Ki ne szeretné a zombis filmeket? Tudjátok, azokat, amelyekben valamilyen roppant rejtélyes kór üti fel a fejét, és a populáció elsöprő többsége nagy hirtelenjében disztingváltan nyáladzó, emberi belsőségekre ácsingózó IQ-szegény szörnnyé változik. Azonban mindig akad egy, a fertőzés első hullámát sikeresen átvészelő kicsiny csapat, kik megküzdenek a rájuk törő veszélyekkel, zombiállkapcsokkal, az esetlegesen felbukkanó gonosz tudósokkal, és „A” verzió esetén mindezt még túl is élik. „B” verzió esetében meg nem túl lelkes kutyakajaként végzik. Ezt a hihetetlen mennyiségű A, B, C, és Zs kategóriás filmet megtöltő masszát használta fel a Turtle Rock Studios és a Valve arra, hogy a vállvetve harcolás és a tökéletes ideglelés szellemében elkészítse jelen cikkünk tárgyát, a kooperációs módozatokra fókuszáló Left 4 Dead-et.
A játék kerettörténete nem veszteget túlzottan sok időt az események felvázolására: fertőzés van, tonnányi zombi van, mutánsok vannak, a lőszer meg kevés. Mindezen felül van még négy túlélő: a marcona, öreg ex-katona Bill, a kőkemény rocker macsó Francis, az öltönyét uzira cserélő Louis, és a törékenységét ménkű nagy shotgunnal ellensúlyozó Zoey. A játékban őket megszemélyesítve négy nagy, különálló pályakomplexumon keresztül kell apasztanunk a már amúgy is rohamosan hanyatló népsűrűséget, s eljutnunk a biztosnak hitt menedékekbe. A négy főszereplő folyamatosan kommentálja az eseményeket (amelyeket mérsékelten meglepő módon jobbára az enyhén rothadó ex-polgártársaink generálják), ami további hangulati pluszt, és igen erős filmes utánérzést generál. Akárcsak a szinte állandóan jelenlévő éjszaka, amely megfog, körbeölel, és igen éles álkapcsokkal szór meg. No meg persze karmokkal, irtózatos izmokkal, zöld trutymóval, és minden pornószínésznőt lealázóan hosszú nyelvekkel, csak hogy fenntartsuk a változatosságot.
A Left 4 Deadben ugyanis többféle zombi kapott helyet. Nem csupán a mezei éhenkórász társaság, amely nem a klasszikus lassan csoszogó zombikra, hanem sokkal inkább a „28 nappal később” és a „28 héttel később” című opusok reformzombijaira hajaz. Azaz bár intellektusuk megnyugtató mélységben hever, továbbá fehérebbek, mint egy alabamai kisváros, futni azt nagyon tudnak. Az esetek 98 százalékában velük fogunk összefutni, amint éppen békésen merednek a semmibe, s így könnyű célpontot nyújtanak, avagy éppen akkor, amikor óriási tömegben rohannak felének azzal a gasztronómiailag nem túlzottan fennkölt céllal, hogy natúrszeletként hasznosítsanak minket. Rajtuk kívül azonban a közelebbről meg nem nevezett vírus különféle mutációkat is szült, szám szerint ötöt: a szó legszorosabb értelmében a nyelvével operáló Smokert, a digi-dagi, zöld trutymót köpködő Boomert, az ugrabugrálás közben túlélőkön csámcsogó Huntert, a cukinak aligha mondható Witch-et, és végül a kolosszális Tankot, ami után kő kövön nem marad. Az egyenzombi-hordákat ez az öt lény színesíti a maga roppant kellemetlen módján.
A Smoker általában valamilyen nehezen észrevehető, lehetetlen helyről ölti ki nyelvét és kapja el áldozatát, akinek ekkor csupán másodpercei maradnak, hogy ő maga lője szét a zombit avagy a nyelvét. Amennyiben ez nem sikerül, úgy csupán a társakra számíthat kiszabadulásának ügyében, miközben persze minden unatkozó mezei zombi őt próbálja megenni. A Boomer, bár rendkívül sérülékeny, amennyiben sikerül leköpnie minket – illetve közvetlen közelről lőjük szét hangulatos kis darabkákra –, beterít a már emlegetett trutymóval, nyálával, amelytől pár másodpercig szinte semmit sem fogunk látni, csak a zöld masszát, és haloványan a minket felzabálni szándékozó zombikat. Ugyanis a nyál zombicsalogató hatással is bír, így leköpésünk után egy rakat élőhalott fog a nyakunkba esni azt hívén, hogy mi egy nagyra nőtt Big Mac vagyunk.
A Hunter, mint az a nevéből is adódik, a vadász ebben az erősen rothadó kompániában, ki méreteseket szökkenve fog a nyakunkba borulni. Ezen nem túlzottan örömteli viszontlátáskor ledönt minket a lábunkról, és amennyiben valaki pár jól irányzott lövéssel le nem szedi rólunk, egészen halálunkig gyömöszöl minket. A Witch egy sírdogáló kislány hangjával felvértezett, a fényt nemigen kedvelő fúria, aki igen gyorsan képes széttépni a játékost. Voltaképpen ő az egyetlen NPC, akinek ha nem tartózkodunk túl sokat a közelében, nem világítunk tündérien vörös szemeibe, s magától értetődően nem is lövünk bele, akkor békén fog hagyni minket. Végül, de nem utolsó sorban a Tank pedig pályánként általában mindössze egyszer tűnik fel, mikor is elmondhatjuk, hogy fusson ki merre lát, lévén az izomkolosszust nemigen intézhetjük el pár hányaveti módon eleresztett lövéssel.
Amennyiben a fentiek közül bármelyik jószág a földre küld minket, úgy sincs minden veszve: életerőnk elfogytával sem halunk meg, hanem a játék elkezd 300-as sebzésből visszaszámlálni. Ekkor már nem tudunk magunktól felállni, és csupán pisztolyainkat használhatjuk a zombik ellen, egészen addig, amíg azok vagy véglegesen megszabadítanak játékos létünk kínjaitól, vagy pedig egy társunk felkelt minket. Amennyiben feldobnánk virtuális talpainkat, úgy sincs minden veszve, hiszen hamarosan ujjá fogunk éledni valamely eldugott helyiségben, ahonnan megmaradt kompániánk kiszabadíthat minket – igaz, ekkor már csupán az alap fegyverzettel fogunk rendelkezni.
Kicsiny kézi gyilokeszközeink terén egyébiránt senki ne számítson hipertérgörbítő pulzuspuskákra és neutronbomba-vetőkre, lévén a Left 4 Dead semmi ilyesmit nem kínál az önjelölt zombimészárosoknak. Amit kapunk, az másodlagos fegyverzetként egy szimpla pisztoly (amely kifogyhatatlan lőszerrel rendelkezik, és ha találunk még egyet, akkor duál használhatjuk őket), elsődleges zombiirtónak pedig vagy egy Uzit, vagy pedig egy mezei shotgunt vihetünk magunkkal, és pont. A pályákon előrébb jutván egy idő után szert tehetünk vagy egy M16-os gépkarabélyra, vagy egy automata shotgunra, vagy pedig egy vadászpuskára, és újfent pont. Mindezen célszerszámokon kívül még molotov-koktélt találhatunk, illetve csőbombát: ez utóbbit elhajítva csipogásával és villogásával odavonzza a zombikat, majd pedig egy idő múlva annak rendje és módja szerint egy jó nagyot durran, zombialkatrészeket hajigálva mindenfelé.
Arról, hogy egyhamar ne unjunk bele a játékba, alapvetően két dolog gondoskodik. Az egyik a négy fokozatban állítható nehézségi szint, a második pedig a „Rendezői MI”. A hangzatos PR-szólam mögött a valóságban egy mezei véletlenszerű generátor áll, így egyes ellenfelek hol feltűnnek, hol nem, hol pedig hármasával is előkerülnek az orrunk előtt, akárcsak a fegyverek és társaik. Mindezen túl a rendszer azt is figyeli, hogy egyszerre hány játékos irtja nagyüzemben a zombikat, és a nehézségi fokot ehhez is hozzáigazítja – azaz ha van az MI által irányított karakter is, akkor elvileg némileg könnyebbé válik a játék.
A szimpla kooperatív módon kívül, ahol négyen vagyunk a világ egyesült zombijai ellen, létezik egy ún. Versus mód is. Ennek lényege, hogy a már megismert pályákon az ismerősen véres útját járja a négyfős túlélő csoport, azonban ez esetben egy másik négyfős csoport személyesíti meg a fentebb már említett überzombikat. Itt halálunk után mintegy húsz másodpercen belül újjáéledünk (már ha nem anakronisztikus ilyesmit írni egy zombi esetében), s mi magunk eredhetünk a túlélni szándékozók után, hogy megválaszthassuk feltámadásunk pontját. Sajnos ennek a módozatnak erős hátulütője, hogy a zombi oldalon ismeretlenekkel, idegen szerveren szinte lehetetlen taktikát egyeztetni, köszönhetően részben a feltámadások eltérő idejének, részben pedig annak, hogy ez a mód összehangolt akciókat kíván meg. Mindez túlélőként nem probléma, hiszen a legfontosabb, hogy ne kolbászoljunk el a társainktól, és a fegyverünk legyen mindig töltve. Ez meg lényegesen könnyebb feladat, mint összehangolni négy totál ismeretlen, együttműködésre nem mindig hajlamos fazonnal a támadásokat és a terveket. Főleg hogy a jóindulatuk és az intellektusuk néha megközelíti az általuk megszemélyesített zombikét...
Mivel a Left 4 Dead alatt a Source motor dohog, a játék egyik sarkalatos pontja, hogy az immáron négy éve debütált engine hogyan is boldogul a különféle belsőségek ízlésesnek aligha nevezhető megjelenítésével. Az eredmény felemás: egyes pályákon egészen hangulatos az összkép, amin nagyot sokat dobnak a négy főszereplő vérprofin kidolgozott mozgás-animációi, a szintén igen pofás, és változatos megjelenésű zombik, illetve a különféle részecskeeffektek, míg más pályákon elborzadva szemléltem a stílszerűen „kész horrornak” is beillő alacsony részletességű textúrákat. Az összkép azonban legalábbis elfogadható, még ha hanyatt esni a vizuális orgazmustól aligha fogunk; de legalább a gépigény emberbaráti.
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi önfeledt órát fog szerezni az, ha testemet zombik szaggatják, társaimat mellettem zabálják fel, a fejemet pedig tápos atomzombik verik szét. S mégis: a Left 4 Dead remek hangulatával, változatos (ámbár roppant kevés) pályájával és puszta ötletességével egy nagyszerű játéknak bizonyult. Olyannak, amelyet ha a fejlesztők folyamatosan továbbfejlesztenek, csiszolnak, akkor évek múlva is szívesen előveszünk egy kis zombiirtásra. De célozni szigorúan csak a fejre célozzatok...
