Vigyázó szemetek Prágára – esetleg Brnora – vessétek! Mert úgy látszik, a csehek töltik be azt a divatdiktátori szerepet a játékok között, amit a franciák az öltözködésben. Nem ők készítették az első II. világháborús játékot, de ők voltak azok, akik újraélesztették ezt az időszakot, amióta van 3D-s motor. És ugyanígy ők voltak azok, akik – miután a H&D-ből okulva mindenki II. vh-s játékokat készített – újra felfedezték a vietnámi háborút. (Amire aztán gyorsan mások is lecsaptak). Nem is beszélve az Operation Flashpointról, ami messze megelőzte a Battlefield-szerű játékokat.
Nem szeretném arcba dicsérni őket, de tény, hogy ők készítik a leghangulatosabb – és egyben legbugosabb – játékokat napjainkban. Ilyen volt a Vietcong is. Sztereotípiákra épült, és persze a szomorúbb részeket – civilek lemészárlása – kihagyták belőle, mégis sokan végigvittük többször is egymás után, annyira magával ragadó volt a hangulata: a dzsungel élmény, a félelem, a düh, az adrenalin. És persze sokan fikázták különböző okokból, végül nekik is be kellett látniuk, hogy a Vietcong etalon.
Nem csoda hát, hogy a széles rajongótábor nagyon várta a küldetéslemezeket és a második részt. Én is így voltam ezzel. Remegve vettem át a tesztpéldányt és hazáig szaladtam, hogy minél hamarabb játszhassak vele. Fel is telepítettem a DVD nagyságú játékot és már-már elindulni látszott, amikor egy figyelmeztető üzenet jött fel a desktopomra: „igaz ugyan, hogy ezen a gépen minden vadiúj, csicsás játék szaggatás nélkül elfut, de én – bár a screenshotok alapján látható grafikám nyomába sem ér a kortársaimnak – nem vagyok hajlandó elindulni.”
Hm, nem éppen ígéretes kezdet egy bimbózó szerelemnek. Sebaj! Egy pár nap anyagi erőforrás átcsoportosítás, családi költségvetés módosítás után behelyeztem a vadi új videókártyát és a szerelem a beteljesülés felé száguldott. Felharsant az oly’ hangulatos Vietcong zene, melyet bár cseh zenészek komponáltak és adnak elő, tökéletesen visszaadja a 60-as évek végi amerikai hangulatot. És már indul is a kampány. Az intro a megszólalásig hasonlít az Apokalipszis most c. film nyitó képsoraira. De hát jótól lopni nem bűn és a hangulatnak nagyon odatesz.
Aztán egy-két kedves bevezető küldetés következik, melyben elsajátíthatjuk az irányítást, megismerhetjük főhősünket (elbúcsúzhatunk az előző rész főhősétől, aki a kezdő pálya bordélyában issza le magát a sárga földig), majd hirtelenjében belecsöppenünk a pokol kellős közepébe. Briliáns dramaturgia! A kampány során egyébként a Tet-offenzívát járhatjuk végig amerikai oldalról. És ha ezzel végeztünk, akkor pár küldetés erejéig belekóstolhatunk egy észak-vietnámi fiúcska pár napjába, akinek a története belefolyik az amerikai kampányba egy ügyes csavarral.
Annak ellenére, hogy két kampány is belekerült a játékba, jóval rövidebb lett, mint az első rész. Kis túlzással egy hosszú délután alatt végig lehet vinni. Persze a legkönnyebb fokozaton. Ám ez is a játék szégyene, ugyanis persze nehéz fokozaton kezdtem el, ám a történet közepe táján egy nagyobb méretű észak-vietnámi rajtaütés során annyira beszaggatott a játék, hogy képtelenség volt célozni, azaz életben maradni. Ezen semmi nem segített. Se a felbontás állítása, se a minőségi effektek kikapcsolása. Általában az egész játék szaggatott, de volt pár pálya, ahol játszhatatlanná vált. Ezen csak a limit nélküli save és gyógyítás tudott átlendíteni, azaz könnyűbe is végig kellett vinnem.
Szép, szép a grafika – néhol lenyűgöző a vietnámi életérzés – de azért nem nevezném csúcsminőségnek. Ennél sokkal szebb játékok is simán futnak a gépemen, ezért nem tudtam megbarátkozni a szaggatással. Nekem a grafika másodlagos egy játékban. A hangulat is el tud annyira varázsolni, hogy magával ragadjon. De az, hogy egy közepesnél picit jobb grafika így beszaggasson, ezzel nem tudtam mit kezdeni. Felmerült bennem a gonosz gyanú, hogy ezzel próbálták meg lassítani a játékost, hogy ne vegye észre milyen rövid a kampány.
A játékmenet picit nehezebbnek tűnt, mint az első részben. Ez egyrészt a „második rész szindrómának” tudható be: azaz főleg azokra a játékosokra számítanak, akik végignyomták az első részt. Így az első komolyabb harc – hasonlóan az első rész utolsó pályájához – egy hatalmas északi támadás a bázisunk ellen. A nehézséget fokozza még az alacsony fps is.
A játék hangulatát erősen megdobja a zene, ami mintha egy picit változatosabb lenne, mint az első részben, de mindegyik bejött nekem. Illetve kicserélték az első rész oly’ sikeres bekiabálásait. Akiknek tetszett a múltkori, azok most se fognak csalódni. Van néhány nagyon vicces közöttük. Sajnos – és ez elvesz a hangulatból – a társak sokkal kevésbé fontosak, és a kampány során nem nőnek a szívünkhöz. Ezt erősíti az is, hogy halálukkal nem lesz vége azonnal a pályának. De úgy általában sem tudnám most felsorolni őket, ellentétben az első rész szereplőivel, akik valódi egyéniségek voltak.
Klasszikusnak mondható cseh bugok a Vietcong 2-ben is vannak bőven. Ezek azok, amik ugyan nagyon idegesítőek, de a Mafiában vagy a Vietcongban elnézi az ember. Ámde ebben a második részben a hangulat nem sikerült annyira csodásra, hogy a játékos szemet hunyjon felettük. Például az ellenfél átlát és át is lő a falon néha, amire mi (sajnos/szerencsére) nem vagyunk képesek. Bajtársaink pedig teljesen eltűnnek időnként, valószínűleg a legendás cseh poligon-átesés következtében.
Multiban ötféle módon mérkőzhetünk meg barátainkkal: co-op, assault, CTF, deathmatch és team deathmatch. Hát ez se eget rengető változatosság, ami meglepő, mert az egyjátékos kampány alatt azt hittem, hogy a többjátékos módra gyúrtak a Pterodonosok: egyrészt a rengeteg fegyver miatt (még német Stg44 is található a játékban, aminek nincs nagy realitása, de – gondolom – átdobták a H&D2 modelljei közül), másrészt mert némelyik pályáról üvölt, hogy multira készült, csak beleerőltették a kampányba.
Összegezve, a véleményem az, hogy hibái ellenére még mindig sokkal jobb játék a Vietcong 2, mint azok a tucat FPS-ek, amelyek manapság megjelennek. Lényegesen jobb osztályzatot kapott volna tőlem – a rövid kampány ellenére is – ha a régi kártyámon is elindult volna, és ha nem szaggatna annyira az újon. Igazából úgy érzem, hogy a végén kicsit összecsapták ezt a játékot a Pterodonos srácok. Ezt erősíti az a hír is, hogy az Illusion Softwork koncentrálja erőit – ebbe tartozik a Vietcongos leányvállalatuk is – egy új FPS projektre. Szinte biztos vagyok benne, hogy a cikk elején emlegetett okokból ez nagy durranás lesz belőle. Csak éppen kár, hogy beáldozták neki a Vietcong második részét...
