Nagyon jó a kritika, volt benne pár igazán szórakoztató fordulat, ami miatt érdemes volt végigolvasni.
Annak ellenére, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy játsszak az ÜS-el. :)
Hol-volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, arrafele, ahol a kurta farkú kismalacot tarkón lőtték, volt egyszer egy gaz náci III. Birodalom. Csúnya, rossz egy birodalom volt, mely nem elég, hogy kirobbantott egy világháborút, ráadásként mindenféle gonosz tibeti varázslattal is elkezdett machinálni. Ezek a varázslatok nem holmi tündérmesébe illők voltak ám, nem is a Dalai Láma őszentségét idézték meg, hanem mindenféle förtelmes dolgot műveltek velük, gonoszabbnál gonoszabb lények egész garmadáját teremtették meg, mindenekelőtt zombikat. Imígyen ügyeskedtek hát a gonosz nácik, akik halott katonái a felélesztés során természetfölötti képességekre tettek szert, és azzal fenyegettek, hogy ripsz-ropsz lenyomják a szövetséges hatalmakat. De ekkor megérkezett a megmentő, nevezetesen bizonyos Karl Stoltz, akit azon nyomban szitává is lőttek a marquis francia ellenállói.
A kezdet szokatlan, de a mindenféle természetfölötti elemekkel operáló programok esetében már megszokhattuk, hogy a furcsa kezdetet csak még furcsább folytatás követi. Életét hősi halálban befejező héroszunkat annak rendje és módja szerint bepakolták a mágikus szerkezetbe, s minden bizonnyal gonosz, megátalkodott zombikatona lett volna belőle, de ekkor, mint a fátum jött az ellenállás egy egész darab tagja, és kiragadta a gaz nácik karmai közül. Úgy bizony, a szigorúan őrzött létesítménybe csak úgy be, majd angolosan kikacsázott a Berlinben (!) székelő polgári engedetlenségi antináci leányegylet tagja, kinek szervezete rögtön keblére is ölelte Karlt, aki el is indult, hogy halomra ölje régi bajtársait.
A sztori több mint gagyi, stílszerűen szólva übergagyi, de a játék egészéhez remekül illeszkedik. Igaz, néminemű dramaturgiai bakit véltem felfedezni abban, hogy a Wehrmacht hőséből ripsz-ropsz Germánia és a náci rezsim esküdt ellensége lesz, de a fejlesztők szerint akik egyszer már feldobták a lábukat, azok minden bizonnyal demokraták lesznek. (A magyarázatot az szolgáltatja, hogy a zombik, mint holmi kiskacsák, azt követik, akit először meglátnak. Jó, hogy nem libasorban teszik ezt.)
A fentiek jegyében karakterünk az esetek túlnyomó részében szótlanul követi az utasításokat, és hol Rambóként nyomulva, hol pedig társaival vállvetve irtja a nácikat, akik még mindig kitartóan gonoszak és küzdenek a végső győzelemért. Teszik ezt 1944 végén, mikor a szövetségesek minden oldalról a Reich anyaterületeit fenyegették – emiatt már szinte sajnáltam szegény III. Birodalmat, ami nem elég, hogy eszeveszetten száguld a totális vereség felé, ráadásul még egy Terminator pótlékot is rászabadítanak. Ezen Swarci pótlékságunk nem abból áll, hogy élő szövetet képezünk egy Tigris vázán, hanem abban, hogy az újraélesztés következményeképpen rendelkezünk bizonyos különleges, telekinetikus erőkkel. Világot megváltó dolgokra persze ne számítsunk, az, hogy egy erőpajzzsal meg tudjuk állítani a golyókat, majd esetleg visszaküldeni őket a feladónak, nos ezt mintha már láttuk volna nem is egy helyen, több évvel ezelőtt, ráadásul jobb tálalásban.
A többi fegyverünk abszolút átlagos, sehol egy elővillanó fénykard, egy fellobbanó mágikus tőr, merőben konvencionális jelleggel MP40-es géppisztolyokkal, Panzerfaustokkal, és egyéb korabeli társaikkal nyomulhatunk. A változatosságot növeli, hogy számos ponton különféle rögzített fegyverrel apríthatjuk az ellent.
MI szempontjából az ágyútöltelék szerepére kárhoztatott ellenfelek nem szerepelnek rosszul –igaz, kiemelkedően jól sem. Bekerítésről, taktikázásról ne is álmodjunk, de legalább fedezéket keresnek, és nem egy helyben állva cserélnek tárat. Ez is valami.
A játékmenet nem mutat fel különösebb innovációkat, jobbára valamit ki/fel/le kell kapcsolnunk, megszereznünk egy kulcsot, avagy éppen likvidálni valamit vagy valamit. A fő probléma, hogy már ezerszer elsütött klisékkel operál a játék, így számomra a fő ellenséget nem a pixelkatonák jelentették, hanem az unalom. Semmi igazán ötleteset, újat nem tud felmutatni az ÜberSoldier a játékmenet terén – sem.
Az utóbbi évek FPS terméséhez igazodva társaink a játékidő egy jelentékeny részében velünk együtt harcolnak, segítenek minket, avagy legalábbis nem lőnek hátba.
A grafika vegyes érzéseket szült bennem. Egyfelől a motor egészen pofás fényeffektekkel dolgozik, a karakterek arca is egészen jól ki van dolgozva, nem is beszélve a fegyverekről, de ezen felül sokszor egészen elborzasztó textúrákkal is találkozhatunk. Amennyiben eltekintünk a fény-árnyék játékról és az említett fényeffektektől, úgy a Burut által összekalapált motor a három éves átlagos színvonalat juttatja eszünkbe, ami aligha számít üdvözítő momentumnak.
A szinkronhangok milyenségéről jobb, ha diszkréten szót sem ejtek, úgy csapnivalóak, ahogy vannak. A hangok és a zene egy fokkal jobb, borzalmasnak nem borzalmas, csupán átlagos, cefetül átlagos – persze amennyiben a napjainkban elvárható kristálytiszta és élethű hangzásvilágot vesszük alapul, úgy nagymértékben alatta marad az átlagosnak is.
A német-orosz csúcstalálkozó árnyékában megjelenő játék elvileg remek példa a nációk együttműködésére: a fejlesztő orosz, a kiadó német, a pontszám pedig alacsony. Ideig-óráig el lehet szórakozni az ÜberSoldierrel, azonban kérdéses, hogy egy ennyire szürke, átlagos, innovációktól mentes játék megérdemli-e azt az időintervallumot, amit kipróbálására szánnánk.
