Lehet szeretni, lehet nem szeretni, de megkerülni lehetetlen, hiszen idén immáron tizennegyedik alkalommal került megrendezésre a „legek fesztiválja”: kinek a legnagyobb, a legjobb, netán a hetedik napra a legmocskosabb, kinek pedig a legjobban elüzletesedett – ez már csupán ízlés kérdése.
Jómagam idén is asszonyostól, csomagostól és persze sátrastól a nulladik napon érkeztem, amely napon a „Vócser” beváltó bódék előtt ácsorgó német, francia, olasz hordák emlékeztettek arra a tényre, hogy jelentős mennyiségű külföldi látogató lesz a Szigeten. Szerencsére a kihelyezett „passirodában” gyorsan, és komplikációktól mentesen átvehettem az ottalvós hetijegyemet, és kisebb közelharc után egy passt is, így azon nyomban át is masíroztam a K hídon, mint holmi győzedelmes hadvezér. A mintegy tíz perc alatt abszolvált bejutás után némiképpen meglepve konstatáltam, hogy a helyszín mint olyan, még erőteljesen építés alatt áll, hasonló momentumokat csupán sokkal kisebb mértékben tudtam felfedezni az előző évek nulladik napjain. Ezen késésben minden bizonnyal szerepet játszott a fesztivált megelőző napok-hetek égszakadása, melynek nyomán a helyszín kedélyes kis sártengerré változott. Más kérdés, hogy megérkezésemig voltaképpen maradéktalanul eltakarították a sarat, és kényszermegoldásként a Nagyszínpad előtti teret felszórták homokkal. Ennek következményeképpen minden nap ipari mennyiségű mezítlábas, frizbiző egyén lepte el a helyszínt, illetve minden egyes koncert közben, főként, mikor a tömeg a helyére vánszorgott, szintén ipari mennyiségű por szállt a levegőbe. A fentieken kívül néhol még remek homokvárakat is lehetett látni, esőt viszont sehol. Dacára minden előrejelzésnek, melyek néhol világvégét, néhol pedig egyszerűen csak özönvizet ígértek, egyedül a negyedik, szombati napon konstatáltam valami esőszerűség megjelenését, melynek azonban vasárnapra nyoma sem maradt. Persze igaz az a tény is, mely szerint minden idők egyik leg esőmentesebb Szigete nem mondható minden idők legmelegebb Szigetének, hiszen esténként a kelleténél többször kellett megállapítanom: itten bizony hideg van. A hidegen kívül idén egészen tűrhető mennyiségű konténer-WC volt, melyekben minden bizonnyal nagy örömét lelte a Toi-Toikban megfáradt látogatósereg. Tapasztalat híján az egyéb higiéniai berendezések milyenségéről szólni nem tudok, de a beszámolók szerint fürdéskor a meleg víz idén is a hajnalban kelők kiváltsága volt.
Az idei újdonságok bőséges listáját bővítette az EA-HP közös sátra, amelyben főként a PS2-n futó játékok iránt volt nagy az érdeklődés. Ezt elsőre kissé bizarrnak véltem, hiszen ki lehet annyira retardált, hogy még a Szigeten is képes játszani? Azonban már az első napon rá kellett jönnöm, hogy a reggeliként funkcionáló ebéd után egészen kellemes lehet például az NFS: Most Wanted nyüstölése osztott képernyőn, mintegy kérődzésként. A következőkben egy rövid összefoglalót olvashattok a fesztivál általam megtekintett koncertjeiről, diszkréten elhallgatva az olyan részleteket, mint az alkoholizálások, a VIP tusoló előtti álmatag sorbaállások, a kedélyesnek nem mondható biztonságiakkal való közelharc, avagy a zenész ismerősökkel való ökörködések vizespóló-verseny közben.
Az első napi programomnak elvileg sziklaszilárd pontja volt a Therapy? koncertje, azonban végül addig sikerült lődörögni (Civil Falu), avagy éppen figyelmesen hallgatni (Magic Mirror), hogy sikerült lemaradnom az egész koncertről. Fogd rá a nyuszira – avagy ez esetben a barátnődre! A számomra kevésbé atombiztos koncertek közül sikerült belenézni a Quimby koncertjére, melyről azonban lóhalálában vágtattunk el a Boban Markovic Orkestar remek hangulatú fellépésére. Ezek után egy szintén biztos pont, Robert Plant következett volna, azonban a „volna” szó jótékony hatásaként ezen koncertre sem sikerült elvergődni. Igaz ugyan, hogy közben egy egészen konszolidált koncertet nyomott le a Franz Ferdinand, de mivel ők alapvetően csupán a „meghallgatom” kategóriába tartoznak számomra, illetve mivel tavaly már végignéztem a produkciójukat, ezért idén már nem akartam ismételni.
A második nap számomra egy meglehetősen érdektelen nagyszínpadi nap volt, hiszen hiába néztem bele a Ministry borzalmasan festett énekesének dalolásába, és hiába csápoltam végig a Kispál és a Borz amúgy meglehetősen középszerű koncertjét, egyéb látnivalót nem tartogatott számomra ezen színpad. Annál inkább a Hammerworld, amelyen a New York-i metálszcéna egyik alapbandája, a Sick of it All lépett fel, illetve a Blues Színpad, amelyen a Hobo Blues Band adott remek koncertet. Mivel már igen régen nem voltam Kartel koncerten, így hagytam magam elvitetni Ganxsta Zoliék koncertjére is, melyen koncerten ritkaságszámba menő számok is felcsendültek. Utána pedig, mit tehet az ember, ha már nem akar sokat mászkálni, hát megnéztük az Animal Cannibals szereplését is.
A pénteki, azaz harmadik nap hozta az általam egyik legjobban várt előadót, a Scissor Sisterst. Voltaképpen elmondhatjuk, hogy a 2004-es debütáló, egyszerűen csak „Scissor Sisters” névre keresztelt zseniális albumukat imádtam, illetve már csak az ugyanazon évben elmarad Szigetes fellépés miatt is kíváncsi voltam rájuk. Sajnos azonban némileg csalatkoznom kellett, hiszen hiába volt például Ana Matronic remek műsorvezetése, avagy Jake Shears remek mozgása, illetve a kettejük által a koncert végén előadott nem mindennapi „akciójelenet”, mégis, túl sok számot játszottak el a soron következő második albumról. Az első hallásra kevésbé slágeresebb zenét tartalmazó, az év végén a boltokba kerülő „Ta-Dah” albummal „látatlanban” nincs különösebb probléma, a probléma sokkal inkább abban keresendő, hogy az ember vár, énekelné a soron következő számot, azonban nem tudja, mert egy tökéletesen ismeretlen szerzeményt hall. Ez a momentum jelentősen levont a koncert élvezeti értékéből, bár aki nem ismeri különösebben a zenekar számait, maximum a slágereket, azt minden bizonnyal nem zavarta különösebben a dolog.
A negyedik nap következett a sokak által várt Radiohead, amely várakozás meg is látszott a napijeggyel rendelkezők mindent elborító áradatán. Mivel jómagam alapvetően nem kedvelem a Radioheadet, így Thom Yorke ide, Thom Yorke oda, a HS7 koncertje után nagyívben elkerültem a Nagyszínpad környékét is – ami a koncertet megtekintő, a sajtóhírekben ötvenezerre taksált tömeg miatt meglehetősen könnyedén ment. Ezen a napon még az általam amúgy erősen került Party Arénába is sikerült elvetődni, igaz, hasonló elvetődés legközelebb alighanem az évtized végére prognosztizálható.
Az ötödik napon végre eljutottam egy CopyCon koncertre, amelynek végén azzal a mérsékelten örömteli érzéssel távoztam, hogy CD-n sokkal jobb, mint élőben. Sebaj, a Tankcsapda, mint biztos pont hozta, ami elvárható tőle, akárcsak a finn The Rasmus – mondják, akik ott voltak a koncertjükön, én velük pusztán az autogrammra váró rajongók tömegén való átgázolás kapcsán futottam össze. Meglepő volt viszont Mester Tamás, akiről mindezidáig nem tudtam, hogy ennyi feldolgozást játszik. Szerencsére a feldolgozások egy része U2 szám volt, amikkel engem igencsak le lehet venni a lábamról.
A hatodik nap már erősen megviselt szigetlakókat köszöntött, még ha a fesztivál közelgő vége felett érzett ború nem is ötlött világvége hangulatban formát. A Nagyszínpadon előbb Sub Bass Monster koncertjébe néztem bele, majd az örökérvényű „Nincs nő nincs sírás” aforizmával feltöltődve néztem végig a Breeze Gospel egészen jó hangulatú koncertjét. A Világzenei Nagyszínpadon fellépő Natacha Atlasra sok idő nem maradt, ahogy a szintén a Blues színpadon fellépő Big Daddy Wilson remek bluesára sem. Hiába, rohanás az egész élet, egyik söntésből a másikba, félúton belebotolva a hol kutyával, hol barátnővel, hol mindkettővel közlekedő LeMon kollégába. A Placebo idei koncertje hagyott némi kívánnivalót maga után, legalábbis a hangosítás borzalmas mivolta szavakban el sem mondható, így ezt a részt akár át is ugorhatjuk.
A keddi, utolsó nap hozta kora délután a Nagyszínpadra a Living Colourt, illetve az Iggy and The Stoogest. Jómagam még soha nem voltam Iggy koncerten, amely nem is az általam mérsékelten kedvelt garázsrockjáról, mint inkább az előre csak félig betervezett, a színpad közönség általi elfoglalásáról maradt emlékezetes. Történt ugyanis, hogy a biztonságiakat csupán pár leányzó Iggy által a színpadra való felhívásáról értesítették, mire a félig-meddig lecsúszott nadrágú vén cserkész nem csupán pár lányt, hanem mindenkit felinvitált a színpadra. Az első hullámot még megfogták a rend és a magas intelligencia zordon őrei, azonban ezek után elszabadult a pokol, és mintegy tucat rajongó mászott fel a színpadra, és énekelt együtt Iggyvel. Az este, és egyben a fesztivál egyik legjobban várt koncertje a Prodigy-é volt, amely még így, jóval túl a fénykorán is tízezreket vonzott, nem teljesen érdemtelenül. Bár a hangzással számos ponton jelentős gondjaim akadtak, továbbá minden második szám elején azt hittem, hogy ez a „Firestarter”, ne legyünk telhetetlenek, a koncert egészen príma volt ezekkel együtt is.
Alapvetően számítástechnikai magazin lévén ennél jobban a részletekbe menő elemzést nem kívánnék közreadni a fesztiválról, amely ez esetben sokkal inkább folytatásos teleregényt, mintsem cikket jelentene. Összegezvén az idei Sziget történéseit voltaképpen akár egy választási szöveg körvonalazódhatna „Mindenből többet, de nem mindig jobbat, és tartson velünk jövőre is!”
