Nem lehet azt mondani, hogy az utóbbi időkben koplalniuk kellett volna azoknak, akik szeretik a külső nézetből vezérelhető ember-szimulátorokat azaz az ún. 3rd person akciójátékokat. Nem telik el úgy egy hónap (de jóformán egy hét sem), hogy meg ne jelenjen egy színvonalas, vagy kevésbé színvonalas ilyen típusú alkotás. Nos, a Dark Vengeance-t is ide lehet sorolnunk. Az elkövető a Reality Bytes nevű csapat, akikről őszintén szólva én nem túl sokat hallottam eddig.
Itt az elején a háttérről kellene valamit írnom, de bajban vagyok. Nem lehet azt mondani a programra, hogy túl bőbeszédű lenne az intrót illetőleg. Tulajdonképpen nincs is intro, pillanatok alatt a főmenü mered ránk. A játék elején három mindenre elszánt szereplő közül választhatjuk ki a nekünk megfelelőt. A hozzájuk írt sablonos kis szöveg jelentené az intrót? Hát ez elég szegényes! Véleményem szerint egy jó intro szépen meg tudja dobni a program hangulatát (bár a Quake-nek se volt intrója, aztán mégis mekkora siker lett belőle...). Mind a három karakterre más-más pályák várnak, valamint különböző erőnléttel és tulajdonságokkal bírnak.
A három választható szereplő tehát:
Jetrel, a varázsló, az erős mágikus lövedékek harcosa. Arcának megcsúfításáért bosszút esküdött és megfogadta, hogy minden szörnyet kiirt, akik a sötétségen fáradoznak.
Kite, az akrobata, a közelharc fegyvereinek és a robbanóanyagoknak a specialistája. A mostohaapját a sötét elfek gyilkolták le. Kite megfogadta, hogy megtanulja a sötét máglyáikat, és segítségükkel örökre száműzi az elfeket a föld alá.
Nanoc, a gladiátor a hatalmas és különösen sebző kézifegyverek mestere. Még gyermekkorában rabolták el és kényszerítették arra, hogy testvérével együtt a sötét elfek arénájában harcoljon. Nanoc felesküdött arra, hogy bosszút áll bátyja és húga meggyilkolásáért.
Talán a legjobb választás Jetrel (sajnos életereje kevesebb, mint pl. Nanocnak), de mindegyik szereplőnek megvan a maga előnye és hátránya a többiekkel szemben.
Miután kiválasztunk valakit, az első pálya legelején hallgathatunk egy kis beszédet, amit mondjuk, nevezhetünk az intro másik részének (ha ez sem lenne elég, akkor az F1-gyel további infót kaphatunk a pályáról). Jetrel a saját "lakásából" (Jetrel's Lair), Kite apja laboratóriumából (Barkar's Laboratories), Nanoc pedig a gladiátorok börtönéből (The Pit) indul a kalandra. A sok pálya miatt nehéz lenne bármit is írni róluk, de nem kell sok játékidő ahhoz, hogy rájöjjünk arra, hogy a pályákon leginkább gyilkolnunk kell agyba-főbe, és különbféle típusú kulcsokat és egyéb kütyüket kell összegyűjtögetnünk, és azokat a megfelelő helyen használnunk. Így aztán pályáról pályára haladván egyre közelebb kerülünk a célhoz.
A játék tulajdonképpen szépen sikerült, és még jól is kezelhető, de valahogyan hiányzik belőle az isteni szikra. Van ez így. Az ember nem tudja pontosan, hogy mi, de valami hiányzik belőle. Nekem talán a legáltalánosabb problémám az volt, hogy az egész valahogyan unalmas, szinte mindenhol ugyanazt kell csinálni, és hangulatilag sem a legcsodásabb. Elvileg össze kellett volna csinálnom magamat, de helyette röhögtem az ellenfeleken és néha eluntam magamat az ismétlődő monoton egymásutánjukon. Ezeket hol ügyetleneknek, hol túlontúl keményeknek éreztem. Hogy azért ne csak pocskondiázzam a játékot, meg kell említenem, hogy a fénykezelés igen szép és a 3D kártyák használata is korrekt. Vannak még apróságok, amik egy kissé emelték a színvonalat (pl. ötletes és szokatlan varázslatok, vagy a belénk fúródott nyílvesszők egy ideig kiállnak belőlünk, stb.), de ez a globális összhatást csak csekély mértékben korrigálta. Valahogyan az volt az érzésem végig, hogy a program egy kicsit félkész. Ezt igazolja, hogy a kb. fél évvel ezelőtti előzetesben még arról volt szó, hogy 10 játékos közül választhatunk (ami ugye 3-ra redukálódott), meg 60 fajta ellenség lesz és több mint 100 varázslat, meg 50 féle fegyver. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a játékot ugyan nem játszottam végig, pláne nem mind a három játékossal, de az biztos, hogy ameddig eljutottam, addig semmi nyoma sem volt annak, hogy itt 100 varázslat meg 60 féle-fajta ellenség lenne.
Ha a Reality Bytesnak ez volt az első alkotása, akkor bizony nem ártana, hogyha a következő alkotásuk tervezésénél egy kicsit több figyelmet fordítanának a körítésre, a hangulatra és az eredetiségre. Természetesen a "ne ítélj elsőre" szlogent itt is tanácsos betartani, így ahelyett, hogy hosszú távú következtetéseket vonnék le, inkább érdeklődve várom a következő - remélhetőleg már átgondoltabb - alkotásukat. Csak azt tudom tanácsolni, hogy: "Gyógyulj meg és menj tovább!".
