Nem tudom, ki hogy van vele, de én mindig is vonzódtam a kolumbiai esőerdőkhöz, és az ott kialakult furcsa helyzethez a terroristák és a katonaság között. Valahogy megfogott a különleges hangulata. Ezért széles vigyorral arcomon pörköltem alá a játékot tartalmazó DVD-nek. Az igazat megvallva, mielőtt kézhez kaptam volna, nem sok információval rendelkeztem az El Matadorról. Konkrétan azt se tudtam, hogy fejlesztenek ilyen nevű játékot. Ezért nem tudtam, mire számítsak, mit várhatok a D.E.A. (Amerikai Drogelhárítás) egyik legtökösebb legényének pár napját feldolgozó TPS-ről. Sajnos csalódnom kellett. No de ne fussunk ennyire előre, lássuk a jellemzőit, szépen sorjában.
Mindenekelőtt fel kell hívnom a figyelmet a „B” kategóriás Dolph Lundgren filmek sekélyességét idéző történetre. A 6-7 játékkal eltöltött órába ugyanis szánalmasan sok közhelyet sikerült belepréselni. A keretsztori szerint a derék játékos Victor Corbetet irányítja, akit Kolumbiába vezérelnek, hogy hatalmas tapasztalatával segítse az ottani rendőrök könnyűnek éppen nem nevezhető életét. Emiatt Victor, a kissé magának való és mogorva – amolyan Sam Fisher jellegű – ügynök hamar a kolumbiai drogháború kellős közepén találja magát. Kalandjaink során több kolumbiai rendőrtiszttel is szövetségre fogunk lépni. Kezdésnek itt van mindjárt Carlos Enterador kapitány, közvetlen felettesünk. Tőle kapjuk az eligazításokat, de közvetlenül szinte sohasem avatkozik az akciókba. Jóval izgalmasabb karakter Gabriel Montago ezredes. Az ő személye azért érdekesebb, mert bár egy hajóban evezünk vele, mégis riválisként tekint ránk a játék egésze alatt. Ennek elsődleges oka, hogy Victort arra a posztra osztották be, amire már Montago is fente a fogát. A gyengébbik (?) nemhez tartozó társunk a Mia Rodriguez nevet kapta a keresztségben. Elsősorban csak a hangja lesz velünk, lévén, hogy elsősorban rádión keresztül hirdeti az igét.
Az El Matador alatt dohogó engine-nek hála a grafikával összességében meg voltam elégedve, bár azért a grafikai bugok tömkelege kissé ront az összképen. Nemegyszer előfordult ugyanis, hogy például oly ügyesen sikerült beleragadnom egy sziklafalba, hogy már csak a jó öreg load game opció segített. Az ilyen és ehhez hasonló lúzerségeket leszámítva viszont tényleg elég hangulatosra sikeredett a dzsungel megjelenítése, és a karakterek kinézete is elég pofás lett. Persze ha a maximális látványra áhítozunk, akkor ahhoz azért egy korszerű videókártya is dukál. Tény, hogy az én jószágom (9600 XT) már nem egy mai darab, ennek hála a framerate nem is nagyon ment 30 fps fölé. Jóllehet szerény kis masinám összes többi paramétere jóval az ajánlott konfiguráció fölött van. Nem ilyen fényes a helyzet viszont a hanghatások területén. A fegyverhangok, illetve a szinkronhangok még elég jól el lettek találva. Victor kissé morgós, „késő harmincas” hangja például nagyon illik a karakterhez, de ugyanez a helyzet a többi szereplővel is. A legnagyobb probléma (nekem az egyik legfájóbb negatívuma a játéknak) az eszméletlen gyenge, megkockáztatom, gagyi háttérzene. Ezt a fajta tücsökciripelést nem tudtam túl sokáig elviselni, inkább szépen elballagtam a sound menübe, és kivillantottam a „kuss” feliratot. Nem az a baj, hogy valami techno, vagy más hasonló stílusú muzsika szólt volna, hiszen mint mindenből, abból is lehet jót, és igényeset alkotni. Nem. Itt egyszerűen az a helyzet, hogy a háttérzenének csúfolt képződmény jellegtelen, monoton, rendkívül repetitív, valamint élvezeti értéke erősen a nullához konvergál.
A játék egyébként követi a klasszikus TPS menetrendet, tehát megyünk, lövünk mindenre, ami mozog, néha-néha kapcsolókat nyomogatunk (amikből a dzsungel mélyén relatíve kevés van, hehe) és stop. Igen, sajnos, ha néhány szóval kellene leírnom a játékmenetet, akkor valószínűleg a száraz jelző lenne a legideálisabb. Jelen cikk tárgyába ugyanis nem túl sok újdonságot sikerült belepasszírozni. Az egyetlen igazán kiemelhető feature a bullet-time opció. Bizony, bizony. A jó öreg mátrixos trükk még mindig képes megihletni néhányakat. A 2001-es Max Payne-hez hasonlóan itt is 2 variáció áll fenn. Egyrészt, ha megnyomjuk a Tab billentyűt, környezetünkben minden lelassul, megkísérelhetjük kikerülni a golyókat is (úgyse tudjuk). Másrészt – és ez a látványosabb –, ha a Shiftet egyszerre nyomjuk meg valamelyik iránybillentyűvel, akkor jobbnál jobb akciójeleneteket produkálhatunk. A vizuális hatás mellett azonban más jótékony hatása is van a bullet-time-nak. Nagyobb fegyveres konfliktusokból ugyanis csak e lehetőség révén kerülhetünk ki ép bőrrel. Arra, hogy mennyit „mátrixozhatunk” a képernyő fenti részén található skálából következtethetünk. Nekem valamilyen oknál fogva sohasem sikerült teljes mértékben lenullázni ezt a lehetőséget (mint például anno a Max Payne-ben), aminek köszönhetően néha talán túl könnyűek voltak a tűzpárbajok.
Nem véletlenül hoztam fel példaként a finnek örök klasszikusát, mert a tesztelés ideje alatt néha tényleg úgy éreztem, hogy a fejlesztők talán túlságosan is a Max Payne-re hajaztak. Még a fegyverválasztás is kísértetiesen hasonlít rá. Ha már itt tartunk, akkor elkerülhetetlen az irányítás összehasonlítása a két játék esetében, mivel azóta sem csináltak jobban irányítható TPS-t. Sajnos nem most fog megszakadni ez a sajnálatosan hosszú ideig tartó rekord. Egy kissé nehézkesen működött minden. A dobozon olvasható „valósághű fizikai hatásoknak” ugyanis nyomát sem láttam. Victor például úgy ugrik le egy 4-5 méteres állványról, mint akit begipszeltek nyaktól lefelé. Semmi rugózás, vagy kibillenés. Így aztán nem áll fenn az a lehetőség, hogy egy nagyobb zakózás után lejjebb megy az életerőnk. Ugyanis vagy sérülés nélkül haladunk tovább, vagy pedig már olyan magasságból zuhanunk alá, amit még egy ilyen jól képzett ügynök sem képes túlélni. Érdekes.
Marad tehát a golyó általi sebződés, illetve halál. Az MI ugyanis néha csinált olyan érdekes dolgokat, amitől kettéállt a fülem. Kedvencem például az a szituáció, amikor a delikvens latin-amerikai Don Juan keze éppen csak kilóg a fal mögül, mire én elkezdtem lőni. Ez persze cseppet sem zavarta őt, és szép türelmesen kivárta, míg ólom-túladagolásban jobblétre szenderült. Ezerszer előfordult helyzet, egy-két úgynevezett főellenséget is gyerekjáték volt ezzel a módszerrel likvidálni. Apropó főellenség. Én nem tudom, ki mit gondol erről a játékmenetbeli elemről, de szerintem 2006-ban már egy kicsit illúzióromboló, ha órákig lövünk valakit, mire az hajlandó elpusztulni. Sajnos a fejlesztők elég sokszor alkalmazták ezt. Hmm, fekete pont.
Mindezekből talán kiderült, hogy az El Matador meglehetősen középszerűre sikeredett. Igazából csak a bullet-time emeli ki a tömegjátékok sorából, de az se annyira, hogy akár egy év múlva is emlékezzünk rá, ki is az a Victor Corbet. Hogy azért jó hírrel is szolgáljak, a játék magyar felirattal kerül a boltok polcaira, így az angolul kevésbé beszélőknek is örömet szerezhet a játék. De még ez sem menti meg, hogy ne a süllyesztőben végezze...
