Beowulf

A 300 nagy sikere után a filmipar (és a közönség is) rákapott az ókori csaták ízére. Izmos felsőtestek, vér és veríték. A bevált vonalat folytatva jött Beowulf, a gótok hőse. A filmvásznon már hódított a történet, és a DVD is lassan a boltok polcaira kerül. Ha már mozi, akkor pedig játék is dukál mellé.

Természetesen nekünk Beowulf bőrébe bújva kell végigélni újra a legendát, de tetteink itt befolyásolják a végkifejletet. Az eredeti sztori szerint Beowulf egy öntelt, vérszomjas, buja és önző emberfajzat, aki 30 harcos erejével bír. Grendelt sem holmi humanitárius akció keretében mészárolja le, hanem a jutalom és a hírnév ígérete vezérli. Persze a modernkori konvencióknak engedve, mi akár jó útra is térhetünk, és szent hőst varázsolhatunk a középkori rosszfiúból. Már amennyire ez a körülmények között lehetséges, de erről később.

Első feladatunk a szűkszavú kis intro után, hogy versenyre keljünk egy másik bajnokkal egy tutorial pálya keretében. Egy kis versenyfutás, falmászás és ugrándozás. Lara Croft jöhet a receptért. A tesióra után néhány túlméretes rákot kell a nirvánába küldenünk, persze ezt is versenyszerűen. A szusigyártás végén, levezetésképpen úszni megyünk bajnokunkkal, hova máshova, mint a háborgó tengerbe. Ennek hamar meg is lesz az ára, és hirtelen egy nagy harc közepén találjuk magunkat, ahol néhány óriási, egyszemű vízikígyót kell átsegítenünk a másvilágra. Itt találkozunk az első nagyobb bakival a játékban, ahol a víziszörnyeken kívül a játékról alkotott véleményem is elég nagy sérüléseket szenvedett. Manapság egyre több játékban találkozhatunk a jó öreg Shenmue stílusú ”Simon mondja...” konzolos gombnyomogató minijátékkal, ahol a képernyőn megjelenő gombokat kell nekünk a billentyűzeten lekövetni, lehetőleg minél gyorsabban (másnéven Quick Time Event, QTE). A Fahrenheitben és a God of Warban például remekül működtek, de a Beowulfban valahogy idegennek és frusztrálónak éreztem. Mint plusz, nem is lett volna rossz, de ezek a részek sajnos szerves részei a játéknak. Ha elvétünk egy lépést, nem verjük géppuska módjára a gombokat vagy rosszat nyomunk, akkor legtöbbször kezdhetjük elölről a billentyűzetgyalázást, de rosszabb esetben elég rendesen bele is halhatunk. Tényleg nagyon látványos dolgokat tudunk így véghez vinni hősünkkel, szó se róla, de a hangulatból rengeteget levesz, hogy a szekvenciára kell koncentrálnunk, így tulajdonképpen lemaradunk a tényleges történésekről. A legrosszabb az egészben, hogy első végigjátszásra nem lehet tudni, mikor bukkan fel egy ilyen billentyűzúzó rész (és hogy mit is kell nyomi a szekvenciában pontosan), mert nincs előtte figyelmeztetés, emiatt folyamatosan azon aggódunk, hogy ”Na most vajon mit mond Simon?” és nem azon, hogy ”Hú, most vajon milyen hősies módon fogom legyőzni ezt a hatalmas szörnyet?”. Na de menjünk is tovább...

Miután nagy nehezen lekaszaboltuk a tengeri kígyókat, hajózni megyünk. Beowulf és hős harcosai, a thánok, egy gályán vágnak neki a háborgó tengernek Dánia felé. Itt jön a képbe a másik kissé zavaró játékelem, ugyancsak Simon mondja stílusban. A thánjaink ugyanis képtelenek maguktól evezni, így Beowulf bőrében nekünk kell diktálni a ritmust. A képernyő közepén kör alakban szaladgáló gombócokra és csíkokra, amolyan Guitar Hero szerűen, ritmikusan kell gombokat nyomogatnunk. A zene nagyon hangulatos, de ha elvétjük a ritmust, kezdhetjük elölről, de nem a végtelenségig, ugyanis a sziklák közelednek, és ha nem adjuk le az aktuális szekvenciát időben, akkor a legendák nagy könyve helyett egy sziklafalon szétpasszírozva végezzük. Ha ezen is túl jutunk, akkor kezdődik ténylegesen a játék.

A dán parton saját kezünkbe vehetjük Beowulf irányítását, és egy vérbeli hack & slash TPS közepébe csöppenünk. A kezdeti óriásrák-invázió elhárítása után végre kétlábú ellenfelek következnek. A támadó barbárok ellen már taktikát is kell alkalmaznunk. Thánjaink egész jól teszik a dolgukat, de néha azért elkél nekik a segítség. Mivel Beowulf harmincat ér, sokszor nekünk kell bajba jutott harcosaink segítségére sietnünk, sajnos a játék előrehaladtával egyre többször. Nem is igazán a mesterséges intelligenciával van a probléma, hanem az erőviszonyokkal. Mi a thánokkal együtt is csak maximum 10-en vagyunk a hordaszámra támadó barbárok ellen. Habár képesek vagyunk a thánokat lelkileg támogatni csatakiáltásokkal, de sokszor már ez is kevés. Igaz, elhullott harcosainkat feltámaszthatjuk a csata végén, de addig túl kell élni valahogy, és bármilyen erős is Beowulf, egyedül esélyünk sincs, így igencsak vigyázni kell kicsiny csapatunkra, ami azt eredményezi, hogy a hatalmas vérontás közepén nem az ellen ritkításával leszünk elfoglalva, hanem a segítségért kiáltozó csatlósaink megmentésével. De nem csak rossz oldala van ám a harcnak, korántsem. Számtalan látványos kombó és harcmozdulat áll a rendelkezésünkre, amivel szecskává apríthatjuk az ellenfeleinket, véres húscafatok és hektószám fröcskölő vér kíséretében. Itt kitérnék arra, hogy igen brutális a játékban a harc. Olyan mozdulatokat és Mortal Kombatos kivégzéseket hajthatunk végre, amelyeket még Freddy Krüger is megirigyelne, kezdve az ellen gerincének puszta kezű összeroppantásától kezdve a vérben csúszkáló szerencsétlen nekifutásból történő arcbataposásáig. Ezeket a különleges akciókat egyébként belassítva, nagytotálban élvezhetjük, ami kétség kívül megtöri a folytonosságot, de marha hangulatos. És ez még mind semmi ahhoz képest, amit Carnal Mode-ban, azaz Vérengzés közben tehetünk áldozatainkkal.

Itt jön képbe a Vérszomjas és a Hősies közötti küzdelem. Kétféleképpen ténykedhetünk ugyanis a játékban. Ha bizonyos kombókat és kivégzőmozdulatokat használunk, akkor hősiesség pontokat kapunk, amivel buzdíthatjuk thánjainkat és az életerőnk is növekszik. (Számomra a legjobb pillanat a játékban az volt, amikor először indítottam hősrohamot. Beowulf elordította magát, hogy ”To victory!!!” és a thánok kórusban ”For the Kingdom!!!”. Szikrázó kék aurát kapott az egész csapatom, és ami utána következett... azt a mészárlást látni kell! :-) ) Ha átváltunk Vérengzés módba, erőnk megsokszorozódik, és mérhetetlen pusztítást tudunk véghezvinni, viszont sérülékenyebbek leszünk, és vérszomj pontokat kapunk. Ezen kívül, ha nem figyelünk, akár saját thánjainkat is lekaszabolhatjuk vérengzés közben egy-egy eltévedt pofonnal. A pontok állása szerint jutunk a lehetséges végkifejletek egyikéhez, ugyanis több befejezése van a játéknak. Mint ahogy a játék doboza, a film és az egész történet hirdeti: tetteinknek ára van. Hogy mi ez az ár, az legyen titok. Ez mind szép és jó, csakhogy a játék nem mindig engedi, hogy mi döntsünk a sorunkról, ugyanis elég sokszor csak egyféleképpen lehet megoldani az adott feladatokat, és kötelező jelleggel vérengzenünk vagy hősködnünk kell, amit azért nem néztem jó szemmel. Igaz, a végkifejlet szempontjából még mindig mi döntünk, de ez így egy kicsit felemás.

A folyamatos mészárlásnál nem áll meg a játék, stratégiai rész is van. Két TPS hent között menedzselhetjük a birodalmunkat, különböző felszereléseket aggathatunk magunkra és csapatunkra is. Ezen kívül sok helyen eldönthetjük, hogy merre induljunk tovább kastélyunkból. De taktikázásra a harcmezőn is szükség lesz. Thánjaink ugyanis nemcsak a testőr szerepét töltik be, hanem külön feladatokat is végre kell hajtatnunk velük: kapuk kinyitása, tereptárgyak mozgatása, szerkezetek működtetése. Ha viszont harcosaink éppen például egy kaput nyitnak ki, akkor mást nem tudnak csinálni, így ránk hárul a feladat, hogy megvédjük őket eme nemes feladat végrehajtása közben. Ha időnk és kardunk engedi, akár vezényszóval is segíthetjük őket a feladat gyorsabb végrehajtásában, a megszokott ritmusos Simon mondja minijátékkal, bár erre igen kevés alkalommal van lehetőség, annyi ellenfelet küld ellenünk a játék. Tudniillik ha megtámadnak buzdítás közben, akkor megszakad a koncentrációnk és kezdhetjük elölről. De sajnos ha a thánokat támadják meg valamilyen feladat közben, akkor ők is csapot-papot otthagyva mennek vissza harcolni, ezért kell nekünk őrt állnunk. Ami a nagyobbik baj, hogy a játék előrehaladtával nem lesznek technikásabbak vagy nehezebbek ezek a feladatok. Ugyanolyan ajtókat kell kinyitni, ugyanolyan tereptárgyakat félrerakni stb. Annyi nehezítés van összesen, hogy egyre több ellenség jön, és egyre nehezebb megvédeni csatlósainkat. Egy idő után elég frusztráló és monoton.

A negatív dolgokat szaporítanám még egy kicsit. A rossz kameranézet, a TPS-ek gyermekbetegsége sajnos itt is jelen van. Ha tehetjük, sose menjünk fal vagy tereptárgy közelébe, mert bizony szép háta van Beowulfnak, de a bika izmok és a tépett bőrszerkó közeli látványa nem kárpótol a véres kínhalálért. Sok ilyen játékot láttam már életemben, és azt kell mondjam, hogy az irányítás téboly. Tényleg látványosak a kombók és a kivégzőmozdulatok, de az ezek eléréséhez szükséges gombok megnyomása is hasonlóan akrobatikus mozdulatokat igényel részünkről. A pajzzsal védekezésről és a bonyolultabb akciókról nem is beszélve. Azt mondanom sem kell, hogy néha Beowulf akkor sem csinálja, amit szeretnénk, ha a megfelelő gombokat nyomjuk meg neki. (Nem egyszer volt, hogy a csata közben én is Carnal Mode-ba kapcsoltam az irányítás miatt, és csak úgy random nyomkodtam a billentyűket meg az egeret. Meglepő módon így egész jól ment a hent, ami elég szomorú a játékra nézve.) Igaz, tanulható az irányítás, és egy idő után bele is lehet jönni, így már akár a stáblista végére egész profin lehet hentelni. A másik dolog a gépigény. Valami orbitális erőmű kell a játéknak, amit egyáltalán nem indokol semmi. Nem tegnap vettem a gépemet, de amin a Crysis full grafikán elcsordogál, azon egy ilyen kaliberű játéknak nem kéne akadni. Ennek ellenére a nagyobb hirigek közben, főleg víz közelében (bug?), Beowulf inkább hasonlított egy Parkinson-kóros nagypapára mint hős harcosra. Nem egyszer ezért hagytam ott a fogam a harcmezőn. Elég rendes grafikai kompromisszumokat kellett eszközölni, hogy nagyjából akadásmentesen menjen a harc. A következő dolog a mentés, ugyanis az nincs. Mármint minden fejezet végén van autosave, de ha kilépünk a fejezet közben, kezdhetjük elölről az egészet, ami elég fárasztó.

De hogy jókat is mondjak a Beowulf játékról: a grafika nagyon szép. Ha megvan hozzá a megfelelő erőmű (Paks, 4-es blokk), akkor nagyon látványos, hangulatos és élvezetes mészárlásokban vehetünk rész. ”Brutálisan” szép animációk, repkedő belsőségek, halálsikolyok és vér, vér és vér. A belassított kivégzések és a 300-as mozdulatok rettentően jól illenek a játékba. A boss harcok pedig tényleg kihívást nyújtanak, és egy-egy ilyen epizód végén tényleg hősnek érezzünk magunkat (Simon mondja, vegyél be Xanaxot! :-)). A játék zenéje nagyon frankóra sikerült, és a hangok is sokat adnak a hangulathoz. Bár nem tudom, hősünknek miért kell folyamatosan konstatálni, hogy ”ÉN vagyok Beowulf!”, biztos csak a dánföldi marketing része. Ami tetszett még, hogy a játék szinte totálisan bugmentes. Nem találkoztam megmagyarázhatatlan kilépésekkel, grafikai anomáliákkal vagy egyéb furcsaságokkal, ami azért elég meglepő a manapság bugtengerben úszó friss megjelenések között. A ritmusos billentyűkövetésben legalább az pozitívum, hogy jó pattogós, hősies zenére kell verni a gombokat, ezen kívül Simon mindig ugyanazt mondja, így többszöri végigjátszásra már az akcióra is figyelhetünk a klaviatúra szakszerű szétverése közben. A TPS részek tényleg pörgősek és már normál fokozaton is rendesen meg lehet izzadni egy-egy nagyobb csata közben. Ha sikerül elsajátítani a kombókat és az irányítást úgy nagyjából, akkor tényleg nagyon beleélheti magát az ember. A hordaszám támadó barbárokat olyan festői mozdulatokkal küldhetjük a nirvánába, hogy szinte várjuk a következő hullámot. Igaz a történet kicsit ködös annak, aki nem ismeri az eredeti sztorit, de másodszorra végigjátszva már azért már leesik az ejtőernyős fatantusz.

Lehet, hogy a játék nem lett tökéletes, de játszható. Ha másért nem, hát a viking feeling miatt megéri. Véres? Igen. Látványos? Igen. Kidobott pénz? Korántsem. Rossz irányítás, QTE, idegbaj ide vagy oda ez mégiscsak Beowulf, úgyhogy nem lehet rá haragudni. Simon mondja, menjél boltba, vegyél Beowulfot! Aki nem bírja a vért, annak meg ott van a Peggle.