A Desperados: Wanted Dead or Alive annak idején elég szép sikereket könyvelhetett el. Pedig nagyjából egyszerre jelent meg a legendás Commandos 2-vel, mégsem maradt alul. Remekül kidolgozott, aprólékos és igényes megvalósítással, valamint izgalmas, vérbeli vadnyugati légkörével sokak kedvencévé vált. Most pedig itt a folytatás, amelyben Cooper visszatér társai élén, hogy újabb nyomozásba kezdjen, és még keményebb kalandokba keveredjen. Lássuk, hogy ennek a résznek is sikerül-e helyet követelnie magának az élbolyban.
A nem túl sokatmondó intróból mindössze arra derül fény, hogy nem komálnak minket Santa Feben, és hogy egy bizonyos Angelface-nek csípi a szemét a létezésünk. De hogy mit, miért, hogyan, arról már nem nagyon szól a fáma. Egyébként ez a fajta semmitmondás a játék későbbi részében is jelentkezik. Kapunk némi átvezető videót, amelyből (jobb esetben...) megtudjuk mi a téma, majd jön a pálya, de hogy ez az egész hogyan áll össze, azt találjuk ki magunk...
Ismerjük meg hőseinket, bár az első rész nyüstölőinek nem lesz sok újdonság. Ezúttal is John Cooper a főhős, a jóképű vadnyugati fenegyerek. Segítségére van a gyönyörű Kate O’Hara, aki játszi könnyedséggel csábítja el a gazfickókat, hogy aztán férfi kollégái még nagyobb könnyedséggel semlegesítsék azokat. Itt van a mogorva Doc McCoy, aki a gyógyítás mellett a mesterlövészkedésben is jártas. Feka tesónk, Sam Williams elsősorban a robbanóanyagok kezelésért felel. Pablo Sanches, az óriási sombrerót viselő mexikói elég egyszerű gondolkodású emberke, viszont hatalmas testi erejére bármikor számíthatunk, ezen kívül néhány pályán ő képes kezelni a halálosztót, egy korai sorozatlövő fegyvert, a géppuska előfutárát. Utolsó versenyzőnk a rézbőrűek közül került ki, ő Hawkeye, a csendes indián.
Szereplőink színes egyéniségüket, származásukat, bőrszínskálájukat tekintve máris az élen menetelhetnének egy tolerancia felvonuláson (pláne ha teszem azt, valamelyikük úgymond „nem jelent veszélyt Kate-re” :o) ). Már csak valami ferdeszemű bunyós hiányzik, és máris teljes lenne a lefedettség. Már a fenti rövid bemutatásból is leszűrhető, hogy hőseink képességei és specializáltságai ezúttal is erős hasonlatosságokat mutatnak ama bizonyos „C-betűs” játékkal... Vajon mikor lesz már olyan game, amely túlmutat az izomember-doki-mesterlövész-robbantós-figyelemelterelő-lopakodós felálláson?
Mindegyik emberünknek fejenként 5-5 képessége van, amelyből egyik a fegyverrel való tüzelés. A többibe nem mennék bele részletesen, azok úgyis elsősorban a hős személyiségéhez és specialitásaihoz kötődnek. Talán csak Kate-nél időznék el kicsit (naná! :o) ), mivel az ő speckói némileg különlegesebbek a többiekénél. A lány elsősorban a bájait veti be, hogy elvonja a banditák figyelmét. Mindössze oda kell állnunk a gazfickók látóterébe, bekapcsolt „elbájolás” opcióval, és megvárni, amíg az észlelőmező színe lilára vált. Ekkor a banditák (akár egyszerre több is – tud valamit ez a Kate...! :o) ) követni fogják a lányt, és csakis rá figyelnek. Gondolom, nem kell mondani, hogy az őrposztjukról imígyen elcsalt bűnözők már az embereink könnyű prédáinak számítanak. De ha szükség van rá, maga Kate is pontot tud tenni az ügy végére, egy kis bódító anyagot az ellenfél arcába fújva máris könnyen ártalmatlanná tehető a legkeményebb harcos is. Arra az egyre vigyázzunk, hogy ha futni kezdünk, akkor rögtön kikapcsol a bájolgás opció, így az ellenségek azonnal támadni fognak. Másfelől sose felejtsük el az elalélt ellenfeleket megkötözni (drasztikusabb lelkivilágúak részéről kivégezni), nehogy később újra harcba kelljen szállnunk velük.
A játékmenet nem lesz ismeretlen senki előtt, aki játszott már hasonló programokkal: lopakodni kell, az ellenségeket egyenként likvidálni, a frontális támadás a legritkább esetben célravezető. Az irányítási felületen megtalálunk mindent, ami már a Commandosban is a segítségünkre volt, így például a látómező kijelzését, illetve az embereink által csapott zajszintet. Apropó látómező, itt is él az a lehetőség, ha a pálya egy bizonyos pontjára kattintunk, akkor megmutatja a játék az ezt a pontot figyelő ellenség észlelőmezőjét. Viszont azt is megmutatja, hogy összesen hányan látják ezt a mezőt az adott pillanatban, és váltogathatunk is köztük.
A játék legnagyobb újítása, hogy a szokásos izometrikus nézetből bármikor átválthatunk third person nézetre, ezzel új dimenziók nyílnak a játékmenet és a lehetséges megoldások előtt. Ezt a lehetőséget először felfedezve egészen biztos, hogy legelőbb mindenki Kate-et fogja minden oldalról bevizsgálni, különösen amikor harisnyamutogató üzemmódban van :o). Aztán hogy kinek melyik nézet áll jobban kézre, avagy a kettő kombinációja a leghasználhatóbb út, azt majd mindenki eldönti maga.
Mindenesetre némi játék után nekem az lett a meglátásom, hogy jó és használható a TPS mód, de akarva-akaratlanul nem kevés illúzióvesztést hoz a játékba. Ugyanis már megszoktuk és elfogadtuk az izometrikus játékok felépítését, a látómezőket, de így a földre leszállva válnak feltűnővé és kiábrándítóvá a torzítások, kompromisszumok. Például ugyebár teljesen elfogadható egy Commandos-szerű játéknál, hogy az ellenségnek mondjuk 10 méter a látótávolsága, és azt egy némileg háromszöget formáló területen belül észleli. Ott világos és érthető volt, hogy 11 méterre nyugodtan mászkálhattunk, nem fog észrevenni minket. Így azonban már illúzióromboló ezt a 10-11 métert szemtől szembe látni. Vagyis ez azt jelenti, hogy az ellenségtől 11 méterre afrikai elefánt táncolhatna tangabugyiban a kopár prérin, akkor se venné észre az őr. A hosszú fekete kabátos Docnál sincs nagyon feltűnőbb jelenség a kietlen vidéken, de neki is elég, ha viszonylag távolabbról néz farkasszemet az ellenséggel.
Szóval az ötlet és a megvalósítás jó, de ezáltal kicsit öngólt is lőtt magának a Spellbound. Pedig rendesen összerakott program a Desperados 2, a grafika szépen kidolgozott mind izometrikus, mind TPS módban, a hangok, szinkronok is rendben vannak. Az átvezető videók furák eleinte, amolyan elmosódott, szaggatott diafilm jellegűek. Először azt hittem, hogy a gépem szaggat, csak aztán derült ki hogy direkt ilyen akar lenni. A játékmenet azért meg fogja izzasztani a játékosokat, nem egy könnyű game a Desperados 2, az biztos. De szerencsére csak a pálya betöltése visz el sok időt, onnantól már a quickload nem okoz problémát.
Igazából az a legfőbb probléma a Desperados 2-vel, hogy hiába a 18 térkép, az ötletes megoldások, a lőporfüst szagú vadnyugati környezet, valahogy hosszú távon nem képes lekötni a játék, egy idő után unalomba fulladhat. Az első rész nagyot robbant annak idején, ezt a sikert nem tudja megközelíteni a folytatás. A Desperados rajongói minden bizonnyal lélegzetvisszafojtva várják az új kalandokat a kedvenc karakterekkel, a többiek számára egy erős közepesnél nem ér meg többet a játék.
A végére egy magánjellegű megjegyzés: most, amikor könyvek és filmek futószalagon kerülnek feldolgozásra, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy eddig hogyhogy nem csapott le a játékpiac a kalandos indiánkönyvek alfájára és omegájára, a Karl May regényekre, esetleg az Utolsó mohikán/Vadölő sorozatra? Zseniális és izgalmas játékokat lehetne írni az Ezüst tó kincséből, vagy akár magából a Winnetou-ból. Egy TPS vagy egy kalandjáték feldolgozást simán el tudnék képzelni, izgalmas tűzharcokkal, vonatrablással, indián támadással, fogolyszöktetéssel, megoldandó rejtélyekkel, nyomozással, nyomolvasással. Még akár némi lávsztori töltet is mehet bele. Egész izgalmasan hangzik, nem? Uff, beszéltem, kedves játékfejlesztő cégek!
