Brothers in Arms: Hell's Highway

1944 nyara után egész Franciaország a Szövetségesek ölébe hullott: a németek gyorsabban veszítettek, mint ahogy az angolok és az amerikaiak győztek. Fejetlen visszavonulásukat szemlélve Montgomery egy tervet eszelt ki, hogy megelőzzék a németek felocsúdását és a Rajna menti védelmi vonal megerősítését. Ez volt a Market-Garden hadművelet. Egy vékony országutat kellett tartania három ejtőernyős hadosztálynak, amíg a brit XXX. Hadtest végigrobog ezen az úton, fel Arnhemig.

Már régóta rajongója vagyok a Brothers in Arms sorozatnak: különösen tetszett benne a csapattaktika, a raj irányítása, és hogy nem az egyedülálló hős darabolja le a teljes német hadigépezetet. Azonban nem igazán díjaztam, hogy ez a sokat sulykolt 4F taktika – ami az ellenség oldalába kerülésen alapszik – viszonylag egysíkúan volt megoldva a BiA részekben. Azaz – hasonlóan a legtöbb FPS-hez – mi csak egy szűk térben harcolhatunk, nem kalandozhatunk el messzire. És így az is előre meghatározott, hogy merre kell az ellenség oldalába kerülni: mint egy logikai játékban, ahol egy megoldás adott, nekünk csak rá kell jönnünk, mi az. Ez persze továbbra sem változott a sorozatban, hiszen akkor még hatalmasabb pályákat kellett volna készíteni a Gearboxos fiúknak, amit már nem feltétlenül bírna el a gépünk. De a jó hír, hogy ez a legrosszabb, amit a játékról elmondhatunk: a pályák szűkössége, mint a korábbi részekben. De ez sem okoz gondot, mivel két újdonság is bekerült a hagyományos csapatirányítás mellé.

Az első ilyen az egygombos fedezékbe húzódás. Ez nem volt divat a PC-s FPS-ek körében, hiszen nem is nagyon volt rá szükség: a billentyűzet+egér kombóval eddig is meg lehetett oldani a fedezékbe vonulást. Így ezt a konzol játékokból emelte át a Rainbow Six Vegas, de a BiA-ban is remekül szerepel. A korábbi részekhez képest így sokkal könnyebb fedezékből tüzelni, és gond esetén gyorsan visszahúzódni. A legnehezebb fokozaton azonban még a fegyver irányzékát sem használhatjuk célzásra, ha fedezék mögül tüzelünk, ezzel jelentősen nehezítve dolgunkat. A másik újdonság, hogy a fedezékben lévő ellenséget is le lehet teríteni célzott lövéssel. Ez alapvetően nem lenne újdonság egy hagyományos FPS-ben, de a korábbi BiA-kban csak lefogó tűzzel áraszthattuk el a fedezékben lévőket, és megölésükre csak oldalról volt lehetőségünk. Ez is a realizmust akarta szolgálni, hiszen a valóságban ritkán adnak le annyi célzott lövést, mint egy FPS-ben. De az új rendszer azért mégis jobb lett, hiszen ez egy játék. És ellentétben más hasonló programokkal, azért nem olyan könnyű a célzás az imbolygó fegyver miatt.

A Hell’s Highway nem csak egyszerűen egy lövöldözős játék, amiben haladunk előre és öljük a németeket, mivel – a korábbi részek hagyományait követve, sőt arra ráerősítve – nagyon erős a történeti szál. Harcainkat minduntalan átvezetők tömkelege viszi előre a történetben. A régi szép Mafiás időszakot jutatta eszembe, azzal a különbséggel, hogy itt egy II. világháborús film elevenedik meg a szemünk előtt. Karakterfejlődés, látványos kameramozgás, akciódús vagy drámai jelenetek, és mindez olyan mennyiségben, ami tényleg megközelíti a Mafiát. Ráadásul a korábbi részek egy epizódja is mélyebb értelmet nyer.

Természetesen a grafika is gyönyörű, ami még jobban kiemeli a filmes jelleget. Talán a képekből le sem jön teljesen, hogy a játékban a shaderek hogyan teszik plasztikussá a teret. A legtöbb pályán színpompás kertekben és városokban harcolhatunk, de hát azért ez mégiscsak Hollandia, így nem egyszer zuhogó esőben kell róni az utunk a szürke házfalak között. Néha pedig – szinte metaforikus – lángoló roncsokat kerülgetve tisztíthatjuk meg a Pokol országútját. A hangokra hasonló mód nem lehet panasz, hisz a különböző fegyverek változó hangjai még álmunkba is elkísérnek egy-egy hosszabbra nyúlt csata után. Kivéve talán a Garand puskát, melynek más játékokban oly jellemző csendülése – mikor a tár kifogy és a tárkeret kirepül – kicsit élettelenre sikeredett.

Érdekes még, hogy pont Antal ezredes – a Gearbox magyar ősökkel rendelkező katonai tanácsadója – mesélte el valamelyik korábbi részben, hogy téves az az FPS hagyomány, mely szerint a Garandot nem lehet újratárazni, amíg ki nem ürül. És a Gearbox játékai sokkal realisztikusabbak, hiszen itt ezt megteheti a játékos. Ennek ellenére ebben az új részben hónunk alá csaphatunk egy MG-42 villámgéppuskát is. És a Medal of Honor Airborne hiper-realisztikus über-SS-eihez hasonlóan csípőből tüzelhetünk vele, ami „nem igazán” autentikus. Szerencsére azért sok más fegyverrel is harcolhatunk, mint a BAR, STG-44, Thompson gitár – ugye mondtam, hogy Mafia –, és a hagyományos Thompson, M3 Grease Gun és az M1A1 ejtőernyős karabély...

Vannak olyan fegyvereink is, amelyeket mi magunk nem használhatunk, csak a rajunk egy másik csapata. Ilyen például a 30-as géppuska vagy a Hell’s Highwayben először előkerülő bazooka. Hiszen támogató csoportjaink között már nemcsak a tűztámogató-, géppuskás- és rohamcsapat található meg, de a páncélöklös is, akik igencsak jól jönnek a templomtornyokból sakkban tartó géppuskások, illetve a homokzsák mögül harcoló ellenség ellen. És persze a harckocsik ellen is, bár velük óvatosan kell bánni és lehetőleg a hátukba kerülni.

A korábbi részekkel ellentétben viszont nem taktikázhatunk saját harckocsival, hiszen a Market-Gardenben nem vettek részt amerikai harckocsik. Így érdekesen is venné ki magát, ha Baker egy angol tanknak parancsolna. De nem maradunk páncéloscsata nélkül! Időnként pudingfejűvé alakulva vezethetünk egy Firefly tankot. Ilyenkor egymagunknak kell megtisztítani a pályát mindenfajta gyalogsági segítség nélkül, de erre felhasználhatjuk a löveget, mely sokkal hatékonyabb a fedezékbe bújt ellenség ellen is, mint a korábbi részekben. És persze géppuskázhatunk is, bár ilyenkor brit harckocsizónk ki van téve az ellenséges tűznek.

Nemcsak páncéloscsata nélkül nem maradunk, de a Call of Duty-kban úgy megszokott Sztálingrádi vérszivattyú se fog hiányozni. Ezt is bele kellett (?) passzírozni a Gearboxnak, hogy lépést tartson. Így a rommá lőtt Eindhovenben és ipari komplexumokban is harcolhatunk a mindenre elszánt és minden fal mögött lapuló németekkel szemben. Sőt, aki egy kis Max Payne-es hangulatra vágyik, annak ott a kórházas jelenet. Nem igazán értem, hogy ezekre miért volt szükség, hiszen így is sokkal változatosabb ez az epizód, mint a korábbiak. Így a látványos, de történelmi alap nélküli részek elhagyhatók lettek volna.

Hasonlóan „érdekes” az egymásba érő 88-asok, melyek szinte ellepik a pályákat, holott a valóságban jóval kisebb volt az ellenállás ezen a déli szakaszon. Illetve a német alakulatok is ziláltabbak és demoralizáltabbak voltak, mint a játékban. Minden tiszteletem a 101-eseké, de be kell látnunk, hogy míg Normandiában ők valóban főszereplők – sőt, a sztárok – voltak, addig a Market-Gardenben csak profi statiszták. A „pokoli” jelzőt is inkább az északi szektorban kapta ez az országút, ahol a 82-esek és a Vörös Ördögök viselték a harc súlyát.

De ez sem csökkenti a Hell’s Highway élvezeti értékét. Pedig ma már nem elég a szép grafika és a játékosok többsége a II. világháborúba is beleunt. Így valami mást is fel kell mutatni, ha a fősodorban akar maradni a széria. És hát úgy tűnik, a Call of Duty-val ellentétben a Brothers in Arms tovább görgeti az eseményeket Bakerrel és az 502-es ezreddel, mivel néhány utalás elhangzik a játék végén, hogy a következő rész az Ardennek havas erdeibe repít majd el minket. Ahol a valóságban is kemény harcokat vívtak a németekkel szemben. Ezt pedig úgy látszik, csak akkor teheti meg büntetlenül a Gearbox, ha ilyen remek játékot alkot ismét, mint a Hell’s Highway, megőrizve elődei erényeit, és azok hibáiból tanulva új lehetőségekkel feljavítva a játékélményt.

Végül tehát kimondhatjuk: a Brothers in Arms: Hell’s Highway egy remek játék. Kellemesen hosszú történettel, mely pozitív csalódás néhány nagyon várt – de látványosan rövid – játék után. Szemet gyönyörködtető grafika, sok-sok újdonság és az újrajátszhatóság kedvéért néhány plusz feladat (mint a Kilroyok rajzolgatása vagy a különböző információk összegyűjtése) teszik kiemelkedővé. De persze legfőképp a gondolkodást és adrenalint egyaránt megkövetelő játékmenet az, amitől a mainstream egyik kiváló darabjává válik.