Szikrázó kék ég, ragyogó napsütés, csobbanó hullámok és a végtelen tenger amerre a szem ellát... A sirályok az ételmaradékainkért versengve vijjognak körülöttünk. A kék tengerészzubbonyokban vidám amerikaiak kémlelik a Csendes-óceán beláthatatlan horizontját. Szinte érezni a só illatát és persze a dízelét. Hiszen ott dohog alattunk hatalmas tengeralattjárónk felszíni motorja. A Silent Hunter sorozat visszatért az első rész vizeire...
Sosem vonzott a csendes-óceáni hadszíntér. Talán ezért is maradt ki nálam a Silent Hunter első része. Láttam, mert egy haver megmutatta az akkor még 2D-s, DOS-os játékot, de nem igazán fogott meg. Aztán nagyon sok év eltelt és pár Windows verzió is megjelent, mire feltámadt a sorozat: ráadásul a Das Boot filmen felnőtt rajongóknak azzal kedveskedett ez az új, csicsás, 3D-s második rész, hogy az atlanti vizeken hajózhattunk német tengeralattjárókkal.
Az SH2 gyakorlatilag tökéletes volt. Ezért mi játékosok szépen berendezkedtünk, modokat gyártottunk, hogy most ez lesz az egyetlen normális tengó szimulátor évekig. Ám a Ubisoft másként gondolta, és egy komplett román fejlesztőgárdát hozott létre a harmadik részre, mely újraírta a grafikus motort. Ez a harmadik rész valójában parasztvakítás volt: azokat a képernyőket, ahol bőven elég volt a második rész 2D-s panelja, kicserélték 3D-sre, plusz feltupírozták a külső nézetet is.
Kicsit csodálkozva, de hamar megszoktuk a korán jött új részt, mivel voltak ügyes újdonságai. Persze a Ubi sem pihent és a román fiúk sem áztatták sokáig a lábukat a constantai strandon. Ha már van egy ilyen jó kis motorjuk, nem hagyhatják, hogy elavuljon. Ráadásul ott a hatalmas amerikai piac, amely persze el-eljátszogat a németek oldalán, de szíve mélyén a Csendes-óceánon vadászna japó anyahajókra. Így érkezett meg a Silent Hunter 4.
A változás a harmadik és a negyedik rész között természetesen még kisebb, mint a második és a harmadik között volt. Mégis mi az, ami azonnal feltűnik: először is a tenger és az időjárás. A harmadik rész viharos tengere is egy enyhébb balatoni hullámzás emlékeit elevenítette föl, ahelyett, hogy félelmet keltett volna. Most azonban sokkal jobbak a hullámok. Másodszor a térkép fölé görnyedve csodálkozhatunk rá, hogy a korábbi egyszerű, ám annál bénább eszközök lecserélődtek a rajongók által készített modokra. Persze jobb ez, mintha újra olyan béna vonalzónk, meg körzőnk lenne, mint a harmadik részben! Persze a parasztvakítás sem marad el: még több, még nagyobb, még látványosabb robbanásokban lehet részünk, feltéve ha nem kell a torpedó találat előtt, a rombolókat megelőzve a periszkópmélység alá merülnünk. Természetesen ezek a robbanások és az időjárási látványelemek komolyabb hardvert igényelnek. Azonban, amíg nem kerülünk ilyen helyzetbe, egy közepes gépen is elpöfög a tengeralattjárónk.
Aztán néhány hibát is észreveszünk a sok ámuldozás után: például a légvédelmi géppuskánál olyan a kameraállás, hogy időnként befordul a szemünk elé a védőpáncél, aminek a hatására semmit sem látunk az éppen ránk zuhanó sárga veszedelemből. Vagy hogy az éppen lelőtt repülőgép még fel sem robban, máris riasztást kapunk, hogy egy kereskedelmi hajó tűnt fel a horizonton. Rémülten keresgéljük, és szép lassan rájövünk, hogy a repülőgép roncsai között gumicsónakozó túlélőket észlelték „kereskedelmi hajónak”.
Ezektől a hibáktól eltekintve természetesen a játék izgalmas... Ööööö... vagyis: ha egy tengeralattjáró szimulátor jó, akkor unalmas. Hiszen realisztikusan hetekig, hónapokig kellene hajózunk fel-alá, amíg végre történik valami. Különösen a hatalmas Csendes-óceánon. Így van ez persze itt is, ezért is van szükség az időgyorsításra, ami – az előző résztől eltérően – szinte akárhányszorosra növelhető. Csakhogy nincs nagyon értelme, mert például az én hardveremen a 2000-szeres időgyorsításnál jobban nem volt értelme felhúzni, mert ugyan annyira volt gyors 4000-en is és 6000-en is.
Szerencsére a román srácok egy nagyszerű újítást helyeztek el a játékba. Biztos nem hitték, hogy ez fog nekem a legjobban tetszeni, de szerintem majdnem megduplázta a játék élvezeti értékét, amikor felfedeztem: ez pedig a rádió. Az eddigi gramofon mellett (mely egy szimpla mp3 lejátszó, ahova korabeli dalokat tölthetünk le) elkészítették a rádiót. Ez is majdnem egy mp3 lejátszó, megbolondítva azzal, hogy definiálhatunk csatornákat, és azon belül megadhatjuk, hogy mely mp3-akat játssza le véletlenszerűen bármikor és melyeket csak konkrét időpontokban. Így a zenén kívül (aktuális) híreket vagy akár különleges bejelentéseket is meghallgathatunk Pearl Harbor megtámadásáról vagy Hirosima lebombázásáról. Persze a románok – jogi problémák elkerülése érdekében – üresen adják ezt a rádiót, azonban hamar letölthetünk új csatornákat, ahol klasszikus reklámokat, slágereket, híreket vagy akár kabarékat is meghallgathatunk. A CBS csatorna letöltése óta sokkal hangulatosabbak a bevetések.
A bevetések, melyek sokkal hosszabbak, mint az SH3-ban voltak. Egyrészt több feladatot kapunk, amit ha elvégzünk, újabb és újabb feladatok követik. Német technikához szokott játékosnak kimeríthetetlen az üzemanyaga egy ilyen amcsi tengónak. És a legénység is nagyobb létszámú, ráadásul váltott műszakban dolgoznak, így tovább is bírják cérnával, mint germán sorstársaik. Az egyetlen szűk keresztmetszet a torpedó. Mely nekem mindig hamar kifogyott. Ilyenkor elvileg nem kell visszatérni, hanem egyik bázisunkon feltölthetjük a készletet. Azonban ha egyszer felfedez a japó légierő, akkor nehezen engednek ki a kezükből, így a legtöbbször nem volt már kedvem minden feladatot megcsinálni, hanem ha kifogytam angolnából, akkor sietve iszkoltam vissza a fűszoknyás lányok közé Hawaiira.
Ami jó, hogy nem csak őrjárati feladatokat kapunk, hanem ennél változatosabbakat: konkrét csatahajók vagy csapásmérő flották elpusztítását, vagy fényképes felderítést, kommandósok kiemelése, túlélők megmentése stb. Meg persze a szokásos teherhajók ritkítása. Ami szintén jó, de számomra furcsa volt, hogy a japán szigetek környékén nemcsak a hajók és a repülők hemzsegtek, de a konvojok is. Egész SH3-as karrierem során nem találkoztam és támadtam meg annyi konvojt, mint az SH4 első két bevetésén. Ráadásul halálpontos brit rombolókhoz szokott idegrendszeremre is nyugtatólag hatott a teljesen tippelésre hagyatkozó sárga haditengerészet. Az viszont megdöbbentett, hogy mennyire nem lehet lerázni a Zerokat. Hiába váltunk irányt, merülünk egy napig, mindig pontosan tudták hol vagyok és merre tartok, mintha csak műholdas felderítést végeztek volna.
Nehéz dolog egy olyan sorozat negyedik részéről írni, melynek előző két részéről már minden jót elmondtam. Ilyenkor már csak újdonságokat keres a cikkíró és a hibákon fanyalog. Ezért muszáj leírni, hogy a Silent Hunter 4 – ha nem is az újdonságai miatt – de jó játék. Órákra odaláncol a monitor elé, és amikor másnap kómásan elsattyogsz az iskolába vagy munkába, akkor is hallod még a legénység kiabálását, a mélytengeri aknák robbanását vagy az acéltest ropogását a vízteher alatt. Karikás szemeid előtt pedig látod a periszkópban, hogyan kúszik a fehér hab a mit sem sejtő anyahajó felé, majd felvillan a lángtenger és merülhetsz, hogy új pozíciót vegyél fel... Ezek az élmények teszik jó játékká a Silent Hunter összes részét. Ezt a negyedik részt meg egy picit talán az, hogy míg a 2-3. részekben a kampány előrehaladtával egyre elkeserítőbb helyzetbe kerültél, addig itt egyre közelebb a biztos győzelem.
Azoknak a játékosoknak pedig, akik nem beszélik a jenki tengerészek anyanyelvét, jó hír, hogy az SH4 magyar változatban jelent meg itthon. Ez nem szinkront, hanem a feliratok magyarítását jelenti. Ráadásul a fordítók igyekeztek a megszokottnál pontosabban dolgozni és kikérni néhány szakértő véleményét is. Azért egy-két hiba persze maradt, de ahogy maga a játék, így ez sem teljesen tökéletes. Természetesen a kézikönyv is magyar! Ennek elolvasása után sem árt végigvinni a gyakorló küldetéseket. Az egyedi játékok kicsit talán életszagúbbak, azonban érdemes a gyakorló után egyből a kampánnyal indítani és aztán hetekig, hónapokig abba se hagyni.
A Silent Hunter 4 nem alkalmi játék. Ha van egy-két szabad perced, akkor ne ezt válaszd, mert ahhoz is hosszú percek kellenek, hogy elindulj egy bevetésre. Ha pedig vadászol vagy rád vadásznak, úgy elsuhan egy-két óra, hogy észre sem veszed. Nem fogják élvezni az FPS-ekhez szokott adrenalin-függők sem. Hiszen a tengeralattjárózás a türelemről és az unalomról szól. Ám amikor meghallod az ASDIC pingjét a hajód falán, akkor az adrenalin hideg verejtékként fut végig a hátadon. Illetve ha feltűnik a periszkópod látómezejében az órák óta várt japán támadó kötelék, sírni tudnál örömödben. De addig marad a türelmes várakozás.
