba a sorozatot. Taylor, a kolónia katonai vezetője is elmegy a kutatóállomásra, és ő is megfertőződik a vírussal. A rész végén Taylor, aki azt hiszi, hogy egy pár évvel ezelőtt lezajlott háborúban van, túszul ejt valakit, és a kolónia katonáinak kell észhez téríteni őt. Ekkor elhangzik egy-két fontos információ Taylor múltjából, amire meglepően komolyan reagált. Az egész jelenet azért tetszett, mert az eddig általam átlagos és valószínűleg gonosz katonai vezetőnek hitt Taylor (akit mellesleg Stephen Lang alakít, az Avatarból) jellemét és előtörténetét érdekesen mutatta be. Ez meglepő is volt a számomra, mert ez teljesen eltért a sorozattól „várt” egyszerűségtől. Ez a jelenet tette Taylort a kedvenc karakteremmé.

A rész után pedig egyre több pozitív dolgot fedeztem fel a sorozatban. A Shannon família elviselhetőbbé vált, több mellékszereplőt is megkedveltem (pl. a kolónia bárjának tulajdonosát, Boylant, vagy a Hatosok vezetőjét, Mirát), és az epizódok sem tűntek annyira gáznak. Szóval akár azt is mondhatnám, hogy jobb lett a Terra Nova a vége felé. Kiderült, hogy miért kell a Hatosoktól tartani (pl. amikor a kolóniát egy karnotaurusszal támadják meg), és úgy általánosságban véve is izgalmasabb lett a sorozat. Úgy értem, hogy a fináléban Jim-nek egy ragadozó dínót és egy robbanást kell lefutnia, ami talán az egyik legélvezetesebb jelenet volt az évad során.

Azonban minden hiába volt már. Több részt nem rendeltek be, így hát ki lehet jelenteni, hogy véget ért. A forgatás eszméletlen költségekkel járt, és az eredmény nagyon elmaradt a várakozásoktól. Az egész koncepciót rosszul kezelték, mivel megpróbálták a lehető legnagyobb nézőközönségnek eladni magukat. A családnak a Shannon-ékra való fókuszálással, a gyerekeknek a dínókkal, a tinédzsereknek a fiatal szerelmi szálakkal, illetve a sci-fi elemekkel, de hiába, mivel egyik réteget sem elégíti ki eléggé az, ami ebben benne van. A család szinte tökéletes, nincs semmi gondjuk. Dínók alig vannak a sorozatban, és azok sem néznek ki jól. A tinikkel pedig inkább nem is foglalkoznék, mert számomra ők voltak a legnagyobb negatívumok. Az epizódokban alig volt valami intelligencia, és az egész sztori sem volt túlságosan jobb.

Mégis akkor miért érzem úgy, hogy kár érte? Hát főleg azért, mert a vége fele a hangulat nagyon hasonlított egy másik, jobb, általam nagyon kedvelt sorozathoz, a Csillagkapuhoz. Mielőtt még bárki bármit is szólna, el kell azt mondani, hogy a Csillagkapu sem volt túlságosan „okos” vagy komoly sorozat. Azonban a karakterei naggyá tették az egész produkciót, ami miatt érdemes volt visszatérni minden héten. Olyan hangulata volt, ami garantálta, hogy jól fogsz szórakozni. A Terra Nova pedig kezdett közelíteni ehhez a hangulathoz. A fontosabb szereplőket nagyon megkedveltem, és érdekelt, hogy merre akarják terelni a készítők a sorsukat. És ezért kár a Terra Nova-ért. Annyi mindent lehetett volna csinálni ezzel a koncepcióval, a karakterekkel, a környezettel, de a készítők valahogy elmajomkodták az egészet. Sajnos teljesen jogos volt, hogy elkaszálták a végén.

Chuck sorozatkritika

xeLaR | 2012.02.19. 22:02 | kategória: sorozat

Párszor már írtam, hogy a 2007-es televíziós idény nem volt a legjobb az írósztrájk miatt. Nagyszerű, már futó sorozatok lettek ezzel megcsonkítva, és sokaknál ez volt a vég kezdete. Azonban a legrosszabbul egyértelműen az új sorozatok jártak, amiknek abból kellett felépíteni egy hűséges nézőközönséget, amennyi kész forgatókönyvük volt. Nem csoda, hogy sokaknak nem is adták meg az esélyt, hogy bizonyítsanak egy második évaddal. Azonban akadtak sorozatok, amik valahogyan átvészelték ezt az időszakot. A Chuck egyike volt ezeknek.

Pedig ha jól megvizsgáljuk az alapkoncepciót, akkor sokaknak feltűnhet, hogy ez egy nagyon általános, lerágott csont történet. Van egy ember, aki valami képességet kap, és aztán harcol a gonosz ellen, vagy kém lesz, stb. Ennyi az egész. Az sem volt újdonság, hogy a főszereplő egy „nerd”, egy tipikus lúzer, aki szereti a számítógépes játékokat, a Star Wars-t meg az efféléket. Egy hasonló próbálkozás a Jake 2.0 volt, és elég hamar megbukott. Eleinte úgy éreztem, hogy ez vár a Chuck-ra is, mivel nevetségesen komolytalannak tűnt. Azt gondoltam, hogy a Lost és a hasonló komoly sorozatok mellett ez labdába sem fog rúgni nálam. Nagyot tévedtem. Ötévadnyi nevetést, akciót és drámát kaptam, és néha jobban szórakoztatott, mint a „komolyabbak”. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez a sorozat istencsászár volt minden tekintetben. A Chuck sok tekintetben nagyon gyermeteg volt, és néha idegesítően ostoba dolgokat húztak meg, de nagyszerű kikapcsolódást nyújtott.

Chuck Bartowski-t, a cím- és főszereplőt egy elég szerencsétlen figuraként ismerjük meg. Az életével többé-kevésbé elégedett, pedig ő maga is tudja, hogy többet is elérhetne. Elvégre okos, a Stanford-on tanult (habár onnan kirúgták), mégis inkább „elfecsérli” az életét játékokkal, filmekkel, illetve egy olyan munkahellyel, ami nem használja ki a tehetségét. A legjobb barátjával, Morgan Grimes-zal élik a „nerd-ök” életét, és eszük ágában sincs kitörni ebből a létből. Ebben próbál segíteni Chuck nővére, Ellie, aki szeretné igazán boldognak látni a kisöccsét. Az mondjuk nem segít Chuck-nak, hogy Ellie barátja, Devon is próbálkozik, aki első látásra egy kigyúrt macsónak néz ki, akinek minden sikerül. Szóval Chuck nem igazán akar változtatni semmin. Azonban az élete gyökeresen megváltozik, mikor az egykori Stanford-i szobatársától, Bryce Larkin-tól kap egy e-mailt. Mikor megnyitja a levelet, egyszerre képek áradata villan fel a monitorán, majd mikor a procedúra befejeződik, Chuck elájul. Bryce ugyanis egy kettősügynök, és ellopott egy szupertitkos adatbázist, amiben az USA hírszerzésének összes titka megtalálható. Mikor Bryce már épp megléphetne a lopott adatbázissal, lelövik, és a végső pillanataiban elküldi a szerzeményét Chuck-nak. Mind az NSA és a CIA kiküld egy-egy ügynököt, hogy szerezze vissza a titkokat, de csak Chuck-ot találják meg, akinek a fejében létezik az információ, és különféle képekre, hangokra, arcokra, és sok másra bevillannak a titkok részletei. A két ügynökségnek nincs más választása, mint megvédeni Chuck-ot, amíg létre nem tudnak hozni egy új adatbázist. Így a lúzer kap két védelmezőt: John Casey-t, az NSA egyik legkeményebb ügynökét, aki lelőtte Bryce Larkin-t; illetve Sarah Walker-t, a CIA egyik kiváló kémjét. Ezzel Chuck-nak az élete a feje tetejére áll, ahogy titkolóznia kell baráti és szerettei előtt az életéről, és közben pedig mindenféle veszélyes küldetésen vesz részt, ahol terroristákat és rivális kémügynökségeket kell megfékeznie. Mindezt persze mókával, kacagással, akcióval és románccal tölti tele a sorozat, ami egy meglepően szórakoztató elegyet alkot.

Mint ahogy azt már írtam, ez a történet semmiképp sem a legeredetibb dolog a világon, de amitől működik, az egyértelműen a karaktereken és az színészek alakításain múlott. Chuck és Morgan barátsága természetesnek tűnt már az elejétől fogva, ami főleg annak köszönhető, hogy a színészek a való életben is jó barátok. Ami például nálam nagyon meglepő volt, az Devon személyisége volt. A magyar szinkronban „Szuper kapitánynak” (angolban Captain Awesome) gúnyolt karaktert az elején nem igazán fogadtam el, mivel az olyan művekben, amiben Chuck-hoz hasonló lúzer karakterek lézengenek, ott a kigyúrt szuperemberek mind gúnyolják, bántják őket valamilyen módon. Bár a készítők eleinte Devon-ból is egy gonosz kémet akartak volna csinálni, a végeredmény azonban sokkal jobb lett. Devon nem a megszokott sztereotípiát követte, és mindig jól viszonyult Chuck-hoz. Ennek köszönhetően pedig hamar megszerettem őt is, és számomra a show egyik legnagyobb figurája lett. Persze azonban nem szabad kihagyni a másik két kémet sem, akiknél jobbat el sem tudnék képzelni. Casey az a tipikus kemény, fegyelmezett figura, aki az évadok során egyre meglágyul, de közben persze nem veszti el a profizmusát. Sarah pedig nem csak egy egyszerű női karakter, aki csak azért van, hogy később összejöjjön Chuck-kal (illetve, hogy a közönség nyálcsorgatva bámulja őt), hanem neki is vannak nagyon bonyolult problémái, amiket valahogyan kezelni kell. Az alakításoknak és a szereplőknek köszönhetően pedig egy olyan hangulat kerekedett ki az évadok során, amilyet kevés más mostani sorozatban látok.

Az első évad viszonylag jó kritikákat kapott, és a heti nézőszám is elég volt ahhoz, hogy meghosszabbítsák a sorozatot. Ennek ellenére én például már alig emlékszem, hogy mi is történt akkor. Ez valószínűleg azért van, mert a sorozat eleje túlságosan is epizodikusra sikerült, nem sikerült összefüggő történetet kreálni neki. A már sokszor emlegetett írósztrájk is rásegített erre, ami miatt csak 13 részből áll ez az évad. És az igazság az, hogy az ebben az évadban látottak nem azt a Chuck hangulatot árasztotta, ami a későbbiekre lett jellemző. Ettől persze még nem rossz ez a 13 epizód, mert jó pár olyan dologba enged betekintést a történet, ami sokkalta árnyaltabbá tette a különféle karakterek motivációját (főleg Bryce-ét), illetve elhinti a románc magvait, ami majd csak jóval később hajtott ki. Szóval, az első évadot egyfajta felvezetésnek lehet tekinteni.

A második évadon sok múlott. Az előző csonka szezon után ennek össze kellett sűrítenie a kimaradt szálakat, és ugyanakkor a folytatásra is fókuszálni kellett. Nehéz feladat, de úgy tűnik, hogy az írósztrájk csak segített a sorozatnak, mert erősebben tért vissza a Chuck. Ezt azért mondom, mert a sztori most már valamennyire egybefüggött, és még meglepően jó is volt. Az előző évadban bemutatott Fulcrum ügynökséget mesterien kötötték össze Chuck családjával, illetve a szerelmi szál is érdekesebbé vált. Az eddig főleg a háttérben látható karakterek (például Jeff, Lester és Big Mike) sokkal nagyobb szerepet kaptak, és szórakoztatóbbak voltak. Még az epizódok gonosz figurái is jobbak lettek, mivel híresebb színészek formálták meg őket (például Michael Clarke Duncan-t már az évad első részében láthatjuk). Emellett még több olyan epizód is volt, ami vagy parodizálta, vagy pedig tisztelettel adózott kultikus, illetve népszerű filmeknek, figuráknak (például James Bond különböző megformálásainak, vagy éppen a Die Hard-nak). Talán az egyetlen, aki megszenvedte ezt az évadot, az Morgan volt, aki egyáltalán nem tűnt viccesnek, sem érdekesnek. A hihetetlenül szórakoztató és nagyszerűen megírt szezon ellenére sötét fellegek jelentek meg a sorozat feje felett. A nézőszám ugyanis kezdett megcsappanni, és a csatorna nem akarta megtartani a Chuck-ot egy következő évre. Azonban egy óriási, nézők által szervezett kampánynak és a Subway-nek köszönhetően, a Chuck folytatódhatott.

Bár vicces volt látni az évad során a szponzor különféle reklámjait, ez mégsem csökkentette a sorozat színvonalát. Bár el kell ismerni, valamennyit csökkent az előző óta, de az annyira zseniális volt, hogy nehezen lehetett volna überelni. Ez főleg két dolognak volt köszönhető. Az egyik, hogy eleinte csak 13 rész lett berendelve a sorozatból, de aztán hattal még megtoldották az évad közepén, ami azt eredményezte, hogy a történet nem lett olyan jól összerakva. A második pedig Daniel Shaw-hoz (Brandon Routh alakításában) köthető, aki feleslegesen szította az indulatokat Sarah és Chuck között. A szerelmi szál sajnos eddigre idegesítővé vált. Kb. mindenki tudta, hogy a címszereplő összejön a szexi szőke kémlánnyal, viszont az meg nem érdekelt senkit, hogy ez hogyan is történik meg. Azt sem találtam jónak, hogy többet szerepeltették Jeff és Lester párosát, mint azt kellett volna. Mondjuk azért volt újdonság ebben az évadban is, köszönhetően annak, hogy Chuck adatbázisa egy jelentős változtatáson esett át a második szezonfináléban. Megint volt rengeteg híres vendégszínész, akik közül Armand Assante-t emelném ki, aki nagyon szórakoztató volt számomra, és a következő évadban is szerepelt. Az utolsó hat részben pedig Shaw is pozitívumok közé került, amit igazán nem részleteznék, hogy miért, mert azt látni kell. Nem volt rossz ez az évad, mert sokkal többet ment előre a történet, mint az előzőben. A karakterfejlődés jobb volt, több titok derült ki, és jól lett kezelve minden. Viszont érezhető volt az is, hogy a Chuck-ban nem volt már sok szufla, és sokan (köztük én is) azt várták, hogy a következő évad egyben az utolsó is lesz.

Nem lett. Bár megint 13 berendelt részről volt szó, végül összesen 24-et kaptunk. Azonban itt sajnos nem működött a „több az jobb” elve. Kezdett nagyon ellaposodni a sorozat, ahogy a legtöbb konfliktusforrást lezárták. Pár új dolgot azért beleraktak, de összességben az nagyon kevés volt ahhoz, hogy a sorozat a régi fényében tündököljön. Persze attól még szórakoztató maradt a szereplők beszólásai, és az akció is viszonylag jó volt, de nem volt már a régi. Ami viszont mindenképpen pozitívum, az Timothy Dalton alakítása volt. Egyszerre volt félelmetes és nevetséges, és az évad során mindig meg tudott nevettetni. Emellett örültem a sok visszatérő karakternek, mert többnyire szórakoztatóak voltak, és vicces sztorikat kreáltak köréjük. A főcsapat dinamikája is egy picit megváltozott, és ez inkább pozitív változás, mint nem. Összességben csak ennyit tudok írni róla. Egy teljesen OK évad volt, ami elég nagy indikátora annak, hogy a Chuck már a végét járta.

Szerencsére a készítők is észrevették ezt, és már előre bejelentették, hogy az ötödik az utolsó, és csak 13 rész lesz. Ennek örültem, mert ez azt jelentette, hogy a sztoriban nem lesz olyan törés, mint az előző két évadban. És nagy dolgokat vártam a végső évadtól. Sajnos hiába. Nem mondom, hogy rossz lett, de a hangulata már nem volt meg. A részeken alig nevettem, és nem is volt túlzottan érdekes. Talán a legrosszabb dolog benne a végső gonoszként felépített Nicholas Quinn (Angus Macfadyen alakításában). Egyszerűen nincs meg benne az, ami az előző évadban Volkoff-ban, és az azelőttiben Shaw-ban is megtalálható. Ez elég nagy hiba, mert az évad során újra láthatjuk Shaw-t, és a közreműködésével az évad egyik legjobb részét kaptam meg. Érdekesség még, hogy a szezon egyik része „Budapesten” játszódik, és próbálnak magyarul beszélni. Az egy dolog, hogy nem magyar statisztákat használtak, de több olyan jelenet is van abban a részben, amikor tökéletes magyarsággal beszéltek. Biztos így viccesebbnek tűnt. Az évad során több kisebb cselekményszál volt, ami vagy elment, vagy teljesen hidegen hagyott, de érezhető volt, hogy próbálják elvarrni a megmaradt szálakat. A kétrészes finálé pedig számomra kicsit felemás lett, de úgy ért véget, ahogy elkezdődött.

Ennyi volt a Chuck. Egy egyszerű, humoros akciósorozat, ami nem vette túlságosan komolyan magát. A benne játszó színészek megtettek mindent, hogy élettel töltsék tele a képernyőt, és hogy megszeressük őket. Ezért a nézők mindent megtettek, hogy a képernyőn tartsák őket, amit évadokon keresztül sikerült teljesíteni. A Chuck egy különleges sorozat volt a számomra. Nem örülök, hogy többé nem láthatom, ahogy újabb és újabb kémszervezeteket döntenek romba, vagy hogy milyen újabb idióta dolgok történnek a Buy More-ban. De örültem, hogy nézhettem. Köszönöm Chuck.

The Event sorozatkritika

xeLaR | 2011.06.11. 22:15 | kategória: sorozat

A harmadik évezred első évtizedében egy elég jelentős komolyodás ment végbe az amerikai sorozatoknál. A Lost, a 24, a Szökés és társaik a könnyed kikapcsolódás helyett megrendítő drámát és lélegzetelállító akciót hoztak el. Persze a közönség azonnal megszerette ezeket az érdekes koncepciókat, és ezzel újabb és újabb ilyen sorozatok láttak napvilágot. Nem mintha az összes közülük olyan jó lett volna. Az Invasion (itthon Rejtélyek városaként futott), illetve a FlashForward című sorozat mindössze egyetlen évadot élt meg, amik bár nem voltak hihetetlenül rosszak, de a csökkenő nézettség megölte őket. Aztán eljött 2010.

Ekkor ért véget az évtized két legjelentősebb sorozata, a Lost és a 24, és a közönségnek valami újat, valami hasonló minőségű produkciót kellett találni. Valami olyat, ami képviseli mindkét sorozat legjellegzetesebb stílusjegyeit. És ekkor jött „Az Esemény”. A The Event-re keresztelt sorozat egy nagyszabású marketingkampánnyal nyitott, ami azonnal felkeltette az érdeklődést. Merénylet az elnök ellen, egy repülőgép eltérítés, egy szigorúan őrzött titkos létesítményben élő foglyok, és egy titokzatos eltűnés adta a show alapját. Ezeknek azonban semmi közük sincs az „eseményhez”, csupán egyszerű, apró momentumok egy nagyobb sztoriban, amely monumentális csavarokat és történéseket ígér. Természetesen sokaknak megtetszett az alapötlet, ahogy nekem is. Alig vártam, hogy egy újabb Lost kaliberű műsort nézhessek.

Amikor elkezdődött a sorozat, szinte mindenki bizakodó volt. Persze, néhányan nem fogadták túlságosan jól, hogy egy sci-fit csináltak belőle, de egyáltalán nem volt rossz az első epizód. Ha jól emlékszem, akkor itt a Dome-on se volt rossz a fogadtatása. Aztán mindössze négy rész elteltével szinte már csak én néztem itt a sorozatot. Pedig nekem se tetszett, amit láttam. Az amerikai közönség is nagyjából ugyanígy reagált, és a kezdeti nézettség (közel 11 millió) elég nagyot zuhant a sorozat végére (volt olyan időszak, amikor 4 milliónál kevesebben nézték). Ennek a hatalmas visszaesésnek köszönhetően a sorozatnak befellegzett. Ez egyrészt szomorú, mivel sok potenciál volt benne. Másrészt viszont talán mindenkinek jobb, ha gyorsan el is felejtődik ez a műsor. Mert gáz volt.

Pedig érdekesen indult. Sean Walker (Jason Ritter) a barátnőjével, Leila-val (Sarah Roemer) a vakációjukat töltenék el egy luxushajón a lehető legnagyobb nyugalomban, mikor egyszer csak a lánynak hirtelen nyoma vész, és valamiért egy gyilkosság elkövetéséért kezdik el üldözni a fiút. Mivel más lehetősége nincs, menekülni kezd, ugyanakkor pedig ki akarja deríteni, hogy mi is történt a szerelmével. Eközben persze már jó ideje párbeszédet folytat az új elnök, Elias Martinez (Blair Underwood), egy különös létesítmény foglyainak a vezetőjével, Sophia-val (Laura Innes), aminek persze nem örül a titkosszolgálat feje, Blake Sterling (Zeljko Ivanek), aki szerint ezek az emberek veszélyesek. Az elnöknek persze nem tetszik, hogy így bánnak velük, és szeretné felfedni kilétüket a világ előtt. Mikor eljön ez a nagy nap, mikor már épp a beszédét mondaná a szabad világ vezetője, egy repülőgép száll fel, és az utasai nem is sejtik, hogy egy merénylet szerencsétlen részesei lesznek. Ám mielőtt bekövetkezne a tragédia, a gép az utasaival együtt eltűnik a levegőben. Senki sem tudja, hogy mi történt. Egy azonban biztos: ez nem az „esemény”.

Ez persze csak az első epizód cselekménye volt, amit szerintem egész jól hoztak össze a készítők. A történetvezetése nagyszerűre sikerült, ahogy ugrált az időben az egyik karakterről a másikra. Jól bemutatta a főbb szereplőket, hogy kiket fogunk majd megszeretni, és kikre kell vigyázni, mivel rosszban sántikálnak. Sajnos azonban a sorozat elég hamar ráébreszti az nézőt, hogy nem fog itt jól felépített karaktereket találni. A legtöbb szereplő már megalapozott sablonokra épülnek (pl. Blake, mint a gonosz titkosszolgálatos fazon, vagy Sophia, mint a titokzatos, mindentudó manipulátor). Emellett még ott van a főhős, Sean Walker is, aki elég hamar unalmassá vált, mivel a szorult helyzeteket karcolások nélkül ússza meg, illetve mindig sikeresen megoldja az elébe kerülő különböző problémákat. Rajta kívül azonban szinte mindenki változásokon esik keresztül az évad alatt, ami csak jót tett a sorozatnak, habár még mindig elég kidolgozatlanok voltak így is. A színészi játékot nem igazán kritizálnám, mivel senki sem volt túlságosan kiemelkedő bármilyen irányban. Talán Zeljko Ivanek játéka tetszett a legjobban, aminek köszönhetően a karaktere is picit szimpatikusabb lett, növelve ezzel a műsor színvonalát.

A The Event-nek furcsa hangulata van, ami sajnos annak köszönhető, hogy az évad második felét radikálisan átalakították. Az eleje nagyon Lost-os, időben ugrálós marhaság, aminek lényege, hogy a karaktereket jobban bemutassa. Sajnos ezzel az volt a baj, hogy a történet maga nagyon pörgősre sikerült, míg ezek a flashback-ek többnyire unalmasak voltak, és nem is voltak igazán meggyőzőek. Az se volt túlságosan kedvező, hogy ilyen gyors volt a történetvezetés. Egy részben annyi minden történik, hogy egyszerűen lehetetlen normálisan követni az eseményeket. Az évad második fele sajnos csak rontott ezen, mert kivették az unalmas flashback baromkodásokat, helyette inkább még több jelen időben lévő jeleneteket kaptunk. Lehet, hogy másnak tetszett ez a változás, de nálam azt érte el, hogy teljesen hidegen hagyjon a sorozat. Ha bekapcsoltam egy részt, akkor csak azt láttam, hogy szinte egymás után jöttek a feszültebbnél feszültebb jelenetek, illetve ötpercenként váltottak egy karakterről a másikra, amivel szerintem még jobban összezavarták a nézőket. Azonban mindent összegezve úgy érzem, hogy nem is volt egységes hangulata a The Event-nek. Azon kívül persze, hogy feszültséget sugárzott még akkor is, amikor nem kellett volna. Ez pedig elég hamar egysíkúvá, unalmassá tette a sorozatot.

De végre térjek már rá a lényegre, a történetre. Hiszen feszültségről írok, ami természetesen akciódús, illetve hihetetlenül drámai jeleneteket ígér. És természetesen ez mind benne van. Karakterek halnak meg, monumentális pusztítás is történik a 22 epizód során, és természetesen a szerelem is felüti a fejét a sorozatban. Ez csak nem lehet rossz, ugye? Sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy a show írói nagyon elrontottak valamit, mert ez kegyetlenül gázra sikerült. Még az első három résszel úgy nem is igazán volt bajom, elkönyveltem egy átlagos sorozatnak. Bemutatta, hogy az idegeneknek milyen fura technológiájuk van, illetve mi is a céljuk valójában. Eközben persze Sean menekül, közben egy szövetségesre is szert tesz méghozzá egy FBI-ügynök személyében. Mondjuk már itt is voltak fura pillanatai a sorozatnak, mint például mikor Sean-t elfogja az FBI, és azok az autójukkal pont a lezuhant repülőgép felé hajtanak, ahol az idegenek egy csoportja „takarítja a helyszínt”. Őket is épp „eltakarítanák”, mikor egy ehhez hasonló baleset éri őket. Tekintve, hogy ekkor még komolyabb sorozatként tekintettem erre, ez egy „picit” furának hatott. Azonban a hatodik és a hetedik epizód volt a fordulópont nálam, ahol végre én is rájöttem, hogy ettől a sorozattól ne várjak semmi jót ezentúl. Mi történt? A hatodik részben az idegenek fogvatartott vezéregyéniségét szabadon engedik, akit persze titkon nyomon követ a titkosszolgálat egy radioaktív izotóppal. Mivel az idegeneknek pont van egy embere a titkosszolgálaton belül (méghozzá a főnök „jobbkeze”), azonnal elindul az izotóppal, hogy megzavarja a megfigyelést, ezzel lehetőséget adva a vezérnek, hogy eltűnhessen. Azonban az egyik ügynök rájön a turpisságra, és le akarja buktatni az idegent, így az inkább leüti, és elrejti a fickót egy csomagtartóban. Később a részben ez az idegen súlyos sérüléseket szenved, és kórházba kell vinni. A hetedik rész a hülyeség netovábbja volt, mikor az elnök és Blake ki akarták deríteni, hogy ki volt az, aki belülről segített Sophia-nak. Szerencsére megtalálják a csomagtartóban lévő fickót, aki azonnal rámutat a kórházban fekvő ügynökre. Persze először ki akarják deríteni, hogy tényleg ez az igazság, méghozzá egy egyszerű teszttel, amit könnyedén meghamisíthatnak az idegenek. Természetesen az derül ki, hogy a csomagtartóból szabadult ügynök az idegen kém, amit azonnal tényként kezelnek, és elviszik valahová, hogy soha többé ne lássuk. Az persze más kérdés, hogy a hatodik epizódban ugyanez a pali végig a megfigyelőhelységben volt méghozzá több ügynökkel, köztük Blake-el is. Azaz sziklaszilárd alibije van. És még ha meg is kérdőjeleznék ezt, akkor simán visszanézhetnék azt a több száz kamerának a felvételét, ami biztos megtalálható a Fehér Házban. De nem, inkább egy nyamvadt teszt eredményeire hivatkoznak. Ez egy akkora eszméletlen nagy hülyeség, hogy még most sem tudom, hogy sikerült ezt így összehozni. Persze az évad első fele nem csak ilyen orbitális baromságokból állt. Voltak unalmas, felesleges flashback-ek és mellettük futott a normális cselekmény is, ami csak ontotta a furábbnál furább történéseket, illetve az „eldobható, egyszerhasználatos” karaktereket. Ezt a tíz részt sokkal okosabban is össze lehetett volna hozni, és hiszem, hogy akkor egy második évadra is viszontláthattuk volna a sorozatot.

Az évad második felét kicsit jobban alkották meg. Kikerültek az idegesítő flashback jelenetek, így ezzel több időt kapott a lényeges cselekmény. Arról nem is beszélve, hogy itt történnek meg a legjelentősebb jellembeli változások. Blake-ről kiderül, hogy egyáltalán nem gonosz, csak az ország biztonságát próbálja garantálni, az elnök kilép a jóságos szerepéből, és keményebben lép fel az idegenekkel szemben, illetve Sophia személyisége is radikálisan megváltozik. Bár a színészeknek sikerült ezt a változást jól érzékeltetni, a történet nem nagyon mozdult el a jó irányba. Az idegenek mindenáron meg akarják szerezni a Földet, Sean találkozni akar azzal az emberrel, aki tönkretette az életét, míg az elnöknek a belső fenyegetéseket is kezelnie kell a külsők mellett. Kár, hogy olyan gyorsan halad a történet, mivel ez akár még jó is lehetett volna. Sajnos azonban itt már a készítők is érezhették, hogy nincs esély egy második évadra, így megpróbálták elvarrni az összes szálat. Méghozzá mindenáron. Például van benne egy öregember, aki tudja, hogy léteznek idegenek már a sorozat kezdete óta, és ő rabolta el Sean barátnőjét, és kent rá egy gyilkosságot. Jó pár részen keresztül fel lett építve, hogy ő még nagyobb fenyegetés is lehet, mint az idegen-idióták. Ám mikor Sean és ő végre szemtől szemben állnak, akkor alig két perc alatt kiderül, hogy ő egy „jófiú” lenne, és ahhoz, hogy Sean megállítsa az idegeneket, neki meg kell halnia. És fejbe lövi magát. Ez a sorozat úgy dobálja el az érdekesebb karaktereket, mintha olyan sok lenne neki. Természetesen a záróepizód sem sikerült túl meggyőzőre. Arról meg inkább nem is beszélek, hogy az egész sorozat alatt kb. semmit sem tudunk meg az „eseményről”.

A The Event egy hatalmas nagy csalódás. Az alapötlet nem egyedi, de volt benne potenciál. Aztán az egészet tönkretette a rosszul megírt sztori. Nem tudom, hogy ezt hogyan sikerült összehozni az íróknak, de ez egyszerűen nevetséges. A karakterek sem túlságosan jók, de a színészek kihozzák belőlük a maximumot. A hangulata semmilyenné válik egy idő után, pedig a készítők mindent megtettek, hogy egy igazán komoly sci-fit hozzanak össze. A baj csak az, hogyha nem lenne ilyen komoly, hanem egy kicsit túljátszották volna, akkor még talán élvezetes is lehetett volna. Azonban ez így csak egy eszméletlenül unalmas, béna sorozat. Eseménytelen.

Utolsó módosítás: 2011.06.12. 11:12

Stargate Universe sorozatkritika

xeLaR | 2011.05.28. 22:30 | kategória: sorozat

SPOILERES ÍRÁS KÖVETKEZIK! ÉN SZÓLTAM...


Roland Emmerich és Dean Devlin nem igazán tudhatta, hogy milyen lavinát indítanak el a 1994-es Csillagkapu című filmjükkel. Ez az átlagos popcorn-sci-fi egy titokzatos és ősi szerkezetről, amely átjárókat tud nyitni több ezer fényévnyire lévő világokra, megfogta az emberek fantáziáját. Bár maga a film megosztja az embereket, magában az ötletben rengeteg potenciál van. Így gondolhatta ezt Brad Wright és Jonathan Glassner is, akik egy TV-sorozatot alkottak a koncepcióból. A Stargate SG-1, ami itthon csak simán Csillagkapu név alatt futott, a film eseményei után játszódott, amikor is egy idegen támadás után az amerikai kormánynak újra kellett indítania a Csillagkapu-programot, hogy elhárítsák ezt a veszélyt. Így létrejött a CSK-1, egy csapat, ami 10 évadon keresztül mutatta meg, hogy is kell világokat megmenteni. Jack O’Neill, Samantha Carter, Daniel Jackson és Teal’c kalandjai máig kellemes élményként maradtak meg bennem. Egy olyan műsor volt, ami elé minden gond nélkül le lehetett ülni, kikapcsolni az agyad, és élvezni a műsort. Mert ez a show nagyon távol állt a komolyságtól.

A Csillagkapu sorozatban egyáltalán nincs semmi rendkívüli. A részek többsége ugyanarra a sémára épült: tárcsázni egy idegen világot, átmenni és felfedezni, valami aztán rosszul sül el, és aztán egy elképesztő megoldást találni az utolsó pillanatban. A karakterekben sem volt semmi újdonság, már meglévő sablonokra épültek, míg a színészi játék semmiképpen sem volt az átlagosnál jobb. Sokan a régi Star Trek-hez hasonlítják, amit lehet megtiszteltetésnek venni, de az is egy B-kategóriás sci-fi show volt akkoriban. Azonban ha van is valami, ami miatt kiemelkedett ez a sorozat a többi közül, az a humor. A Csillagkapu nem vette magát túlságosan komolyan. Voltak részek, amikben több volt a dráma, de inkább arra fókuszáltak a készítők, hogy élvezhető legyen a műsor. Lehet, hogy a történetek, vagy a karakterek nem túl eredetiek, vagy jók, de mégis elismeréssel nézel egy olyan sorozatra, mikor Napokat robbantanak fel, replikátorokat lőnek halomra, vagy éppen mikor állandóan ugyanazt a napot kell végigélniük. Szórakoztató volt, és ennek köszönhetően tíz évadot élt meg, plusz még egy másik sorozatot is indítottak, a Stargate Atlantis-t, ami többnyire ugyanaz volt, mint az eredeti, csak más helyszínen.

És azalatt a tíz év alatt elszállt felette az idő. A sorozatok komolyabbak lettek, jelentősen javult a minőségük is, így a Csillagkapuhoz hasonló „gagyi” produkcióknak már nincs helyük. Elég csak a Battlestar Galactica-ra gondolni, és máris észrevehető, hogy miért is tartják nagyra azt, míg az SG csak egy 1-est ér hozzá képest. Azonban Brad Wright nem adta fel, és Robert C. Cooperrel megalkotta a Stargate Universe-t 2009-ben, ami egy kis komolyságot próbált belefecskendezni a franchise-ba. És sikerült? Hát, tekintve, hogy másfél évad után Twitteren kaszálták el a sorozatot, az arra enged következtetni, hogy nem. Azonban ennek is külön okai vannak, úgyhogy érdemes kicsit jobban kifejtenem a véleményemet.

A Stargate Universe alapszituációja a következő: egy tudósok és civilekből álló csapat, illetve egy kisebb katonai osztag egy katasztrofális esemény miatt egy ősrégi idegen űrhajóra utaznak egy csillagkapun keresztül, ahonnan nem tudnak hazajutni. Ezek az emberek egyáltalán nem olyan hihetetlenül képzettek és találékonyak, mint a CSK-1 tagjai, így a hazajutásuk nem túl valószínű. Egyetlen lehetőségük a túlélésre maga a hajó, ahova kerültek, amely a Végzet névre hallgat. Azonban veszély leselkedik mindenhonnan. Egyrészt a hajó nem bővelkedik a létfenntartáshoz szükséges elemekben, másrészt pedig idegen létformák is a Végzetre pályáznak. Ha ez még nem lenne elég, akkor az ellentét a katonák és civilek között még tovább csökkenti az esélyeiket. A túlélők egyetlen lehetősége, hogy feltérképezzék az új „élőhelyüket”, és megtegyenek mindent, ami tőlük telhető, hogy valahogy életben maradjanak, és kitalálják, hogy hogyan jussanak haza. A túlélésüket maga a hajó is segíti, ami bizonyos időközönként megáll különböző rendszerekben, ahol valamiféle fontos, létfenntartáshoz elengedhetetlen dolgot kell megszerezni. Így hát ennek a fura legénységnek mindent meg kell tennie, hogy ez a régi, „rozoga” űrhajót ideiglenes otthonukká tegyék, és megtalálják a módját, hogy épségben hazajussanak.

Az SGU karakterei alapvetően mások, mint amit ettől a franchise-tól megszokhattunk. Talán az egyetlen olyan figura, aki hasonlít is valamennyire a régebbi szereplőkre, az Eli Wallace (David Blue), egy lusta, de briliáns elme, aki miután megfejtett egy hihetetlenül komplex kódot, bekerült a Csillagkapu-program Végzet szekciójába. Ő ennek a szériának a humorforrása. Rajta kívül azonban egy egész rakás olyan személyiségű karakter található, akikkel eddig még nem találkozhattunk a szériában. Itt van máris Nicholas Rush (Robert Carlyle), egy elviselhetetlen géniusz, aki megszállottja a Végzetnek, és akinek motivációi elég eltérőek a többiekétől. Everett Young (Louis Ferreira) a hajó „kapitánya”, a katonák vezetője, aki bár mindenáron haza akarja vinni az embereket, mégis sokszor nem biztos magában. Camile Wray (Ming-Na) a civilek vezetője, akinek nem igazán tetszik a jelenlegi helyzetük, illetve a katonai irányítás. Ennek a három embernek a szembenállása adta az első évad sava-borsát, habár Wray nem igazán volt túlzottan benne. Fontosabb karakter még Tamara Johansen (Alaina Huffman), Matthew Scott (Brian J. Smith) és Ronald Greer (Jamil Walker Smith), akik a katonák táborát erősítik, illetve Chloe Armstrong (Elyse Levesque), akit egy szenátor lányaként ismerhetünk meg. Természetesen van még egy rakás mellékszereplő is, akik vagy eltűntek a sorozat előrehaladtával, vagy kiemelkedtek a többiek közül.

Ahogy azt már említettem, az SGU hangulata merőben más, mint az előző sorozatoké volt. A showra rátette a bélyegét a Battlestar Galactica, amitől sokkal inkább a karakterekre fókuszálnak, illetve a drámára. Kevés humoros momentuma van ennek a sorozatnak, és azok sem hagynak maradandó élményt. És itt van a Stargate Universe legnagyobb problémája. A hangulat hihetetlenül lehangoló, a történetvezetés lassú, mivel idő kell a karakterek lelkivilágának bemutatására, és maguk a részek történetei sem olyan élvezetesek, mint az elvárható lenne. Mondhatni a dráma megölte a Csillagkapu-érzést. Azonban így sem volt annyira rossz, hogy két évad után kaszát érdemeljen. Egy teljesen átlagos, viszonylag unalmas show volt, de ahhoz, hogy abbahagyják a sorozatot, a nézettségnek volt sok köze, de erről majd később.

Az első évad egy háromrészes történettel kezdődött, ami bemutatta a hajót és a főbb szereplőket, és előrevetítette, hogy milyen témákkal fog foglalkozni a sorozat. Az évad első fele a hajó lakhatóvá tételéről, illetve a kiismeréséről szólt. Ez egy nagyon is okos húzás volt, hisz egy ősrégi űrhajónak nem biztos, hogy még vannak működőképes létfenntartó rendszerei. Így jó pár rész eltelt azzal, hogy levegőt, vizet és ételt találjanak a legénységnek, illetve energiát a hajónak. Ezalatt persze kapunk is egy képet arról, hogy milyenek a karakterek, és mire számíthatunk tőlük. Az egyik leglényegesebb cselekményszál a Rush-Young ellentét, ami a sorozat legérdekesebb eleme volt. Emellett megismerkedhetünk még a „kommunikációs köveknek” nevezett eszközökkel is, amiket a közönség a Csillagkapu sorozatban találkozhatott először. Ezek ugyanis lehetővé teszik, hogy a Végzet legénysége bizonyos formában hazatérjen a Földre. Az ilyen történetszálak általában azért voltak, hogy jobb betekintést nyerhessen a néző a karakterek múltjába, személyiségébe. Az évad első fele meglehetősen átlagosra sikeredett, ahol igazán nem sok kiemelkedő dolog történt. Az egyik kivétel a 8. epizód, mely a Time névre hallgat, amely egy eszméletlen jól összerakott időutazós rész lett, ahol a dráma még működött is. Az tényleg egy sötétebb, komolyabb Csillagkapuhoz hasonlított. A másik kivétel a félévet záró Justice volt, ami igazán csak a végével sokkolt, amely bizonyos tekintetben pontot tett a Rush-Young hatalmi harc végére. Sajnos az évad második felében már jó sok probléma felfedezhető. Egyrészt ezek a részek is eszméletlenül lassúra sikeredtek, pedig addigra már félig-meddig megoldódott minden létfenntartó szükségletük. Pedig itt már megjelennek ellenséges idegenek is, akikből bár hiányzik az a valami, ami a franchise idegen lényeit naggyá tette, de végre történik valami érdemleges a sorozatban. Azonban szinte azonnal ezután jönnek olyan hihetetlenül agyalágyult részek, mint például amikor a legénység egy része eldönti, hogy egy lakatlan, de lakható „Éden-bolygón” akarnak maradni. Ez az epizód természetesen tele van vallási utalásokkal, és persze eszméletlenül idióta döntésekkel. Felőlem lehetnek vallási témák sci-fi sorozatokban, igazán nem érdekelnek, de egyszerűen ebben nem tudták ezt jól megoldani. Emellett még voltak olyan események is, amelyeknek lényegesen nagyobb drámai szerepet kellett volna szentelni, de hipp-hopp megoldódtak egy szempillantás alatt. Ilyen volt, mikor az egyik epizód végén három főszereplő egy bolygón reked, és a Végzetnek meg tovább kellett ugrania. Ez zárásként nagyot ütött mikor láttam, és vártam, hogy hogyan oldják majd meg. Természetesen azt nem mutatták, csak azt, hogy mintha mi sem történt volna, megérkeznek a csillagkapun keresztül. Újabb problémát jelentett a kommunikációs kövek túlzott használata, ami ugyancsak lelassította a már amúgy is lassú cselekményt. Azonban jöttek a záró epizódok, amik egy hatalmas ostromot vezettek fel, ahol a Lucian Szövetség (egy ellenséges emberi faj) készült megkaparintani a hajót. Az évad az egyik legkilátástalanabb pillanatban ért véget, és legénység élete csak egy hajszálon függött.

A második évad pedig már eleve rosszul indult, de erről maga a sorozat igazán semmit sem tehetett. A Syfy csatorna ugyanis bizonyos okokból péntekről keddre rakta át az SGU-t, ezzel a már amúgy is csökkenő nézőszámot még tovább csökkentette. És mivel a második évad első fele folytatta ugyanazt a színvonalat, amit az előző évben is láthattunk, így nem csoda, hogy már decemberben kiderült, hogy ez a sorozat jövőre nem tér majd vissza. A történet ott folytatódott, ahol abbamaradt, avagy az ostrom végre véget ért, és vele párhuzamosan pedig egy gusztustalan, egyenesen dühítő vallási mellékszál is bemutatásra került. Természetesen a következő rész sem hagyott lenyugodni, mivel ott úgy gondolták a készítők, hogy simán kinyírhatják az egyik legkarakteresebb, legnormálisabb mellékszereplőt, hogy egy kis felesleges drámát fecskendezzenek a sorozatba. Itt utáltam meg egy picit az SGU-t. Ugyanis ez az értelmetlen halál csak arra szolgált, hogy Young elkezdjen jobban kételkedni vezetői képességében, aminek köszönhetően részeken keresztül leépítették ezt a karaktert, és helyébe egy unszimpatikus barmot raktak. Azonban ugyanez elmondható Rushról is, aki olyan dolgokat csinált, amik miatt emberek haltak meg feleslegesen. Pedig ha kicsit okosan viselkedik, akkor talán elkerülhető lett volna az egész. Rush ekkor vált számomra unszimpatikus pöccsé. Még sorolhatnám a számomra idegesítő momentumokat, amik az évad első felében történtek. Túlontúl lassúvá vált, a melodráma mindent körbevett, és a karakterek személyiségei is túlságosan eltorzultak. Egyedül talán Greer maradt meg szimpatikusnak, ami főleg annak köszönhető, hogy Robert Knepper karakterére kellett ügyelnie. Persze voltak itt is elviselhető események, mint például mikor egy újabb idegen fajjal találkoztak, vagy mikor Rush elindult megbosszulni szerelme halálát. Szóval minden, ami probléma volt a sorozattal, az ezerszeresére felnagyítva megtalálható ezekben a részekben. A második tíz epizód szerencsére kicsivel jobbra sikerült. A karakterek „rendbejöttek”, és a sztori is elviselhetővé vált. Azonban ezek sem voltak jobbak az átlagos szintnél. Igazából nem tudnék kiemelni semmit ezek közül az epizódok közül. A legénység végre valahára már-már egy egységként funkcionált, és a Rush-Young párharc ideiglenesen szünetelt, azaz szinte minden szál elvarrásra került. Talán az utolsó két rész volt az, ami picivel jobbra sikerült, de azon is sajnos érezhető volt, hogy eredetileg nem ez volt tervezve. Szerintem ez át lett dolgozva úgy, hogy egy félig-meddig normális befejezést adjanak ennek a sorozatnak. Az utolsó rész pedig hibernálta véglegesen az SGU-t.

A Stargate Universe-ben rengeteg potenciál lett volna, ha nem próbálták volna olyan irányba terelni a sorozatot, ami végül az elkaszáláshoz vezetett. Ha nem lettek volna a vallási maszlagok benne, ha kicsit jobban kidolgozták volna a karaktereket, ha a sztorik jobban hasonlítottak volna az eredeti szériához, de ugyanakkor komoly is tudott volna maradni, akkor egy nagyszerű sorozatot kaptunk volna. Sajnos ez nem történt meg. Az SGU egy átlagos sci-fi lett túl sok drámázással, kevés akcióval és humorral. Kár érte, hogy véget ért, de, őszintén szólva, talán jobb is így.

Az Igazság Ligája II. - Justice League Unlimited

xeLaR | 2010.10.16. 16:24 | kategória: sorozat

Az ötlet, hogy írjak erről a sorozatról akkor jött, amikor nemrég egy csomó DC-s animációs filmet pótoltam be. Nem szoktam megnézni az összes ilyen csak DVD-re megjelenő képregényes rajzfilmeket, de valamiért akkor pont olyan hangulatban voltam. Köztük volt egy-két régebbi darab is, amelyek kapcsolódtak a Bruce Timm és Paul Dini által kreált világhoz, pl. Batman: Mask of the Phantasm. Bár ez megadta a kezdő löketet, hogy végignézzem a Justice League sorozatot, a bevezetőben egy másik ebben az évben megjelent animációs filmről kell beszélnem. Ez pedig nem lenne más, mint a Justice League: Crisis on Two Earths.

A film alaptörténete nem túlságosan bonyolult: egy alternatív világból érkezett jó Lex Luthor megkéri az Igazság Ligáját, hogy mentsék meg az ő otthonát a szuperhősök gonosz alteregóitól, akik lényegében átvették a hatalmat. Mivel a Liga egyszerűen nem utasíthat vissza egy ilyen kérést, azonnal át is ugranak, hogy szétrúgják a gonosztevők seggét, de itt sem olyan egyszerű a helyzet. Egyrészt azért, mert a gonosz Ligában lévőknek majdnem ugyanolyan képességük és közel ugyanakkora erejük van, másrészt meg azért, mert a nagy verekedés közepette egy szereplő egy veszedelmes tervet akar megvalósítani, amely nem csak azt a világot, de az egész létezést fenyegeti.
Azért kell erről a filmről beszélni, mivel eredetileg ez lett volna az összekötő kapocs a Justice League sorozat második és harmadik évadja között. Ez így elég valószínűtlennek tűnhet, hisz már jó pár év eltelt a széria és a film között, de maguk a készítők vallották be, hogy annak az el nem készült film (Justice League: Worlds Collide) forgatókönyvének 95%-át használták fel a Crisishoz. Ha ez sem lenne elég bizonyíték, akkor magában a filmben is van sok utalás a sorozatban történtekre (pl. az elején javítják az űrbázisukat a második évadzáró miatt), ill. arra is, ami a folytatásban is megfigyelhető (pl. hogy honnan van Wonder Woman láthatatlan repülője). Ennek tudatában már másként tekintek a filmre, nem csak egy egyszerű különálló rajzfilmre. Úgy érzem ez a film is szerves részét képezi az animációs DC világának, annak ellenére, hogy a szereplők nem teljesen úgy viselkednek, mint a sorozatban (arról nem is beszélve, hogy a Zöld Lámpás le is lett cserélve), és nincs a megszokott stílusban meganimálva, megrajzolva.
Most pedig végre neki is ugorhatok az Igazság Ligája rajzfilmsorozat második feléhez, amely elég érdekes változásokon ment keresztül.


Justice League Unlimited – Általános tudnivalók

Tehát mi a JLU-nál az alapszituáció: az Igazság Ligája második évadzárójában történtek miatt a szervezet űrbázisát újra kellett építeni, ill. az akkor még nem létező filmben a főhősök elkezdtek több hőst toborozni. A sorozat is így kezdődik, mikor egy viszonylag ismertebb DC hőst, Green Arrowt próbálja Batman meggyőzni, hogy csatlakozzon. Miután ez szóban nem sikerül, a bőregér egyszerűen csak felteleportálja az új űrbázisra a szerencsétlent. Ekkor láthatjuk az egyik legnagyobb különbséget az eredeti sorozat és e között. Míg a sima Justice Leagueben csak hét hős ténykedett, addig az Unlimitedben már egy rakás szuperhős (kb. 60) segít a gonosz elleni harcban. A legtöbbjük azonban csak háttérszereplő, és csak nagyon keveset ismerhetünk meg közülük, és azok is inkább az ismertebb figurákból kerülnek ki (pl. Green Arrow, Black Canary), de természetesen vannak kivételek is (pl. The Question). Az eredeti tagokról sem feledkeznek meg, még mindig ők a széria főhősei, és vannak olyan epizódok, amelyekben csak ők szerepelnek.
A legnagyobb gond a kibővített Ligával az, hogy nincs idő bemutatni őket a nézők számára. Nem igazán ismerem a DC Comics világát, talán csak a leghíresebb karaktereket, így amikor olyan hősökkel találkoztam, mint Hawk és Dove, vagy Shining Knight gondban voltam. Nem tudtam róluk semmit, és egyáltalán nem érdekeltek, pedig az előbbieknek még saját epizódjuk is volt. Persze ez attól is függ, hogy egy epizód mennyire jól van megírva, és mennyire tudja a nézővel megszerettetni az újonc karaktereket. Emiatt úgy érzem, hogy ez a sorozat inkább készült képregény rajongóknak, mint az előző, és ez szerintem nem egy jó lépés, ha a tévés nagyközönségnek akarják ezt vetíteni.

Mint az előző bejegyzésem végén is írtam, az Unlimited máshogy épül fel, mint az előző sorozat. Kétrészes történetek csak ritkán fordulnak elő, inkább egy részbe sűrítik bele a cselekményt. Ezt jó döntésnek tartom, mivel így legalább nem marad le senki a történet nagy részéről. Viszont az évadok epizódjai ezentúl már valamilyen szinten kapcsolódnak egymáshoz, azaz egy nagy cselekményszál részei. Ez már kifogásolható lenne, ha nem lennének jól elrejtve a különféle elemek, amik a történet végjátékában kapnak nagyobb szerepet (ez többnyire az első két évadra igaz). Az már más kérdés, hogy maga a történetszál egészen visszanyúl a Superman és Batman sorozatokig, de még a filmek történéseiből is kiemel egy két dolgot. Egy átlagos néző semmit nem fog tudni az egészből, csak annyit, amit mondanak a szereplők, és sok ebből fakadó poénra, vagy fontos információra egyáltalán nem fog rájönni. Ez nem tetszett benne, bár az jó, hogy jobban össze akarták kapcsolni az animációs világ eseményeit, de ahhoz, hogy ezt mindenki megértse, ismerni kell a világot egészen a Batman sorozattól. Még ha 2004-06. lenne most, azaz amikor a sorozat elkészült, az még akkor is több mint tíz év lenne.
Természetesen sokat javult a sorozat technikailag az évek alatt. Az animációja nagyon jól lett megcsinálva, nem fulladnak unalomba a csaták emiatt. Talán az egyetlen dolog, ami egy kissé zavart, az a néha megjelenő CG-animáció volt, ami sok esetben nagyon rosszul nézett ki. Sajnos volt is egy olyan epizód, ahol eltúlozták a használatát, és hihetetlenül ronda lett miatta az egész. A szinkronokra sem lehet panasz, mindenki hozza a várt formát, és az újak is jól beleélték magukat a szerepükbe. Végezetül pedig jöjjön az intro, ami nem jön be annyira, mint az előző. Bár a zene még jó lenne, de sajnos az állóképek és a részekből kiragadott jelenetek nem igazán fogtak meg.

Az első és második évad

Azért veszem egybe őket, mivel a fő cselekményszál és a téma mindkettőben ugyanaz, bár a hangulat pont ellentétes. Pedig az első epizódok még teljesen különálló történetek voltak, amelyeknek semmilyen hatása nem volt az évadban történtekre. Az első epizód bemutatja az új Ligát és Green Arrowt, majd utána egy-két érdekesebb, viccesebb (pl. a „régi” hősök gyerekké változnak) és bizarrabb (pl. Wonder Womant malaccá változtatják) részeket láthattunk. A nagy cselekmény kezdetét valahova a Fearful Symmetry című részhez tehetjük, amiben kiderül, hogy Supergirlnek van egy klónja, és valakik irányítják a Liga ellen. Mint később kiderül, az amerikai kormány létrehozott egy titkos katonai szervezetet „Cadmus” néven, amelynek a feladata, hogy valahogy semlegesítse az Igazság Ligáját, mivel veszélyt jelentenek a világra. Ezt főleg azért teszik, mert tudják, hogy mi történt az „A Better World” epizódokban, illetve már akkor felmerült ennek a szervezetnek a létrehozása, mikor Darkseid szolgájává tette Supermant (ami a Superman sorozatban volt). Emellett még van egy mellékszál Lex Luthorral, aki úgy tűnik megjavult, és elindulni látszik az elnökválasztáson. Pár rész után ki is derül, hogy annyira nem vált jófiúvá, és neki is megvan a saját kis terve, ami egyáltalán nem jelent jót. Közben a Liga mindent megtesz, hogy megmentse a világot a különböző veszélyektől, és ugyanakkor elegendő bizonyítékot adnak a Cadmusnak, hogy miért kell tartani tőlük. A feszültség pedig csak nő, egészen a második évad végéig, amikor végre kiderül minden, és a hősöknek dönteniük kell a szervezetük jövőjéről.

Először is csak gratulálni tudok ezért az óriási történetszálért. Izgalmas és komoly, csakúgy mint az említett kétrészes epizód az előző sorozat második évadjából. Másrészről viszont sajnos túlságosan is el van nyújtva, és a végétől eltekintve egy nagyon átlagos évadokat kapunk. A különálló epizódok többnyire nem túl élvezetesek, és a történethez kapcsolódók, amik az elején vannak, nagyon unalmasak. Például az első évad kétrészes epizódja egy nagy kikacsintás a DC világának, ami eszméletlenül nevetséges, és megint csak annyi a jelentősége, hogy Green Lantern és Hawkgirl szexuális életét kivesézze. Az évadokat az sem segíti, hogy a harcoknál sokszor olyan karaktereket használnak, akikről nem tudunk semmit, és nem is veszik a fáradságot, hogy bemutassák őket. Persze van egy-két érdekesebb figura, akiknek valamiért adtak epizódokat, de a legtöbbször az sem sült el jól. Azon is fennakadtam kicsit, hogy az első évadban egyáltalán nem szerepel Flash párbeszédes szerepben. Bár ez amiatt volt, mert Michael Rosenbaum nem ért rá, de nagyon feltűnő, hogy a „régi” hősök közül csak ő nem szerepel. Szerencsére a második és harmadik évadra azért visszatért.

Bár nagyon szapultam az előző bekezdésben az évadot, mégis teljes egészében gond nélkül eléri a Justice League első évadjának a szintjét. Nem kiemelkedő, de nem is teljesen rossz. A problémát az jelenti, hogy a komoly és tényleg érdekes sztoriszálat nem lehetett azonnal ellőni, hanem tele kellett tűzdelni „felesleges” epizódokkal, amelyek bemutatták a DC világának bizarrabb dolgait, ami meg ugyancsak elidegenítheti a nézőt. Nagy általánosságban viszont teljesen átlagos részeket láthatunk. Vannak kimondottan rossz epizódok is, mint például a Dark Heart, ami egy különleges idegen invázióról szólna, és még a nagy sztorihoz is szorosan kapcsolódik, de az animáció egyszerűen megöli nekem a rész élvezetét. Vagy éppenséggel a Hawk & Dove, ami egyszerűen csak unalmas. Persze van sok jó epizód is, mint például a második évad utolsó részei, azonban a kedvenceim azokon kívül vannak. Az egyik egy teljesen különálló rész (For the Man Who Has Everything), amelyben megtudhatjuk, hogy mire vágyik igazán Superman, és az egyik legszomorúbb része a sorozatnak. Van még a The Greatest Story Never Told, amely sikeresen mutat be egy viszonylag ismeretlen hőst, ill. még a Task Force X, amiben egy csapat rosszfiú behatol a Liga űrbázisára, hogy ellopjon valamit. Végezetül ott van az Epilogue, ami nem ennek a sorozatnak a végét jelöli, hanem a Batman Beyondnak.
Szóval összességben ez a két évad elfogadhatóra sikerült, de ez nem az átlagnézőnek készült. Vannak problémái, de a második évadra összeszedte magát, és egy nagyon élvezetes végjátékot sikerült összehozni neki. Picit kár, hogy lett folytatása, és nem itt ért véget az egész.

A harmadik évad

A második évad végkifejlete után nem sokkal a kissé buggyant Lex Luthor kitör a börtönből, és csatlakozik Gorilla Grodd titkos szervezetéhez, ami egyfajta gonosztevőkből álló Liga. Lényegében annyi a nagy történet, hogy elsőnek Grodd akarja a gonosz tervét megvalósítani, majd Luthor, miközben az Igazság Ligájának fogalma sincs róluk. Sajnos ezt a történetszálat nem tudták rendesen megvalósítani a készítők, mert valószínűleg tudták, hogy nincs jövője a sorozatnak. Emiatt ez a cselekményszál nagyon összecsapott lett, és inkább különálló és karaktereket bemutató részekre koncentráltak. Lényegében folytatták azt, amit az előző évadban már befejeztek.

Ha lehet ilyet mondani, akkor ez egy teljesen felesleges évad lett. Annak ellenére, hogy ebben is találhatók zseniális részek, a többség teljesen átlagos, vagy unalmas. Még a kétrészes finálé sem volt túlzottan meggyőző, pedig abban összefognak a jók és a rosszak egy közös ellenség ellen. Inkább ismeretlen hősöket és világokat mutattak be, ami megint felemásan sült el. Emellett „végre” nagyobb szerepet kapott a Zöld Lámpás-Hawkgirl kapcsolat, amelyre egyáltalán nem voltam már kíváncsi. Főleg azért, mert megspékelték az előző évadokban azt egy barátnővel a Lámpásnak, míg ebben meg egy „baráttal” Hawkgirlnek. A gonoszok sem voltak túl meggyőzőek, és hiányoztak is főbb szereplők. A Joker például már az első évadtól kezdve hiányzott, ami elvileg annak köszönhető, hogy egy másik Batman animációs sorozat kezdődött el abban az időben. Pedig valószínűleg hatalmas lett volna a gonosz bohóc a gonosztevők szervezetében.

Mit lehet még írni egy ilyen átlagos (bár inkább átlag alatti) évadról. Hát talán megemlíteni mi tetszett, és mi nem. Az a gond, hogy rosszat nem tudnék kiemelni. Csak arra következtethetek ebből, hogy annyira felejthetőek voltak a rosszabb részek, hogy szóra sem érdemesek. Ez talán még rosszabb is, ha megemlítettem volna őket. Azért vannak nagyon jó epizódok is, mint például a Flash & Substance, ami kivételesen egy félig-meddig komolyabb rész Flashről, vagy mondjuk a Patriot Act, amiben pár ismeretlenebb hős megmutatja mit is jelent a hősiesség fogalma (nem mellesleg szerintem az egyik legjobb is az egész sorozatban). Emellett még van a The Great Brain Robbery, amelyik az egyik legviccesebb epizód, melyben Lex Luthor és a Flash testet cserél.
Tehát vannak jó részei is ennek az évadnak, de összességében ennek már nincs olyan hangulata, mint az előzőeknek. Sajnos a lezárása sem lett a legjobb...kár érte.

Végszó
Ennyi lett volna az irományom a Justice League Unlimitedről, és magáról a teljes Justice League sorozatról. A JLU egy teljesen átlagos, akciódús rajzfilmsorozat, amely kevésbé annyira komoly és érdekes, mint az előző sorozat. Persze vannak benne zseniális epizódok, amelyek képesek elgondolkodtatni, de inkább a szimpla szórakoztatáson van a hangsúly.
Így összességben a Justice League-t az öt évadjával egy átlagon felüli sorozatnak értékelem, ami főleg a második évadnak köszönhető. Emellett még plusz pontokat kap azért, mert többnyire sikeresen be tudta mutatni a DC világát úgy, hogy ne legyen túlzottan bizarr egy átlagnézőnek. Szóval, szórakoztató nézni, de ne várjon tőle túl sokat az ember. Én viszont nagyon örültem, hogy végignézhettem, egyáltalán nem bántam meg, még a rosszabb epizódokat sem.

Az Igazság Ligája I. - Justice League

xeLaR | 2010.10.11. 17:42 | kategória: sorozat

Egy szuperhősös képregény-sorozat adaptációja más médiumokra elég érdekes hatással lehet a szériára. Ha egy sikeres tévésorozatban, vagy filmben a főszereplő bizonyos módon viselkedik, az valamilyen szinten visszahathat a képregénybeli karakterre is. Persze ez csak egy rövid ideig van úgy, aztán a képregényes figura továbbfejlődik, de ennek ellenére a többség szemében a tévés, vagy filmes perszóna marad meg. A legjobb példa erre a Denevérember figurája, aki volt ilyen, ilyen, meg ilyen és végezetül ilyen. A legnagyobb váltás azonban mindenképpen a Tim Burton féle Batman után történt, ami miatt mostanság már csak gúnyosan nevetünk (vagy sírunk) a régi Adam West, vagy a Joel Schumacher által fémjelzett inkarnációkon. Manapság a többség úgy gondolja, hogy Batman egy komoly, komor, „darkos” szuperhős, aki hasonlóan veszélyes, elborult figurákat kap el.

Ezt az imázst az 1992-es Bruce Timm és Paul Dini által fémjelzett Batman rajzfilmsorozat is próbálta elterjeszteni, méghozzá elég sikeresen. A sorozatot sokan az egyik legjobbnak tartják, mivel minden benne volt, amit a Batmanről tudni kellett, és a minősége egyszerűen fenomenális volt. A történetek többsége komoly témákról szóltak, amit még a gyerekek is megérthettek, és emellett még megdöbbentően izgalmasak is voltak. Szinte mindegyik karakter eszméletlenül jól lett megírva, némelyikük annyira jól, hogy vagy az előtörténetüket (Mr. Freeze), vagy az egész karakterüket (Harley Quinn) is átvették a képregények. Persze a szinkronszínészek is kellettek ehhez, akik nagyszerű munkát végeztek. Kevin Conroy egyenlő Batmannel, míg Mark Hamill előző nagy szerepe is szinte eltörpül ahhoz képest, amit a Jokerrel csinált. És akkor még meg kell említeni a zseniális intrót is.
A show óriási siker lett, és valószínűleg emiatt tudok most erről a témáról írni. A Batman széria után a Timm és Dini páros segített Supermant is megújítani, majd egy rövid ideig visszatértek a Denevéremberhez. Viszont ezután egy sokkal nehezebb fába vágták a fejszéjüket: meg akarták valósítani a Justice League-t, azaz az Igazság Ligáját animációs formában.

Ha valaki nem tudná, az Igazság Ligája egy olyan „szuperhős szervezet”, ami a DC Comics képregényeiben megjelent hőseit tömöríti egybe. Ez mind szép és jó, csak az a probléma, hogy (legalábbis magamból kiindulva) a többség valószínűleg nem ismeri a DC-s hősök nagy részét. Míg a Marvel nagyobb hőseit könnyen lehet azonosítani, addig a DC-nél a nagy hármon (azaz Superman, Batman és Wonder Woman) kívül nagyon nehezen lehetne felsorolni őket. Ebben a Ligában pedig rengeteg hős van. Az alkotók viszont jól kezdtek neki a megvalósításnak. Ugyanis az általuk létrehozott animációs DC univerzumban, amely az összes eddigi sorozatukat tartalmazza, még nem létezett a Liga, így sokkal könnyebben meg lehetett oldani a szervezettel kapcsolatos problémákat. Például csak hét hős van az elején, így a részek során lesz bőven elég idő, hogy a nem annyira ismert karaktereket is bemutassák. Tehát a problémákat is elhárították, és 2001-ben be is mutatták a sorozatot.

A széria jellemzését két részre bontom, mivel egyrészt még nem értem az egész végére, másrészt meg egyértelműen meg lehet különböztetni őket. Most csak az első két évadról lesz szó, amely sikeresen megmutatta, hogy egy ilyen „nagyszabású” téma is lehet sikeres...bár kellett hozzá egy kis idő.


Az Igazság Ligája – Általános tudnivalók

Szóval az alapszituáció a következő: a Föld védelme érdekében hét szuperhős egyesíti erejét, hogy könnyen és nagyobb hatékonysággal hárítsák el a különféle veszélyeket. A hét hős pedig Superman, Batman, Wonder Woman, Flash, Green Lantern, Hawkgirl és Martian Manhunter (bár ebben inkább J’onn J’onzz-ként ismert). Bár a képregényben nem ez volt az eredeti felállás, az alkotók úgy gondolták, hogy a változtatások szükségesek. Hawkgirl például csak azért lett kiválasztva, mert nélküle csak egy nő lett volna a csapatban, ami valószínűleg rosszul vette volna ki magát pár érdekképviseletnél. A Zöld Lámpás sem a népszerű Hal Jordan inkarnáció lett, hanem John Stewartra esett a választás, aki inkább a személyisége folytán került be, mintsem a bőre színe miatt, bár az sem volt egy elhanyagolható tényező. A sorozat többnyire az újonnan jött karakterekre fókuszál, de még így is van pár alkalom, amikor Batman, vagy Superman kerül a középpontba.

Ennek a sorozatnak nincs évadokat átfogó története. Persze vannak olyan történések, amik jellemfejlődéssel járnak a karaktereknél, de a széria többnyire különálló történetekből áll össze. Ezek a sztorik pedig általában két epizódból állnak, aminek köszönhetően jobban megismerhetjük a karaktereket, vagy éppen egy komolyabb témát lehet jobban felépíteni. Nézői szempontból viszont ez nem igazán volt a legjobb megoldás, mivel elég könnyen le lehetett maradni egy-egy minitörténet részéről. Persze vannak „előző rész tartalmából” szegmensek, és többnyire egymagukban is megállják a helyüket az epizódok, csak sajnos ezt a történet sínyli meg, mikor csak a második részt látja az ember. A karakterekre viszont egyáltalán nincs panasz, hozzák az elvárt minőséget. A régi figurák megmaradtak olyannak, amilyennek megismertük őket, így inkább az új jövevényekre van helyezve a hangsúly. Persze az elején nem kell túlzottan bonyolult jellemekre számítani (pl. a Zöld Lámpás komoly és kioktató, míg a Flash meg egyszerűen egy bohóc), de a sorozat folyamán egyre jobban megismerjük őket, és kiderül, hogy nem is olyan egyszerű karakterek. A szinkronszínészek is hozzák a megszokott színvonalat. Kevin Conroy visszatér, mint Batman, és hozta magával Mark Hamillt is, azonban a Superman sorozatból ismert Tim Dalyt George Newbern váltotta le. Emellett még elég sok híresebb színész is vendégszerepelt a sorozatban, mint például Michael Ironside, Ron Perlman, Keith David és Lisa Edelstein. Az animáció is a megszokott stílusban készült, és egész jónak mondható. Bár voltak problémáim vele főleg az akciójeleneteknél, de szerencsére az évadok között sokat fejlődött az animáció. És akkor a végén megint csak az intrót említeném meg, ami ugyancsak zseniálisra sikeredett.

Az első évad

A sorozat egy idegen invázióval kezdődik, amit Batman és Superman egyedül nem tudnak kezelni. Azonban egy fogvatartott marslakó telepatikusan felkeresi Supermant, hogy mentse meg, mivel ő tud segíteni. Emellett még négy másik hőst is sikerül magához hívnia, hogy végül együtt szembeszálljanak a gonosz idegenekkel. Az invázió megállítása után a hősök pedig megegyeznek az Igazság Ligájának a felállításáról. Lényegében ennyi történik a háromrészes évadnyitóban. Az évad a további részekben pedig a DC Comics világát mutatja be. Megismerhetjük a Zöld Lámpások szervezetét, Atlantisz elsüllyedt világát, az amazonok szigetét, vagy éppen egy intelligens gorillák által lakott várost. Bemutat még temérdek kisebb-nagyobb gonosz karaktert, akikkel még találkozunk a sorozat folyamán. A főhőseinket is jobban megismerhetjük, főleg ennek az animációs világnak az újoncait, akik egy, vagy két történet középpontjában vannak. Talán az egyetlen, akit kevésbé ismerünk meg, az Flash, aki valószínűleg a „vicc karakter” státusza miatt nem szerepelhetett sokat főszereplőként.

Szóval ez egy bemutatkozó évad, ami bár jól sikerült, de korántsem olyan élvezetes, mint ahogy az elvárható lenne. Az évad történeteinek a többsége inkább csak felesleges harcokról szól ahelyett, hogy érdekes, fordulatos, jól megírt sztorit kapnánk. Ezeknél még azt is érezhetjük, hogy teljesen feleslegesen vannak két részre vágva, és az egész cselekményt egy epizódban is meg lehetett volna oldani. A harcok azért jelentenek nagy negatívumot, mert nagyon unalmasra lettek meganimálva, és sok esetben teljesen kiszámíthatóra sikeredtek. Miután több részt megnéztem egymás után, szinte tudtam már a harcok koreográfiáját. Superman a hírneve ellenére nagyon gyenge volt az összecsapásoknál, és mindenféle kósza lézersugarak és kisebb robbanások is „megsebezték”. Másik visszatérő „harctéri elem” J’onn J’onzzhoz fűződik, aki ha csinált valamit, vagy nem a harcok során, akkor is az elsőként hullott el, ha pedig levegőben találták el, akkor pedig valamelyik hős azonnal sietett elkapni, és ezt azonnal kihasználták az éppen aktuális ellenfeleik. Sajnos ezek rontották nekem a sorozat élvezetét.

Azonban még így is teljesen elfogadhatóra sikerültek még a számomra legrosszabb részek is. Nem is lennék fair a sorozattal, ha a harcjelenetek miatt haragudnék rá, mivel egy ilyen képregényes témától ez teljesen normális. Vannak viszont igényesen megcsinált összecsapások is, amire egy szavam nem lehet, és mellé még elfogadható sztorit is kaptam. Ilyen például az Aquaman-es történet, vagy éppen a háromrészes finálé, amiben a Liga a 2. világháborúban találja magát. Olyan is volt, amikor a harcok egyáltalán nem tetszettek, de a dialógusok és a cselekmény zseniálisra sikerült (pl. mikor egy rakás gonosz karakter elkapja Batmant). Emellett még volt egy-két olyan rész, ami érdekes témákat boncolgatott, és egy kis komolyságot is belevitt a történetekbe. Szóval egyáltalán nem sikerültek rosszra az első évad epizódjai, de sokuk sajnos unalmasra sikeredett.

Összegezve ez a bemutatkozás jól sikerült, annak ellenére, hogy a legtöbb benne lévő történet elég átlagos lett. Sajnos voltak olyan elemei, amik nem igazán jöttek be számomra, de ha teljes egészében tekintek vissza rá, akkor egyértelműen élvezetesnek tartom. Számomra a legrosszabb történet a War World, amiben elvileg Superman lenne a középpontban, ha nem lenne annál egy sokkal érdekesebb mellékszál, ami Green Lantern és Hawkgirl kapcsolatát mutatja be. Arról meg ne is beszéljek, hogy szinte az egész csak felesleges harcokból áll, amit valami miatt Superman nem tud egy csapásra elintézni. Legjobb résznek a már fentebb említett Batmanes epizódot tartom, míg történet tekintetében pedig a Legends, ami a régmúlt szuperhőseinek állít emléket.
Az első évad tehát nem lett kiemelkedő alkotás, de mindenképpen egy jó kezdet volt.

A második évad

Most „csak” egy kétrészes történettel nyitott a sorozat, de az is azonnal két Superman-főellenséggel, Brainiac és Darkseiddal. Az első évadbeli unalmas Superman pedig dühös lett, és tőle teljesen idegen dühtől izzott. Ez egyrészt meglepett, másrészt meg azt jelezte előre, hogy komolyabb dolgokról lesz szó ebben az évadban. Persze volt ebben is egy adag bemutatkozó, magyarázó jelenet, de meglepő módon azoknak is a többsége a gonoszok oldalán tapasztalható. A történetek többsége már nem bemutatkozásokról szólt, hanem „rendes” sztorival voltak ellátva, amik mélyebb, komolyabb témákat boncolgattak. Ebben az évadban van egy android, ami képes szuperképességeket másolni; van egy újabb univerzumot fenyegető veszély; van egy nézeteltérés, amely a Liga létét fenyegeti; és megint csak van egy nevetséges történet, ezúttal ősi gonosz kígyószellemekről. Emellett még van egy rendes, háromrészes finálé is, ami eredetileg a showt zárta volna le, ha nem lett volna berendelve a következő évad. A főhősök jellemfejlődésével sem hagytak fel a készítők, ami pár érdekes fordulatot is tartogat a nézők számára. Ez az évad egyértelműen Hawkgirl és a Zöld Lámpásra koncentrál, előrevetítve a finálét, de a többiek is kapnak egy-két főszerepet pár történetben.

Az animáció sokat javult a két évad között, és ennek köszönhetően már nem zavart annyira, hogy „állandóan” harcoltak. Azonban azt is el kell mondani, hogy kevesebb is volt a harcjelenetekből, és inkább a történeten, dialógusokon volt a hangsúly. Ennek az lett az eredménye, hogy nagy általánosságban az epizódok színvonala nőtt, élvezetesebbek lettek. Egyre több történetbe került valamiféle mondanivaló, vagy egy téma, ami kis komolyságot is belevitt az epizódokba. A már megszokott harci koreográfia is eltűnt, vagy legalábbis már nem volt annyira észrevehető. Superman újra szuper lett, és a marslakó is sokkal kreatívabban harcolt, így végre nem tűnt annyira szerencsétlennek a karaktere. Szóval nagyon elégedett voltam a látottakkal.

A második évad tehát szinte minden tekintetben a „nagyon jó” kategóriába lehet sorolni. Még a rosszabb részekben is lehet találni olyan elemeket, amelyek miatt élvezet nézni a sorozatot. Kimondottan rossz rész nincs, talán csak a Wild Cards című történetet tudnám annak mondani, de az is bőven eléri az első évad színvonalát, ill. a végén van egy nagyon várt fordulat, ami ugyancsak emeli a színvonalat. Kiemelkedő részekről viszont annál inkább tudnék beszélni. Ott van az A Better Wold történet, amely mesterien mutatja be milyen lenne, ha a Liga keményebb eszközöket vetne be a gonosztevők megfékezésében, és nagyon jól érvel, hogy miért lenne ez jó, vagy rossz. Egy karácsonyi epizód, a Comfort & Joy, ami a sorozat első különálló része, nagyon meghatóan mutatja be a hősök szabadnapját, és egy jó érv amellett, hogy nem kellenek hatalmas harcjelenetek, hogy valami élvezetes legyen. Aztán ott van a The Terror Beyond című rész, amely bár egy Cthulhu-történet, mégis az egyik legszomorúbb és legmeghatóbb része a sorozatnak (amelyben Mark Hamill megint megvillogtatja a tehetségét, ezúttal Solomon Grundy-ként). Emellett még ott van a finálé is, amely nagyszerűen ötvözi a széria erősségeit, így egy igazán fenomenális történet kerekedett belőle, és jól zárta volna le a sorozatot.

Félidő
Szóval ez lenne a véleményem a Justice League-ről. Az írásomból elég felemásnak tűnhet a sorozat az évadok szempontjából, de biztosítok mindenkit, ez minden tekintetben egy jó sorozat. A második évad egyértelműen jobb a történeteinek köszönhetően, de az elsőnek viszont sikeresen kellett bemutatnia a karaktereket és a DC különös világát, amit mellesleg kielégítően teljesített. Bár nem éri el a Batman rajzfilmsorozat szintjét, de még így is egy nagyon színvonalas produkció, ami a 2000-es évek egyik legjobbja.
A következő bejegyzésben pedig a sorozat folytatásáról lesz szó, amely megváltoztatta a széria szerkezetét, és amiből csak nagyon kevés részt láttam. Én alig várom, hogy milyen lesz.

Reaper - Démonirtók sorozatismertető

xeLaR | 2010.08.14. 08:49 | kategória: sorozat

SPOILERES ÍRÁS KÖVETKEZIK. CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE!

A 2007-es írósztrájk sok televíziós sorozatot megcsonkított, és néhányukat valószínűleg emiatt kaszáltak el. Ilyen sorsa volt például a Journeyman-nek, amely egy romantikával teletöltött sci-fi, amiben a főhős önkéntelenül ugrál az időben, és megold mindenféle problémát. Mondjuk azt érdemes elmondani, hogy abban az évben egy rakás ilyen „érdekes” témájú sorozat indult, amely egyáltalán nem hasonlított az akkoriban műsoron lévőekhez. Ezekre főleg az volt a jellemző, hogy szinte mindegyik inkább a komédiára volt kihegyezve, és a főbb szereplői legtöbbször (valamilyen szinten) lúzerek voltak. A legnépszerűbb ilyen sorozatok a Chuck, a Pushing Daisies (magyarul Halottnak a csók) és a Reaper – Démonirtók voltak. A vicces kémsorozat majd szeptembertől folytatódik Amerikában, azonban a pités és a démonos sorozatot már régen elkaszálták. Azt azért érdemes elmondani, hogy mindhárom műsor eszméletlenül humoros, és mindenkinek ajánlom, hogy tegyenek egy próbát velük. Viszont most csak az egyikről lesz szó, méghozzá a Reaper-ről, amit nemrég fedeztem fel.

A sorozat Sam Oliver-ről (Bret Harrison) szól, aki a 21. születésnapjáig egy gondtalan életet élt. Állandóan a haverjaival lógott, videojátékokkal játszott, vagy bulizott. Még a főiskoláról is kibukott, miután úgy találta, hogy túl unalmas hely (és a legjobb az egészben, hogy még a szüleit sem igazán érdekelte ez a fejlemény). A munkahelyére, a Work Bench-be (egy Obi, vagy Praktikerhez hasonlatos áruház) is csak azért jár be, mert ott dolgoznak a legjobb barátai: Sock (Tyler Labine), akit leginkább Cartman-hez tudnám hasonlítani mind kinézetben, mind viselkedésben, csak annyi különbséggel, hogy sokkal szimpatikusabb; Ben (Rick Gonzalez), aki bizonyos szinten okosabb, mint Sock, de kissé hiszékeny, és amolyan „metroszexuálisan” nőies; és Andi (Missy Peregrym), aki akár még normális is lehetne, ha nem ezzel a bandával haverkodna állandóan, és mellesleg már egy jó ideje vonzódik Sam felé.
Azonban a születésnapja eljövetelével a világa teljesen a feje tetejére áll. Egész nap érdekesen viselkednek vele a szülei, mindenféle pokoli látomásai vannak, és valahogyan egy természetfeletti képességre is szert tett. Hazatérvén egy fárasztó nap után az apja ad egy elég egyszerű magyarázatot erre az egészre: már a születése előtt el lett adva a lelke az Ördögnek. Egy hosszabb magyarázat után Sam teljesen elhiszi az apja történetét, és nem sokra rá az Ördög (Ray Wise) is megjelenik, és egy visszautasíthatatlan ajánlatot tesz a főhősnek. Megteszi Sam-et a Pokol egyik fejvadászának, akinek az a feladata, hogy az onnan megszökött lelkeket kell elfognia, és visszavinnie. Ha az ajánlatot nem fogadja el, vagy a „kötelességét” nem végzi, akkor elintézi, hogy Sam hamarabb kerüljön a Pokolra, mint azt szeretné. A fejvadászosdi sem egyszerű, mert a lelkek többsége valamiféle speciális képességgel rendelkezik, ill. normális fegyverek nem tudják őket megölni. Csak egy „edénnyel” (angolul „vessel”) lehet őket elfogni, amit az Ördög bocsát a rendelkezésére. Ezek a tárgyak bárhogy kinézhetnek (pl. egy öngyújtó, egy távirányítású játékautó, stb.), de mindig alkalmasak az aktuális lélek elfogásához. Sam nagy nehezen elfogadja az „állást”, de úgy érzi, hogy egyedül nem képest elfogni a nála jóval erősebb lelkeket, ezért segítséget kér Sock és Ben-től, akik ahelyett, hogy hülyének néznék, azonnal hisznek neki, és beszállnak ebbe az ördögi melóba. Ezzel Sam élete gyökeres fordulatot vett, mivel mostantól két munkáltatója van, meg kell védenie a barátait, és különféle módokat kell találnia, aminek segítségével kibújhat a Pokol szolgálata alól.

A Michele Fazekas és Tara Butters fejéből kipattant sorozatra leginkább egy komédiaként lehet tekinteni, ahol a poénok is abból fakadnak, hogy ezek az átlagos, „vesztes” karakterek hogyan birkóznak meg lehetetlen feladatokkal és túlvilági lényekkel. Valószínűleg ez az elem fogta meg Kevin Smith-et is, ami miatt megrendezte a Pilot epizódot. Vagy mondjuk amiatt, mert a karakterek is nagyon viccesek, és valamilyen szinten a Shop Stop főszereplőire is hasonlítanak. Sam érdekes figura, aki legszívesebben visszatérne a régi életviteléhez, és hagyná a francba az egész „Pokol fejvadásza” állást. Azt is elég vicces nézni, ahogy először még halálos félelemmel tekint az Ördögre, míg a vége felé inkább csak bosszantja a jelenléte. Leginkább Sock tetszett nagyon, mivel eddig nem sok ilyen figurát láttam TV-műsorokban. Ő az a „tipikus” lusta karakter, aki ha nagyon akarná, akkor elég sokat elérhetne, de inkább csak hülyéskedik, ill. a barátait segíti ki a bajból. Ben is egy elég jó figura, bár kicsit nem tetszett, hogy a sorozat előrehaladtával egyre nőiesebb lett, mikor a Pilot-ban inkább egyfajta nőcsábásznak tűnt. Andi figurája is tetszett, nem igazán az a megszokott női karakter, viszont az elején elég kevés jelenete van. Van még egy rakás mellékszereplő, mint például a Work Bench főnöke, aki természetesen semmit nem ért a munkájához, és nagyobb lúzer, mint a főszereplők együttvéve, vagy ott van Sock volt barátnője, aki a kerületi ügyésznél dolgozik, és szívből utálja az exét. Viszont egyértelműen a sorozat legjobb karaktere az Ördög. Ray Wise valami hihetetlen ebben a szerepben, zseniálisan adja elő a Sátánt, amitől maga a karakter is szimpatikus lesz. Minden egyes részben, amikor megjelenik, mindig előkapja a szarrágó mosolyát, utána meg valami vicceset beszól Sam-nek az aktuális munkája, vagy magánéleti problémája kapcsán. Annyi sok gonosz dolgot csinál a sorozat alatt, de egyszerűen nem lehet megutálni.

A show kinézete és effektjei a legtöbb esetben egész jók voltak, de nagy általánosságban elég kiábrándítóak, főleg a második évad jelmezei és a CG. Sajnos ebből is látszik, hogy viszonylag kisebb költségvetésből dolgoztak. Persze ezek csak kisebb hibák, mert nagy általánosságban jól, profin nézett ki minden. A zenéjét is kritizálnom kell, mert nem igazán tűnt ki a sorozat alatt. Persze voltak normális zeneszámok is, de azokat se találtam odaillőnek.

Most pedig akkor végre összefoglalnám az évadok történéseit, és véleményezném őket. Szóval innentől viszonylag spoileresebb lesz a tartalom, szóval ha nem láttad még, de meg szeretnéd nézni, akkor ugorj a következő bekezdéshez.
Az első évad nagy része az alábbi formulából áll: Sam csinálni akar valamit a haverokkal / Andivel, de az Ördög meghiúsítja ezt, mert kiszabadult egy újabb lélek, és így meg kell tudnia, hogy kit kell elkapni és mivel, és egy-két kisebb fordulat után sikerül is neki, miközben valamilyen másodlagos, magánéleti problémát is meg kell oldania valahogy. Egy idő után ez kicsit unalmassá válik, még úgy is, hogy szinte végig lehet röhögcsélni a részeket. Azonban valahol a 10. rész tájékán ez a formula megváltozik, és egyre inkább a „másodlagos” sztorira terelődik a hangsúly. Erre a legjobb példa Steve és Tony megjelenése a történetben, akik bár melegek, de inkább azért ítélik el őket a főszereplők, mert démonok. Ennek a két figurának hatalmas szerepe van az évadban, és jelentősen befolyásolták a sztori további menetét. Az írósztrájk is besegíthetett a formula megváltoztatásába, még akkor is, ha csak 13 részt rendelt be a csatorna, amit később még kiegészítettek öt epizóddal. Ennek az ötnek viszont még nagyobb jelentősége volt, mivel nagyon átalakította az alaphelyzetet. Például eredetileg Andi nem tudta, hogy Sam és a két haverja lelkekre vadásznak, de ez az évad vége előtt kiderül, és bár kiakad rajta a lány, de végül elfogadja a helyzetet. Sőt! Még össze is jön Sam-mel. Tekintve, hogy a Chuck-ban a címszereplő vagy három évadon keresztül próbálta meghódítani a szerelmét, Sarah-t, ez a gyorsaság nekem tetszett. Az évadzáró eseményei pedig egyértelművé tették, hogy a sorozat formulája csak egy „átverés” volt, és csak felvezették az igazi történetet, ami a démonok, angyalok, Sam lelkének a megmentése, és az Ördögről szól. Magát az évadot átlagosan 2,7 millióan nézték, ami nem igazán kápráztatta el a tévécsatorna fejeseit, de megrendelték a folytatást.
A 13 részes második évadban már egyértelműen nem a lelkeken van a hangsúly, amire olyan részekből jövünk rá, amikor már az első öt percben elkapják az aktuális pokolszökevényt. Persze vannak még „lélek-központú” epizódok, de azok se teljesen követik az eredeti sémát. Erre a legjobb példa a boxolós epizód, amiben (természetesen) egy boxolót kell elkapni, aki csak azért szökött meg a Pokolból, hogy bebizonyítsa magának, hogy képes feljutni a csúcsra. Bár nagyon elveri a boxkesztyű-edénnyel ellátott Sam-et, igazából nincs sok problémája a fejvadászokkal, és még össze is barátkozik velük. Az évad folyamán sok ilyen rész van, ahol viszonylag rendesebb szökevényekkel is összetalálkoznak. Új karakterek tekintetében Ben új barátnője, Nina sikerült a legjobban, aki nem mellesleg egy démon. Az évad folyamán szinte minden olyan problémával szembesülnek, amivel egy normális pár is szokott, csak még a démoni és természetfeletti képességek is bezavarnak a kapcsolatba (pl. amikor Nina szeretné elvinni repülni, vagy amikor éppen tüzel). Persze ott van még Morgan is, aki az Ördög egyik fia, és akivel Sam-nek sokszor kell versengenie. A második évad történései sokkal inkább a fejvadászosdi következményeivel, és a főhős morális elveinek változásával foglalkozik. Emellett Sam sokkal aktívabban keresi a kiutat az Ördöggel kötött szerződése alól. Az egész a fináléban hágott a tetőfokára, mikor elérhető közelségbe került ez a cél. Sajnos azonban ez a rész, bár eszméletlen vicces lett, inkább drámai volt, és a kelleténél szomorúbb véget ért. Már csak a benne megtörténtek miatt is folytatni kellett volna a sorozatot, kb. a Chuck második évadzárójának utolsó jeleneteihez tudnám hasonlítani. Azonban a Chuck-kal ellentétben itt nem volt egy Subway-szintű szponzor, ami megmenthette volna, és az átlagosan 2,3 millió nézőt vonzó sorozatból nem kértek többet.

Bár az évadok ismertetésében is látható az, hogy egész sokat változott a sorozat formulája és képe, de voltak olyan dolgok, akik engem kicsit bosszantottak. A második évadra sok olyan lélekkel kell a főszereplőknek megküzdeniük, vagy elkapniuk, akiknek nincs semmiféle speciális képessége, de még így is nehézséget okoztak nekik. Ugyancsak érdekes az is, hogy a sorozat elején még Sam elég sok lélekbegyűjtés előtt egy olyan képességre tesz szert, amivel legyőzheti, vagy megtalálhatja az aktuális ellenfelet, de már az első évad végére el is felejtődik ez a kis tény. Ha már szóba jött a felejtés, sok szereplőt nagyon keveset használnak, és egyszerűen eltűnnek. Erre a legjobb példa Sock barátnője, aki csak azért szerepelhetett a sorozatban, mert eleinte nélkülözhetetlen volt a lelkek megtalálásában. Viszont a második évadra az Ördög elkezdi kisegíteni Sam-et ilyen téren, és onnantól fogva már felesleges lett a karaktere. Persze ezek csak engem idegesítenek, meg annyira nem nagy problémák.

Viszont összességben a sorozat elég jó lett. Nincs sok olyan sorozat, ami jól meg tud nevettetni, de ennek sikerült elég sokszor. A karakterek nagyon érdekesek, és viszonylag jól játssza mindenki a szerepét. A történet nem szokványos, de könnyen meg lehet szokni a sorozat fantáziadús elemeit. Szóval, nagyon tetszett a sajnálatosan csak két évadot megért Reaper. Nagyon ajánlom minden komédiasorozat-kedvelőnek.

Utolsó módosítás: 2010.08.14. 14:14

A Heroes tündöklése és bukása

xeLaR | 2010.06.26. 08:27 | kategória: sorozat

Figyelem! Spoilerekben gazdag írás következik. Ha elolvasod, csak magadra vess...

Úgy tűnik 2010. egy elég emlékezetes év lesz az amerikai sorozatok történetében. Főleg azért, mert jó pár népszerű és „minőségi” sorozat ért véget ebben az évben. Jack Bauer többé nem fogja a világot megmenteni a televíziók képernyőjén (bár vannak pletykák egy filmről), és a Lost szereplői is „megtalálták” a kiútjukat a félelmetes és titkokkal teli Szigetről, így befejezve a hatévadnyi szenvedésüket. Azonban míg ezek félig-meddig be tudták fejezni a történetüket, van egy másik sorozat, amely sajnos idő előtt véget ért. Ez lenne a Heroes, egy egykoron zseniálisan megírt történettel és érdekes, komplex karakterekkel megáldott tévés produkció. Indulásakor hatalmas nézőszámra tett szert, meglepve ezzel mind a csatornákat, mind a sorozat készítőit. Viszont az igazi meglepetés csak ezután jött, mikor a második évad kezdetétől szinte folyamatosan és egyre nagyobb mértékben kezdett csökkeni a nézőszám. Mi történt? Elég egyszerű a válasz, de gondoltam kicsit terjedelmesebben írok róla, és a véleményemet is megosztom a sorozatról.

A Heroes ötlete Tim Kring fejéből pattant ki, aki egy karakterközpontú drámát szeretett volna összehozni, viszont eleinte nem szuperhősös témában gondolkodott. Miután rájött, hogy egy újabb rendőrdráma, vagy éppen egy kórházas sorozat csak elveszne a többi között, úgy gondolta, hogy egy picit érdekesebb témát keres. Ebben segítségére volt Damon Lindelof (Lost) is, akivel egy másik sorozaton együtt dolgoztak. A kialakult alapötlet pedig amennyire egyszerű, annyira komplex és nagyszerű is egyben: az egész történet a valóságba van ágyazva, ahol pár szuperképességre szert tevő embernek kell megmentenie a világot a pusztulástól (Zászlajuk alatt egyesül majd...najó ez rossz poén volt). Emellett úgy lett felépítve az egész történet, mintha egy képregény lenne (pl. a részek fejezetekként vannak megjelölve, míg egy nagyobb, összefüggő sztori meg kötetként). Ez mondjuk akár problémát is jelenthetett volna a népszerűség szempontjából, mivel így leginkább csak a képregény-fanok rétegét célozta be a sorozat. Ennek legfőbb példája az volt, hogy miután zöld utat kapott a sorozat, bemutatták a pilot epizódot a San Diego-i Comic-Conon. Hivatalosan 2006 őszén indult el a sorozat, és hatalmas siker lett.

Pontosabban az első évad részeit átlagosan 14,3 millióan nézték az USA-ban. Nem is csoda, hogy ennyien nézték, mivel érdekes, szimpatikus karaktereket mutatott be, akiket szinte azonnal megszerettek (pl. Hiro Nakamura), vagy megutáltak a nézők (pl. Sylar), és ugyanakkor egy izgalmas, több szálon futó cselekményt is magáénak mondhatott. Na meg ott volt az ugyancsak jó „Save the cheerleader. Save the world.” reklámjuk is, aminek elég nagy jelentősége volt a nézőcsalogatásban. Véleményem szerint ez volt az igazi Heroes, a többi évad még csak a közelébe sincs minőségileg az elsőhöz. Lehet, ha újranézném, akkor már nem tetszene annyira, és rájönnék, hogy ez már alapból selejtes sorozat volt, de még akkor is ezt az évadot tekinteném a legjobbnak. A karakterek itt még érdekesek és tényleg viccesek, és jó pár emlékezetes jelenetük is volt (pl. Claire „bemutató” videója az első részből, vagy a jövőbéli Hiro beszélgetése Peterrel a metróban). A történet is jó, kevés olyan momentuma volt, ahol a látott, vagy hallott hülyeség miatt leginkább a falba vertem volna a fejem. Azt azért elismerem, hogy voltak rossz epizódok itt is, melyek közt ott van sajnos az évadzáró is, de itt még jelentős kisebbségben voltak. Szerintem a sorozat legjobb epizódja is ebben az évadban van, a „Company Man”, amelyben Claire mostohaapjának, Noah Bennetnek az előtörténetébe enged betekintést, miközben a jelenben egy veszélyes szituációt kell semlegesítenie a Bennet-családnak. Ennél izgalmasabb és drámaibb részt nem láttam a Heroes négy évadja alatt. Szóval, lényeg a lényeg: ez egy nagyszerű kezdés volt egy új sorozatnak. Reméltem is, hogy a második évad még ennél is jobb lesz.

Azonban itt meg kell említenem egy lényeges dolgot a sorozat készítésével kapcsolatban. Tim Kring ugyanis úgy tervezte a Heroes-t, hogy minden évadban lecserélik a színészeket és a karaktereket másokra, így teljesen másfajta sztorikat lehetne elmesélni úgy, hogy nincs semmiféle összekötő kapocs az első történet és a második között. Szerintem ez egy elég kreatív és jó ötlet, de ez nem jó a nézőknek, mivel a már ismert és megszeretett karakterek helyett tök ismeretleneket kapnak. Úgy érzem ez egy jelentős nézőszám-csökkenéshez vezetett volna, bármennyire is érdekesnek tartom Kring felvetését. Az NBC is úgy gondolta, hogy inkább nem válik meg a színészektől. Valószínűleg ez a döntés is okolható a színvonal romlásáért. Miért is? Mivel a karakterek teljes leváltása például akár még érdekesebb szereplők készítéséhez vezetett volna, és segített volna eltávolítani a „problémás” hősöket (Hiro, Peter és Sylar), akikkel az íróknak valószínűleg meggyűlt a bajuk a forgatókönyvek írásánál. Azért jelentettek problémát ezek a karakterek, mert olyan szuperképességeik voltak, amikkel akár egyből megoldhatták volna a legnehezebb és legveszélyesebb feladatokat (pl. Hiro idő- és térmanipulálása szinte minden szituációra jó, míg Sylar és Peter teli voltak képességekkel), azaz a történetből egy viccet csinálhattak volna.

Azonban nem is kellett ezeknek a karaktereknek a segítsége, hogy a második évad történetéből egy vicc legyen, ugyanis azt az írósztrájk elintézte. A WGA többhónapos „áldásos” tevékenysége végül viszonylagos sikerrel járt az íróknak, ám a nézőknek ez sovány vigasz volt, mivel ennek hatására a legtöbb sorozathoz csak feleannyi, vagy még kevesebb epizód készült el. A Heroes is megsínylette ezt, főleg az aktuális kötet története, amit erőteljesen meg kellett változtatni, hogy rendesen le tudják zárni még abban az évadban. Ez sajnos olyan dolgokkal járt, mint pl. a leglényegesebb történetbeli esemény megváltoztatása, vagy éppenséggel egy fontosabbnak tűnő karakter totális elfelejtése (értsd: egy lehetséges poszt-apokaliptikus jövőben „felejtette” Peter). Persze nem csak emiatt lett rosszabb az évad. A történet kevésbé volt izgalmas, és nem is bővelkedett sok meglepetésben. A bemutatott új karakterek többségében vagy rosszak voltak (pl. Maya, akinek a képessége megöli a közelében tartózkodókat), vagy pedig nem használták ki őket megfelelően (pl. Elle, egy szadista villámokat lövellő csajszi, és Monica, aki képes mindent megcsinálni, amit a TV-ben lát). Bár sajnos rosszabb lett ez az évad, de még mindig tűrhető volt a hülyeségeivel együtt. Még a három problémás egyedet is sikerült egész kreatív módokon eltávolítani a történetből: Hiro 400 évet visszarepült az időben, és nem tudott hazajutni; Sylar elvesztette a képességeit; Peter meg el lett zárva egy konténerben, törölték az emlékezetét, és egy pár rosszarcú ír talál rá, és csatlakozik a bandájukhoz...na jó, ez az utóbbi már egy kicsit túl kreatív. Emellett még egy elég érdekes gonosztevőt is bemutatott (Adam Monroe, aki regenerálni tudja magát ugyanúgy, mint Claire), aki sajnos nem kapott elég időt arra, hogy megmutassa mennyire alkalmas a főgonoszi szerepkörre. Az évad is egy jó csavarral végződött, ami fenntartotta az érdeklődést a harmadik évad kezdetéig. Átlagban 11-12 millióan nézték ekkor a sorozatot, de sajnos egyre csak csökkent a nézőszám. Ez a csökkenő tendencia a harmadik évaddal csak fokozódott.

A harmadik évad az előzőektől eltérően két kötetből áll. A „Villains”, szabadfordításban „Gonosztevők” címmel illették, és szemléltetni akarták a hőseink rosszabbik énjüket. Sajnos nem igazán tudták ezt megvalósítani, mivel mindent elrontottak, amit csak el lehetett. A történet néhol követhetetlen és eszméletlenül rossz volt, köszönhetően annak, hogy pl. epizódonként új mellékszálakat szőttek bele a történetbe, majd a következő részre azonnal el is felejtették azokat (pl. Peter megszerzi jövőbeli Sylar „éhségét” a képességek iránt, ezáltal szinte azonnal egy kegyetlen pszichopatává válik, de az évad főgonosza azonnal el is veszi az összes képességét, és a hősünk visszaváltozik egy jót akaró naiv idiótává). A karakterek a személyiségüknek teljesen ellentétes módokon cselekszenek, és legtöbbször akkor is csak valami mérhetetlenül nagy baromságot csinálnak. Nem mondom azt, hogy sose csináltak butaságokat az előző évadokban, de ezen a területen olyan romlás ment végbe, hogy az már szinte lehetetlen. Annyira fenomenálisan elrontották ezt a kötetet, hogy azt már oktatni kellene. Egyértelműen ez a mélypontja a sorozatnak, és ez volt a legnagyobb ösztönző erő, hogy a nézők otthagyták az egészet. Úgy értem egy epizódon belül ugráltak a múltba, jelenbe és jövőbe, és olyan dolgokat látunk, mint pl. Sylar és Claire konfrontációját az évad első részében, ami „csak” a zseniális „Save the cheerleader. Save the world.” sztori-szálat becsteleníti meg, vagy amikor Angela Petrelli elárulja Sylar-nak, hogy a fia. A Villains-t kb. így tudnám jellemezni: hülyeség idiótaság hátán.
Az évad második kötete kicsit jobbra sikeredett, de még az is inkább volt rossz, mint jó. A legnagyobb baj az volt, hogy átlagosra sikeredett a történet, amely a képességekkel rendelkezők elleni üldöztetésről szólt (Jééé, milyen eredeti ötlet! Egyáltalán nem hasonlít B-kategóriás X-Men sztorikra.). Az új gonosz karakter (Danko, aki az üldöztetések egyik kulcsembere) meg nem volt túlzottan jól kidolgozva, és sajnos ő se volt igazán okos (pl. összeállt Sylar-ral). A rossz döntések, és idióta mellékszálak itt is jelen voltak, viszont jobban sikerült dolgok is voltak ebben a kötetben, mint pl. egy régi karaktert érdekes újrahasznosítása, ill. a finálé is egész jóra sikerült, legalábbis az évad részeihez képest. Emellett még teljesen újragondolták Peter képességét is, innentől már mindig csak egyetlen erőt tud eltanulni, és hasznosítani, így ő félig-meddig kiesett a problémás karakterek közül. Sajnos azonban ezek a változtatások és a kicsivel jobb történet nem tudta megállítani a tömeges elvándorlást a sorozattól, a színvonal drámai esését a nézőszám is követte, míg az évad végére átlagosan „csak” 7-8 millióan nézték.

A negyedik évad sokat már nem tudott változtatni a sorsán. Szerintem bárki, aki nézte tudta, hogy beszüntetik majd az év végén. Pedig sokat javult az előző évadhoz képest. A történet sokkal jobban meg lett írva, és nem mellesleg érdekesebb is lett, bár úgy érzem kicsit több részt áldoztak expozícióra, mint kellett volna, és nem igazán volt túl izgalmas. Persze itt is voltak sehova se tartó mellékszálak, de szinte mindig volt valami más cselekmény, ami jobban lekötötte a figyelmem. A karakterek se voltak már annyira buták, mondjuk néha volt pár kivétel (pl. Claire összetalálkozik egy „bábjátékos” képességű fószerral, aki az előző évadban meg akarta ölni az anyját és őt, majd annak a sztorinak a lezárásánál véletlen kisegített a lánynak, és ezért ebben meg óriási nagy haverokként viselkednek), de összességben már egész ésszerűen cselekedtek. Az új karakterek nem voltak olyan rosszak, bár volt egy-kettő, akit inkább hanyagoltam volna (pl. Emmát, a süket „hőst”). A legjobb új szereplő egyértelműen Samuel Sullivan (Robert Knepper) volt, aki egy egész komplex főgonosz lett az évad végére. Szóval jócskán nőtt a színvonal az előző két kötethez képest. Viszont úgy érzem még így se érte el a második évad szintjét. Volt egy pár olyan rész, ahol leginkább az arcom kapartam volna le a látottak, hallottaktól, de ugyanakkor meg többször teljesen beleéltem magam a történésekbe. Sokszor olyan érzésem is volt, hogy már egyáltalán nem érdekel az egész, és több részt nem bírnék ki, pedig tudtam, hogy ez százszor jobb, mint amit az előző évadban láttam. Azonban már nem kell tovább néznem, mivel elkaszálták. Nem is csoda, átlagosan 5 millióan nézték, ami egy főműsoridős sorozattól elég katasztrofális érték. Most már soha nem tudjuk meg, hogy mi történt azután, hogy Claire TV-kamerák szeme láttára leugrott az óriáskerékről. A Heroes már nincs többé.

Pedig szerintem egy nagyon kellemes sorozat volt, amihez rengeteg extra tartalmat is adtak. Pl. a sorozat honlapján egy képregény is indult, ami bemutatott ismert és ismeretlen „hősöket”, kibővítve ezzel a Heroes világát. Azonban a hirtelen jött népszerűsége ellene dolgozott, és az írók nem voltak képesek reprodukálni az első évad minőségét. Rossz döntések születtek, és a színvonal látta kárát. A nézőknek meg nem tetszett a dolog. Ahogy nekem se. Szerettem a Heroes-t, de a második évad után elvesztettem az érdeklődésem iránta. Sajnálom, hogy pont amikor már kezdett volna megjavulni, akkor nyírták ki. Talán jobb is így. Csak ennyit tudott nyújtani. A hősök most már pihenhetnek...

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.