Nehéz fába vágja manapság a fejszéjét az a csapat, ha vetélytársat akar készíteni a Total War sorozatnak, mely 2000 óta uralja a területfoglalós stratégiák piacát. A Shogun, majd a Medieval, és ezek kiegészítői nagyon magasra tették a mércét a konkurenciának, mely túlzottan nem is próbálkozott hasonló jellegű szoftverek elkészítésével, legalábbis mostanáig nem. Azonban a főként városépítgetős stratégiáiról (Caeasar sorozat, Pharaoh, Zeus, Emperor) méltán híres Impressions elérkezettnek látta az időt arra, hogy felelevenítsenek egy régi, patinás sorozatot, melynek alapkoncepciója kísértetiesen hasonlít a Total War sorozatéhoz – helyesebben szólva a Total War sorozat hasonlítható nagy mértékben a LotR-hoz, hiszen a Total War játékokat évekkel megelőzte a Lords of the Realm sorozat első két része. A sorozatot most trilógiává tevő játék lesz ezen cikkem alanya, melynek megjelenését nem előzte meg óriási marketinghadjárat, így megjelenésekor nem járhatunk el rituális népi táncot se, a program egyszer csak előtűnt a semmiből, bátortalan „Hahó, én is itt vagyok...” kiáltással.
Mint említettem, stílusát tekintve jófajta területfoglalós stratégiával állunk szemben, melynek hátterét az univerzálisan csak „középkornak” aposztrofált massza adja, tekintet nélkül a hajdan volt sötétségre, vagy akár a reneszánsz végére. Az efféle játékokban általában két jól elkülöníthető feladatunk van: egyrészt építhetjük és szépíthetjük tartományainkat, kiképezhetjük seregeinket, politikai machinációkba bonyolódhatunk, másrészt pediglen seregeinket kommandírozhatjuk a grandiózusabbnál-grandiózusabb csatákban.
A LotR 3 egy erősen leegyszerűsített diplomáciai rendszert használ, melynek szellemében tudunk ajándékokat küldeni a különféle uralkodóknak, köthetünk békét avagy szövetséget, továbbá hadat is üzenhetünk ha kedvünk tartja. Meglehetősen kiábrándító ez a stilizált diplomácia, hiszen egy ilyen jellegű játéktól minimálisan is elvárható lenne a kémkedés, orvgyilkosság, a térítés opció, a szofisztikáltabb megoldásokról már nem is beszélve, azonban ez is igazodik a játék egyéb részegységeihez: nagyon egyszerű.
A gazdasági és a hadi menedzselés szintén nem komplexitásáról fog elhíresülni – ezek ugyanis bármilyen meglepően hangzik, szinte nem is léteznek. Arról van szó, hogy az adott tartományok mindegyikéhez tartoznak szabadon beépíthető területek, melyeket akár városoknak is lehet aposztrofálni. Ezekre a területre letelepíthetjük vazallusainkat – ők adják a hadi potenciált – avagy kreálhatunk az adott településből mezővárost, bányavárost, kereskedőtelepet, egyházi birtokot, mindez csupán attól függ, hogy kinek adjuk oda a várost hűbérbirtokként. Értelemszerűen a lehetőségekhez mérten meg kell próbálnunk az arany középutat választani, hiszen ha kizárólag lovagjainknak adjuk oda a városokat, akkor záros határidőn belül lázongani kezd a lakosság az élelemhiány miatt, ugyanakkor egy csupa mezőgazdasági településből álló területet könnyedén lerohan az ellen.
A fentiekből következik, hogy seregeinket sem képezhetjük ki kényünk-kedvünk szerint, harcosainkat hűbéreseink biztosítják nekünk, akik személyesen vezetik harcba embereiket. Viszonylagos szabadságunk csupán a zsoldosok felbérlésében nyilvánul meg, ezek mindig megtalálhatók valamely városunkban, azonban az így felbérelt csapatok sorai nem töltődnek fel újra a csaták után, továbbá lovagjainknál sokkal jobban hajlamosak a dezertálásra. Katonáink morálja főként az általuk megnyert csaták számától, vezetőjüktől – ezek halála után a morál rendkívül visszaesik –, ill. saját becsületpontjainktól függ. A magasabb morállal rendelkező csapattestek értelemszerűen sokkal jobban harcolnak, míg az alacsony morállal megvert seregek hajlamosak a gyors megfutásra, ami számunkra egyet jelent a vereséggel.
Sajnos ki kell ábrándítanom azokat, akik grandiózus csatákat várnak a LotR harmadik részétől, ugyanis erről szó sincs, az esetek többségében pár tucatnyi katonát kommandírozunk, egy százfős sereget csak hosszas munkával lehet kiépíteni, és ez bizony nem válik a program javára. Lehetséges, hogy az én elvárásaim túl nagyok, azonban úgy vélem, hogy ha hasonló témájú Shogunban majd’ négy éve már több százas seregeket kommandírozhattunk, akkor a LotR-nak ezt minimum, hogy hoznia kellene, optimális esetben pedig jócskán felül kellene múlnia. Rendkívül kiábrándító mondjuk egész Anglia uraként szánalomra méltó 30 fős lovagsereget csatába küldeni, hogy azok lealázzák a francia király tucatnyi lándzsásból álló, seregnek nevezett gombaszedő alakulatát.
További fájó pont az, hogy bár a hadjáratok különböző századokban játszódnak, a technika és a katonaság a fejlődés szikráját sem mutatja, vígan csatázhatunk ugyan azokkal a primitív népfelkelőkkel a 8. majd a 16. században is, és hanyag eleganciával vethetjük be hajítógépeinket akkor is, amikor papírforma szerint már rég nem használtak efféle szerkezeteket. Hasonló helyzettel szembesülhetünk akkor is, ha a tartományok központjára, a várra tekintünk, melynek feladata az ellenséges seregek felmorzsolása hatalmas erődrendszerei által, ezekbe az erődökbe fektethetjük hűséges peonjaink adóját. Tehetjük mindezt jócskán az első millenium előtt, akkor, amikor jobbára még csak földből és fából építettek várakat, és remek lovagvárakat emelhetünk abban a korszakban is, mikor már elkezdtek olasz-bástyákban gondolkozni, és ágyúkkal lövöldözni...
Amint belevetettem magamat első csatámba, három momentumra lettem figyelmes. Az első a grafika, melyet nagy jóindulattal is csak középszerűnek lehet nevezni (ez alól csak a pixel-shadert használó víz a kivétel), a második a formációk rendkívül szegényes volta, melyek értelmében maximum elvékonyíthatjuk az arcvonalat avagy összetömöríthetjük egységeinket, beállíthatjuk, hogy katonáink merre nézzenek, de különféle formációkról még csak ne is álmodozzunk. A harmadik fájó pont az MI Forrest Gump-i volta, hiszen a gaz ellenség képes gyorsan rohamozni, majd még gyorsabban meghalni, de az erőátcsoportosítás, bekerítés, távolsági fegyverek kihasználása – egyszóval a taktikázás – már merő anakronizmusnak tűnhetett a fejlesztők szemében.
A csatatereken nem részesülhetünk vizuális orgazmusban, és a taktikai képernyőn sem fogunk, itt tisztességesen magrajzolt, és animált objektumokkal találkozhatunk, de semmi extra, bár meg kell hagyni, a fél Írországnyi felhők megléte igen humoros momentum. A hangokat élethűnek nem, a szinkront viszont idegesítőnek viszont már annál inkább nevezném, ugyanis fölöttébb szegényes a felvett verbális megnyilvánulások száma, minek következtében nagyon frusztráló egymás után négyszer ugyanazt a megnyilvánulást hallgatni.
Önmagában, mindennemű előzmény nélkül nézve egy erős közepes játék képét festené a Lords of the Relam III, azonban az utóbbi években már megjelentek olyan játékok, melyek hosszú évek távlatából is verik. Kissé az volt az érzésem a tesztelés alatt, hogy az Impressions fejlesztői számára megállt az idő, aminek folyományaként egy olyan játékot adtak ki a kezeik közül, mely remek szoftver lett volna 5 évvel ezelőtt, azonban ma már nem állja meg a helyét.
