A lopakodós játékok elitjébe tartozó Splinter Cell sorozat újabb részéhez érkezett a Double Agent képében. A Sam Fisher titkos ügynök főszereplésével készült lopakodós TPS széria nagy elismertségre és sikerre tett szert a nagyszerűen sikerült előző részeknek köszönhetően. A Double Agent immár a negyedik Splinter Cell epizód, és már így elöljáróban elmondom, hogy az új rész is hozza az elődök igen magas színvonalát.
A játék sztoriját a készítők igyekeztek kissé érdekesebbé tenni az előző epizódokhoz képest azzal, hogy érzelmi és morális döntések irányítását adják a játékos kezébe. A történet elején, egy rövid bevezető küldetés után kiderül, hogy kedvenc hősünk, Sam Fisher lánya autóbalesetben elhunyt. Sam ebben az érzelmileg megrendült állapotban elvállal egy kockázatos akciót, melynek keretében terroristák közé kell beépülnie. Ezzel rá is tapintottunk a játék újítására, melyet a beszédes Double Agent alcím is takar. Ugyanis kettős ügynököt fogunk játszani, és a célunk, hogy mind feletteseink, mind a terrorista rosszfiúk bizalmát elnyerjük, illetve fenntartsuk. Egy mutatót kapunk ennek kapcsán, melyen a két frakció belénk vetett bizalmát tudjuk nyomon követni. A küldetések során minden részfeladat teljesítése, vagy nem teljesítése változtat az értékeken, így ügyesen kell lavíroznunk a játékban, hogy mindkét fél kívánalmainak megfeleljünk. A mutatóknál a lényeg az, hogy egyik se csökkenjen le nullára, mert akkor bizony elszúrtuk a dolgot. Igazából a játék végén lesz jelentősége, hogy melyik fél mellett döntünk, mert ennek megfelelően háromféle befejezést láthatunk. Személy szerint jó újításnak tartom ezt a bizalmi rendszeres elgondolást, és sokszor morális döntésekre is leszünk kényszerítve ezáltal. Megöljünk-e egy ártatlan embert, megmentsünk-e civileket, vagy sem. Ha túlságosan jófiúk vagyunk, akkor a terroristáknál veszítünk hitelt, ha viszont nagyon belemerülünk a rosszfiú szerepkörbe, akkor a titkosszolgálat köréből fogunk kiesni.
A játék küldetésrendszere is a kettős ügynök szerepkörnek megfelelően alakult: a tíz küldetésből négy a terroristák támaszpontján zajlik. Itt mindegyik alkalommal időre kell elvégeznünk feladatainkat. Elsődlegesen a rosszfiúk által kitűzött célokat kell teljesítenünk, de ezek mellett az NSA-nak (feletteseinknek) is kell kémkednünk. Az első alkalommal például a rátermettségünk bizonyítása céljából egy akadálypályát kell megcsinálnunk, és ennek teljesítése után a hátralévő időben elkezdhetünk nyomozni a titkosszolgálat számára. A feladatok teljesítésén és a kémkedésen kívül egyébként még többek között lövészgyakorlatot végezhetünk, bombákat gyárthatunk, már ha marad rá időnk az elég szűkös keretből. Megismerkedhetünk a terroristákkal is, akik kidolgozott személyiséggel rendelkeznek, mint például a terroristákat irányító kegyetlen, de nagyon megfontolt és precíz Emil Dufraisne, vagy a csinos fizikuslány, Enrica. Ezeken a pályákon általában elég nehéz dolgunk lesz a szűkös időlimit miatt, valamint mert csak korlátozottan és titokban használhatjuk kémfelszereléseinket.
A további hat küldetés már a szokásos Splinter Cell missziók hangulatát hozza, azzal a különbséggel, hogy talán az eddigieknél is változatosabbak és jobban megtervezettek. A játék elején Fisher a felettesei parancsára börtönbe kerül, hogy az egyik rab megszöktetésével bekerüljön a terroristák szervezetébe. A börtönből való szabadulás után eljutunk a jeges Szibériába, ahol egy hajót kell elfoglalnunk. Itt látszik, hogy mennyire gyönyörű a játék grafikája: megcsodálhatjuk a napfénytől csillogó jégtáblákat és a jéghideg vízben is úszkálhatunk. Egy jópofa mozdulatot is bevethetünk ebben a küldetésben: a jégtáblát alulról átvágva beránthatjuk a gyanútlan terroristákat a fagyos vízbe, és azonnal szíven is szúrjuk a szerencsétlen delikvenst. Ezt a mozdulatsort Sam egy gombnyomás után automatikusan végzi el, így mi hátradőlve gyönyörködhetünk a precíz gyilkosság látványában. Aztán Sanghajba utazunk, ahol egy óriási felhőkarcoló tetején és belsejében fogunk lopakodni. Egy luxushajó fedélzetén is látogatást teszünk, de a legizgalmasabb helyszín az afrikai Kinshasa, ahol igazi háborús körülmények közé csöppenünk. Itt a folyamatos fegyverropogás és utcai harcok közepette kell teljesítenünk feladatainkat, az egymás ellen harcoló feleket kicselezve vagy megtizedelve. A küldetések után értékelő képernyőt kapunk, amelyen megtekinthetjük, hogy melyik részfeladatot sikerült teljesítenünk, valamint értékelést kapunk lopakodási képességeinkről is. Ezt a részt olyan szigorral számolja a program, hogy elég nehéz magas százalékot elérni. Igazából én nem is figyeltem ezt, túlzó szigorúsága miatt már értelmetlennek éreztem.
Újdonság a játék történetében, hogy néhány küldetésben gyorsan megoldandó, izgalmas helyzetekben találjuk magunkat. Például a szibériai pálya elején Sam ejtőernyője nem akar kinyílni, és nekünk kell a kurzorgombok segítségével helyreállítani a dolgot, lehetőleg még a földet érés előtt. Sanghajba való megérkezésünkkor pedig a pilóta ájulása miatt nekünk kell stabilizálnunk a zuhanó helikoptert. Ezek a részek további változatosságot visznek a játékba, bár engem inkább frusztráltak, ha nem sikerült elsőre végrehajtani, és meg kellett ismételni őket.
Ezután szólnék még a mesterséges intelligenciáról is, ez mindegyik lopakodós játéknak különösen fontos eleme. A Splinter Cell sorozat mindegyik része jeleskedett ebből a szempontból, az ellenfelek kijátszása elegendő kihívást biztosított. A Chaos Theory című előző rész kicsit talán könnyebbre sikerült: főként a késünk használata segítségével csendes és hatékony gyilkológépekké válhattunk. A Double Agentben azért már jobban oda kell figyelnünk: ellenfeleink pontosabban céloznak és jobban összedolgoznak. A megnövelt sebzés miatt másodpercek alatt szitává lőnek minket, így most már tényleg nem érdemes Rambót játszani. Azért összességében annyira nem vészes a helyzet, gyors fejlövésekkel operálva szinte minden problémát megoldhatunk. Ilyen szinten átlagos nehézségű lett a Double Agent, emlékeim szerint az első Splinter Cell volt eddig a legnehezebb. Másik ok a csendes settenkedésre, hogy a játékban bizonyos kémfelszerelések csak akkor válnak elérhetővé, ha különféle részfeladatokat teljesítünk, különböző kitételeknek megfelelünk: például riadóztatás nélkül csináljuk végig az adott küldetést. Kisebb logikai bukfenc, hogy ha végig a sötétben lopakodunk, akkor miért és minek használjuk majd például a gránátot. Persze a mesterséges intelligencia sem hibátlan: az egyik küldetésben nagy erővel vágtam be egy ajtót, a nagy csattanásra pedig a fél méterre álldogáló terrorista rá sem hederített, nyugodtan bámult továbbra is előre a semmibe. Biztosan nagyothalló volt. Máshol pedig nem vette észre az ellenfél, ahogy tőle pár centire guggolva törtem fel az egyik számítógépet. Néhány ilyen esettől eltekintve azonban tényleg nagyon jól teljesít a mesterséges intelligencia, eszetlen rohangálás esetén ebben a játékban nem fogunk sokáig életben maradni.
A játék irányítása továbbra is elsőrangú, nagyon kézreálló és egyszerű Sam Fisher terelgetése. A 3D-s térkép különösen jól használható, segítségével gyorsan eligazodhatunk a küldetésekben, könnyen megtalálhatjuk a teljesítendő feladatokat. A grafikát már korábban is említettem, ez a Chaos Theoryhoz hasonlóan most is lenyűgözőre sikerült. A 3.0-s shader effektek, az árnyékok és a textúrák megvalósítása is nagyon impozánsra sikeredett. A hangokról is csak jókat lehet mondani, különösen Michael Ironside, Sam Fisher szinkronhangja meggyőző. Más hanggal már el sem tudnám képzelni Fisher karakterét.
Nos, a cikk végéhez közeledve meg kell még említenem pár dolgot, amik nem sikerültek olyan jól a Double Agentben, vagy csak nekem nem tetszettek annyira. Tökéletes játék nem létezik, így az új Splinter Cell epizódnak is vannak hibái. A sztori az eddigi legjobb a szériában, de van benne pár elhanyagolt elem: például Sam lányának haláláról csak egy rövid videó erejéig értesülünk, és ezután egyáltalán nem jön elő az ügy a történet során. Úgy tűnik, Fishert nem nagyon foglalkoztatják a tragédiával kapcsolatos dolgok. Aztán ami még bosszantott, hogy leegyszerűsítették a láthatóság mutatóját, így most már csak sárga és zöld jelzést láthatunk. Ha zöld, akkor sötétben, teljesen rejtve vagyunk, a sárgánál viszont azonnal megláthatnak, és akkor nyomban le is bukunk. Igaz, láthatunk még piros jelzést is, de akkor már észrevettek minket, és az esetek nagy százalékában már tüzelnek is ránk. Zajszintmérő sincs már, így az egyszerűsödésnek köszönhetően szerintem ezen a téren visszalépés tapasztalható. Egy kicsit több küldetés sem ártott volna, mert a játék elég rövid, a tíz küldetés pár nap alatt leküzdhető.
A játék multiplayer részéről eddig még nem szóltam. Az előző Splinter Cell epizódhoz hasonló felépítés található a Double Agentben is. Kooperatív módban játszhatunk egymást segítve, vagy a zsoldosok és kémek egymás elleni harcába szállhatunk be. Igazából nagy újdonság, változtatás nem figyelhető meg a játék e részében, talán bizonyos fokú egyszerűsödés érzékelhető a Chaos Theoryhoz képest. Persze ami jó volt, azon nem is kell változtatni.
Összességében elmondható, hogy az elődjeihez hasonlóan a Splinter Cell sorozat új fejezete, a Double Agent is remekül sikerült. A játékmenet és a sztori még izgalmasabb és érdekesebb lett a kettős ügynökként adódó új helyzetnek köszönhetően. Tehát Sam Fisher továbbra is a lopakodós játékok királya, aki szerette az előző részeket, most sem fog csalódni!
