Shigeru Miyamoto neve a Nintendo-rajongók között nagyjából olyan legendás, mintha egy PC-s játékosnak Peter Molyneux-t vagy Will Wrightot említenénk. Számos neves és sikeres franchise fejlesztésében vett részt, mint a Mario, Donkey Kong, Nintendogs vagy Zelda játékok. A Wii megjelenésekor természetesen ő is az új platform felé fordult, és nem kisebb sikertermék került ki a kezei közül, mint például az új kontrollerrel együtt megjelent Wii Fit. Nemrég készült el újabb játéka, melyről már sajnos nem lehet ennyire pozitívan nyilatkozni.

Az Wii Musicra az első utalásokat már a Wii legelső bemutatóin lehetett látni: vezénylő, illetve a két kontrollerrel önfeledten doboló embereket mutattak a videókban. A végső termék azonban csak a 2008-as év utolsó negyedére állt össze, és november 14-én került az európai boltok polcaira. A játék pedig nem kevesebbet ígér, minthogy több mint hatvan hangszerrel zenélhetünk benne. Ez alapján gondolhatjuk egy Guitar Hero jellegű ritmusjátéknak, vagy egy improvizálásra alapuló dolognak, azonban sajnos egyik se igaz: fix dallamokat ad a program, melyeknek igazából csak a ritmusára van jelentős hatással az, hogy mit csinálunk a kontrollerrel.
No de nézzük részleteiben, miről is szól a Wii Music! Mindenekelőtt ki kell választanunk Mii-nket, akivel zenélni szeretnénk. Ezután választhatunk a játékmódok közül, kezdjük most ezek közül a jammel. Helyszín- és dalválasztás után a legfeljebb hatféle szerep közül is döntenünk kell: a fő dallamot szeretnénk játszani, a ritmus szekciót, esetleg a basszust, vagy az ütősöket? Legfeljebb négy játékos csatlakozhat, az esetlegesen üresen maradó helyeket pedig a program kis figurái töltik be. Mindegyikhez szerephez többféle hangszer tartozik, elektromos gitártól hegedűig, dobfelszereléstől trombitáig Ezeket pedig négy különböző módon irányíthatjuk. Gitárnál bal kezünkben úgy tartjuk a Nunchukot, mintha a hangszer nyakát fognánk, miközben a Remote-tal pengetést imitálunk. Hegedűnél a Remote a vonót helyettesíti, és azzal kell hegedüléshez hasonlító mozdulatokat végeznünk. Fúvósokhoz csak a Remote kell, szánk elé tartva, és két gombját nyomogatva. Végül az ütősöknél értelemszerűen a dobütőkhöz hasonlóan kell mozgatnunk kezeinket a két kontrollerrel.

Kezdéskor mindössze néhány dal közül választhatunk, majd a játék során fokozatosan válnak elérhetővé az újabbak, összesen 52. Közismert népdaloktól (Hull a pelyhes..., "Frère Jacques") játékzenéken (Super Mario Bros, The Legend of Zelda) és popslágereken (Madonna: Material Girl, Sting: Every Breath you Take) keresztül klasszikusokig (Beethoven: Örömóda, Vivaldi: A négy évszak – Tavasz) vegyesen találkozhatunk számokkal, azonban közös bennük, hogy meglehetősen kezdetleges feldolgozások ezek: kb. mintha a MIDI-korszakba csöppennénk vissza velük. Persze, világos, hogy ekkora hangszerválaszték mellett nem számíthatunk arra, hogy úgy szóljon minden, mint a Guitar Hero esetén, azonban a Wii Music zenéi igen távol állnak az élvezhetőtől. Második probléma pedig, hogy a vezérlés csak látszólag van a mi kezünkben: igazából csak a ritmus függ attól, hogy milyen módon mozgatjuk a vezérlőket, esetleg a hangerőre lehetünk kis befolyással. Emellett nincs semmi kihívás se: akármilyen bénák vagyunk, mindenképpen eljutunk a szám végére, nincs semmi motiválás, hogy legalább nagyjából törekedjünk a megfelelő ritmus eltalálására. Miután "eljátszottunk" egy számot, lehetőségünk van ténykedésünk elmentésére is, ilyenkor borítót is tervezhetünk a virtuális CD koronghoz, és akár meg is oszthatjuk másokkal az eredményt.
A jamelés mellett pár egyéb játékmódot is kapunk, melyek kicsit színesítik a programot. A vezénylés sok izgalmat nem tartogat: ahogy hadonászunk a Remote-tal, olyan ütemben játssza a zenekar a kiválasztott számot. Többen kipróbálva romlott a helyzet: együtt ugyanabban a ritmusban kellett volna lóbálni a vezérlőt, azonban ez lehetetlennek bizonyult és hamar feladtuk a kísérletezést. Kicsit mókásabb volt a csengettyűs játék, mely már inkább hasonlított a ritmusjátékokra, talán leginkább a Rayman Raving Rabbids táncikálós/zenélős részeire. Mind a négy játékos (illetve kevesebb résztvevő esetén a program által vezérelt karakterek) kap két-két különböző színű csengettyűt, alul pedig a dallamnak megfelelően láthatjuk, hogy mikor melyiket kell megrázni. Ha jól csináljuk, pontot kapunk. Egy kvízjáték is a Wii Music része lett, ebben legtöbbször fülünkre kell hagyatkozni, például kiválasztani azt a zenészt, aki ugyanolyan hangmagasságon játszik, mint a hallott minta. Végül pedig egy teljes virtuális dobfelszerelést is kipróbálhatunk, ha rendelkezünk Wii Balance Boarddal. Így ugyanis a lábpedálokhoz szükséges eszköz is megvan.

Hiába próbáltuk megfejteni a Wii Music lényegét, sajnos egyetlen minijáték 5-10 percén kívül nem leltük örömünket a tesztelés során, se egyedül, se többen nekiállva a játéknak. Hardcore játékosok mindenképpen messziről kerüljék el ezt a programot, de igazából abban sem vagyunk biztos, hogy a casual réteg igazán örömét tudná lelni az ezzel való játszásban. Remélem, Miyamoto is észreveszi a bukást, és következő játéka megint a sikeres termékek közé kerül majd.