Amikor megtudtam, hogy a BioWare új játékot készít, azonnal jelentkeztem a tesztelésére. Voltaképpen még azt sem tudtam, hogy az új művet eszik, avagy éppen isszák, azonban mindez tökéletesen lényegtelennek számított a fejlesztő kilétének tükrében. Hiszen a cRPG-re szakosodott kanadai csapat a '90-es évek végétől kezdve olyan játékokat tett le az asztalra, mint a legendás Baldur’s Gate sorozat, a remek Neverwinter Nights, avagy éppen a fantasztikus Knights of the Old Republic és az üdítő Jade Empire. Mindezek mellett még a műfajon kívül is letették névjegyüket az örökbecsű MDK 2-vel. Örömöm azonban nem tartott sokáig, hiszen korunk PC-s játékiparának átka igen gyorsan elérte a Mass Effectet is, azaz jött a plecsni, miszerint Xbox 360 only. Az istencsapás és a konzol-exkluzivitás közötti kohézió normál esetben játékosok millióinak lelkivilágát összeroppantó ereje azonban ez esetben nem érvényesült, hiszen a korábbi tapasztalatok alapján biztosra vehettem, hogy a Mass Effect márpedig ki fog jönni PC-re is. S lőn, a várakozás bő fél éve után a minap legnagyobb örömömre csak nem egy Mass Effectes csomaggal kerekezett lélekszakadva a postás? De igen.
A BioWare legújabb játéka a XXII. század végére kalauzolja a világ, pontosabban a galaxis megmentésre kiéhezett játékost, mikor is az emberek Szövetsége lassanként beilleszkedni kíván a galaktikus Tanács által laza konföderációba fogott fajok közé. A Tanácsot a három prominens faj, az aszárik, a turiánok és a szalariánok alkotják, s bár a játékban még több más faj egyedeivel is összefuthatunk, elsöprő többségében velük, illetve természetesen az emberekkel kerülhetünk interakcióba. A Tanács és a galaktikus gittegylet székhelye egyaránt a magyarul „Fellegvár” névre keresztelt, irgalmatlan nagy űrállomás, amelyet az aszárik, ez a furamód kizárónak nőnek látszó egyedekből álló faj fedezett fel mintegy 1200 éve. Építőiként igen sokáig a protiánokat sejtették, ezt a valaha az egész galaxist uralkodó ősi fajt, amely azonban annak rendje és módja szerint ripsz-ropsz eltűnt ötvenezer évvel ezelőtt, úgy, hogy még romok is alig maradtak utánunk.
A történet kezdetekor a gethek, ez a túlfejlett pirítósokból álló, 300 éve létrehozott robotikus faj támadást intéz az Éden Egyes kódjelű, nomen est omen virágzó emberi kolónia ellen, amelynek felmentésére, és a támadás kivizsgálására minket, Shepard parancsnokot küldenek. A lassan kibontakozó fő történeti szálból persze mint mindig, most is kiderül, hogy lényegesen többről van szó, mint egy nyavalyás kolónia lerohanásáról, így legyünk akár übermacsó háborús hősök, avagy törékeny, farmerivadék hölgyek, a galaxis megmentését nem ússzuk meg. Bár kezdetben, mint minden rendes cRPG esetében, mindebből vajmi keveset sejtünk, a történetre egyetlen szavunk sem lehet, hiszen megvan benne minden, mi szem szájnak ingere: ősi civilizáció, még ősibb gonosz, szex, szerelem, árulás, és legfőképpen halál minden mennyiségben. A befogadó világ kidolgozásával aligha lehet problémánk, hiszen a BioWare remek univerzumot teremtett, amelyben szinte minden apró részlet a helyén van, és amely koherens egészet alkot.
A kanadai szakik a Mass Effect esetében azonban nem szimpla cRPG-t akartak alkotni, hanem voltaképpen egy jófajta interaktív sci-fi eposzt. Mindez azonban nem a BioWare-től már lassan tíz éve megszokott fantasztikus NPC-k egész seregében, a remek fő-, illetve mellékküldetésekben, hanem a minden korábbi próbálkozást elsöprő átvezető jelenetekben materializálódik. A filmszerűséget már az is növeli, hogy immáron nem csupán az összes NPC dialógusa van annak rendje és módja szerint profin leszinkronizálva, hanem világmegmentő főhősünk mondanivalóját is az utolsó sorig hallhatjuk. Ilyen módon héroszunk sokkal inkább kelti valódi, hús-vér karakter benyomását, mintsem egy, a játékos által rángatott marionettbábúét. Szintén sokat nyom a latba az, hogy a párbeszédeknél általában nem csupán az adott karakter fejét és felsőtestét láthatjuk, hanem az esetek jelentékeny részében az egész karaktert is, amelyek kezükkel is gesztikulálnak, avagy éppen szépen arrébb sétálnak – jó esetben nem azért, hogy a fejünket a törzsünktől elválasszák. Mindez bár meglehet, nem hangzik orbitális nagy változásnak, a valóságban hatalmas hangulati pluszt jelent, hiszen sokkal aktívabb, életszerűbb NPC-kkel beszélgethetünk. Azonban ami igazán megadja a filmszerűség illúzióját, és felhelyezi a koronát a hangulatra, az a szinte orrba-szájba kapott, a játék motorjával készült animációk garmadája. Ezek a nem is feltétlenül átvezető, mintsem inkább kitoldó jelenetek félelmetesen profin megkoreografáltak, továbbá rendkívül impulzívak, pörgősek, avagy éppen ellenkezőleg lassúak, viszont igencsak emocionálisak, amely szinkronban azzal, hogy rendkívül sűrűn jelentkeznek, hatalmas hangulati pluszt jelent – akkorát, hogy ezek mellett már maga a játék milyensége szinte nem is számít. Azonban a BioWare nem az a csapat, amely a puszta körítéssel az élre törve megelégszik holmi közepes játékkal. Nem, a BioWare mindig is megpróbálta a lehető legjobb játékmenetet ötvözni a lehető legjobb grafikával, audio résszel, és a többi, szintén nem lebecsülendő elemmel. S nem lett ez másként a Mass Effect esetében sem.
A játékmenet egy része merőben konvencionálisan a már megszokott sémák szerint zajlik, azaz a főszálhoz tartozó küldetések és helyszínek mellett számos mellékküldetést is kapunk, vagy az egyes helyszíneken fellelhető karakterektől, vagy pedig ezek mellett a későbbiekben az V. Flotta parancsnokságától, illetve csapattársainktól is. A mellékküldetések esetében örömmel tapasztaltam, hogy a KotOR e téren finoman szólva is haloványka felhozatala után a BioWare ismételten csak belecsapott a lecsóba, így nem csupán az adott, a főszál szempontjából nélkülözhetetlen helyszíneken tobzódhatunk a mellékküldetésekben, hanem egész planétákat, sőt, bolygórendszereket is felfedezhetünk. Legalábbis elvileg. Gyakorlatilag azonban sajnos a kását ezúttal sem eszik olyan forrón. Sokkal inkább igen langyosan.
A BioWare fagyállóval átitatott munkatársai ugyanis nyilvánvalóan rájöttek, hogy az a fajta radikális leegyszerűsítés, amelynek értelmében a KotOR-ban az épkézláb mellékküldetéseket szinte teljes egészében szanálták, hosszútávon nem járható út, hiszen a játékélményen kívül nemcsak a játékidőt rövidíti meg nagymértékben, hanem az újrajátszhatósági fakornak is beint egyet. Eme mérsékelten innovatív felfedezés realizálódásaként – mint azt már említettem – a Mass Effectben minden egyes fontosabb helyszínen mindig találkozhatunk jó pár mellékküldetéssel, míg a Tejútrendszerben kalandozva számos bolygórendszerbe tehetünk kiruccanást. Ezek nagy részéhez a már említett flottaparancsnokság nyújt háttér-információkat, így az adott planétákon éppen úgy feladatul kaphatjuk egy félőrült szektavezér kiiktatását, mint a foglyul ejtett és bedrogozott tudósok kiszabadítását, avagy a mechanikus gethek előörsláncolatának szisztematikus ledózerolását. Magukon a planétákon az eredetileg „Mako”, míg a magyar fordítás keresztségében valamilyen rejtélyes okból kifolyólag „Mékó” névre hallgató csapatszállítóval közlekedhetünk, amely egy igen strapabíró kis jószág; van kis lövege, nagy lövege, és bónuszként hat kereke.
A bolygókon alapvetően mindig hasonló kép fogad minket, hiszen a térképen láthatjuk a célt jelentő bázist avagy bázisokat, egy vagy több rejtélyes jelforrást, amik lehetnek ősi protián romoktól kezdve hullákon és lezuhant szondákon át ritka rusnya, ritka nagy, és ritka agresszív férgek és egyéb nyalánkságok, illetve kőhalmok. Ez utóbbiakat – akárcsak a tárolórekeszeket – egy egyszerű minijátékkal nyithatjuk, pontosabban bányászhatjuk ki, amelyért a játék első felében még komolynak számító pénzmag ütheti a markunkat. Mindez nem hangozna rosszul, sőt, a valóságban sem az, azonban egy idő után ellaposodhat a bolygók szisztematikus felkutatása, hiszen egyrészt mindegyik bolygón hasonló felfedeznivalókat találunk, másrészt pedig a bolygók maguk hihetetlenül fantáziátlanok. Persze van köztük sivatagos, vulkanikus, hó fútta jeges, avagy éppen zöld mezős, azonban egytől-egyig mindegyikre igaz, hogy aljnövényzet avagy fa egyiken sem található, továbbá mindegyik irtózatos módon meg van verve hegyekkel. Nem holmi kósza kis dombocskákkal, hanem igazi, ménkű nagy hegyekkel, amelyeken át konszolidált kis ralizást vághatunk le a célpontokig. Nem azt mondom, hogy ez nem volt jópofa elsőre, másodszorra, netán harmadszorra is, de hogy a hatszázhuszadik bolygón is mást se találjunk, mint hegyeket, hegyeket és hegyeket, az egy idő után hajlamos frusztrálóvá válni, sőt, személy szerint elkezdtem álmodozni valamiféle Mass Effect univerzumbéli mennyországról, ahol minden szép sík és lapos, s az egyetlen dombszerűséget a halomra gyilkolt ellenfelek halmai jelentik. Ez utóbbiak ugyanis legalább alkothatnának valamiféle nem hegyes képződményt is, ti. ilyesmivel a bolygókon nem találkozhatunk. Se fű, se fa, se egy csenevész kóró még a lehető legzöldebb bolygón sem, amely szintén hajlamos unalmassá válni záros időn belül. Szintén hajlamos disztingváltan ásítozni az ember azon, hogy a játékban összesen egyféle barlang, kutatóközpont, hajóbelső található, amelyet nem tudtam mire vélni, hiszen igazán nem lehet oly nagy munka egy-két falat arrébb vinni, főként akkor nem, ha maga a berendezés általában azért eltér valamelyest egymástól. Természetesen mindezek apróságok a játék egyébként fantasztikus mivoltának fényében, azonban kétségkívül bosszantó apróságok.
Magukra a küldetésekre, legyenek azok a fő-, avagy mellékszál termékei, szavunk sem lehet, hiszen kellően megkoreografált, jól megírt, s ha nem is feltétlenül hosszú, azonban mindenképpen pörgős küldetésekben lehet részünk. Ez utóbbi momentum, a játék pörgőssége azonban külön is megér egy misét, hiszen voltaképpen a Mass Effet az első cRPG, amely teljesen nyugodtan elmehetne akciójátéknak is, a konkurenciát lerugdosva a polcról. A Mass Effectben ugyanis maximálisan háromtagú csapatunkat kommandírozva mutathatjuk meg a válogatottan ocsmány ellenfeleknek, hogy ki is az igazi tökös legény –avagy enyhe képzavarral élve leány – széles e galaxisban. A játékban kizárólag távolsági, lőfegyverek kaptak helyet, amelyeket nem bonyolítottak túl: lehet semmire sem használható pisztolyunk, mérsékelten hatásos shotgununk, brutális géppisztolyunk, illetve halálos mesterlövészpuskánk, gránátjaink és punktum. Mindez aligha látszik üdvözítően soknak, mint ahogyan nem is az, azonban a gyakorlatban teljes mértékig elégségesnek bizonyul ez az arzenál. Ahogy haladunk előre úgy fedezünk fel, avagy veszünk meg egyre jobb páncélokat és fegyvereket, amelyek többségéhez tartozik egy vagy több fejlesztési pont. Ide olyan extrákat pakolhatunk, mint például jobb hűtés, nagyobb sebzés szintetikus avagy szerves célpontok ellen, kisebb visszarúgás, jobb radar, és a többi, és a többi. A hacukákat szintén nem bonyolították túl, hiszen az adott – és a fentiekhez hasonlóan szintén fejlesztési pontokkal rendelkező – páncélzaton kívül mást nem aggathatunk magunkra. A fentieken kívül fegyver gyanánt még bio-implantokat használhatunk: ezek saját karakterünknél csupán abban az esetben érhetőek el, ha az adott karakterosztályt választottunk, míg csapattagjaink közül több is rendelkezik ezekkel az agyba tákolt mütyürökkel. Segítségükkel széles körben sebezhetjük az ellent, amelyet akár saját fegyvere is megégethet, felerősíthetjük a lövéseket, avagy éppen ellökhetjük az ellenfeleket – ez utóbbi kapcsán nincs is szebb, mint mikor a plafonra szögezünk fél tucat rosszarcú bogarat, és hanyag eleganciával lőjük őket szitává.
Csapatunkat szokás szerint a történet folyamán hozzánk csapódó emberek, illetve idegenek adják, akik szintén szokás szerint saját személyiséggel bírnak, és ennek megfelelően bele is pofáznak a párbeszédekbe, illetve döntéseinkbe. Amennyiben az adott helyszínre nem viszünk magunkkal valakit, az a KotOR-os hagyományok értelmében a galaktikus kábeltévét nézve kapja a mennyei tapasztalati pontokat – ez a rendszer persze korántsem tetszhet mindenkinek, azonban a BioWare így igen egyszerűen elérte, hogy az összes csapattag felhasználható legyen a játék minden részében, és senki ne maradjon le a fejlődésben.
A játékmenet akció közben úgy néz ki, hogy alapból a Space-re tapadva kiadjuk az utasításokat csapatnak – menj előre, maradj itt, és a többi –, kijelöljük, milyen képességeket használjanak – kaszálás géppisztollyal, társak feltámasztása, avagy az implantok által lehetővé tett képességek használata –, és már mehet is az akció. Ez pedig a klasszikus csapatalapú TPS-ek harcaihoz mérhető, néhol taktikus, néhol brutális, azonban mindig rendkívül pörgős játékmenetet takar. Mivel a Space-t lenyomva csupán addig kapjuk meg a taktikai képernyőt, amíg azt nyomva tartjuk, szó sincs a korábbi BioWare játékokra jellemző „lepauzálom és kimegyek vacsorázni” hangulatú csatákra, amelyekben a Mass Effecthez mérten megnyugtatóan lassan történt minden. Itt azonban minden pörög, mint a nikkelbolha, s valóban úgy érezhetjük, hogy ez itten előttünk márpedig egy jól összerakott akciójáték; s ezzel nagyot nem is tévedünk, hiszen a Mass Effect adott része valóban egy korrekt, rendkívül hangulatos TPS-t takar. Miközben nagy elánnal belezgetjük ki az ellent, társaink esetleges elhullása miatt nem kell, hogy fájjon a fejünk, hiszen ők a harc végeztével csak feltápászkodnak, ellentétben főhősünkkel, akinek halálával azonnal jön a Game Over, és a „Load Game” nevezetű jeditrükk.
Ami az amúgy sem elhanyagolható hangulathoz rengeteget hozzátesz, az a grafika, és az azt hajtó bűvös Unreal 3.0-ás motor. A grafikai engine félelmetesen élethű arcokat és arcmimikát képes megjeleníteni, és jó szokásához híven remekül kezeli a nagy külső tereket, továbbá az effektek minőségére sem lehet panaszunk. A fejlesztők jobbára éltek is a motor adta lehetőségekkel, így már a játék elején konstatáltam: ilyen szintű grafikát szerepjátékban korábban maximum átvezető animáció formájában láthattunk. A problémát pusztán az jelenti, hogy a grafikusok korántsem mindig dolgoztak meg a pénzükért, így bár egyes helyszínek valóban lélegzetelállítóak és rendkívül változatosak, máshol azonban erősen elnagyolt textúrákkal, illetve némileg kidolgozatlan helyszínekkel találkozhatunk. Ennek ékes példái a már emlegetett bolygófelszínek, amelyeket szent meggyőződésem, hogy kizárólag a kávészünetek előtti öt percek alatt dobtak össze. S míg például a gethek által megtámadott kísérleti telep a maga erősen Half-Life 2-re hajazó látványvilágával, finom fényeffektjeivel rendkívül hangulatosra sikeredett, addig a tengerparti bázis elpusztításánál az ízléstelenül színes tengerparttól és a pixel shadert ipari mennyiségben használó kövektől majd’ lefordultam a székről. Azonban az összkép még a kisebb-nagyobb hibákkal együtt is kimagasló – igencsak igyekeznie kell a Bethesdának, ha az év végén a Fallout 3 állni akarja a sarat a Mass Effect ellenében.
Az audio részről aligha lehet bővebbet mondani, minthogy olyan BioWare-es. Ezzel nagyjából ki is fejeztük, hogy a szinkronok rendkívül profik, a hangeffektek élethűek és a helyükön vannak (már amennyiben élethű lehet egy oxigénhiányos bolygón szétloccsanó tízméteres űrszörny által generált hangorkán, úgy élethűség terén feltétlenül a Mass Effect a király), és a zenei résszel sincs különösebb probléma. Ez esetben ugyan a megszokott nagyzenekari, heroikus dallamok jobbára elmaradtak, azonban ez nemigen von le a hangzásvilág egészének értékéből.
Összegzésképpen a Mass Effectről elmondható, hogy a BioWare annak rendje és módja szerint levett a lábamról úgy, hogy hanyag eleganciával, az állammal egyetemben puffantam a padlón. A Mass Effect ugyanis hihetetlenül jó játék lett. Ugyan alapvető mechanizmusaiban a már jól megszokott sémákra épít – társakkal való kapcsolat, fő és mellékküldetések, szintlépések –, azonban a dinamizmus teljes egészében átszövi a játékot. Legyen szó a remek, cRPG-ben formabontó harcrendszerről, a fantasztikus átvezető jelenetek garmadájáról, vagy éppen a karakterek reakcióiról, elmondhatjuk, hogy az eddigi lehető legélethűbb RPG készült el a BioWare boszorkányműhelyében. A Mass Effect minden apró eleme egy olyan szerves egésszé áll össze, amely beszippant, és nem ereszt a sajnálatos módon csupán mintegy 25 órányi végigjátszás során, ráadásul teszi mindezt magyar felirattal, kedvező áron, csodaszép dombornyomott kartontokban, a kézikönyv mellett pedig egy külön kis "hangulatnovellával". Tiszta szerencse, hogy a BioWare trilógiának szánja a Mass Effectet. Azaz lesz még itt darálás és világmegmentés bőven.
