Hitman: Blood Money

Kedves Hölgyeim és Uraim! Szerény(telen) személyemet érte az a megtiszteltetés, hogy bemutathatom Önöknek a „Világ Legszimpatikusabb Főhősei” verseny abszolút utolsó helyezettjét, Clone 47-et! Nézzenek csak rá: olyannyira rusnya arcszerkezettel rendelkezik, hogy még saját lombiküvege is eltört, mikor meglátta! Ne féljenek, az arcfelépítése okozta sokk nem tarthat sokáig, mindössze másodpercek kérdése, hogy egy gyors mozdulattal kitörje az Önök nyakát. Avagy netán tarkólövést kérnek? Kérem, minden megoldható, hiszen Clone 47 se nem szép, se nem jó, még csak nem is az erkölcs bajnoka, viszont professzionális gyilkolásban verhetetlen.

Két évnek kellett eltelnie, mire a Hitman széria sorrendben negyedik része révbe ért, és imígyen mindenki kedvenc kopasz gyilokmestere újra színre lép, hogy még szebb díszletek közepette, még kreatívabban, és persze még realisztikusabban loccsantsa ki áldozatai agyvelejét. Legalábbis az ígéretek ezen kitételekre vonatkoztak, hiszen a Hitman széria a csúcsot jelentő második rész után némiképpen vesztett az addig igen magas színvonalból, helyesebben a harmadik rész, a Contracts nem dúskált az innovációkban. A Blood Money elvileg az előző részek hibáit javítja ki, és persze számos újdonsággal is szolgál – mindezek dacára az áttörés most sem sikerült. De ne szaladjunk ennyire előre...

A történet sokkal csavarosabb, mint az előző részekben, az információmorzsák lassanként állnak össze kerek egésszé, míg a likvidálandó célszemélyek ezzel párhuzamosan esnek szét. A Hitman széria hagyományosnak mondható koncepciója keretében a Blood Moneyben is relatíve kevés misszió, szám szerint egy tucat szerepel. Az előző rész(ek)től eltérően a Hitman saga legújabb inkarnációjában nem repkedünk körös-körül a földgolyó körül, hanem küldetéseink jelentékeny része egyetlen országhoz, az Amerikai Egyesült Államokhoz kötődik. A megszokott helyszínbéli változatosság ezzel nem szenved különösebb csorbát, hiszen a kontinensnyi méretű országban többek között eljuthatunk Los Angelesbe, Las Vegasba, New Orleansba. A helyszínek kellőképpen „élnek”, azaz a fejlövésre váró szürke kis peonok élik életüket, mit sem törődve kedvenc klónunkal – ez a momentum igen sokat dob a hangulathoz. Akárcsak a fejlesztett MI, amely idén szebb, bitekben gazdagabb, és jobban terheli a procit, mint valaha. A rend őrei, a biztonságiak, avagy bármelyik más, fegyverrel rendelkező pixelpaca immáron sokkalta realisztikusabban viselkedik, mint a szépemlékű felmenő epizódokban. Példának okáért végre megértük, hogy rossz helyre tévedvén a biztonsági személyzet nem alkalmazza az atombiztos ősi orosz „előbb lövünk, utána kérdezünk” módszert, hanem igyekeznek pusztán verbális eszközökkel eltávolítani az eljövendő tett helyszínéről. Sajnos az eddigi részekben meglévő anomáliák egy része is megmaradt, így például mikor találomból halomra lőttem egy szerencsétlen embercsoportot, mindössze egy-két, meglehetősen álmatagon viselkedő nyomozó érkezett a tett helyszínére, nem egy komplett CSI különítmény.

Érdekes játékmenetbeli újdonság, hogy a Blood Moneyben egyfajta „hírhedtségre” is szert tehetünk, amennyiben a feladatunk teljesítése közben inkognitónk felfedése mellett látnak meg minket – értsd: éppen kedélyesen megfojtunk egy pincért, és közben meglát a pincérnő. Amennyiben ezen „hírhedtség” elér egy bizonyos szintet, úgy egyre többen fognak felismerni minket, akár az utcán is, ami kétségkívül felemelő érzés lehet, viszont misszióink teljesítését némileg megnehezíti. Legalábbis elvileg, én próbaképpen hiába mészároltam végig pár pályát, nem vettem észre, hogy a városokat járva a peonok a félelemtől Michael Jackson-szerűen estek volna szét.

További újítás, hogy ezúttal nem csupán direkt módozatokban végezhetünk áldozatainkkal, hanem az egyes likvidálásokat balesetnek is álcázhatjuk. Amennyiben kellően profin teljesítjük az adott küldetést (a játék kismillió plusz két dolgot mér), úgy további pénzösszeget kapunk, amelyből új fegyvereket vehetünk, illetve a már meglévőket fejleszthetjük tovább. Az ötlet jó, voltaképpen adja magát, azonban egy olyan játékban, amelyben a hangsúly a precíz, halk gyilkoláson van, amelyhez egy fojtózsinór, illetve egy hangtompítós pisztoly maximálisan elég, némileg furcsán veszi ki magát, hogy lehetőségünk adódik Schwarzenegger kezébe illő mordályokkal lezúzni az ellent. Ráadásul a rendszer illogikus is, hiszen amennyiben valamely missziót vérprofin teljesítettük, és ezért nagy halom ropogós zöldhasú ütötte a markunkat, amelyen vettünk valami extrabrutális fegyvert, és azzal apasztottuk nullára a pályánkénti népsűrűséget, úgy ezért alig pár fillért fogunk kapni.

Az újdonságok jókora – csak részben szemét- – kupacát növeli tovább a lopakodás bevezetése is, amely ezúttal hangsúlyosabban jelentkezik, mint a korábbi részekben. Ezzel azonban az a probléma, hogy hiába dolgozták ki részletesebben, hiába vannak új mozdulatok, mindez még mindig meglehetősen vérszegénynek hat, véleményem szerint vagy dolgozzák ki tökéletesen a lopakodást és a pusztakezes harcot, vagy inkább tekintsenek el a szerepeltetésétől.

Akárcsak számos játékmenetbeli momentum, úgy a Hitman széria alatt dohogó motor is megújult. Igaz, nagy állkapocs-keresési akciót nem vált ki, de a kategórián belül megállja a helyét, és a funkcionalitáson azért túlmutat, főként a fény-árnyék játék emelkedik ki. A kor elvárásaihoz igazodva néminemű fizikai is található a játékban, igaz, ennek óriási szerepe nincs, ugyanakkor hiánya fájó lenne. Az audiórész, mint a sorozatban szinte mindig, most is profi, legyen szó a környezet hanghatásairól, a zenéről. Igaz, a szinkronhangok tekintetében találkozhatunk pár nem túlzottan kiemelkedő alkotással is.

A sok szapulás után természetesen szót kell ejteni a Blood Money pozitívumairól is. Egyrészt a pályatervezés kevés kivételtől eltekintve ismételten csak remekül sikerült, a történet végre valóban érdekes, a hangulat remek, az új motor jól funkcionál, ésatöbbi, ésatöbbi... Viszont az áttörés érzésem szerint ismételten csak nem sikerült, hiányzik az a plusz, amellyel igazán kiemelkedő játék lehetne a Blood Money. Így azonban csupán egy „jó” játék, amelyben ki nem aknázott potenciál rejtőzik. Egyszer majd talán kiaknázzák.