Volt már olyan, hogy szívesen megvicceltétek volna valamivel a gonosz, folyton a szobátokból kiszűrődő hangzavar miatt reklamáló szomszédot, de féltetek a megtorlástól? Ha igen, akkor megéri egy pillantást vetnetek a Neighbours from Hell-re, ugyanis itt a feladat az, hogy minél több borsot törjetek a szerencsétlen szomszéd orra alá.
A JoWooD bécsi stúdiójának fejlesztése eredetileg egy filmsorozatra épül, melyből én speciel egy részt se láttam, de mivel a neten meglehetősen kevés információt találtam róla (többek közt az IMDb is értetlenül pislogott a cím hallatán) feltételezem, hogy nem ért el átütő sikereket. (Vagy talán egy csak német nyelvterületre szánt alkotásról van szó.) Hála az égnek viszont, hogy csak a játék alapötlete van a sorozatból lopva, így annak (nem) ismerete semmilyen előnyt, vagy hátrányt nem jelent. Woody-t fogjuk alakítani, egy elképzelt tipikus fiatalt, őt irányítva kell a házsártos szomszédunkat, illetve annak különböző háziállatait terrorizálni a különböző pályákon. Egy rövid telepítés után a játékot indítva intróként kapunk az arcunkba egy egész képet – abból se a legérdekesebbet, hőseink vannak rajta moziban ülve, így a képernyő nagy része maga a vászon – majd meg is pillantjuk a főmenüt. A szokásosnak tekinthető játékindítás/opciók/fejlesztők/kilépés négyes ugyanúgy elég spártaian hat, mint a beállítások képernyője. Itt csak a hang és a zene erősségét szabályozhatjuk, illetve pár kényelmi-, illetve nehézségi (ezt az óra ki-be kapcsolása jelenti) beállításra van lehetőségünk. Sebaj, a játék ettől még lehet jó – bár azért a grafikai beállítások teljes hiánya a mostani időkben erős kétségeket ébreszt az emberben – irány tehát a Start Game, ott pedig az első nyitott pálya, a tutorial első fejezete. Amit már láthatunk az az, hogy a játék négy fejezetre (illetve – TV adaptáció révén – szezonra) tagolódik, és egy-egy szezont a már kinyitott epizódok sikeres teljesítésével nyithatunk meg. Miután ezt magunkban lerendeztük, elindítjuk az első bevezető küldetést.
Körülbelül ez az a pont, ahol a vizuális élvezetre gyúró játékosok abbahagyják a játékot. Amit látni fogunk ugyanis, arra lehet mondani (bár csak egy picike jóindulattal), hogy szép, azt viszont nem tagadhatjuk, hogy némelyik freeware játékokat gyártó alig-alig elismert csapat is tudna szebb grafikát összehozni. Az üres szobák senkit ne tévesszenek meg, a ház minden egyes pályán egyre több berendezést, illetve szezononként több szobát fog tartalmazni. Amit viszont akár a mellékelt képekről is látni lehet, illetve fent is említettem, a videokártyánk nem ebbe a játékban fogja rövidzárlatig izzadni magát. Előre renderelt szobák, rajzolt-renderelt berendezés, és előre letárolt mozgású szereplők mindenfelé, lefixált alacsony felbontáson. Dolgos iparosmunka, de semmi több.
Elszakadva a látványtól, lássuk amit a program tanítani próbál, az irányítást! Gyakorlatilag amire szükségünk lesz, az az egér, és semmi több. Mint egy kalandjátékban, a kurzort valamire mozgatva kis ikonok jelennek meg a nyíl mellett. Ha egy szem jelenik meg, akkor megvizsgálhatjuk az adott tárgyat, így néha szerzünk valami információt, hogy mire is lehet használni. Ha egy kezet látunk, a célt át lehet alakítani, vagy felvenni, illetve ajtóknál megmutatja, merre vezet az adott átjáró. Ha kijelölünk a nálunk lévő tárgyak közül egyet, akkor egy kis pluszjelet fogunk néha látni, ez azt jelenti, hogy az adott tárgyat ott elképzelhető, hogy lehet használni. Azért elképzelhető, mert a játék nehezítése céljából a készítők minden olyan tárgyat így fognak jelölni, ha azzal akármit tudunk csinálni.
Célunk tehát, ahogy a tanuló küldetésekben is megmutatja a program, hogy a szomszédot szokásos napi ritmusából valamilyen módon a nálunk lévő tárgyakkal kizökkentsük, így szerezve nézettségi százalékokat. Minden egyes sikeres akciónk során a szomszéd feje elpirosodik a dühtől, és a bal alsó sarokban megjelenik az idegesség-mérő. Ha sikerül még valamilyen módon felidegesíteni az áldozatot, akkor bónusz százalékokat is szerezhetünk. Célunk, hogy a pályán megadott százalékot így elérjük. Ha 90% felett teljesítünk, akkor még dicséretben is részesülünk, illetve ha az adott szezon összes epizódját így teljesítjük, akkor a fejezet végén aranyérmet kapunk. Ez egyébként semmilyen extrát nem jelent, de legalább van valami cél, amiért lehet küzdeni. A felidegesítésnek számos módja van, viszont sajnos minden pályán csak azt csinálhatjuk, amit a készítők az adott pályára beterveztek. Hiába van nálunk ragasztó, csak a távcsövet ragaszthatjuk adott pályán a szomszédhoz, az ajtókilincset nem. Maguk a csínytevések egyébként egész aranyosak, viccesek, bár legtöbbjük már lerágott csont. Akcióink közben azért vigyázni kell pár dologra. Először is soha nem szabad a szomszéddal egy szobában lennünk. Ha mégis így teszünk, az automatikusan game over, kezdhetjük a pályát újból. Ha mégis közelít a célszemély, az előszobában, illetve későbbi pályákon a hálószobában a szekrényben, illetve az ágy alatt elbújhatunk. Másodszor, figyelni kell, hogy a szomszéd háziállatai ne vegyenek észre. Ezt úgy tudjuk elérni, hogy abban a szobában, melyben éppen vannak, ott lábujjhegyen, azaz az egér jobb gombját használva mozgunk. Ha megfelelően időzítjük akcióinkat, illetve eleget teszünk a két fenti kitételnek, akkor semmi gondunk nem lehet.
Végül pedig jöjjön a fekete leves. A látványról már értekeztem, sajnos a hangok, illetve a zene sem nyit új távlatokat a játékok világában. A zene elsőre kellemes, kicsit olyan TV-ből kilopott kabarézene, nem lenne vele semmi baj, ha kicsit változatosabb lenne. De nem az. A hangok pedig tipikusan a “vannak – oké” kategóriába tartoznak: csak azért van belőlük a játékban, mert manapság nem adnak ki nélküle semmit. Ami megmentené, és valamennyire meg is menti a NFH-t, az a hangulat, a játékélmény. Egy ideig nagyon jól elszórakozunk azzal, hogy borsot törünk a szomszéd orra alá, viszont sajnos körülbelül a pályák felénél fogunk két dolgot datálni. 1. Kicsit unalmas ugyanazt a pályát látni újra és újra. 2. Ez a játék nehezebb már nem lesz. Komolyan mondom, még az időlimit bekapcsolása mellett sem volt olyan, hogy egy pályát ne tudjak elsőre sikeresen teljesíteni, és talán csak egyszer vagy kétszer esett meg, hogy 90% alatt sikerült megcsinálni. Mikor pedig bő 3-4 óra után megoldjuk az utolsó pályát is, csak meredten bámulunk magunk elé: “Ennyi volt?” A legszomorúbb az egészben az, hogy az ötlet nagyon jó, és lehetett volna egy tényleg kitűnő játékot készíteni, ami viszont itt érződik az az, hogy a lehető legkisebb ráfordítással próbálták a játékot a kiadásig eljuttatni. Egy próbát azért megér, ha csak az első néhány epizód poénjai miatt is, de hosszú, élvezetes játékra senki ne számítson.
