Már a kezdetektől különös figyelemmel követjük az A.G.O.N. részeit. Nem csak azért, mert magyar fejlesztés és nem csak azért, mert kalandjáték, hanem mert egy érdekes kísérlet arra, hogy egy hosszú mesét kisebb részekre szétdarabolva adjon elő. A fejlesztői blog rovatunk olvasói tudják, hogy egy ilyen új út kitaposása nem egyszerű feladat, ezért is kellett annyit várnunk az utolsó A.G.O.N. rész óta. De ez a hosszabb idő – miközben a Jumurdzsák gyűrűje is kikerült a Private Moon Studios kezei közül – nagyon jót tett a sorozatnak.

Nem mintha nem lett volna élvezetes az első három rész is, de azért voltak gyerekbetegségei. Persze büszkék voltunk azokra is: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb – de a mienk! Azonban ez a negyedik rész, melyben Toledóba kísérhetjük el Hunt professzort, sok szempontból jobb lett az elődeinél. Az első, amit a játékos észrevehet, hogy grafikailag sokkal többet kapunk. Az elveszett kard simán világszínvonalú képi minőségét tekintve, és felveszi a versenyt az összes kalandjátékkal. Annyira szépre sikeredett, hogy – bár ezzel a jelenséggel már a Jumurdzsákban is szembesültem – nem is zavart a korábban idegennek érzett panorámás forgolódás. Számomra a jó kalandjáték inkább kívülről szemlélhető rendszerű, mint amilyen a Syberia vagy a Runaway. Így aztán a korábbi részeknél fanyalogva említettem az irányítást, de ez mostanra teljesen elmúlt, hiszen olyan szép a környezetünk, hogy a játékosnak kedve támad forgolódni.
A játék története is hosszabb, és egyúttal könnyebben kilogikázható (józan paraszti ésszel megoldható), mint korábban. Igaz, ne számítsunk egy teljes kalandjáték hosszúságra: két-három délután alatt végigvihető, ha az embert elkapja a hangulat. Persze itt is igaz, ami a többi kalandjátékra: ha többen játszunk vele, hamarabb megoldhatjuk a problémákat, amin lehet, hogy egymagunkba könnyedén elakadhatunk. És azt se feledjük, hogy az A.G.O.N. részek nem csak kalandjátékok – bár elsősorban azok –, hiszen mindegyik tartalmaz egy táblás játékot is, melyet miután a kalandjátékkal végeztünk, interneten más játékosok ellen is játszhatunk.

A toledói Alquerque játék egy picit csalódás volt – eddigi kedvencem a Tablut lappföldről –, mivel ismertük már, így azt is tudtuk, hogy a kezdő játékos hátrányban van. És naná, hogy mi kezdünk. Azonban így is sikerült egy kis bugot előcsalnunk, amikor olyan nehéz helyzetbe hoztuk a gépi ellenfelet (Franciscot), hogy a beépített – gondolkodás alatti – szövegeiből szinte mindent előadott, mire lépni tudott valamit. Igaz, ez inkább vicces volt, mintsem bosszantó. Hiszen nagy kínjában, hogy valami normálisat lépjen, fikázni kezdte a gondolkodásmódunkat.
Kalandjátékoknál érdekes lehet az elakadás. Nos, Az elveszett kard az elején sodorja a játékost. Minden jön szépen egymás után. Néha több szálon is elindulhatunk, és mi választhatjuk ki, melyikkel kezdjünk. Aztán szép lassan elfogynak a szálak, és már csak egy zenei rejtvényt kellene megoldani a továbbjutáshoz, ami Pierrot miatt várható is volt, ám nem mindenki olyan muzikális. Például Hunt professzor a saját bevallása szerint is botfülű, mint én magam, így aztán kénytelen voltam az interneten utánanézni a felismerendő dalnak. Ám ezek után megint csak adja magát a játék és minden akadály könnyen vehető. Izgalmas feladatok várnak ránk, bár néha lelassítja szellemi száguldásunkat egy-egy olyan feladat, mint például egy többlépcsős filmelőhívás vagy két labirintus.

Nem szeretnék lelőni semmilyen poént, de ajánlom, hogy a régiségkereskedő kamrájában mindenképpen mentsünk. Ugyanis az addig elronthatatlan játékmenet itt zsákutcába juthat, ha nem figyelünk mindenre – ahogy ezt a hibát én is elkövettem –, és csak a visszatöltés lendíthet tovább minket. Ilyen van más játékban is, ez semmiképpen sem hiba, csak meglepő volt, mivel előtte nem engedett a játék folytathatatlan helyzetbe kerülni.
Mindenképpen ki kell emelni, hogy hazai fejlesztés ide vagy oda, rengeteg munkája van a Private Moonnak a remek magyar szinkronban. Ritka ez a fajta minőség idehaza, mivel a hazai kiadók még a fordításba (felirat) sem igazán feccölnek túl sokat, néha – látszólag legalábbis – egyszerűen csak felhasználják a rajongók fordításait. Ehhez képest az A.G.O.N. teljesen szinkronizált, és remek magyar színészekkel varázsolták a lokalizációt nagyon-nagyon hangulatossá. A grafika persze angol maradt, így a levelek is angolul láthatóak, azonban ha az egeret a szöveg fölé visszük, – kissé nehezen, de – elolvashatjuk magyarul is a szöveget. Illetve még a rejtvények megoldásánál kell figyelnünk arra, hogy angolul adjuk meg a választ (ehhez minden segítséget megkapunk, nem kell tudnunk angolul), mivel a magyar választ nem fogadja el a játék.

Az elveszett kard egy nagyon szép és igényes, kemény munkával elkészített kalandjáték, mely kellemes délutánokat ajándékoz a játékosoknak, kevés bosszúsággal és sok-sok izgalommal. Pierrot és a Private Moon csapata régóta dolgozik azon, hogy Magyarországon is minél több játékost hódítson meg a kalandjátékoknak. Azonban az igazi áttörést a Jumurdzsák gyűrűje és Az elveszett kard jelentette. Felnőtt a hazai kalandjáték-ipar. Gratulálunk!