Az egész sorozat még valamikor a '90-es évek elején kezdődött. Akkor jelent meg a földigiliszta kalandjainak első része. Telt múlt az idő és pár évvel később az Interplay kihozta a folytatást, melyben az elődhöz hasonlóan ugrálhattunk, mászhattunk kötélen, és a frankó kis lézerpisztolyunkkal halomra lövöldözhettük az ellent. A legújabb epizód címe már nemcsak egy hármas számot kapott, hanem egy új dimenziót is. Immár 3D-ben nyomhatjuk az "ipart".
A citromsárga cd-t a meghajtóba helyezve, elindítottam a telepítést. Már akkor feltűnt, hogy a "maximum install" is csak 75 MB (!). Ekkor eszembe jutott a Chokito reklám: "Ne ítélj elsőre!". Hát jó. Indítottam a játékot, és meglepődve tapasztaltam, hogy introt valahogy nagyon "nemakaródzott" csinálni a srácoknak. Sebaj. Másodjára se ítélek.
A történet elején saját fejünkben találjuk magunkat, és mivel elvesztettük az eszméletünket, a játék során az lesz a feladatunk, hogy ezt az izét visszaszerezzük. A pályák során az agyunk négy fő részébe kell eljutnunk: memória, félelem, fantázia, boldogság. Ezeken a részeken pontosan ilyen sorrendben kell végighaladnunk. Az irányítást, enyhén szólva nem találták el a készítők. Játszottál már a Soul Reaver-rel? Ha igen, akkor tudhatod, hogy milyen irányítása volt. Az Earthworm Jimé is pont ugyanilyen típusú, de szörnyűbb megvalósításban. Pedig a játék az ugrálásra épül. Hogy miért lett ilyen az irányítás? A válasz egyszerű: a program legelőször konzolra (Nintendo 64) jött ki. Akkor még nem is tervezték a PC-s megjelenést. De később a kezdeti sikereken felbuzdultak a menedzserek és jobbnak látták, ha mi is megismerkedünk Jimmy kukac harmadik nagy kalandjával. A másik legjobban észrevehető konzolos jellem a kamerakezelésnél figyelhető meg (igaz, ez az irányítással jár). Sokszor a kamera olyan szögből mutatja a gilisztát, hogy lehetetlenség átlátni a helyzetet.
Elvileg ez a progi kisgyerekeknek készült. Akikkel én eddig beszéltem, mindenki azt mondta, hogy iszonyatosan nehéz. Ezt később magam is tapasztaltam, ugyanis a játék felénél én is elakadtam. És nem az ellenségek, hanem az ugrálós részek miatt.
A fegyverek nevei magukért beszélnek: Standa-da-da-da-da-dard Blaster; Egg Chucker; Cleaver Gun; Laser; Peashooter; Apollo 13; Gnome Gun; Bananamite; Funky Gun; Magnum. De Jimmy a fejét akár ostornak is használhatja. Ahogy egyre beljebb haladunk agyunkban, egyre több zöld kis üveggolyóval fogunk találkozni. Ezek az emlékezőképességünket fogják fokozatosan visszaállítani. Úgyhogy próbáljuk mindet összeszedni. Ha kinyírtunk egy ellenséget, akkor megjelenik fölötte a lelke, majd ez belénk száll, aminek hatására az életenergiánk igen megugrik (kísértetiesen hasonlít ez a rész a Soul Reaver-re). De vehetünk fel extra életet is.
Vannak a játékban nagyon jól eltalált, szuper zenék, amik pont illeszkednek a hangulathoz, de vannak szörnyűek is, amelyektől szó szerint megfájdul az ember feje. Ami engem kifejezetten zavart (a többi hibán kívül), hogy a főhős mozgása igencsak kevés animációs fázisból áll. Néha pedig Jim beleolvad a falba, mint egy T1000-es vagy mint Lara baba.
Egy mondatban össze tudom foglalni az értékelést: kiváló példa arra amikor a játékot csak a neve adja el. Vagy itt még az se.
Még néhány tanács mielőtt játszani kezdenél vele: készítsd ki a pszichiátered telefonszámát az asztalra, a géped érdekében pedig dugd el magad elől a nagybaltát. Ja, és néhány szem/doboz/karton/kamion nyugtató se fog ártani.
