Elkészült a MotoGP sorozat harmadik kiadása, amely ugyan szép, élvezhető, jó hangulatú és többé-kevésbé realisztikus, de vajon mi játszódhatott le a fejlesztők fejében, amikor kitalálták, hogy nekivágnak egy új motorversenyzést szimulálni igyekvő játéknak?
Talán magában a szép csomagolás (Valentino Rossival az élen) meggyőzi a vásárlókat, hogy a MotoGP3 egy jó választás. Túl sok érv azonban ezen kívül nem szól mellette. Tulajdonképpen az előző kiadást vásárolhatjuk meg egy az egyben, azzal a különbséggel, hogy a 2004-es versenyzők, csapatok és pályák kaptak helyet a programban. Sajnálatos módon azonban ifjú titánunk, Talmácsi Gábor nevét hiába kerestem a választható versenyzők között. A MotoGP 3 csak a királykategóriát és az extrém kategóriákat dolgozta fel, ez utóbbi viszont újítás. Ebben a módban 16 utcai pályán 16 különböző géppel hasíthatjuk a levegőt. Ezeket a gépeket is állíthatjuk, csakúgy, mint a versenymotorjainkat, a jobb kezelhetőség, nagyobb végsebesség, stb. érdekében, akárcsak egy valamire való autószimulátorban. Egész őszintén: nem sok jelentőségét látom a precíz beállításoknak ebben a játékban. Talán még annyira sem értem, miképp indulnak neki egy motorozást feldolgozó játéknak. Nyilván igyekeztek sok mindent figyelembe venni, de sajnos minden irányítási rendszert kipróbálva is azt kell mondjam, hogy bármilyen elérhető felületen (PC, konzol, akármi) teljesen értelmetlen próbálkozás beleélni magunkat ebbe a sportba. Sajnos az érzés távolról sem olyan életszerű, mint egy autószimulátornál megszokhattuk, és az élvezhetőség is más. Arról nem is szólva, hogy motorozni és a MotoGP3-mal játszani kb. olyan, mintha a Wolfenstein 3D-t hasonlítanánk össze egy valóságos lövöldözéssel egy vár falai közt.
A vezetési élmény tehát nem stimmel, de maga a versenyzés kiválthat belőlünk harctéri idegességhez hasonló pánikrohamot. Egészen jó hangulatban versenyezhetünk. Szoros szituációk bőven akadnak, ütközés is előfordul, bár érdekesség, hogy az ezzel járó bukás csak nekünk jár osztályrészül, annak nem, aki miatt mi esünk, vagy aki ugyancsak érintett volt a balesetben. Persze nekünk is van bőven lehetőségünk hibázni. Az ideális versenyíven maradni ugyanis majdnem lehetetlen. Könnyen elmérhető féktávokon csak a hosszas edzések segítenek megállni, végsebesség közelében nagyon gyorsan jönnek ám a kanyarok (és még akkor sem látunk tisztán: a csőlátást szimulálandó ugyanis nagy tempónál elmosódik a kép, akár az előző kiadásban) és a mezőny többi tagjára (mint ahogy Rossiékra) nem különösebben jellemző, hogy gyakran hibázzanak. Ennél a játéknál éppen ezek miatt, és talán azért, mert minden olyan gyorsan történik, azt javasolnám minden játékosnak, hogy amit csak lehet (váltás, tankra hajolás, kihomorítás) hagyja automatán! Így marad a legnagyobb esélyünk a győzelemre, arról nem is szólva, hogy amúgy is túl kevés ujj van a kezünkön ahhoz, hogy mindenre beállítsunk egy-egy gombot. Való igaz, hogy vannak alternatív irányítási rendszerek, de igazából nem volt szívem kormánykerékkel játszani egy motoros játékot...
A külsőségekről annyit, hogy maradandót nem sikerült alkotniuk a fejlesztőknek. Szép is, igazából nem lehet konkrétan belekötni, élvezhető is, de semmi extra. Talán a motorokat kicsit jobban lehetett volna modellezni, lehetnek valóságosabbak a színek, és a hangok is lehetnének sokkal-sokkal jobbak, de összességében azért látható/érezhető, hogy megpróbáltak odafigyelni a fejlesztők, hogy akár „hálóban”, akár otthon egymagunk örömünket leljük a játékban. Kevésbé volt szerencsés számomra, hogy a játék zenepalettája szinte kizárólag rockzenéből áll – nem ártott volna kicsit talán színesíteni a repertoárt, de éppen ezért van szerkeszthető zenelistánk, amelyet a saját zenéinkkel is kiegészíthetünk.
Az érzelmeim tehát legalább ugyanannyira vegyesek, mint maga a játék. A megszállott motorosoknak biztosan szívük vágya, vagy talán már be is szerezték, a kezdő motorosoknak tulajdonképpen ajánlanám, a nem motorosoknak pedig válaszút előtt állnak! De azért érdemes mindenkinek kipróbálni – erre van a demo.
